Erdei Mihály: A szentesi egyház

A görögkeleti (ortodox) egyházzal nem fontossági szempontból foglalkozom többet, hanem mert működésével kapcsolatban személyes tapasztalataim vannak. Én ugyanis görögkeleti vallású szülőktől származom, és görögkeletinek kereszteltek. Ez az egyház Szentesen nem rendelkezett jelentős számú hívővel, mindössze 200-250 főt számlált a századforduló után. Ezt a vallást elsősorban a juhászfamíliák követték, s rajtuk kívül csak néhány más foglalkozású akadt a hívek között.
A szentesi görögkeleti egyházat a XVIII. század második felében alapították az ott letelepedett görög kereskedők és görögkeleti vallású pásztorok. A Kossuth utcai templomot a hívek adakozásából építették fel 1770 körül, ennél fogva ez a templom alapítvány volt, és a hívek tulajdona. Kisgyermek koromban édesanyám még vallásos volt, és engem nagyobb ünnepekkor magával vitt a templomba. Mint érdekességet említem meg, hogy a férfiak és a nők külön elkerített helyen hallgatták végig a misét. Különben gyermekkoromban még a régi vallási hagyományok élénken éltek a görögkeletiek között is. Bár apám nem volt vallásos, de hagyománytiszteletből és a gyereksereg örömére előfordult nálunk is néhányszor, hogy karácsony estéjén a lakószoba padlózatát Krisztus születésének emlékére szénával terítettük be. Vízkeresztkor és húsvétkor az asszonyok sonkát és kalácsot szenteltettek meg a pappal, bár ez a mi családunkban nem volt szokás. Vízkeresztkor pedig a pap a gazdagabb hivők által összeadott, cukorkákkal feldíszített, mézben főtt búzát osztott ki a hívek között. A misén részt vevők ennek megfelelően zacskókkal felszerelve jelentek meg. Ezt a főtt búzát mi magunk között otthon „szent ocsúnak” neveztük. Mivel a görögkeleti ünnepek két héttel később voltak, mint más keresztény egyházaknál, ezért mi mindkét alkalmat megünnepeltük, apám szerint ezért, hogy ne csak a görögkeletiek istenének, hanem a magyarok istenének is eleget tegyünk. Mondanom sem kell, hogy mi, gyerekek ennek nagyon örültünk, mert mindkét esetben jó falatok kerültek az asztalra. Az egyházon belül többségben lévő juhászcsaládok adottságai és szokásai természetszerűleg rányomták bélyegüket az egyház működésére is. A misék látogatottsága nagyban függött az évszakoktól és attól, hogy milyen alkalmakkor tartották azokat. A pusztán tartózkodó pásztorok csak nagyobb ünnepek alkalmával látogatták a misét, más esetben csak a városban lakó családtagok vettek azon részt. Ezzel kapcsolatban egy tréfás történet járta a szentesi görögkeletiek között. Hogy igaz volt-e vagy sem, megmondani nem tudom, mert az esetet az egyház alapítása utáni időkre tették az elbeszélők. A szentesi templomba – éppúgy, mint másutt – orgonát szereltek fel. Amikor a mise alkalmával az orgona először megszólalt, a szentesi pásztorok, mivel igen-igen mulatós kedvű emberek volta, a helyükről felugrálva a templom közepén táncba kezdtek. Ez néhány alkalommal megismétlődött. A pap, hogy az áldatlan állapotot felszámolja, állítólag minden hívének egy-egy tehenet ígért, ha a misét a továbbiakban csendben, rendben hallgatják végig. A hívek ezt ájtatos képpel meg is fogadták, szánták-bánták bűnüket. Ám a legközelebbi alkalommal egy ideig ugyan csendben hallgatták az orgonaszót, de nem sokáig tudták magukat türtőztetni, és ismét táncba kezdtek, a következőket kiabálva a pap felé:

„Nem kell, uram, a tehened,
Nem hagyjuk az érzelmünket!”

Állítólag e kriminális eset után leszerelték az orgonát, s máig sincs a görögkeleti templomban.