Réső Ensel Sándor: Alföldi aratóünnepek

Mikor az Alföldön aratnak, nem elég hozzá a környék népe, meghívatnak erre a felföldi tót atyafiak is, kik ilyenkor az Alföldet egy kasza s nyele kíséretében beutazzák. Ezek pénz helyett bizonyos gabonarészt kapnak, és elláttatnak az aratás egész ideje alatt étellel, leginkább szeretik a krumplit és kását, kivált, ha kapnak hozzá borocskát vagy pálinkát. Dél felé már a magyar menyecskék hátukon, kezükben, vagy szamárra rakodva hozzák ki a meleg ételt s friss kenyereket. Az aratást vezető mondja ki a delet, s azt úgy eltalálja, mintha óra volna előtte. Mikor vége az aratásnak, fölosztják, mi megy a gazdának, mi a munkásoké. Az utolsó nap az ünnep.
Kijön a gazda, elébe mennek az aratóleányok és -asszonyok, és szalmafonadékkal fölcifrázzák, (ha nem engedi, egy hordó borába kerül), melyet mezei virágokkal és szalagokkal díszítenek, ezt bot végére helyezik, erős legény kezébe adják, ki azt fölemeli, s maga körül gyűjtvén az aratókat kimondja, hogy az aratás végét érvén, búcsúlakomára a gazdához jöjjenek. Erre megindul a nagy sereg tarkázva párosan, ének- s néha zeneszóval a mezőföldről bemennek a faluba az uraság házához, vagy gazdatisztje lakához, ott átnyújtják a kalászkoszorút, s jót kívánnak. Erre kezdőik a vacsora, ivás, tánc, mely néha estétől reggelig tart.
Ha a gabona jól fizetett, jó dolga van az aratónak, ha nem, akkor még koszorút sem kötnek.
Szép élet ez! Aki nem látta, nézze meg.

Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások. Bp.: Osiris, 2000., 58.