Viczén István: Húsvéti locsolkodás

A húsvéti ünnepeket a negyvennapos böjt előzte meg, mely nagyszombat délben ért véget. Ez így van napjainkban is. A böjti időszak alatt a római katolikus vallás szerint kétszer hetente: szerdán és pénteken tartózkodni kellene a húseledeltől, valamint a zsíros ételek fogyasztásától. Ma már a fiatalok az egyház parancsolatait nem nagyon tartják be, nem böjtölnek, csak ha majd valami okból nem lesz mit enniük. Deresken és Lévárton az ötvenes-hatvanas évekig ezeket a parancsolatokat be is tartották, a fiatalabb generáció azonban már nem ragaszkodik hozzá.
Nagycsütörtökön délben elhallgattak a harangok, s helyette a kereplők szólaltak meg a toronyban. A nagyszüleim mindig úgy mesélték, hogy elvitték a harangokat Rómába. Gyerekként ez mindig izgatta a fantáziámat: hogyan veszik le a toronyból a három súlyos harangot. Ennek csak akkor tudtam utánajárni, mikor már iskolába jártam és felmehettünk a toronyba hajtani a kereplőt és láttam, hogy a harangok is a helyükön vannak. Ekkor árulták el, hogy ez csak szólásmondás. A kereplés nagyszombat délig tartott és délben újra megszólaltak a harangok, estére pedig ünneplőbe öltözött a falu apraja és nagyja, mentek a templomba a feltámadási körmenetre. Ezzel kezdődött el a húsvéti ünnepség.
A szombati nap azonban a háziasszonyok részére megerőltetett nap volt, sőt már az előző nap is, mert a ház takarítása, sütés-főzés az ő gondjuk volt. Szombaton készült a kemencében sült friss, túrós-mákos kalács, mert nagyon kevés háznál volt sütemény készítve, mert a falusi ember a kalácsot többre tartotta.
A húsvéti népszokások közé – mely még napjainkban is hagyomány, csak nem olyan formában mint régebben –, természetesen a locsolkodás tartozott. Deresken a locsolkodás is eltérő volt más távolabbi tájegységektől, de még a környező falvakétól is.
A húsvéti locsolkodást nagy előkészület előzte meg, különösen a kicsik és az iskolás gyerekek körében. E legénykék számára már pár héttel az ünnepek előtt a szülők segítségével kölnivizet, illetve szagos vizet kellett vásárolni. Azzal is versenyeztek, hogy kinek volt illatosabb a locsoló vize. (Ez az egyetlen megmaradt szokás, amely a mai napig él a faluban.) Az is megtörtént a szegényebb családoknál, hogy pénzszűke miatt nem jutott szagos vízre, ezért szappanból és vízből készítettek locsoló vizet. Az a lányka akit már többen meglocsoltak, úgysem vette észre, hogy a legénynek milyen márkájú locsoló vize van. Egyes szülők, de különösen a jobbmódúak, azt is megparancsolták csemetéjüknek, hogy hová, kihez menjenek öntözködni. A szegényebb sorsú gyerekek ebben is nagy kereseti lehetőséget láttak, éppen úgy mint az újévi szerencsélés alkalmával, ezért minden lányos házhoz igyekeztek bejutni. Az is előfordult, hogy ezeket a legényeket nem engedték be mindenhova.
Több helyen meg is várták a kislányok a locsoló fiúkat, s ha véletlenül valamely lánykát egy fiú kihagyott, különösen ha a család jó ismerős volt, vagy valami rokoni szálak fűzték őket egymáshoz, másnap a kislány anyja szóvá is tette a fiú szüleinél „hogy felvágó a fiatok, mert el sem jött a lányunkat megönteni”.

A kisfiúkat versekre is megtanították szüleik:

Én kis kertész legény vagyok, öntözgetni járogatok.
Adja elő lányocskáját, hadd öntsem meg hajacskáját.
Én még kicsi vagyok, sokat nem tudhatok,
De egy tojáskát várok, s azzal tovább állok.
Tegnap este erre jártam, az ablakban rózsát láttam,
El akar hervadni, megszabad-e locsolni?

Másnap ugyanúgy, mint újév után, az volt a beszédtéma, az iskolában, hogy ki mennyit keresett. A pénzt újból iskolai tanszerekre költötték, de voltak olyan családok, ahol a gyereknek cipőt, vagy egyéb ruhaneműt vásároltak a locsolkodási pénzen. Ez a szokás ha nem is olyan törvényszerűen, de a rokonok és szomszédok között a locsolkodás a gyerekek körében ma is megmaradt.
Az igazi locsolkodást – amely igazán említésre méltó –, a legények bonyolították le. A húsvéti bál, hagyományszerűen mindig húsvét vasárnapján volt megtartva. A mulatság után, mely rendszerint mindig reggel ért véget, a lányok és az anyjuk hazamentek a legények pedig megbeszélték a locsolkodás teendőit. Abban is megegyeztek, hogy hol kezdik a locsolkodást, de azt is, hogy hol kell óvatosan bánni a lányokkal és hol lehet igazán kitombolni magukat. Annál a lányosháznál ahol már komoly udvarló volt, ott kulturáltabban viselkedtek a legények is. A megbeszélés után az összes legénysereg összeölelkezve, dalolva, zeneszóval elindultak egy csoportban a lányos házakhoz. A locsolkodókhoz természetesen a cigánybanda is csatlakozott.
Adatközlőm elmondása szerint, családjukban három lány volt, s Ő volt a legfiatalabb. Tizenhatodik évében volt, s mint mindig húsvét előtt az öntözködés volt a beszédtéma a lányok körében. Egy alkalommal kissé gúnyolódva beszélte barátnőjének, hogy az elmúlt évben nem is öntötték meg „rendesen”. Mert rendesen csak az a lány volt megöntve, illetve meglocsolva, akit legalább 6-8 vödör vízzel megöntöttek kint az udvaron a kútnál. A legények persze akkor még kímélni akarták és nem öntötték meg a jó hideg vízzel, mivel még gyengének, fiatalnak nézték, de Ő már nagylánynak tartotta magát. A faluban ugyanis az volt a szokás, hogy minden lányt sőt még fiatal menyecskét is, markos legények megfogták mindkét kezét és kivitték az udvarra a kút mellé, két-három legény pedig vödröt, vagy akármilyen edényféleséget szerzett bent a konyhában és tetőtől talpig hat-nyolc vödör vízzel „rendesen” végigöntözték, a többi legények pedig a vízhúzásnál segédkeztek, mert ebben az időben a faluban gémes, vagy kerekescsigás kutak voltak minden udvarban.
A lány dicsekvő szavait a barátnő elmondta a harmadik lánynak, az pedig továbbadta a legényeknek. Így a legények már el voltak rá készülve, hogy majd most rendesen meglocsolják. Mikor a locsoló legények hozzájuk érkeztek, többen is megfogták, kivitték az udvarra és a kút melletti itatóvályúba fektették. A lány már akkor teljes erejéből védekezett, de nem tudott az erős, izmos legények kezei közül kimenekülni. Az itatóvályúban aztán rendesen megfürösztötték, mert azt sem tudta megszámlálni, hogy hány vödör vizet öntöttek rá, mert ahogyan kapálódzott a vályúban a víz is szétlocsolódott a vályú körül, a legények meg csak húzták és öntötték a lányra a vizet, úgyhogy többé nem tett gúnyos megjegyzést a locsoló legényekre, mert ezek után nem lehetett panasza a locsolókra. Még szerencséje volt, hogy az időjárás is kegyes volt a lányokhoz, így a visszaemlékezése szerint még influenzát sem kapott. De ezt a locsolkodást a mai napig nem felejtette el, pedig annak már jó ötven éve.
Hasonló esetek gyakran megtörténtek Deresken, különösen ha már a locsolkodó legények jól felöntöttek a garatra, mert az öntözködésért minden lányos háznál itallal, húsvéti sonkával, kaláccsal kínálták meg a legényeket. Később a harmincas-negyvenes években a háziasszony jobbnál jobb édességet is tett az asztalra. Mikor már a falu végére értek a locsolkodással, sokan kidőltek a sorból, mert akik nem voltak italos legények, nem bírták úgy az italt, már a falu közepén lemaradoztak. Vannak évek, amikor a húsvéti ünnep korábban van és hűvös, hideg időjárás uralkodik, de a kút melletti locsolkodás akkor sem maradhatott el és a hideg kúti víztől jól meg is fáztak a lányok, de ez mit sem számított, az volt a fontos, hogy meg voltak rendesen locsolva. Húsvét után pedig volt miről beszélnie az asszonyi népnek, hogy ki mennyi vizet kapott, kit mennyire öntöztek meg és az öntözködés végén, vagy még közben, melyik legényt kellett támogatni, no meg ki hol feküdt lerészegedve, valamelyik kertben, vagy csűrben.
Húsvét keddjén pedig a lányok adták vissza a kölcsönt, de ők nem jártak a legényes házakhoz, hanem alattomosan várták a kapuk mögött megbújva a legényeket, illetve fiatal embereket egy-egy vödör, vagy kancsó vízzel. Az arra haladó legény, illetve férfi bizony nem úszta meg szárazon, mert ha az egyik lánytól sikerült is megfutamodnia, a másiknak sikerült jól nyakon öntenie. Erre a lányok azt mondták, „kölcsön kenyér visszajár”.
Ezek az emlékezetes locsolkodások a kulturált népi hagyományok közé tartoztak-e, azt nehéz lenne eldönteni, de tény, hogy ez így történt régebben. Ma már ilyen locsolkodásra csak emlékezni lehet, mert mint egyéb más szokással, ezt is elfelejtik, mert a falusi nép is újabb kultúrát utánoz. Még itt-ott lehet találkozni egy-egy gyerekkel kölnivízzel a kezében, aki kötelességből elmegy a legközelebbi rokonságban lévő kislányt meglocsolni, de ez már nem az igazi hagyományos locsolkodás.

GÖMÖR NÉPRAJZA LII. Fejezetek két Túróc-völgyi falu – Deresk és Lévárt – néprajzához. Debrecen, 1998.