Verebélyi Kincső: Maszk és maskara

A maszk, mint szokás-tárgy – sok tudományág sokféle megközelítését tette lehetővé. Az európai szokás-kutatásnak is egyik kedvenc témája. A talán legnevezetesebb Maszk Múzeum a belgiumi Binche-ben évtizedek óta igyekszik összegyűjteni az európai maszkokat. Az általánosnak módható nagy érdeklődéshez képest a magyar népszokások maszkjairól lényegében nem túl terjedelmes a szakirodalom. Tanulmányunkban a maszk, mint szokás-tárgy megközelítésének lehetőségeivel foglalkozunk. A maszk, mint álarc csupán az arc elé illesztett, az elfedést, szolgáló tárgyat jelenti az ókor óta az európai hagyományban. A magyar népszokásban, a maszk önmagában nem jelenik meg, csak az egész testet elfedő álöltözettel együtt. A maszk és az „álöltözet” többféle funkciót tölthet be a szokásokban. Néhány ezek közül:
–     az utánzás eszköze
–     a valódi személy leplezésének, elrejtésének eszköze /álöltözet/
–     színházi-dramaturgiai kellék
–     a hétköznapi életvilágtól való különbözés megjelenítésének eszköze/
–     átöltözés
A szokás-tárgy és a szokás-cselekvés együtt „játék”, és mint ilyen, szokás-elem sokféle módon értelmezhető.
A magyar népszokások tudománytörténetét tanulmányozva a tudományos érdeklődés két nagyobb vonulatát lehet megállapítani. Az egyik vonulat kimondva kimondatlanul abból indul ki, hogy a népszokások hiedelmekhez kapcsolódnak, azok mintegy cselekvésben képezik le a szokásokat. Ez a felfogás nem fogalmazódik meg, csupán a szokások beosztásából, a hiedelmekkel kapcsolatos elhelyezésükből következik. Ha megnézzük, hogy a Magyarság Néprajza III. és IV. fejezetében milyen környezetben és milyen tematikus csoportosításban szerepelnek a szokások, akkor kitűnik- különösen Szendrei Ákos és Szendrei Zsigmond Szokás fejezetében , hogy a szokások tematikus , már- már funkcionális csoportosítása nem vet igazán számot a szokások mint társadalmi szimbolikus kifejezési formák szerepével és jelentőségével.  Különösen a Jeles napok alfejezetre hívom itt fel a figyelmet , azért , mert talán ennél a résznél a legszembetűnőbb, hogy a kalendárium egyes napjaihoz fűződő hiedelmek és cselekvések között nincs is lényegi különbség tététel. A szokáskutatás másik ága a folklór szóbeli műfajok kutatása mentén bontható ki. Közismert, hogy a XIX. században az egyes – folklór irodalmi műfajok megkülönböztetése jelentős elméleti feladatot jelentett a korabeli kutatás számára. A népköltészet, a népmese kutatásához képest egyébként is lassabban meginduló szokáskutatás bölcsőjénél a mitológiakutatás éppen úgy bábáskodott , mint az irodalomelmélet. Az előbbire Ipolyi Arnold Magyar Mitológiájának azok a fejezetei a példák, amelyekben a szerző azért idézi a szokásokat , mivel a hátterükben mitológiai nyomokat vél felfedezni /születés, halál /.Noha az l85o-es évektől több helyen is jelennek meg felhívások népszokások gyűjtésére, e felhívások közel sem váltanak ki akkora visszhangot mint mondjuk a népdalok gyűjtésére vonatkozóak. Ipolyi Arnold 1858 ban  a magyar betlehemes játékokról írt tanulmánya a szempontból jelentős, mivel a szokás-kutatás már említett színjáték jellegű vonásaira is felhívja a figyelmet. A szokás mint előadott mítosz gondolata tehát itt is jelen van , miközben a színjáték szerű jelleg is megfogalmazódik .Ilyen háttér előtt még világosabbak Sebestyén Gyula indítékai , aki a Népköltési Gyűjteményben teszi közzé a Regösénekeket . A népszokások színjáték jellegével azután a legkifejezettebben majd ugyancsak a Magyarság Néprajzában Viski Károly foglalkozik a Drámai hagyományok cím  alatt. Ő már nem foglalkozik a „mitikus „ háttérrel , de nem is foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen elgondolások alapján, hogyan is lehet általában a népszokásokat csoportosítani. Említett fejezetét azzal a gondolattal indítja, hogy a néphagyományban a líra és az epika mellett a dráma műfaját a népszokások bizonyos része képviseli. E gondolat mintegy elindítja, vagy talán még helyesebben fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy tematizálja a szokáskutatásnak azt az irányát, ami, mintegy az irodalom felől, mint sajátos „drámai” műfajt lát meg a népszokásokban. Figyelmet érdemel ebben a sorban Ortutay Gyula betlehemezésre vonatkozó kérdőíve  is. Noha Ortutay a későbbiekben monografikus módon nem foglalkozik a betlehemezéssel, és a népszokásokkal sem, mégis 1958-ban a Kis magyar néprajz című munkájában is szentel egy fejezetet a „Színjátékszerű szokás „ –oknak. A későbbiekben a népmese kutatásában világhírűvé vált Dégh Linda is foglalkozott a szokások színjáték szerű vonásainak a feltárásával. S mintegy feleletként illetve folytatásként a színháztörténészként induló Dömötör Tekla, amint híres könyvének címe is kifejezi, életművének jelentős részét szenteli a drámai hagyományok és a népszokások színjáték-szerű vonásai kutatásának.  Az irodalmi indíttatást jól kifejezi egy későbbi munkájának a címe is: Népszokások költészete, amelyben a szokások szöveg-aspektusaival foglalkozik. A népi színjátszás kutatása azután Ujváry Zoltán tevékenysége nyomán bontakozik ki igazán. Ujváry olyan hatalmas anyagot emelt be a szokás-kutatásba, mint előtte senki más. Mivel az említett kutatók és munkáik a magyar népszokás-kutatásban meghatározó jelentőségűek, azért azt mondhatjuk, hogy a magyar szokás-kutatás az európai palettán egyedülálló módón a szokás-anyag egészéhez képest talán némileg túlozva is művészinek, nevezetesen színjátékszerűnek mutatta be a magyar népszokásokat. Itt most nem kívánunk foglalkozni a szokás-kutatás további kérdéseivel, az eddigi rövid áttekintésre is azért volt szükség, mert jelezni kívántuk azt, hogy mennyire megvannak a hazai kutatásban is azok a keretek, amelyek közé a magyar népszokások során viselt maszkok vizsgálata elhelyezhető.
A maszk az emberi arc elé helyezett valamilyen szilárd anyagból készült arcmás, amely adott személy kilétének eltakarására szolgál. A néphagyomány maszkjainak vizsgálatánál a kutatók általában kitérnek az arc, a fej eltakarásán kívül az öltözékre is, amely jobbára nem független az álarctól, annak jellegétől.
Az európai horizontú áttekintések általában jól elkülönítik a maszktípusok elterjedésének körzeteit és érzékeltetik azokat a vonásokat, amelyek minden regionális és etnikai különbség ellenére közösnek mondhatók. az egyik talán máig legszélesebb körű ilyen áttekintés, amelyet egy konferencia anyaginak kiadása jelent, és amelyre 1975-ben Binche-ben került sor, mintegy elfogadott nézetnek tételezi fel azt , miszerint az európai népszokások maszkjai közös antik eredtre vezethetők vissza.  Az antik görög hagyományt –amelyre valószínűleg a közel-keleti rituális gyakorlat is befolyással lehetett azután a romai császárság területén a maszkos szertartások tették ismertté és elterjedté /egyfelől halotti szertartások, másfelől színjátéki vonásokat megvalósító szertartások, illetve színjátékok azok, amelyek e feltevések alapjául szolgáltak/. Az ókori előképeknek az átvétele adhat magyarázatot arra, miért oly hasonlóak a népszokások maszkos figurái és maguk a népszokások is Észak Európától kezdve a Balkánig. Az átvétel mellett természetesen számolni kell a különféle kultúrák sajátosságainak formáló erejével, és a belső fejlődéssel is. E mellett az egyes történeti periódusok kulturális hagyományai mint például a középkor démon –ábrázolásai vagy az olasz commédia del arte figurái.
Az elmúlt évtizedekben – különösen német nyelvterületen –a farsang és karnevál, mint a maszkviselés par exellence időszaka – igen kedvelt téma volt. A történeti források
széleskörű és alapos feltárása nyomán ma az egyes maszk-körzetek és maszk-központok illetve városok maszkos alakoskodásának a fejlődés-rajzát pontosabban látjuk, mint korábban. Elsősorban a nemesi és polgári kezdeményezésre nemegyszer művészek közreműködésével megtervezett karneváli felvonulások hatását és átörökítését tárta fel a kutatás.  A falusi-paraszti alakoskodás kutatásában is az utóbbi évtizedek irányultságának megfelelően a kutatók immár nem az eredet és diffúzió kérdéseivel foglalkoztak, hanem a szokás egészének társadalmi jelentésével. Évtizedek óta változatlannak tűnik az a felfogás, hogy a zoomorf maszkok, amelyek valamilyen módon az agrártevékenységhez kapcsolódnak, korábbi réteget képeznek, mint az ördög vagy bohóc maszkok illetve a nyugat-európai óriás-figurák maszkjai. Némelyek egymástól nagyon távol eső területeken is ismertek és nagyon hasonlóak
Ilyen például a medve: amely rendszerint báránybőrbe öltözött alak, feje ugyancsak szőrrel borított, álarca a medvét formázza. Az észak európai országoktól a Balkánig jól ismert, Ausztriában, Észak-olaszországban sűrűn előfordul a farsangi felvonulásokban. A francia Pireneusokban Prats de Mollo faluban a farsang utolsó napján a falu apraja- nagyja a hegycsúcsról lejövő medvét üldözi.   Lengyelországban, ám Magyarországon is szalmával borított a medve. A kecske-- különösen kelet-Európában-- ismert. A két személy által alakított ló/lovas ugyancsak kedvelt figura Lengyelországtól a Baszk-földig. Ismertek a gólyák / és egyéb szárnyasok, pl. a kakas, a tyúk, stb./. Néhol még a teve, a strucc is megjelenik / nyilván későbbi inspirációra /. Félig ember, félig állat az a figura, amelyik szőrével kifordított kecske- vagy birkabőrbe öltözik, fején fából készült ijesztő maszkot visel rendszerint állatszarvakkal,
Derekán kolompok, csörgők, kezében bot. A magyarországi busók változatait a Balkánon is és az Alpokban is megtaláljuk. Nyugat-Európában elsősorban Német- Alföldön, de dél Franciaországban is egy-egy városnak meg vannak a karneváli óriás –figurái, amelyek rendszerint a város történetében valamilyen nagy veszélyt jelentő eseménnyel hozhatók összefüggésbe. A felsorolást lehet még folytatni az általában ismert génre-alakokkal, / vénséges vén házaspár, orvos, cigány, pap, stb./ vagy a német városok bolondjaival. A megformálás a rút- szépségesen szép végpontok körül helyezhető el: mindkét irányban a fokozás, a megfordítás, az ellentét kifejezésének szándéka figyelhető meg.  Jóllehet már sok minden ismert egyes vidékek – elsősorban farsangi – maszkjairól, komoly áttekintéseket az európai maszkokról még mindig csak vázolni lehet, mert a téma feldolgozottsága nagyon egyenetlen. A maszkokról írt tanulmányokból az a tanulság vonható le, hogy a közös ókori eredet hipotézisétől eltávolodva a történeti, tipológiai megközelítések az irányt adóak. Miközben a maszk, mint téma változatlanul kedvelt különösen a szép albumok kiadói és vásárlói körében – a kutatói érdeklődés lanyhulni látszik. 
A magyar népszokások maszkjainak a vizsgálatánál abból indulhatunk ki, hogy Európában s ezzel összefüggésben nálunk is, mely időszakok, milyen szokásaiban fordulnak elő maszkok. A második kérdés az, hogy milyen funkciói lehetnek e viselt maszkoknak?
A harmadik kérdés, pedig az, hogy megállapítható-e valamilyen jelképiség a maszk viselésében? Ujváry Zoltán mind az állatmaszkos mind az emberi figurákat utánzó maszkos alakoskodással kapcsolatban nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy az alakoskodás már sem a szokáskörökkel, sem az előadás helyével, idejével és alkalmával nincs kapcsolatban, játékká vált, és mint ilyet kell a hagyományon belül értelmezni.   Minden esetre ő is felsorolja azokat az alkalmakat vagy kereteket, amelyek kapcsán alakoskodásra sor kerül: kalendáris szokások, munkaalkalmak, az élet fordulóihoz kötött ünnepek közül a lakodalom.
Az európai nép/hagyományban a maszk viselése elsősorban a farsangi periódushoz kapcsolódik, Vannak olyan nyomok, amelyek feltételezni engedik, hogy tágabban értelmezve az időszakot, a maszk a téli szokások kelléke és/vagy eszköze. Mivel a farsang az az ünnepféle, amelynek a gyökerei nem feltétlenül kötődnek az egyházi év ünnepeihez, ezért tűnhetett kézenfekvőnek évtizedeken keresztül az , hogy a népi farsang megőrizhetett valamit középkori vagy még korábbi időszakok népi mentalításából. A magyar anyagban messzemenő múlttal egyelőre nem számolhatunk, mivel közismerten kevés a megfelelő adatunk. Annyi bizonyítható, hogy a XVI. századra hozzánk is eljutott az a nemesi- városi karneváli kultúra, amelynek továbbélésével a nyugat európai városokból olyan sok adat áll rendelkezésre.
A mi recens anyagunk –nem csupán a farsangi – vizsgálata azt mutatja, hogy a maszkos alakoskodás eszköz - készlete nem túl kidolgozott, nem is különösebben gazdag.
A kalendáris év menetét követve soroljuk fel az alábbiakban azokat a szokásokat, amelyekben valamilyen álarc előfordul:
–     mikulásjárás
–     Láncos Miklós
–     luca / borbála napi alakoskodás
–     tamázás /disznóölés alkalmával való maskarázás
–     betlehemezés
–     három-királyok járás
–     balázsjárás
–     Zsuzsanna játék
–     farsang
–     tréfás hamvazás
–     pünkösdi királynőjárás
–     dodola
–     szüret
–     fonó /kukoricahántás stb.
Induljunk ki abból, hogy a maszkos alakoskodás jellegzetes ideje a tél/a farsang. A mi égövünk alatt ez a periódus sajátos a mezőgazdasági munka szempontjából. Adott ökológiai és termelési viszonyok mellett az év ritmusa nálunk alapvetően nem négy, hanem három részre tagolódik: az előkészítés/vetés/a betakarítás és a pihenés/várakozás szakaszaira. Sőt tovább is mehetünk és azt is, kijelenthetjük hogy az év a munka és a nem munka szempontjából voltaképpen csak két nagy periódusára osztható, (ami nem jelenti természetesen mindenfajta munkatevékenység beszüntetését, csupán az elosztásra és az intenzitásra gondolunk itt ). Ez a természetes ritmus az évszakok négy szakaszával nem esik egybe. Erre további idő-számítások épülnek például az egyházi év ritmusa, amelyekben az ünnepek elosztása közel sem szimmetrikus: ádventtől pünkösdig (vagyis „télen”) sok az ünnep, nyáron ritkább. A paraszti munka azonban megadja az átélt életvilág és valóság ritmusát. A munka „komoly” oldala mellett azonban a játék vagy játékosság is igen szorosan hozzá tartozik az említett emberi tevékenységhez. A játék kiemeli az embert a kötöttségeiből, szabadságot és olyan kreativitást tesz lehetővé a számára, amely a munka keretében nem adott. A gazdálkodás körülményei és a munkák szervezése eredményeként kialakuló időhasználatot illetően megállapíthatjuk, némileg leegyszerűsítve, hogy a téli időszak mondhatni a játék időszaka. A keresztény vallás adventje és a karácsonya némileg elfedi az alapot, a ludus princípium megjelenését, de még így is áttör a nevetés a tél sötétjén. Gondoljunk csak arra, hogy a karácsony előtti időszak a kisfarsang elnevezést is megkapta, hiszen a lakodalmak, a társas munkaalkalmak, a disznótorok, a láncos Miklós megjelenése, már ekkor megkezdődnek és fel- feltűnnek bennük mindazok az elemek, olykor még maszkos alakoskodók is, amelyek majd igazán a karácsony illetve vízkereszt utáni időkben, a farsangban jelentkeznek. Hangsúlyozzuk, hogy a lakodalmak ideje is hagyományosan az advent előtti periódus illetve a farsang voltak. A játék szempontjából a téli köszöntő szokások is figyelembe vehetők, gondoljunk itt akár a betlehemezésre, akár a regölésre, sőt még a Lucázásra is. Azt külön nem is kell kiemelni, hogy minden esetben közösségi a részvétel a játékban, a nevetésben. S ez a közösségi részvétel a farsangban még kifejezettebb, hiszen a farsang tere a falu utcája, kocsmája: maga is nyilvános tér.
A munka és játék ideje a paraszti társadalomban másfajta struktúrát mutat, mint az ipari társadalmakban, amelyekben a munka és szabadidő elválasztása éles, mintegy megszakításon alapul és mechanikus beosztást követ. A paraszti társdalomban a munka lényegében soha nem szünetel csak az intenzitása, módosul. A játék a téli időszakban mintegy kitölti azt az időt, ami a termelő tevékenység és állattartás sajátosságai révén, télen felszabadul. A munka és a játék összekapcsolódására egyébként önmagában is jó példákat adnak azok a téli társas munkaszokások, mint a tollfosztás, kukoricahántás, fonó stb., amelyek egyébként a maszkos alakoskodásnak is színhelyei. A játék ösztön megnyilvánulásának egyik kézenfekvő és elemi formája a beöltözés, a maskarázás.
A maszkos alakoskodásról szóló beszámolókat, tanulmányokat olvasva feltűnik, hogy milyen kevés a magyar hagyományban a szó igazi értelmében vett maszk. Szilárd, festett faragott tehát jól megformált ’álarc’ elvétve fordul elő, jószerivel a busó maszkokon és a borica táncban használt maszkokon kívül nem igen tudunk ilyenről. Ezzel szemben még az állandósága miatt típusnak nevezett maszkok esetében is, amelyeket Ujváry Zoltán alaposan leírt – feltűnő a kívánt álarc előállításánál az ad hoc alkalmi jelleg, a kreatív spontaneitás.
A kecskemaszk két típusát ismeri a kutatás: az egyik változatban fából készült a nyélre erősített fej, amelyet madzaggal csattogtattak. Az alakoskodó az „állatmaszkot kezében fejének magasságában tartja úgy, hogy őt egy lepedő, ponyva, pokróc, bunda vagy egyéb anyag takarja.” A másik kecske maszk- típusnál, még ennyire sem beszélhetünk maszkról, mivel az alakoskodó egyik kezében tartott fejszére és magára az alakra borítanak bundát vagy gubát, a fejsze a ruhadarab ujjában van, s így alakítják ki az állat utánzását.
A ló maszkoknak is két változata lehetséges. Az egyiknél az alakoskodó derekára egy középen kilyukasztott teknőt tesznek, ezt letakarják, s ez az alkotmány a ló. A másik változatban két férfi egymás elé áll, a második meghajlik, és derekánál fogja meg az elsőt. Az első figura botot tart maga előtt, amelyre cserépfazekat illesztenek, ez lesz a ló feje. A két legényt valamivel leterítik. Természetesen mindkét típusnak számos megvalósulási formája lehet.
A szalmásmedve és a gubásmedve már megnevezésében is elárulja, hogy az álarc illetve álöltözet miből készül. Az álarc több esetben arcba húzott kucsma.
A gólya maszk készítése sem bonyolult, az alakoskodók lepedőbe burkolóznak és fejükre a lepedő végek ügyes csomózása segítségével két csőrszerű fadarabot, illesztenek.
Az arc elkendőzését illetően, ha az eljárás összetettsége mentén haladunk, akkor megállapíthatjuk, hogy a fenti esetekben az arcot nem kifejezett maszkkal, de valamilyen módon (kucsmával, kendővel stb.) elfedték. Például a halál figurát egyszerű előállítani, mert a lepedő az egész fejet és az alakot is beborítja. Az eltakarás történhet azután bajusszal, kalappal, kendővel, és ritkábban filcből, papírból alakított már-már valódi álarccal, esetleg
Fejre húzott harisnyával. Az átformálásának leggyakoribb módja a festés. A férfi szereplőknek bajuszt festenek, vagy ragasztanak, a női szereplöket kirúzsozzák, orcákat pingálnak rájuk. Ruhacserén alapuló alakoskodásnak ez az eljárás természetes kiegészítése.
Az arcfestés legvidámabb módja a bekormozás. Vagy valamilyen barna kenőccsel való arcfestés: a cigány, a szerecsen, az ördög stb.. így lesz fekete. A bekormozás, mint játék-elem önmagában is lehet a mulattatás eszköze. (Megjegyezzük a bekormozás gesztusát, mint a vidámság jelét szembe lehet állítani a hamvazószerdai hamvazással, ami a komoly szférához való visszatérés jeleként is értelmezhető. Lásd például Hamvas Miklós napja elnevezést, amely Erdély némely községében ismert.) Hasonló módon beszélhetünk a téli játék- periódusban a szent és profán kifejezésének az eszközeiről. A betlehemezés számtalan leírásában szerepelnek az angyalok és velük szemben a pásztorok, akik közül rendszerint az öreg pásztor visel maszkot.
A különösebben nem jellemzett, csak maszkos alaknak nevezett alakoskodók nagy találékonysággal kenhettek az arcukra mézet, lekvárt, ragaszthattak magukra tollakat, faraghattak a szájukba hamis fogakat sárgarépából. Más alkalommal egy rozzant kosár formázhatott megnevezhetetlen álarcot. Az a sokféle génre alak, akik megjelennek még a téli játékokban, inkább az öltözékükkel utaltak a megjeleníteni kívánt alakra és a kezükben tartott vagy az arcukra illesztett kellékek is a jelzést szolgálták, pl. szemüveg, ha bíróról volt szó, papi kalap és köpeny az ál-temetésnél, stb.
Arra, kérdésre tehát, hogy mit reprezentál a maszk, a magyar anyag esetében csupán a maszkot vizsgálva nem igen lehet válaszolni. Az öltözék, azaz a maskara egésze lehet az alapja az elemzésnek. A téli alakoskodások leírásainál feltűnő, hogy az öltözetek részletezése helyett milyen gyakori az a fordulat, hogy itt vagy ott maskarások jelentek meg. Ez a fordulat már is elárulja azt, amiről fentebb már szót ejtettünk, tehát az átöltözés, beöltözés spontán jellegét-, ami már önmagában is játék, ami már önmagában is többféle funkciót tölthet be.
A legáltalánosabb jellemzője a beöltözésnek a mindennapitól, a megszokottól való eltérés
Kifejezése: ezzel találkozunk a nemi szerepek felcserélésénél, és minden olyan estben, amikor nem kifejezetten jelenít meg valamit az alakoskodó. Ide sorolhatjuk azokat a figurákat is, amelyek a szép és a rút kategóriáit vannak hivatva bemutatni, / ha nem is olyan kidolgozott módón, mint a nyugat-európai változatok./ a betyár játékok díszesen öltözött legényei és leányai nem azért szépek, mert idealizálni szándékoznak, hanem mert ez a” szép” a rabló és a szeretője negatív konnotációjának az ellentéte. A maskarák nagyon általános vonása abban a törekvésben ragadható meg, hogy elképesztően csúnyák akarnak lenni. A mindennapi állapotból való kibillentés, a lefokozás révén valósul meg. Itt még megemlíthetjük az alakoskodásnak azt a vonását is, ami a beöltözés révén megjelenített figurák társadalmi státusát illetően fejeződik ki. Az alakok, felsorolásából látszik, hogy a maszkos alakok a paraszthoz képest alacsonyabb státusúak: cigányok, vándoriparosok, állatok. Másfelől magasabb státusúak orvos, bíró, a hősként kezelt betyár. Az eltávolítás mindkét irányban érvényesül , a nagyítás és a kicsinyítés pedig a komikus helyzet révén jön létre
Szcenikainak nevezhetjük az álöltözetet akkor, amikor egy meghatározott típus megjelenítése a cél, akár emberi akár állati is a figura. Ebben az esetben az egész öltözék –beleértve a kellékeket is – jelként funkcionálnak.
Külön érdemes foglalkozni azokkal az öltözet típusokkal, amelyek célja az ijesztés.
A testformák groteszk átalakítása – Ujvárynál például a has-maszkos figura – vagy maga a túlzó arcfestés, a mimika, és a zabolátlan gesztusok- is ebbe a csoportba tartoznak.
Természetesen az olyan szörnyek, mint amilyeneket a busó vagy a medve maszkok, illetve valamennyi szalmával kitömött figura jelentenek, nemcsak ijesztők, hanem megtestesítői is lehetnek kollektív félelmeknek, esetünkben a téli sötétségtől való félelemnek. Az úgynevezett télközépi fehér női hiedelemalakokkal kapcsolatban fogalmazódott meg egykor ez a nézet és érvényesnek tekinthetjük a Luca - alakoskodás fehér lepelbe burkolt főszereplőjére is, amennyiben „rémalak” marad, és nem válik ajándékozóvá.
Jegyezzük meg, hogy a medve alakjának európai elterjedtsége ennek az értelmezésnek az alapján érthetőbbé válik, mint az eddigi másféle értelmezések alapján. Azt is meg kell említeni itt, utalva minden átöltözés alap-funkciójára, hogy a megszokottól való eltérő állapot elérésének az ijesztés is lehet egyik eszköze. Ugyanakkor az ijesztés vagy még inkább az ijesztgetés legalább kétféle irányultságot mutat: megjeleníti a szorongást és le is reagálja azt. Különösen a téli alakoskodások esetében ez az utóbbi mozzanat teljes egészében kibontakozik, hiszen az álarcokat levetik, a medvét táncoltatják, a szalma-figurákat elégetik: tehát a félelem legyőzése nyilvánvalóvá válik.
Az alakoskodásban megnyilvánuló játék célja, mint láttuk a mindennapitól eltérő világ létrehozása. A halál megjelenítése, (és a temetési paródiák), a Lucákkal és a Borbálákkal együtt felfogható a démonikus világ, vagy azzal összefüggésben a már említett kollektív félelem kifejezéseként is. (Nem a telet személyesítik meg, hanem az emberek félelmét).
Természetes és megszokott, hogy bizonyos alakok és maszkok többszörös jelentést is hordoznak. A szalma- török illetve a szalmával kitömött figurák egész sora a népi magyarázatoktól teljesen függetlenül ugyanazt a beállítódást, gondolkodást mutatják: a nagy kitömött óriás mintegy megtelt, ki gömbölyödött – majd ezt a figurát elégetik. A szalmának, mint nagyon elterjedt agrár-jellegű szimbólumnak itt is az elhasználódott, az elhalt jelentése van. Ez a jelentés jelenik meg az elhasznált rongyos ruhák felöltésében is mindamellett, hogy a groteszket, a nevetést, kiváltó gesztust is észre kell venni bennük.
A szalmafigura nemcsak a telet, hanem az egész évet jelentheti, amelyet meg kell semmisíteni, hogy az idő újabb ciklusa megkezdődhessen. A kisze-baba rokona a szalma-töröknek, még akkor is, ha csak farsang után jelenik meg.
Az elmondottakat az alábbiakban foglalhatjuk össze: A téli magyar népszokásokban, nagy számban fordulnak elő maszkos alakoskodók. Ezeknek a figuráknak a megjelenésében a közösség egészére jellemző ludikus viselkedés, azaz a játékosság mutatható ki. A maszkok önmagukban nem értelmezhetők, ehhez túlságosan is egyszerűek, változékonyak és spontán módon alakítottak. Az alakoskodó egész viseletének és viselkedésének az intenciói ragadhatók meg az év adott periódusával összefüggésben.
Mi is fontosnak tartjuk azt, amit Cl. Lévi Strauss a következő módon fogalmazott meg:
 „...a maszk mindenek előtt nem az, amit ábrázol, hanem amit átalakít. Ugyanúgy, mint a mítosz , a maszk is kiválaszt és nem ábrázol, vagyis legalább annyira állít valamit, mint amennyire tagad, nem azért készítik el, hogy  elmondjanak vele valamit , vagy azt képzeljék, hogy elmondanak vele valamit, hanem azért, hogy kizárjanak vele valamit…”  . 
A maszkos alakoskodók csoportjának vizsgálatára vonatkoztatva a megállapítást, arra kell tehát törekednünk, hogy a maszk és maskara megjelenésének rendszerét igyekezzünk megállapítani úgy, hogy abban a hiányokat is észre vegyük.
Amennyiben a téli szokások alakoskodóit nem választjuk el egymástól, úgy a nevetés periódusának a rendszere világosabbá válik. A fehér lepedőbe burkolt ijesztgető Lucák és Borbálák, valamint a fonókba belépő ugyancsak ijesztgető láncos Miklósok, de még az ajándékozó Mikulások és Krampuszok, vagy a betlehemezők közül az öregpásztor ugyanúgy alakoskodók, mint a tél második felében feltűnő figurák. Az ijesztő démonikus világ e figurák által is megjelenik abban az időszakban, amit Turner nyomán liminális periódusnak is nevezhetünk: a munka két periódusa közötti átmeneti időszakban, azaz télen.  A maszkos figurák két, sőt több értelműsége is értelmezhető az időszak „átmeneti „jellegéből „.
Ebbe a keretbe helyezve például a betlehemezőket is a megszokottól eltérő módon látjuk.
Ők is beöltöznek egyrészt szép ruhába (ministráns karingbe, Háromkirályok süveggel stb.) másrészt kifordított bundába. A pásztornak a szakrális ellentéte, ha nem is maga az ördög, de legalább is vad, amit a kifordított szőrős ruhadarabok fejeznek ki. A bibliai történet elmondása és a pásztorjáték a betlehemezésben egy adott alkalommal mintegy összefoglalja a játék komoly, sőt szakrális illetve profán, sőt groteszk-komikus jellegét. Ha csak a betlehemesek öltözékét és maszkjait nézzük, alapvonásaikat illetően ugyanazokkal a jegyekkel találkozunk, mint a maskarázás egyéb eseteiben. A betlehemezők álruhája és maszkja „szcenikai jellegű”- hiszen típusokat kívánnak bemutatni. A háromkirályok és a pásztorok a jellegzetes figurák. Az arcfestés természetesen a szerecsenkirályon látható. Az átöltözés is megjelenik, pl. Mezőkövesden, ahol három lány viseli a keleti varázslók csúcsos süvegét. De példaként itt még a Kalocsa környéki háromkirályozó lányokra is utalhatunk. Ebben a körben említhetjük a kakasdi betlehemes játék szereplőit is . Közülük itt a figyelmet azok a faálarcos, bundás, botos pásztorok érdemlik meg, akik alig különböznek a busóktól – hiszen ők is ijesztőek és torzak. Gyakran a pásztor szereplők más betlehemes játékokban is hasonló módón vannak maszkírozva – bajusszal, valamilyen bőr vagy filc álarccal. A betlehemes játékok menetét vizsgálva láthatjuk, hogy nemcsak az Öreg pásztor megjelenítésének a szándékával , hanem az ijesztés gesztusával is számolhatunk. A pásztorok letérdelnek, leheverednek, lefeküsznek. Mindez gesztusokban és a térben is kifejezi azt, hogy nem ahhoz a körhöz tartoznak, mint a háromkirályok vagy az angyalok. A szakrális keret több transzgressziót nem tesz lehetővé, de nem véletlen az, hogy a komikum, a nevetés hordozói a paraszti közösségek peremén élő (vad) pásztorok. A téli szokások kifordított bundát hordó alakoskodói, mint láttuk nem állnak olyan távol a betlehemező pásztoroktól.
Ennyi példából is kitűnik, hogy a téli maszkos alakoskodások együttesen vizsgálandók.
A szokás- hagyomány egészét, mint rendszert vizsgálva néztem meg azt, hogy mikor van az egész közösség részvételével történő játékok ideje./ Jóllehet a folklór világában minden szokás közösségi jellegű, a részvétel mértéke a participáció azonban mégsem mindig ugyanolyan. /Amennyiben az emberi tevékenységek komoly és vidám vonásait összefüggésükben nézzük, úgy az idő beosztását ennek megfelelően vázolhatjuk fel. A tél, amely lehetővé teszi a viszonylagos szabadidő kitöltését a többi évszakhoz képest, kitűnik vidámságával, a színjátékszerű szokások halmozásával, akár a nevetés periódusának is nevezhető. Ha Victor Turner fogalmát alkalmazzuk a téli időszakra, akkor a téli alakoskodó szokások játék jellege értelmezhetővé válik. A liminális periódusban a szokások megismétlik azokat a tartalmakat, amelyek a leginkább és a legmélyebben kötődnek az adott időszakhoz. A téli alakoskodások értelme és célja a szorongás, a tél, az elmúlás, a halál, a fenyegető vadság és természeti erők nevetéssel, vidámsággal való legyőzése. A nap és a hold járásához igazodó, kitüntetett időpontokat, értelmező magyarázatokat félre is tehetjük, de kritikával élve akár tovább is gondolhatjuk azokat. Annyi bizonyos, hogy egyetlen nap szokáshagyományának értelmezése nem igen lehet ma már eredményes, mivel a rituális kötelékek fellazultak. A szokás-elemek vándorlásának az irányai, megjelenéseiknek a csomópontjai azonban még mindig a paraszti gondolkodás logikáját követik. Ez a logika a gabonatermesztéshez és állattartáshoz igazodva osztja be az időt. Lényegében minden tevékenységféle a szó szoros értelmébe véve a megélhetést biztosító munka jegyében fogant. A nevetés is. „… a nevetés az élet teremtésének mágikus eszköze…” – állapította meg nagy anyagot átfogóan elemző tanulmányában Propp. A tél, mint a nevetés periódusa a maga eszközeivel az élet megteremtésének a periódusa. Jézus születésének öröme és az ijesztő álarcok által kiváltott hahota egyaránt a jövendőnek, szól.

Allard, Genevieve-Lefort. Pierre Le masque. P.U.F.Paris 1984,
Bausinger, Hermann (Hrsg.) Masken zwischen Spiel und Ernst. Hg. Tübinger Vereinigung für Volkskunde,Tübingen, 1967.
Bihalji-Merin. OtoMaske sveta. Mladinska Kniga,Ljubljana, l971
Dömötör Tekla Naptári ünnepek – népi színjátszás. Akadémiai Kiadó, Budapest,1964.
Dömötör Tekla A népszokások költészete. Akadémiai Kiadó,Budapest , 1974.
Fikfak, Jurij et al O Pustu,Maskah in Maskiranju .Založba ZRC. Ljubljana , 2003
Glotz, Samuel Le masque dans la tradition européenne. (Tanulmánygyűjtemény a hasonló cimű kiállítás alkalmával kiadva), Binche -Paris 1975
De Siké, Yvonne Les masques .Rites et symboles en Europe. Éditions de La Martiniere, Paris,1998
Dégh Linda A magyar népi színjáték kutatása. Néptudományi Intézet kiadása, Budapest,1947
Maertens, Jean Thierry Le masque et le miroire. Ritologiques 3. Essai d’ anthropologie des revètements faciaux.Édition Aubier Montaigne ,Paris, 1978
Ipolyi Arnold Mystériumok maradványai hazánkban. Uj Magyar Múzeum, 1858, I. 349-356.
Kretzenbacher, Léopold Santa Lucia und die Lutzelfrau. Oldenburg Verlag, München,1959
Lévi- Strauss ,Claude  La voie des masques. Édition Plon, Paris, 1979
Mándoki László Busómaszkok. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1961, 159–180.
Ortutay Gyula Kérdőiv betlehemes játékok gyűjtéséhez. Ethnographia LXVII.1956, 91–98.
Ortutay Gyula Kis magyar néprajz. 3. kiadás.Bibliotheca, (Franklin nyomda) Budapest , 1958
Propp , Vl. Ja. A rituális nevetés a folklórban. Létünk, XVIII. évf. 2. sz. 1988, május–április, 223-256
Revelard, Michel Musée international du carnaval et du masque.Binche, 1991
Schmidt, Lépold (Hrsg) Masken in Mitteleuropa . Verein für Volkskunde,Wien, 1955
Sebestyén Gyula A regösök. Magyar Népköltési Gyűjtemény, V.  Atheneaum, Budapest, 1902.
Turner,Victor  Vom Ritual zum Theater. Frankfurt am Main 1995
Turner, Victor A rituális folyamat. Osiris, Budapest, 2002  (The ritual process)
Ujváry Zoltán Farsang. Néprajz egyetemi hallgatóknak.5. Debrecen. 1990
Ujváry Zoltán Farsangi népszokások. (Alföldi nyomda) Debrecen, 1991
Ujváry Zoltán Játék és maszk. I–IV. Debrecen,1983-1988.
Viski Károly Drámai hagyományok. In.: Magyarság néprajza. III. (3. kiadás). Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1943, 291–323.
Voigt Vilmos Van- e karnevál Magyarországon ? Létünk, XVIII. évf. 2. sz. 1988, május április, 257-266.
Voigt Vilmos Karnevalunk kérdései. In: uő Világnak kezdetétől fogva. Universitas Kiadó, 2000, 287–306.

Wildhaber, Robert Masken und Maskenbrauchtum aus Ost- und Südosteuropa. Habelt Verlag, Bonn, 1968