Sebestyén Dezső: A húsvéti ünnepekhez és ünnepkörhöz fűződő népszokások a bukovinai Andrásfalván

Már sok néprajzkedvelő, kutató foglalkozott a húsvéti ünnepkör népszokásaival. Ezek a népszokások tulajdonképpen az egyházi ünnepekhez kapcsolódtak, követték az egyházi szertartások menetét, de az egyszerű emberek az elképzeléseiknek megfelelően formálták az egyház általános életét.
Ha a húsvéti népszokásokat akarjuk megörökíteni, nem szabad figyelmen kívül hagynunk az ünnepeket megelőző népszokásokat. A húsvét előkészítése tulajdonképpen a nagyböjtben történik. De a legjobb érthetőség és áttekinthetőség kedvéért vissza kell tekintenünk a farsangra, sőt a karácsonyi ünnepkörre is. Nem lehet a húsvéti ünnepekről, a nagyböjtről a húshagyati néphagyomány mellőzésével beszélni, bár a húshagyat a farsang záróünnepe.

Húshagyat

Mivel a húsvétot negyvennapos böjt előzi meg, az andrásfalviak a farsang végén még egyszer kimulatják magukat. Húshagyatkor három nap, és három éjjel táncolnak - búcsúztatják a farsangot, a víg napokat.
A húshagyati bál húshagyó vasárnap ebéd után elkezdődött és húshagyó kedden éjfélkor a megszólaló harang vetett véget a mulatozásnak. A húshagyati táncot a legények elöljárói az általuk kibérelt házban rendezik meg. A táncba hivatalosak azok a leányok, akiket a legények karácsonykor megénekeltek.
A húshagyati táncot megelőzte a Vízkeresztkor megrendezett ingyentánc. Az ingyentáncot a karácsonyi énekelő legények rendezték. „Amejik leján az ingyentáncba elment, az má’ köteles volt megjelenni a húshagyati táncga es. A faluba külön az alszegieknek, s külön a felszegieknek es bált csinyáltak a legények. Az alszegi nem mehetett a felszegi táncába, a felszegi leján sem az alszegi táncába, mert ha méges elment, akkor lehammuzták, hammut szórtak a rokojájikra.”
A későnjövők méltó fogadásáról is gondoskodtak a rendezők. Amelyik legény elkésebb a táncból, azt két markos legény megmarkolta, a lábánál és a kezénél fogva felemelték. A harmadik egy bottal a zene ütemére a fenekét náspángolta. A zenészek ilyenkor a kontramarsot húzták háromszor egymás után. A többiek a botozás ideje alatt kórusban énekelték a kontramarsot.
Amikor összegyűltek a vendégek, elkezdődött az igazi húshagyati tánc. Három nap alatt minden táncra sort kerítettek. Egymás után táncolták a hagyományos táncaikat. Legkedvesebb táncaik: a csárdás és a keringő voltak, de gyakran táncolták a snel-kalupot, mazur polkát, krejc polkát, trompojkát, a rop-rop táncot és a hétfélést. A farsangi jókedv egyre nőtt, fokozódott. Egyre forróbb lett a hangulat. Ha a zenekar szünetet tartott, akkor a legények összefogódzkodtak és a zenekar előtt félkört formálva eljárták a szirbát. (A szirba román tánc.) Ha a zenészek gyorsat húztak, és a legényeknek nagyon jó kedvük volt, akkor a levegő tele volt kurjongatásokkal, rigmusokkal. Ezek a rigmusok a táncolók ritmusát összehangolták, szinkronizálták. A pillanatnyi élmény hatása alatt születtek, de ha megnyerte a táncolók tetszését, akkor hosszú életűek maradtak. Ennek köszönhetjük, hogy néhány rigmust még napjainkban is tudnak az öregebbek. Ilyen táncszavak voltak:

Ne szorítsd a nyakamot!
Ereszd el a hajamot!

Hujjujujujujuju!

Ha kicsikék vagyunk es,
Tágosság kell nekünk es!

Hopp a jégen mezítláb,
Úgy kimilik a csizmát!

Köszönd rejám keresztül,
Hadd igyam meg egyedül!

Az én torkom se’ rozsdás,
Megihassa úgy, min’ más!

Húshagyó-vasárnap zajlott le egy nagyon szép ősi népszokás, hagyományos ősi rítus. „Az a lëján, amejiknek szereteje vót, vëtt a szeretejinek ëgy erőst szép rózsabingós bokrétát, s keszkenyőt. Tánc közbe’ elkérte, de legtöbbször ellopta a választottja kalapját. A bokrétát rëjavarta a kalapra, aztán illedelmesen visszavitte a legénynek. A keszkenyőt rëjatűzte a legény mejjire. Ekkor a legény megölelte - némelyik mëg ës csókolta - a lëjánt, s akkor táncrapërdültek. A lëján az egész falu szëmeláttyára bévallotta a legénnek, hogy őt szereti. A legény má’ húshagyó-hetfőn a lëjánnál, húshagyó-keddën pedig a lëján a legénnél ebédëlt. Ezután má’ jöhetëtt a lëjánkérő.”
Az öregebbek nem mentek a húshagyati táncba, otthon „csiszláltak”. Húshagyó-kedden este a módosabbak családi összejövetelt rendeztek. Meghívták a komáikot, vejeiket, sógoraikat, vagyis a közelebbi rokonságot. Elfogyasztották a húshagyati vacsorát, amely galuskából, marha- és disznóhúsból készült ételekből állott. Ekkor fogyasztották el az úgynevezett hájszéj hurkát is. Leves nem volt az étrenden. Éjfélig ettek, ittak, beszélgettek. Éjfélkor megszólalt a nagyharang, „most má’ mëghattuk a húst, s béállt a bőjt” - mondták, és szép csendesen mindenki hazament. Az éjféli harangszó a fiatalok háromnapi mulatságának is véget vetett. Előfordult, hog a falu bírója éjfélkor megjelent a táncolók között, bírói botjával megveregette a mestergerendát és így szólt: „Lejárt a farsang, itt a nagybőjt, mënjën mindënki haza!”

Nagyböjt

Lezárult a farsang, megkezdődött a negyvennapos böjt. A víg napokat felváltották az egyszerű, csendes hétköznapok. A nagyböjt első napja „hammazószërëda”. Hammazószeredára virradó éjjel a maneturában Cibre vajda és Konc király verekedik először) - a néphit szerint. A verekedésből Cibre vajda kerül ki győztesen. Nagyszombaton este megint verekedtek és akkor Konc király győzte le Cibre vajdát. A gyermekeknek azt mondták, hogy a verekedők nagyon sok bicskát, kardot, fényes katacintát (régi császári zubbonygomb), revolvát és fegyvereket szórtak el. Az apróbb gyermekek másnap elmentek megkeresni a verekedés helyét, össze akarták szedni az elszórt értékes tárgyakat, de természetesen nem találták meg a nagy csata színhelyét.
Cibre vajda, Konc király meséjének a néphitben való elterjedésével, pontosabban a nevük elterjedésével részletesebben kell foglalkoznunk. Cibre vajda a nevét valószínűleg a cibre levesről kapta. Ugyanis a cibre leves böjtös étel. A nagyböjtben elég gyakran szerepel az étrenden. Elegendő bizonyítéknak látszik, hogy a böjt első estéjén Cibre vajda győzedelmeskedik Konc királyon.
Konc király néveredetének megállapításakor nehezebb a dolgunk. Bár itt is valószínűnek látszik az, hogy nevét a csontról, koncról kapta. Emellett szól az is, hogy a második verekedés győztese Konc király, vagyis a cibre levest, a böjtös ételt felváltja a húsos étel, vége a böjtnek. A konc szó jelentését, ill. eredetét más vonatkozású bizonyítékokkal igazolja, bizonyítja Gyallai Domokos.
A böjt első napja hammazószereda. Ezen a napon is élt még néhány farsangról visszamaradt, farsangot búcsúztató népszokás. Délelőtt 9-10 óra körül a farsangi bálban részt vevő legények egy része (10-15 fő) felöltözött zsidónak. Maszkjuk rendkívül egyszerű volt; rongyos női ruhákba öltöztek, az álarcokat mindenki saját magának készítette rongyból, fekete posztóból. Kinyírták a szem, a száj, az orr helyét, majd piros posztóval beszegték. A zsidók két elöljáró kíséretében mentek a báj díját összeszedni. „Nyürrögtek, nyávogtak, kérték a bál díját. Ahol nem akarták megfizetni a díjat, ott a zsidók összeszedték a tojásokat, fészit, fűrészt, láncot, - amit megfoghattak, azt zálogba vitték. Aki nem váltotta ki az ellopott eszközt, azt eladták a zsidónak (kereskedőnek). Szóval a legények így cöndölősködtek végig a falun.”
A nagyböjt második napja kövércsütörtök. Ezen a napon elfogyasztották a farsangból maradt húsos, zsíros ételeket. Utána az edényeket kifőzték, hamuval kilúgozták. A kilúgozott edényeket böjtös edényeknek nevezték. Ezekben húsvétig már csak zsírtalan ételeket főztek. Megjegyzem: voltak olyan házak, amelyikekben külön vásároltak edényeket böjtös ételek céljára. Ezekben az edényekben zsíros ételt egész éven át nem főztek. Tehát a nagyböjtben, húsvétig már csak zsírtalan ételeket ettek. Böjtös ételként sokszor étrenden volt a guduba sütött pityóka, a vert tej, a hering, a savanyított olajos káposzta, az olajos hagyma, a faszulyka, a pitán, az álivánka, a cibre, a kuli, a palacéna és a pityókagaluska. A hegyekből lejövő ruszoktól vettek egy-egy berbence (50-10 lit. fadézsa) juhtúrót, csinyált tejet is. Az étrendet változatossá tették az aszalványok; aszalt szilva és körte stb.
Virágvasárnap előtt leszedték a pimpót. A néphit szerint a szenteletlen pimpót nem szabad bevinni a szobába, mert a csirkék nem kelnek ki. Virágvasárnap megszenteltetik a pimpót, s azután gondosan elteszik. A szentelt pimpót természetfeletti erővel ruházták fel. „A mëgszëntëlt pimpót nagy viharba’ mëg szoktuk gyújtani, csak annyira, hogy a házat mëgfüstölje. Akkor nem csapott bé a házba a mënkő” - állítják az öregebbek. Rontás ellen a gabonába is beleszurkodták.
Elérkezett a nagyhét. Néprajzi szempontból az utolsó három nap; nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat a jelentős. Az emberek készültek a nagy ünnepre, a húsvétra.
Az asszonyok a hét elején elvégezték a nagytakarítást. Nagycsütörtökön előkészítették a tojásfestéshez, a tojásíráshoz szükséges anyagokat. A legények összeállították a cserkabalát és a lápintát. Nagypénteken az asszonyok elkészítették a húsvéti tojásokat és a madarkát. A madarka törzsét piros-, vagy írott tojásból készítették. A tojás tartalmát festés előtt ügyesen eltávolították. A fej, farok és a szárnyak helyén a tojás héját 7-8 mm átmérőjűre kilyukasztották. A madarka fejét tésztából, vagy kenyérbélből formázták, majd behelyezték a helyére. A farkot és a szárnyakat harmonikaszerűen hajtogatott papírból készítették. Behúzták a kinagyított lyukakba, majd legyezőszerűen szétterítették. A kész madarkát cérnával felerősítették a lámpatartóra. Egész éven át, a következő húsvétig a lakás díszéül szolgált.
„A férfijak ëzëkën a napokon má’ fődvel nem dógozhattak, met az Úr Jézus a fődbe’ vót ëjënkor” - tartották az öregek. Ezen a napon nagyon sokan nem ettek. Sokan az utolsó három napon kis száraz kenyérrel és vízzel táplálkoztak. Több családnál kizárólag csak kókist (pattogatott kukorica) ettek. Azt az alapvető szabályt, hogy nem szabad jóllakni, mindenki kivétel nélkül betartotta.
Nagyszombaton este, a feltámadás után már meg lehetett enni a zsíros ételt. Ilyenkor minden háznál jó zsíros, húsos galuskát vacsoráztak. A hosszú böjt után jól „bévettek a galuskából, min Bece a szenteltből.” (Ez a szólásmondás azért járja, mert Bece - szegény ember lévén - egész nagyböjt alatt a leggyengébb tápértékű böjtös ételeket ette, amikor a szentelt ételeket hazavitték, mohón enni kezdett. A túl zsíros ételeket a legyengült szervezete nem tudta feldolgozni. Az étel megártott neki és belepusztult az evésbe. - Természetesen ez csak Becével fordult elé.)

A nagyszombat esti feltámadás után megszenteltetik az ételeket, tojásokat, sonkát, kolbászt, fonott kalácsot és tormát. Az asszonyok húsvét napján nem főztek ebédet, a húsvéti ebéd a szentelt ételekből állott.

Húsvét

Húsvét délutánján a fiatalok kellemes szórakozásokat kerestek. Sokan sétálni mentek az Arben lunkájába, sokan a házuk előtt felállított cserkabalán, lápintán játszottak. E játékszerek körülbelül egy hétig állottak. Egész éven át nem volt szabad használni azokat.

1. ábra Lápinta
2. ábra Cserkabala

Husvéthétfő

Mielőtt rátérnénk a tojásírás részletes ismertetésére, beszélnünk kell a tojásajándékozás körülményeiről, a húsvéthétfőn lezajló nagyon érdekes népszokásokról.
Amikor a díszített piros, ill. írott tojások elkészülnek, várják leendő gazdájukat. A húsvéti tojás ajándékozási módja Andrásfalván merőben más, mint az ország többi részében. Az andrásfalviak nem szoktak locsolkodni. Az öregek nem emlékeznek, hogy lett volna a maihoz hasonló locsolkodás. Viszont az egyértelműen megállapítható, hogy az I. világháború befejezése után szórványosan már megtalálható. Nagy a valószínűsége annak, hogy a háborúból hazatérő katonák hozták magukkal e szokást. „Ha az utcán mënt ëgy lëján, a legények háturról odaoroszkodtak s ëgy kandér, vaj csëbër vizet a nyakába lottyintottak.” De a locsolkodás nem vált általánossá, csak az után terjedt szórványosan, a házakhoz nem ment locsolkodni senki.
A gyermekek korán reggel, villámodottkor (virradatkor) megjelentek a szomszédok, rokonok, ismerősök házánál és köszöntőt mondtak. Bementek a házba és elkezdték a rigmust. Ezekben a rigmusokban legtöbbször Krisztus szomorú történetét mondják el, de találkozunk a tojáskéréssel is. E köszöntő elmondása csak a református lakosság körében dívott. Jellemzője a zsoltárszerűség. A katolikus lakosság rigmusolás nélkül ajándékozta a tojásokat a rokon-, szomszéd- és keresztgyermekeknek.

A reformátusok apróbb gyermekei rövid verset mondanak:

„Kévánunk këntëknëk, hogy az Úr mëgálgyla,
Ez szënt ünnep rëgvel békességët aggyon!”
„Én kis morzsa,
Gyënge rózsa,
Gyënge dëjákocska,
Én most jöttem hírmondani,
Krisztus kirájt hirdetni.
Váccsák mëg a lëjánnyikot
Ëgy szép piros tojásval,
Mind Krisztus urunk mëgvátotta
Széjës e világot vérivel.”
Az idősebbek, a 8-10 évesek már valamivel hosszabb verset mondanak:
„Gëcsëmáné kertbe’ Krisztus m ëgfogaték,
Írástudók által főpaphoz viteték,
Këgyetlen zsidóktól ottan ítélteték,
Óh ártatlan Jézus áratlan szënt teste,
Kinek piros vére kërësztfát mëgfeste,
Gyilkosok fëgyvere ezt gyakran kereste,
Hogy eképpen lënne Krisztusnak eleste.
Sírtanak az egek, homájosodtanak,
Nap, Hold és csillagok nem világíttanak,
Hogy látták halálát mënny s főd kirájának,
Pokol ordittozva őjës gyászba borult,
De mü áldást várunk a fëltámadott Úrtól.”

Amikor befejezték a rigmusolást, a háziaktól 1-2 piros, vagy írott tojást kaptak ajándékba. Az írott tojást általában a keresztgyermekeknek tartogatták.
Az andrásfalviaknál a húsvét-, és a húsvét másodnapja a rokonlátogatások ideje. A látogató család ilyenkor számba vette, hogy a meglátogatott sógornak, komának hány gyermeke van. Minden gyermeknek vittek egy-két írott, vagy piros tojást.
Húsvéthétfőn este a legények csoportokba tömörültek, „ëjen marhaszarvával kürtöltek, bádikokval doboltak” - emlékeznek az öregek. Késő este a lányos házak kapuját ellopták, összecserélgették, vagy elrejtették. De ilyenkor az is vigyázhatott a kapujára, akinek haragosa volt a legények között. „Vót, aki hajnalig őrizte a kapuját - bár lánya sem volt. Rëggel felé gondolta: most má” villámodik, tán csak nem lopják el! De rëggelre eltűnt a kapuja.” - emlékezik egy hajdani fiatal legény. „A lopott kapukból sok esetben messze künn a határban aklot, juh karámot építettek”. A haragosok kapuját nem építették bele a karámba, azokat a Hámori tóba dobták. „A Hámori tóba úgy belétëtték, hogy a kapu eldobója kalákát këllëtt híjon, hogy kivëgyék.” Az is előfordult, hogy a zsidó (kereskedő) háza tetejére „lajtorján” hordták fel a szomszédja szekerét. A székely góbék a háztetőn ugyanúgy összeállították a szekeret, mintha a földön volna.

Tojásfestés

Andrásfalván a tojások díszítése kizárólag az asszonyok privilégiuma volt. A tojások nagy részét egyszerű eljárással pirosra, zöldre és kékre festették. Az egyszínű festésnek is tudománya van. A festéshez kiválogatják a sötét héjú tojásokat, mert a festék jobban befogja. Forró vízben (kb. 10 perc) keményre főzik. A főtt tojásokat ecetes vízben megmossák, zsírtalanítják. Utána az előre elkészített sárgittó-ba rakják.
Sárgittó: A „sárgittóban” a tojások barnás színt kapnak, ami tulajdonképpen alapozásul szolgál, a később ráfestett piros festőszernek. A sárgított tojások festése könnyebb, mint a nem sárgítotté. A festék mindenhol egyforma színűre festi be, nem lesz a tojás foltos. „Sárgittó” készítésére természetes anyagot használnak: „savóba hagymahéjat tesznek, 2-3 napig benne tartják. Nagycsütörtökön este kiszedik a hagymamalázt, és belerakják a tojásokat. Másnap reggelig benne vannak a sárgittóban.”
A hagymahéjhoz hasonlóan nagyon széles körben elterjedt „sárgittó” anyagok voltak: a kamillatea és a savanyított káposzta leve. A „sárgittóból” kikerülő tojásokat „pirosittóba” tették.
Pirosittó: A század első évtizedeiben természetes anyagokból készült. „A zsidónál vëttünk ojan tojásforgácsot, - ojan vót, mind a fűrészpor, s azt mëgfőztük, s annak erőst szép vërës leve vót. Ezt a forgácsot fárbe-nak ës neveztük.” Ez a „tojásforgács” valószínűleg azonos az ország több vidékén ismert, berzseny néven vásárolható forgáccsal.
Az 1930-as évek közepétől egyre inkább terjedt a vegyszeres tojásfestés, a fonalfestőt használták pirosittó készítésére. A zöld és kék tojásokat is a fent leírt munkafolyamattal készítették; ugyanúgy megfőzték, megsárgították, mint a piros tojást. A zöld tojást emlékezet szerint - fonalfestővel festették. Már a mai öregek sem ismerik a természetben előforduló zöldre-festő anyagokat. (Pl. zöld búza főzete.)
A kék tojásokat tintaceruzával festették meg. Amikor a pirosra, zöldre, kékre festett tojásokat kivették a festőléből, puha rongyra tették, és hagyták megszáradni. A száraz tojásokat szalonnával átdörzsölték. Ezzel kettős célt értek el: egyrészt a tojások szép fényesek, mutatósak lettek, másrészt a megajándékozottak kezét, ruháját nem fogta meg a festék.
A piros és zöld tojás festése nemcsak esztétikai igényeket elégített ki, szimbolikus háttere is volt. A tojás a keletkező életet, termékenységet, szaporaságot jelképezi. A nép azokat a tárgyakat, eszközöket, amelyek mítikus jelentőséggel bírnak, feldíszíti. A piros szín az örömök, a szerelmek, a megújuló életörömök jelképe. A néphit szerint azért festették pirosra a tojásokat, mert ezáltal „az Úr Jézus vérehullásáról emlékeznek.”
A zöld tojásnak is van vallási magyarázata: „megnyitották az Úr Jézus sebjit, s a sebjiből zöldes-sárgás vér folyt, s ennek emlékire festették zöldre a tojásokat.” De ezen túlmenően más jelentéssel is bírt a zöld tojásszín. A természet ölén élő ember szereti a természetet, kiváltképpen a mindent megújító tavaszt. A zöld tojás a tavaszt, a természet megújulását jelképezte. Az új tavaszi élet megindulását várták és talán a tavasz megérkezését akarták siettetni a tojás zöldre festésével.
Kék tojást az 1930-as évektől kezdődően festettek. Itt nem találhatunk semmiféle funkcionális hátteret. Kéket csakis a változatosság kedvéért festhették.

A tojásírás

A tojásírás is fennmaradt, nemzedékről nemzedékre szállt. Biztos kezű, néphagyományokat tisztelő, szeretettel ápoló asszonyok nagypénteken elkészítették az írott tojásokat. Az írott tojások készítésének technikája néphagyománnyá vált, de sajnos napjainkban már kihalóban van. Az andrásfalviak közül már csak Ömböli Józsefné (78 é.) és Ömböli Samuné (79 é.) hidasi lakosok utolsó művelői a tojásírás művészetének.
Elkészítésének módja sok hasonlóságot mutat az ország más részén készített hímes tojások írásával.
Lehetőleg nagy, fehér héjú tojásokat választanak ki. Az esetleges szennyeződéseket eltávolítják róla, majd keményre főzik. A főtt tojásokat egy edénybe (szakajtóba, tányérba) rakják. Kiteszik az ablakpárkányra, vagy a fődes ereszbe, ahol a forró tojások gyorsan lehűlnek 30-40° C-ra. A tojásokat langyos ecetes vízben megmossák, hogy a zsírfoltokat eltávolítsák, majd kirakják száradni. Egy edényben a füttő végére teszik, ahol egyenletesen melegen maradnak. Az előbb említett hőfoknál nem szabad melegebbek legyenek, mert akkor szétfut, - nem szabad hidegebbek legyenek, mert akkor ráfagy a rajviasz. A rajviaszt egy kis edényben állandóan tűzön tartják, forralják. Egyes helyeken kormot kevernek bele, mert így jobban látszik és nem folyik el a rajviasz.
A tojásírás szerszáma az írókés. Ezzel a kis írókéssel viszik a rajviaszt a tojásra. Ezt a szerszámot az ország különböző vidékein ismerik és sokféleképpen nevezik.
Az írókés 150-200 mm hosszú, 3-4 mm vastag, 10-12 mm szélesre faragott fahasáb, amelynek az egyik végétől 8-10 mm-re pipakupakból készített bronz csövecske van beillesztve. Ebben a vékony csőben két-három szál nagyon kemény disznóserte van. A befűzött serte 1-2 mm hosszan kilóg a csőből. A serte másik végét kendercérnával ráerősítik a nyélre. A serte felszívja és magában tartja az olvasztott rajviaszt.
A tojásírás műveletét a füttő mellett kell végezni, mert a viaszt állandóan melegen kell tartani.
A tojásíró asszony arcához nyomja a langyos tojást, így méri meg a tojás hőfokát. A tojásírás közben a tojást a bal kéz ujjhegyein tartja és a díszítménynek megfelelően az ujjak ügyes mozgatásával forgatja azt. Jobb kezében fogja az írókést. Belemártja a viaszba, megkoppantja, nehogy később a tojásra csepegjen a felesleges anyag. Mindkét kezét a csípőjére szorítja, támasztja - így biztosítja kezének stabilitását. Ahol az írókést végighúzta, a rajviasz néhány másodperc alatt rá is fagy. Így nyugodtan forgathatja a tojást, nem kell attól félnie, hogy eldörzsöli az ékítményt, a korábban húzott vonalakat. Amikor az egyik tojás írását befejezte, akkor beleteszi a már fentebb leírt sárgittóba. Amikor megsárgul, sárik színt kap, kiszedi - lehetőleg fakanállal, nehogy lekarcolja az írást - belerakja a pirossittóba. Amikor a következő 3-4 tojást is megírja, akkorra a pirosittóban lévő tojásokat megfogja a festő. A tojásokat folyamatosan cseréli. A pirosittóból kikerülő tojásokat a viasszal borított rész kivételével mindenhol szép egyszínűre fogja be a festék. Az írott tojásokat a guduba rakja. Itt megszáradnak és megolvad rajtuk a viasz. Ezután száraz, puha ruhával letörli. A tojás felületén szétkeni a megolvadt viaszt. Tisztítást után a viasszal fedve volt felület fehéren marad. Egyesek még szalonnabőrkével is átkenik a tojásokat, ámbár a szétkent rajviasz amúgy is szép színt ad. Régen Bukovinában - még egyes öregek emlékeznek - a tojásírás alapanyaga rajviasz helyett faggyú volt. „Egy laposra faragott pálcikát forró faggyúba mártottak, s azzal írtak a tojásokra.” A tojásírás továbbmenete azonos volt a fentebb leírtakkal.
Az andrásfalviak bár ismerték a választóvizet és hatását (szűcsmesterek használták), a tojások díszítésénél mégsem használták. Távol állt tőlük a vegyszeres díszítés. Bátrabban dolgoztak a házuk táján is megtalálható természetes anyagokkal. A viaszos, illetve faggyús díszítési módon kívül más tojásdíszítő eljárást nem ismertek és nem is fogadtak el. Elutasítottak mindent, ami számukra új és idegen volt. Ennek köszönhető az is, hogy a Bukovinába való betelepedésük óta az idegen elemek behatásának dacára ősi szokásaikat mindenekben, így a tojásírásban is, megőrizték.
A tojások rajzai fokmérői is a nép szépérzékének, míveltségének, ezekben a rajzokban igazán a nép beszél hozzánk. Az ornamentika egyszerűsége, motívumgazdagsága, változatossága a néplélek tükre. Az andrásfalvi motívumok rendkívül egyszerűek és stilizáltak. A tárgyakat ábrázoló motívumok a mindennapi életben leggyakrabban használt munkaeszközöket örökítik meg. A természetszeretet, a természet másolásának vágya is kifejezésre jut egy-egy növényt ábrázoló motívumon (pl. csillagos, tulipántos stb.).
Díszítő elemként egyenes, hullámos, vagy cikk-cakkos vonalakat, valamint pontokat alkalmaznak. A tojás felületét a legnagyobb (csúcsokon átmenő) körök 2, 4, 8, illetve a keresztátlóra fektetett főkör a 2, 8, 8, 16 egyenlő részre osztják. De vannak olyan virágot ábrázoló motívumok, ahol a vonalas felosztás elmarad.
Az ékítmények a tojás két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el. A tojások díszítménye nagyon szép, egyszerű, legtöbbször geometrikus alapokra épül. Sok díszítmény elvont. A név sokszor alig magyarázza a naiv ábrázolást, máskor meg pompásan jellemzi. Érdekes a motívumok elnevezése is. A kantáros a nevét, elnevezését az ételhordó edények szállítására használt kantártól kapta. Az asztallábas motívuma azonos a Székelyföldön gyűjtött kantáros díszítmény közepén elhelyezkedő motívum részletével. Valószínű, hogy az idők folyamán a kantáros elég bonyolult vonalrendszere leegyszerűsödött, átalakult. Így keletkezhetett az asztallábas elnevezésű motívum. Hiszen a népi alkotások vándorlásuk közben állandóan változnak, csiszolódnak, formálódnak, csak a főbb alkotóelemek maradnak meg és élnek tovább. Ezeket párosítják más motívumok kiegészítő elemeivel.
A szántóvasas motívum egyszerű és stilizált. Talán az évszázadokkal korábbi eke formáját őrzi. Talán a nagyon nehéz földművelő munkát akarták megkönnyíteni azáltal, hogy a szántóvasat tojásra írták. Talán a föld terméshozamának növelését akarták elérni a motívum tojásra vitelével. Lehet, hogy a föld gonosz szellemeit akarták kiengesztelni e motívummal. Előfordulhatott, hogy először alakult ki a szántóvasas motívum és csak később fűződött hozzá babonás hiedelem, hiszen a funkció nem elsődleges alakító tényezője a formának.
Sajnos ma már nem tudjuk bizonyítani, hogy a tojásírás esetében ilyen folyamat lejátszódott volna, mert a nép tudatában már nem él a motívumok funkciójára vonatkozó adat. Ugyanezt elmondhatjuk az ördögtérgyes, veszettutas, csobánkankós és még nagyon sok motívumról. A forma még él, de a tartalom már elhomályosult.
Az alapelemek száma igen csekély, mint minden primitív stílusnál. Mivel kevés alapelem van, ezeket variálva díszítik a tojásokat. Különböző motívumok alapelemeit párosítva új motívumot hoznak létre. Az új motívum új nevet kap és önálló alkotásként él tovább a tojásírás hagyományában. De az is előfordul, hogy két különböző motívumot egy tojásra írnak; nagyon érdekes ez a párosítás a gerebjés-villás motívumnál. Míg a tojás egyik oldalán a gerebje a fő díszítő elem, a negyedelő vonalakra fektetett villák pedig mellékmotívumok, a másik oldalon éppen fordítva van.
A variálás legegyszerűbb formája a csipkerózsás variánsain figyelhető meg. Mindegyik tojáson ugyanaz a motívum, csak a lényegtelen alkotóelemeket változtatják meg. A díszítő pontok elhelyezésének megváltoztatásával, esetleg elhagyásával, határvonalakat cifrázó elemek alkalmazásával megváltozik a tojás képe.
A stilizálás fejlődésének menetében némely idom annyira átalakult, hogy növényi eredetére nehezen lehet ráismerni. A virágot ábrázoló motívumok stilizáltak. Legtöbbször a tojás hossztengelyének palástját fedik, de vannak kivételek is. Legkedveltebb virágmintáik: a rózsák (csipkerózsa, kerekrózsa, tubarózsa), a tulipán és a gyöngyvirág. De szívesen ékesítik a tojásokat csere ággal, cserelapival is. Egyetlen motívumot találunk, amit nem tudunk sehova bekategorizálni; ez a karikásizirkós. Ez a rajzolat magában foglalja több csoport sajátos építőelemeit.
Az Andrásfalván fellelhető motívumok egy része - melyek geometrikus elemeket tartalmaznak - az ősi időkből maradtak ránk. Ezt azért állíthatjuk, mert az ősi motívumok mindig egyszerűek, világosan tagoltak, kerülik a túlzott színpompát, az elemek túlzott zsúfolását. Bizonyítékul azt is felhozhatjuk, hogy a középkori parasztművészetben a geometrikus formák uralkodtak. A név is, a rajzolat is ős eredetű, mely nemzedékeken át fennmaradt.
Az andrásfalvi díszítmények legközelebb állnak a Székelyföldön fellelhető tojásmotívumokhoz. Az andrásfalvi díszítmények nagy része - kisebb-nagyobb eltéréstől eltekintve - azonos a Székelyföld tojásainak motívumaival. A motívumok hasonlósága, néhány esetben azonossága bizonyítékul szolgálhat, hogy a még most is élő motívumok 1764 előtt keletkeztek, s már akkor is régiek voltak. Az andrásfalvi ornamentika megőrizte a székelyföldi ornamentika alapjait.

Írott tojások a bukovinai Andrásfalváról.

Egyes ősi motívumok a Székelyföldön kihaltak, de az andrásfalvi nép idegen behatásokkal szemben megőrizte az ősi formákat - megőrizte a mának és a holnapnak.

Cs. Pócs Éva: Kötés és oldás a magyar néphitben (Ethn. LXXIV. 1963);
Cs. Sebestyén Károly: Felső-torontálmegyei húsvéti tojások (NÉ XIV. 1913);
Gyallai Domokos: A fehér ló szerepe a székely hagyományokban. (Ethn. LXXIII. 1963);
Győrffy István: Hímes tojások. (Magyar népművészet.)
Kresz Mária: Népi díszítőművészetünk fejlődésének útjai. (Ethn. LXIII. 1952.);
Malonyai Dezső: A magyar nép művészete. (II., III., IV., V. köt.);
Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz.
Szabó Imre: Farsang és húsvét a dévai csángó telepen. (NÉ XIV. 1913.);
Szabó László: Húsvéti tojások a beregi Tiszaháton. (Ethn. LXXIV. 1963.);
Zentai Ferenc: Tojáshímzés az Ormánságban. (Ethn. LXXIII. 1962).
Sebestyén Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Mádéfalvától napjainkig. Szekszárd, 1972., 141-154. p.
Részt vett a XIII. Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázaton 1965-ben és 400 Ft pályadíjat nyert.