Verebélyi Kincső: Növények a magyar népszokásokban

A növények ismerete és használata különféle szempontból vizsgálható, tagolható. A népszokásokban előforduló növények fajtái olyan sokfélék lehetnek, hogy ennek a számbavétele, egy sajátos szótár összeállítása nem lehet itt feladatunk. Az alábbiakban néhány szempontot kiemelve további vizsgálatokhoz kívánunk hozzájárulni.
Közhely, ha azt mondjuk, hogy a parasztember a természettel együtt él, hogy ennek az együttélésnek évszázados, sőt évezredes tapasztalatait a hagyomány örökíti, amelyeket azután a közösség egyes tagjai tehetségük szerint használnak fel, fejlesztenek tovább, egészítenek ki és (vagy megőriznek. Jóllehet az a környezet, amelyet a magyarok a XI. századtól kezdtek kulturálttá alakítani erdős, ligetes, mocsaras táj volt, mégis igen kevés nyoma van a néphitben annak, hogy ez a növényi környezet - hogy korábbiakról ne is szóljunk –valamilyen módón nyomot hagyott a népi gondolkodásban. A magyar néphit egyik sajátosságának tartja a kutatás éppen azt, hogy az ún. természeti démonok, vagy a természet erőit képviselő hiedelemlények mennyire halványan mutatkoznak meg a hitvilágban. A vadember, vadleány hiedelemlények –leginkább Erdélyből adatolva –erdőben laknak és elég ambivalensen viselkednek az emberekkel. A natúra-kultúra szembeállítása mégis megmutatkozik abban, hogy a veszélyesnek tartott hiedelemlények például a lidérc a falutól távolabb eső, művelés alá nem vett, vadon határrészeken jelenik meg.
A jákótelki határ szélén lévő Bikali hegyen szürkületkor fehérember, a félreeső Tókrittén este lidérc rémíti, a nyárszói malomgátnál meg éjjelente fürdőző fehérasszonyok ejtik kétségbe az arra vetődőket, utóbbiak főleg fiatal férfiakat.¹
Kimondott fakultusz nyomaival nem találkozunk a néphit-anyagban, áldozatot adó cselekménynek sincs fennmaradt emléke. W.Mannhardt és J.Frazer munkássága óta merül fel vissza-visszatérően az a gondolat, hogy a vegetációs démonok, a valamikori „faszellemek „ az európai paraszti kultúrákban gabonadémonok alakjában éltek tovább. A feltételezések szerint nyelvi fordulatok és rituális mozzanatok őrizhették meg a feltételezett agrárkultusz nyomait. Von Sydow (l948) cáfolta ezt a nézetet, mégis vannak kutatók, akik a korábbi elgondolások szellemében mutatják be anyagukat. Nálunk Ujváry Zoltán az l960-as években közölte azokat a tanulmányait, amelyekben elénk tárta azokat a kifejezéseket, (medve, farkas), amelyek zoomorf vegetációs démonokra utalnak, azokat a munkafázisokat, amelyek kultusz nyomait hordozzák (utolsó kéve tarlón hagyása) és azokat a rituális szokáselemeket (farsangi szokásokban szántás, tuskóhúzás, illetve tavaszi szokásokként az esővarázslás), amelyek a feltételezett agrárkultuszból származhatnak.2 Arra egyébként, hogy a magyarok növényi környezete speciálisan milyen volt, a népszokásokból nem lehet következtetni. A rendelkezésre álló anyagból csupán az tűnik ki, hogy általában a fa, faág, vessző, és egyéb növények mintegy mágikus erővel rendelkeznek, amely még teljesebbé válik a szentelmények esetében. A vegetációs démon eltűnt a hagyományból és csak sejtjük hogy némely mágikus cselekvés hátterében valaha a sarjadó növény erejébe vetett „elemi gondolat” rejtőzik. A fa és a zöldellő ág olyan általános szimbólum, amely kultúrákon átívelően megtartotta az élettel kapcsolatos jelentését.
A vegetációs erő általános értékelése mellett helyenként megfigyelték a kutatók azt, hogy adott tájon sokrétűen felhasznált fa fajtához sokféle hiedelem és szokás kapcsolódik. Gönczi Ferenc Göcsejben a nyírfát találta ilyen kitüntetett fának. Nyírfából húshagyó kedden gúzst készítenek, hogy védőeszközül használják a rosszak ellen, a hordókba nyírfadugót illesztenek, hogy a boszorkány hozzá ne férhessen a borhoz, a tejes köcsögöt nyírfából készült fazéktartón szárítják, hogy a tej hasznát ne lehessen elvenni, a lucaszék itt nyírfából készül, Szent György napján nyírfa gallyat dugnak a kerítésbe, a szőlő sarkaiba, védelem gyanánt. Szent György napján nyírfavesszővel hajtják a marhát a vásárra, és a pásztorok nyírfaabroncson kell átbújjanak, hogy csordásfarkassá válhassanak. A nyírfa általános bajelhárító volta alkalmassá teszi arra, hogy vesszőjével, lombjával gyógyítsanak. A nyírfa nemcsak Göcsejben, de általában az országban egyike volt a mágikus célra használt fa-féléknek, a fűzfa, a bodza és a csipkerózsa mellet.3 Erre a lényegében differenciálatlan „jelentés-háttérre” azután a szokás-gyakorlat további jelentés-rétegeket hord fel, amelyek befolyásolják az alap-jelentés érvényre jutását, sőt megváltoztathatják, vagy semlegesíthetik is azt. A bodzafát például az egész nyelvterületen az „ördög fájának” tartották. Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy virága, levele gyógyszerként ne szolgáljon, sőt annak sem, hogy némely helyen éppen fehér virága miatt a májusfa kívánatos fajtájaként szerepeljen.
Megemlíthetjük még, hogy a szakrális szférában természetesen ugyan úgy, ahogy számtalan helyen Európában, megtaláljuk a fák kitüntetett szerepét. Néhány adat van arra, hogy némely falu népe egy- egy öreg fához járt rendszeresen imádkozni. (XVII. század Csáktornya, l940, Veszprém megye, Németbánya.A legutóbbi időkig is tudjuk némely búcsújáró helyen adatolni azt, hogy a gyógyulást remélő betegek megmosták beteg testrészeiket, és a mosásnál használt rongyokat a forrás melletti fákra, aggatták (Ipolyfödémes, Ipolyszécsénke, Gyügy,Vecseklő stb.). Az is közismert, és nem magyar sajátosság, hogy a katolikus kegyhelyekhez fűződő eredetmagyarázó legendákban milyen gyakran szerepel a fa. A csodatévő szentképet fára akasztották (Pesthidegkút, Budakeszi), a víz által elsodort képet egy fa ágai fogták fel, a csodatévő Szűz Mária egy fa ágai között jelent meg stb.
Növények (virágok) szentelménnyé is válhatnak, és mint ilyenek tesznek szert általános, sokféle irányba hasznosítható varázserőre. A búcsújáró helyen tépett lomb vagy ág így lesz „varázsvessző”. Bárth János még azt is feltételezi, hogy A zöld ág azt jelképezte, hogy lelkük a búcsújárás nyomán megújult, szinte kivirágzott a malasztban.4
A megszentelt helyről származó ág, csokor néha meghatározott fajtát is jelent. Máriaradnán a búcsújárók az ún. Mária búzáját keresték, Doroszlón egy fehér tányérú virág volt a gyűjteni való, amelynek a közepén lévő pici vörös szirmok Mária menstruációs vérét jelképezték. Máriazellből a búcsúsok vörösfenyőt hoztak, a gölnicbányaiak Lőcséről bükk ágból készített koszorút vittek hazafelé menet. A növényhasználatnak ez a módja az érintésen alapuló mágia továbbélésének a jeleként is értelmezhető, amely beleolvad abba a devóciós gyakorlatba, amelynek a keretében a növények, virágok a kegyesség kifejezésének eszközei. Ezekre a szintekre épül majd rá az, hogy a növény, a virág díszként jelenhessen meg
Eltérő módón viszonyul az ember a vadon nőt fákhoz, növényekhez, a haszonnövényekhez és a dísznövényekhez. Már a felületes megközelítés alapján is kialakíthatjuk azt a véleményt, hogy a mágikus célú cselekvések a vadonnőt növényekhez kapcsolódnak elsősorban. Az ember valamilyen módon megkeresi azt a lehetőséget, hogy a vadon nőtt növényben rejlő erőt a maga számára hasznosítsa. A mikor a kutatók a népi növényismeretről beszélnek, általában a vadnövényekre vonatkozó tudást mérik fel. Ez az ismeret sem öncélú, mivel a „haszonnyerés „motiválja- s ez a haszon jobbára a gyógyításban térül meg. Tapasztalás, hagyomány és hiedelem ötvöződik a gyógynövényekről kialakított elgondolásokban általánosan alkalmazott gyógyító eljárásokban Kiemelkedő személyiségek, a gyógyítók tudásában az említett három vonás évszázadokon keresztül jellemző volt és maradt. Érdemes egy konkrét vizsgálat eredményeit figyelembe venni és a tendenciákat észre venni. A hetvenes években Gyimesbükkön 36 adatközlőtől 251 növényre vonatkozó adatot szedtek össze a gyűjtök. A növények legnagyobb részét a népi gyógyászatban használták, 131 fajtát, 53-féle módón. Táplálékként, vagy csemegeként 99 fajtát 14-féle módon fogyasztottak. 15-féle növénnyel csak az állatokat etették. 62 dísznövényt különböztettek meg. Gyapjú és tojásfestéshez 7-féle a mosáshoz 2-féle növényfajt soroltak fel a falubeliek. A hiedelmekben és szokásokban mindössze 21 növényt tudtak felsorolni. Az arányok árulkodnak a gyakorlati életről és a növényeknek a gondolkodásban való megjelenéséről is.
A földművelő ember a gabonatermesztés és, szőlőművelés, gyümölcstermesztés, kertgazdálkodás folyamán találkozik a haszonnövényekkel, amelyek serkentésére mágikus eszközöket is felhasznál. Csakhogy a mágikus cselekvés célja más, mint az előző esetben volt. Köztudott, hogy a minél régebben ismert egy-egy fajta, annál inkább adatolható a munka eredményességét biztosító hiedelem alapú rituális jellegű cselekvés is. A hiedelmek és mágikus eljárások a búzával kapcsolatban a leginkább feltártak. Leginkább a parasztregulák között találjuk meg azokat a munka kezdésére vonatkozó ajánlásokat és tilalmakat, amelyek általában vagy nagyon is konkrétan egy-egy fajra vonatkozva fogalmazódnak meg.
Skolasztika vagy középkori alakjában Kolos napja termőnap (február l0.). Általános szokás, hogy ezen a napon szedik, gyűjtik az oltóágat. A most szedett és gondosan eltett oltóággal oltják majd a gyümölcsfákat gyümölcsoltókor.5
Szlavóniában és másutt is úgy tudják, ha havas az idő Mátyáskor (február 24) el kell vetni a búzát, árpát, zabot, hogy jó termés legyen. A háziasszonyok pedig mákot, sárgarépát, petrezselymet, borsót vetnek, mert az e napon vetett magvakat nem eszi meg a féreg.6
E mellett természetes az, hogy a parasztember tudásába bele tartoznak a haszonnövényekkel kapcsolatos termelési ismeretek.
A népi növényismeretről igen jól szervezett és kiterjedt gyűjtés indult Erdélyben. E felmerés keretében Kalotaszegen szerzett ismeretekről számolt be Szabó Attila és Péntek János egy közös cikke. Elfogadhatjuk az ő meghatározásukat, miszerint:
Dísznövénynek tekintettünk minden olyan fajt, amelyet a ház körüli zöldterület kialakításában tudatosan felhasználnak, amellyel a lakás belsejét díszítik, és amelyet elsősorban formájáért, színéért, illatáért vagy a vele kapcsolatos kultikus szokásokért, hiedelmekért termesztenek. Az elhatárolás esetenként problematikus lehet, mert a dísznövények egy részét gyógyításra is használják (…) konyhakerti növényeknek is lehet díszítő szerepük (…) elvadult fajok gyommá válhatnak (…) vad fajok pedig dísznövénnyé. 7
A virágokról való vélekedések áttekintését és értelmezését csak tovább bonyolítja az a tény, hogy a kerti virágok némelyike valamikor a középkori kolostori kertekben gyógynövényként szerepelt innen került át a későbbi főúri majd végül a parasztkertekbe. A rózsa, a liliom, a viola pályaképe évszázadokon átívelve adja tudtunkra, hogy e virág a funkciók milyen sorát töltötte be.8
Hiedelmek nyomait a népi virágnevek is megőrizhetik. Pl. bábakalács, golgotavirág stb. Máskor pedig szokásokra utalnak, pl. bonyóvirág a neve annak az illatos levelű növénynek, amelyet régen azért termesztettek, hogy az asszonyok templomba menet a kezükbe tartsák.9 Hiedelmek befolyásolhatták egyes virágfajták divatját, ám ahol a virágoskert kialakítására sor került, ott ez nem azt a célt szolgálta elsősorban, hogy varázsfüvek legyenek kéznél A célt jól tükrözik azok a még ma is látható parasztkertek, amelyekben a saláta, paradicsom az őszirózsákkal vegyesen virít. A virágot azért ültetik, hogy legyen mit vinni a temetőben a nyáron, illetve halottak napjára. Koltay Erika a Boldogasszony virágai kapcsán arról tájékoztat, hogy az augusztus l5-én Boldogasszony napján megszentelésre szánt csokorba 1950-es évektől kezdve már kerti virágokat is tettek, míg korábban csak mezei virágokat használtak. 10
Amint érzékeltetni próbáltunk a hiedelem tárgya lehet a vadnövény, haszonnövény és dísznövény, amitől megkülönböztethetjük a hiedelem eszközét. Ez utóbbi feltételezésem szerint inkább a vadnövények köréből kerül ki. A mágikus cselekvések pedig jobbára a haszonnövényekre irányultak.
A növényekhez fűződő hiedelmek olykor mondákban is megfogalmazódnak. A mondákban előforduló növények azonban nem feleltethetők meg a varázserővel bíró növényeknek. Más vonatkozásban is kérdés az, hogy a hiedelem és a gyakorlat milyen módon simul össze vagy válik el egymástól.
Mikor Szűz Mária megszülte Jézust akkor az Úristen küldte az angyalokat,hogy vigyenek ajándékokat a Szűz Máriának, mint mikor mentek a beteg asszonyhoz, szokás vot nálunk es, vittek virágot. S hintettek az égből rózsát, s azutántól van rózsavirág. 11
A hiedelem alapú cselekvések a hétköznapi szokások rétegébe tartoznak, s mint láttuk ebbe rétegbe varázsfüvek is beletartoznak. A gyógyítás a mindennapi élet részét képezi, ám mára már a kutatás önálló területévé vált. Ezért itt csak utalunk a gyógyításban használt növényekre, de nem részletezzük azt.
Nagyon nehéz lenne a varázscselekvések fajtáit és az alkalmazatott növényeket egymással való összefüggéseikben tipizálni. Az orvosláson kívül néhány – akár jellemző – vonást azért megemlítünk:
Ilyen például az, amikor a jóslásra kiváltképp alkalmas időszakban –november végétől karácsonyig egyebek között a növények is szerepet kapnak. Általánosan ismert szokás, például az András, Katalin, Borbála napi ág hajtatása (lányok férjhez menése), lucabúza ültetése (termésjóslás), vagy a hagymakalendárium megfigyelése (következő év időjárása): időjárás jóslásra alkalmasnak találták az ökörfarkkóró virágzását, mert azt gondolták, hogyha végig virágzik, akkor megszakítatlan tél lesz. A pásztortáska tavaszi burjánzása, a tapadós kákabél, a málna vagy az alma másodvirágzása előrejelzésként értelmeződött.
Rontás elhárítására, megelőző védelemre is használnak növényeket. (nyírfa, bodza, vadrózsa).
Speciális esetnek vehetjük a szerelmi varázslást12, a szerencsebiztosítást vagy a speciális tudás megszerzését szolgáló növényeket. ( A hiedelem és a tényleges cselekvés elválasztása szinte lehetetlen. Olyan almát kell keresni, amelyiküknek kilenc magva van. Azt a kilenc magot bele kell tenni egy óvatlan pillanatban a fiú zsebébe, .szerelmes lesz tőle. 13
A népi kalendárium jeles napjai is mutatják a hiedelmek és a tapasztalati ismeretek összefonódását. Több kutató is felhívta a figyelmet arra, hogy a napoknak a szentek nevével való megjelölése gyakran olyan jelzőkkel egészül ki, amelyek a paraszti munkára vonatkoznak. Ilyen megnevezésekkel mi is találkozhatunk:14
Üszögös szent Péter (február 22.) napján, ha esik az eső, üszögös lesz a búza.
Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.) napján kell a gyümölcsfákat oltani.
Széna Kata napja, ha jó idő lesz, jó lesz a termés.
Babevő János (május 6.) napján lencsét, borsót, babot kell vetni.
Retkes Margit (június l0) napján, a Muravidéken, ha esik az eső, retket kell vetni.
Búzavágó szent János (június 24) napján nem szabad megveregetni az almafát.
Virághéten a nagyböjtben ajánlatos a virágmagvakat elültetni.
Ennyiből is kiderül, hogy a megjelölés – akár megkülönböztetett jelzővel történik, akár nem – a földművelő, növénytermesztő munka beosztását jelzi.
Újévkor megverik a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjen.
Balázs napkor (február) a Bácskában (Topolyán) a gazda gabonaszemet süllyeszt a zsebébe és úgy megy a templomba, hogy ott jó termésért imádkozzon .
Farsang végén a Muravidékentáncolni és vidámnak kell lenni és nagyokat ugrálni, hogy magasra nőjön a kender. A húslevesbe is ezért kell hosszú tésztát főzni.
Pünkösd napján a Dunántúl egyes vidékein a lefátyolozott pünkösdi kis királynőt is azért emelik társai magasra, hogy a kender magasra nőjön.
A szakrális-mágikus gondolkodás összefonódását különösen jól látni azon a néhány egyházi ünnepen, amelyen ha nem is egyenlő mértékben, a növények is beletartoznak.
Márk napján a mise után a pap az oltáriszentséggel a kezében kivonul a kiválasztott határrészhez, hogy megáldja a sarjadó mezőt. Az innen hazavitt búzaleveleknek, növénycsomónak mágikus ereje lesz, ezért sütik bele a kenyérbe, etetik meg az állatokkal stb.
Virágvasárnap barkát szentelnek a templomban .A szentelt barka mint mágikus szer a Palócföldön azaz alábbiakra volt alkalmas varázslásra jóslásra bajelhárításra védekezésre betegség megelőzésre gyógyításra. 15
Virágos szent János a görög katolikusoknál a virágszentelés napja. A görög katolikus tájakon ugyanúgy szentelményként kezelik a csokrokat a későbbiekben, mint a katolikusok a magukét.
Nagyboldogasszonykor az egyik legnagyobb Mária ünnep, amikor a virágot is szentelnek A megszentelt csokrot azért tartották a háznál, például Hajósón, hogy boszorkány rontása ellen védekezhessenek Még amulettként is használták, kilencféle virágból tört darabkákat egy zacskóba tették és a nyakukba akasztották akkor ha valakinek hideglelése volt, vagy ha megijedt gyermeket akartak gyógyítani vagy az anyatejet megőrizni.16
Az úrnapja az oltáriszentség ünnepe. Mégis a növények szokásban betöltött szerepe szempontjából kétszeresen is fontos ünnep. Az egész országban az oltáriszentséget körmenetben hordozzák körbe a falvak utcáin, ahol erre az alkalomra általában négy lombsátrat alakítanak ki és díszítenek fel még füvekkel, virágokkal is. A körmenetben az oltáriszentség előtt haladó kislányok nagyon sok faluban kosárkákból virágszirmokat szórnak. A körmenet útja során a sátrakban megáll és ez alkalommal a hívek együtt imádkoznak a pappal. A körmenet végigjárása után a falusiak szétszedik a sátrakat, mindenki igyekszik a lombokból, füvekből hazavinni. Az úrnapi füvek felhasználásának a palócföldön ismert felhasználási lehetőségeit-ugyancsak Csáky Károlyra támaszkodva soroljuk: Villámlás ellen, égzengés ellen, fejfájás ellen, igézetkor, kártevők ellen, haszon gyarapítására köhögés ellen.17
Az élet fordulóinak ünnepein a növényeknek olyan varázsszerepe nem igen van, mint a hétköznapi életben.
A születés és keresztelés hagyománykörében nem igen említenek a kutatók sajátosan növényre vonatkozó elvárásokat vagy szokásokat. Itt-ott előfordul, hogy fiú születésekor körtefát, leányékor almafát ültetnek.
A lakodalomban sok helyen és sokáig a rozmaringnak volt rituális szerepe. A menyasszony is és a vőlegény is hordta a ruháján. A palócoknál nagylány temetésén –amelyet a lakodalomhoz hasonlóan tartottak meg, a halottas menetben a koporsó után egy fehérbe öltözött lány rozmaringtövet vitt.18 Másutt rozmaring ágat tettek a koporsójába. Balázs Lajos a lakodalomról szóló monografikus feldolgozásában a csikszentdomokosi lakodalmat jellemezve azt állapítja meg, hogy a lakdalom „jelzője, jele, jelvénye” a fenyő.19 Talán érdemes megemlíteni, hogy a szatmári lakodalmi szokások keretében kölest szórtak az új pár szeme közé, hogy sok gyerekük legyen.20
A halál és a temetés szokáskörében inkább a sírhelyre ültetett fának –lehetőleg örökzöld-és virágoknak van szerepük és némelykor jelképi értékük. Csikszentdomokoson a fiatalon elhunytak sírjára visznek kettő vagy négy zöld ágat, és visszafordítva lekötik azokat.21 Sajátos és régies vonásként említhető meg az a szokás, amikor a gazda halálakor még a gyümölcsfákat is értesítik erről, úgy hogy törzsüket megütögetik.22

Szinte felsorolhatatlan azoknak a játékoknak a száma, amelyekben növények fordulnak elő. Itt csak néhányat említünk
A pitypang érett termését lefújják a kocsányról, és ahányszor fújni kell, hogy a pihék leessenek, annyi évig él a játékos.
A gyűrűmályva levélnyeleit a lányok több sorban az ujjukra kötik és ez a gyűrűjük.
Akáclevelet az ujjak közé fogva fütyülni lehet.
Az akác levelét tépkedve kérdezik: szeret – nem szeret, szívből, igazán, egy kicsit, nagyon? Az utolsó levélre kapott válasz az érvényes a választott szándékait illetően.
Fűzfából tavasszal sípot lehet készíteni.
Sásból, bogáncsból alakokat, bútorokat lehet készíteni.
Meggyből, cseresznyéből fülbevaló készíthető.
Meggy, cseresznye, szilvamaggal célba lehet lőni.
Száraz termésekből, dió, gesztenye, állatokat lehet készíteni.
Azokban a kalendáris szokásokban, amelyek némileg elválaszthatók a nagy szakrális ünnepektől még egyszerűbb kép rajzolható a növényhasználatról.
A zöldágak, vesszők, és a virágok mellett a szalma is olyan elem, amelynek kifejező ereje van, az elvetni valót, az élet ellentétét fejezi ki.
Vegyük sorra a vesszőzést a magyar népszokásokban. A vessző az „aranyág” ígéretes formája, hordozza a zöldág alapjelentését, azaz életerő (egészség (rejlik benne. A vesszőzés erőssé, egészségessé tesz: művelődéstörténetileg nagyon széles körből lehet erre párhuzamokat felsorolni. A magyar hagyományban alapformának tekinthetjük a december 28-án gyakorolt, ún. aprószenteknapi vesszőzést. A szokásnak meg vannak a maga liturgiatörténeti előzményei, miszerint egyház ezen a napon azokra, gyermekekre emlékezett, akiket Heródes király végeztetett ki, mivel félt Jézus a megváltó megjelenésétől. Azt, hogy a középkori magyar katolikus szertartások gyakorlatában ezen a napon a pap valóban megvesszőzte a híveket, illetve, hogy e hívek felnőttek vagy gyerekek voltak-e, még további kutatásoknak kell tisztázni. Az látszik valószínűnek, hogy a tridenti zsinat után, e szokás kikerült az egyházból és kalendáris szokásként maradt fent. A különböző néven ismert szokás (vesszőzés, sibározás, stb. (keretében helyenként arra kerül sor, hogy a szülők aprószentek napján reggel megveregetik a gyerekeiket, esetleg az asszonyokat, némelykor a szomszédokat, betegségűző versikét mondva. Másutt mustármagért küldik a gyerekeket a szomszédba, ahol megvesszőzik őket. Legutóbb Pozsony Ferenc a Székelyföldről mintegy szerelmi –illetve termékenységvarázsló szokásként írta le a vesszőzést. A Fejér megyei szlovák lakta települések egy részében Húsvétra került át a szokás. A szokáshoz kapcsolódó szövegváltozatok némelyike világosabban utal a bibliai háttérre, mások kevésbé. A jelentés-rétegek elemzésénél nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a szokás milyen „szokáskörnyezetben maradt meg akár napjainkig is. Valószínű, hogy a vesszővel való csapkodás korábbi jelentésrétege lehet az egészség varázslás, és ott, ahol a szokás megmaradt, újabb jelentésekre tett szert s elsősorban, a társadalmi kapcsolatokat erősítő formaként maradt meg. Ismeretesek olyan példák is, amelyek keretében a gyermekek járnak vesszőzni – adomány fejében. Ebben az esetben a szokás alakulása egy megszokott funkcióváltozást követ. A vesszőzés elemzésénél nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat az eseteket sem, amelyeket a pásztorok vesszőhordása néven ismerünk. Vas megyében Márton napon, az ország északi vidékein Karácsony táján hordtak szét vesszőket a pásztorok a gazdák között. A vesszőt a gazdasszony húzta ki a kötegből, köténybe burkolt kézzel és megveregette a pásztorok lábát, illetve az állatok lábát egészségük biztosítása céljából. Némely helyen a vesszőt tavaszra is eltették, hogy az állatok első kihajtásakor ugyancsak egészségvarázsló céllal használják. Az adomány-, ajándékgyűjtés ezekben az esetekben is meghatározó mozzanata a szokásnak. Bizonyos esetekben még a gyümölcsfák megveregetése is előfordul a termés biztosítása érdekében.
A nemzetközi kutatás a Mikulás alakjához kapcsolódó vesszőzés hátterében is az „egészségessé veregetés „ funkcióját mutatta ki, és tartotta elsődlegesnek. (Az közismert, hogy a jutalmazó Mikulás és a gyerekeket a rosszaságukért meg vesszőző Krampusz viszonylag késői találmánya a pedagógiának.) Még arra is van adat, miszerint a karácsonyfát a Mikulás hozza , s ezért olyan felfogás is létezik, amely a ma ismert karácsonyfát a Mikulás egészségvarázsló vesszőjével hozza összefüggésbe. Ez a karácsonyfa természetesen nincs összefüggésben a Mikulást egykor nem ismerő falvak karácsonyi zöld ágával, gerendára akasztott borókafenyőjével. (A zöld ággal való veregetéssel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy az egészséget biztosító „elemi mágikus cselekvés” az egyház gyakorlatában valószínűleg tágabb értelmet nyert, a „megtisztítás” jelentéssel bővült, majd népszokásként lassan elveszíttette mágikus tartalmait és helyenként újabb jelentésárnyalatokra tett szert.

A Tiszaháton a XX század elején virágvasárnap volt szokás az un. zöldágazás: eladó sorban lévő lányok zöld ággal, énekelve vonultak végig a falun. Zemplén megyében Pünkösdkor került sor hasonló szokásra. A Zoboralján, ugyancsak virágvasárnap zajlott a villőzés. A szokás fő kelléke egy felszalagozott esetleg tojásokkal díszített faág, amelyet egyes helyeken csoportok vittek magukkal, másutt minden résztvevő tartott ilyen ágat a kezében. Lányok zöld ággal való falu feljárását jegyezték fel Húsvétkor a Dunántúlról, Pünkösdkor pedig Zemplén megyéből. Az időpontok (tavasz), a szereplők (nagylányok) az énekelt dalok szövegei, a szokás keretében végrehajtott mozgások: olyan elemek, amelyeket egyfelől együtt kell vizsgálni, másfelől nagy nemzetközi összehasonlító anyag bevonásával kell elemezni. Feltételezni lehet, ám még bizonyítani kellene, hogy itt egy régiesebb termékenységrítusról van e szó, amelynek csak egyik vonatkozása a tavasz „behozatala”, ami elfedi a korábbi funkciót. Abban bizonyosak lehetünk, hogy a közelmúltban a játékfunkció lehetett az erőteljesebb. (Ezért is szokás az ún. leányjátékok közé sorolni például, a Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske … kezdetű, énekre járt-táncolt mozgásformát. (Amennyiben a zöld ág sajátos formájának vesszük a május-fát, akkor még ez is bele tartozik a zöldágazás sorába, Közismert, hogy a cégérek megjelenése előtt, még a XIX. században is azokra a házakra, ahol bort mértek zöld ágat tűztek ki. Ennek a jel –funkciónak az újabb változatát figyeltük meg a Szabadka melletti falvakban, 2002-ben, itt ugyanis a házak kapujára azokat a konyhakerti növényeket tűzték ki, amelyeket ott árultak. A zöld ág, mint jel legáltalánosabban ismert változata a májusfa (májfa, jakabfa). A kutatás megkülönbözteti a szerelmi és a közösségi májusfákat: a közös bennük az időponthoz kapcsolódóan a társadalmi viszonyok megjelölése és megerősítése. Speciális esetnek tekinthetjük a házépítés egyes fázisainak befejezésekor az elkészült szintre kitűzött zöld ágakat is. (A mágikus-szakrális alapjelentés, ti., hogy a kitűzött zöld ág általában a gonosz távoltartását szolgálja, már alig hámozható ki az adatokból, míg a „megjelölés” mint meghatározó jelentés akkor is megmarad, ha a májusfaállítás szokásának a funkciói a társadalmi kapcsolattartás és kapcsolatápolás felé bővülnek ki.
Különleges esetként említjük meg azokat az esővarázsló szokásokat, amelyek keretében egy zöld ágakba burkolt meztelen alakot öntenek le vízzel. Az ország délnyugati részén élő dél-szlávoktól ismertük e szokást, dodola néven. Nemrégen Pozsony Ferenc kutatásai nyomán vált ismertté, hogy a háromszéki esővarázsló szokásokban, amelyekre húsvétkor kerül sor nem egy embert, hanem a szokás főszereplőit, a legényeket szállító szánt díszítették fel zöld ágakkal, amelyeket később a trágyadombba vagy termőföldbe szúrtak azzal a céllal, hogy a vetések mindig zöldelljenek. A tavaszi zöld maszkos alakoskodókról az erdélyi szászoknál is tudunk. 23 A román gotoinak nevezett szokás hatásáról a mezőségi magyar szokásokban ugyancsak Pozsony Ferenc mutatta ki.
Arra, hogy virág olyan szoros kapcsoltba kerüljön egy kalendáris szokással, hogy annak ne csak jele vagy díszítménye legyen, alig van példa, jóllehet a szakrális ünnepi mezőben az úrnapja és pünkösd igazán virágos. A virágkoszorú, sőt a gyümölcs is megjelenik a szokásokban.
Székelykevén e napon (Úrnapja) koszorút fonnak virágokból, elviszik a templomba, megszentelik. A ganglábra, az ajtó fölé akasztják az úrnapi koszorút Ha jön a „nagy idő” három szál virágot kihúznak a koszorúból és egyesek tűzben,mások szentelt gyertya.24
A virágos szent János vagy más néven szent Iván napi szokás középpontjába a falu szélén szerveződő tűzugrás áll. Egész Vajdaságban virágkoszorút fontak a lányok, a fejükre tették, és mentek a tűzhöz. Hazatérve ezt a koszorút a ház elejére akasztották, védelmi célból, ti., hogy le ne égjen.25 A virág azután, mint említettük a virágszenteléskor válik még jelentőssé. (A virág természetesen szélesen értelmezett, mert mezei virágokról lévén szó a gyógyfüvek is bele tartoznak a szentelt csokrokba.)
A Szent Iván-napi tűzugrásnál fontos szerepe van már a gyümölcsnek nevezetesen az almának .A tűzbe vagy tűz köré az úgynevezett Szent Iván-napi almát szokták önteni, amit a gyerekek örömmel vesznek és esznek.
A gyümölcs legközelebb a szüreti felvonuláson bukkan fel. –A szőlőfürtökkel díszített kapuk és szekerek vagy báli termek inkább a mulatságokra és nem rituális eljárásokra utalnak.
Sort kell kerítenünk a szalma népszokásokban betöltött szerepére is. Az év ünnepeinek sorában köztudottan a karácsonyeste a szoba földjére terített szalma tesz szert mágikus erőre, annak az alapelvnek a jegyében, hogy a szent helyen, szent időben megjelenő tárgyak maguk is szentelménnyé válnak. Karácsony után a szalmát összeseprik, és állatoknak adják, vagy elégetik. A karácsonyi asztal alá még terményféléket helyeznek el, az asztalra pedig a kenyeret/kalácsot és a Luca búzát. Ez egy teljes vegetációs kör, amelynek minden fázisa egyszerre jelenik meg – az „év éjszakáján” – a múlt és a jövő közötti küszöbön. A szalma hordozza azt a jelentést, ami az elhasznált időre, múltra, az év folyamán felgyűlt és kidobandó dolgokra vonatkozik. A farsang nem egy szokásában ebben a jelentésben látjuk viszont a szalmát. A farsangi szokások egyik alapgondolata a tél kiűzése, a múlt lezárása, előkészület az új év kezdetére. A tikverőzés szalma törökje, a különféle szalma- és rongybabák, a virágvasárnapi kisze-baba, némely esetben a szalmával kitömött ruhában megjelenő medve az elhalt vegetáció megjenítéseként, a múltat jelképezi, amelyet el kell égetni, vízbe hányni, szétszórni. A nyár közepén az aratás befejezésekor kerül elő a szalma ismét az arató-koszorúkban, Réső Ensel Sándor említése szerint virágok között.26 A kutatás nézete szerint aratókoszorút csak a nagybirtokon szegődtetett idénymunkások készítettek. Ha nem is mélyedünk el a szokásrendszerben a szalma nyári előfordulásának az értelmezésében, az eredet és gyakoriság kérdésének a tisztázásában, annyit megállapíthatunk, hogy a vegetációs körben ez a szalma is megfelelő helyen van.
A növényi elemek kalendáris szokásokban való előfordulását vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a szó szoros értelmébe véve követik a természet körforgását. Vessző-zöld ág-virág-gyümölcs szalma: az agrárjellegű szimbolika elemeiként hol erőteljesebben, ismétlődve egy-egy periódus jellegét fejezik ki, mutatják meg. Az idő, az évi ciklusok körforgását, amelyben nincs is határozott kezdet és vég az mutatja a legjobban, hogy a különféle periódusokra utaló elemek –jelek – olykor egymás mellett is megjelennek. A már említett karácsony éjjeli növényi együttes, a virágvasárnapi kiszebaba és barka, a Szent Iván-napi virágok és gyümölcsök, a hozzájuk tartozó szimbólum értékű cselekvésekkel együtt már nemcsak a vegetációval összefüggésbe hozható kifejezési formák. Éppen, mert a kijelölt időpontban sorra kerülő rítusok, ritualizált vagy rítus szerű cselekvések keretében fordulnak elő, azaz a mindennapokhoz képest megemelt, ünnepi időben, ezért alkalmasak arra hogy az nemcsak az idő, hanem a cselekvő ember létének teljességét is szimbolizálják.

A paraszti gondolkodás célszerű és okszerű logikán alapul. A természettel együtt élő ember a környezetét, a természetet nem díszletnek tekinti, hanem olyan dolgok összességének, amelyek vagy hasznosak a számára, vagy veszélyesek illetve közömbösek. A természeti környezet esztétikai észlelése a polgári kultúra keretében lassan alakul ki, s ezzel összefüggésben változik a zöld ágak, növények, virágok értékelése illetve használata is. Itt csupán utalunk arra a közismert tényre miszerint a középkorban, s a paraszti kultúrában szinte a közelmúltig, a növények, virágok becsét illatuk adta és nem a színük. (Lásd pl. a rozmaring.) A növények díszként való használata a népi kultúrában valószínűleg az egyházi szokásokhoz kapcsolódva jelenhetett meg, hogy azután elsősorban az ünnepek alkalmával mintegy díszlet-kellékként nyerjenek alkalmazást. A szakrális szférában megjelenő növények, virágok a tiszteletadás, a devóció, a díszítés jelentésárnyalatait hordozzák akár egy virágba borított oltárról, akár egy út menti kereszthez kötözött virágcsokorról legyen is szó. Máskor a jel-jelvény-dísz funkciók fonódnak össze, példaként utaljunk itt az ünnepi viseletek növényi „kiegészítőire” például a hajdúdorogi húsvét alkalmával a templomban őrt álló Krisztus-katonák kabáthajtókájára tűzött tuja-lombokra, vagy a lakodalmi tisztségviselők rozmaring-díszeire, stb. kellékeit.
Általában azonban kijelenthetjük, hogy a növények ritkán kerülnek a szokások középpontjába. (A népi gyógyászatot itt nem tárgyaljuk.) A hétköznapi gyakorlatban a növények használhatósága a fontos, és fontos ennek a használhatóságnak a mágikus- szakrális módon való biztosítása. Az ünnepi szokásokban a növények díszletek és kellékek – némelykor akár jelképi tartalmakat is hordoznak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején a parasztság a növényi környezetet már annyira megismerte és birtokba vette, hogy nem volt többé szüksége annak a mitizálására, és amennyiben a szokásokban felhasználta a növényi elemeket, azok az allegória körébe tartoztak

l Pócs É. l999, 570.
2 Pócs É. l999, 536-539.
3 Limbacher G. 2000,298.
4 Jordánszky E. l836,l2.
5.Bárth J. l999, 39l-392.
6 Bárth J. l999, 39l.
7 Pócs É. l999, 553.
8 Ujváry Z. l969.
9 Propp,V. J. l963, Penavin O. l988
l0 Bartha E. l982.
ll Penavin O. l988.
l2 Pozsony F. 2000. 84-lo7,Verebélyi K.l999.121-128 .
l3 Tátrai Zs. l999. l45, l47, l5o-l54.
l4 Pozsony F.2000 37-47.
l5 Verebélyi K. 1993
l6 Verebélyi K., l993

Barabás László: Tavaszi határkerülés a Nyárádmentén és a Kis-Küküllő felső völgyében. Népismereti . Dolgozatok l980.203-2l6.
Bárth János Népi vallásosság. In .: Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar Néprajz nyolc kötetben, VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest, l990.,329-423
Bartha Elek Virágszentelés Észak-Magyarországon. A miskolci Herman Ottó Muzeum Közleményei. 1982 2o.lo9-ll5.
Jordánszky Elek 1836 Magyar országban, s az ahoz tartozó részekben lévő boldogságos SzŰz Máriia kegyelem képeinek rövid leírása Pozsonyban
Limbacher Gábor Vallásos népművészet. In.: Kapros Márta (szerk.) Nógrád Megye népművészete. 2000., Balassagyarmat, 273-325.
Penavin Olga Népi kalendárium. Ujvidék .1988
Pócs Éva Néphit Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar Néprajz nyolc kötetben, VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest, l990, 527-692
Pozsony Ferenc Adok nektek aranyvesszőt. Csikszereda 2000
Pozsony Ferenc Aproszentekelés Csikkászonban. In uő Adok nektek aranyvesszőt. Csikszereda.,84-l07.
Pozsony Ferenc Húsvéti határkerülés Felsőháromszékenn és történeti előzményei Erdélyben. In.Uő.:Adok nektek aranyvesszőt.Csikszereda. 37-48.
Propp, V.J. Az orosz agrárritusok tanulmányozásának módszerei. Műveltség és Hagyomány, V. 55-63.
Tátrai Zsuzsanna Jeles napok – ünnepi szokások. In.: Dömötör Tekla (főszerk.) Magyar Néprajz nyolc kötetben VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. 102-264. Budapest. 1990
Ujváry Zoltán Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Műveltség és hagyomány, XI. l969
Verebélyi Kincső Májusfa, zöld ág. In.uő: A hagyomány képei. Folklór és etnográfia 74. Debrecen, l47-l52 1993

Megjegyzések

¹ Kós K.1999,44.
² Ujváry Z.
³ Pócs É. 538
⁴ Bárth J.
⁵ Penavin O.1988, 49.
⁶ Penavin O. 1988 62.
⁷ Szabó A.-Péntek J.1980, 103.
⁸ Ujváry Z.1980,391.
⁹ Szabó A.- Péntek J. uo.104.
¹⁰ Koltay E.2001, 318-331
¹¹ Bosnyák S. 2001, 46
¹² Kiss József 1984-88 között Szatmárban gyűjtött hiedelmeket. A mintegy 130 szerelmi babonából mindössze 2-3 köthető valamelyest növényhez. Lásd Kiss J. 1989
¹³ Az alma a szerelmi kapcsolatokban jelkép értékű. Az idézett szöveg megtalálható: Kiss J.1989, 9.
¹⁴ Propp.
¹⁵ Csáky K. 2001, 172.
¹⁶ Koltay E. 327
¹⁷ Csáky K. 172
¹⁸ Ujváry Zoltán egyenesen nászvirágnak nevezi a rozmaringot. Ujváry Z. uo. 393.
¹⁹ Balázs L. 1994, 246
²⁰ Kiss J- 1989, 29
²¹ Balázs L. uo.181
²² Kunt E 1987 131
²³ Pozsony F .2000, 37-47
²⁴ Penavin O. 1988, 106
²⁵ Penavin O. 107.
²⁶ Réső Ensel S. 1864

Verebélyi Kincső Úrnapi virágszőnyeg .in Uő. A hagyomány képei . Folklór és etnográfia 74. Debrecen 1993