Bárth Dániel: Naptárak - liturgikus év

A keresztény liturgikus év mai rendje főbb vonalaiban már az első évezred közepén kialakult. A keleti és a nyugati egyház gyakorlata jelentős eltéréseket mutat. Közös, ókeresztény korból örökölt alapot jelent az üdvtörténet fő eseményeinek évente történő, ciklikus újraélése. A keresztény idő beosztása Jézus Krisztus életének földi állomásai nyomán alakult ki. Az ókori keresztények csupán a húsvétről történő megemlékezést tartották kiemelten fontosnak. Ennek időpontja évente változott ugyan, de a zsidó időszámításhoz igazodott. Ehhez evangéliumi hagyományok alapján kapcsolódott a negyvenedik napon az Úr menybemenetelének, majd tíz nappal később, pünkösdkor a Szentlélek eljövetelének megünneplése. A Megváltó áldozatának emlékére korán kialakult a vasárnap megszentelése is. A húsvéti előkészületek szokásának IV. századi rögzülésével párhuzamosan, mintegy ezen periódus analógiájára fokozatosan alakult ki Krisztus születésének ünnepe és az azt megelőző advent. Az V. században már egységesen december 25-e lett a karácsony állandó időpontja, és ezzel együtt megszilárdult több fontos ünnep (advent, circumcisio, epifánia) terminusa is. A karácsonyi és a húsvéti periódus fő ünnepeinek rögzülése az egész liturgikus év menetét meghatározta. A szentek emléknapjai, köztük a kiemelt jelentőségű Mária-ünnepek részben keleten, részben nyugaton keletkeztek az V–X. század folyamán. Viszonylag késeinek számít a frank birodalom területéről a IX. században elterjedt mindenszentek és a X. századi szentháromság ünnepe. Még ehhez képest is fiatalabb az úrnap, amely IV. Orbán pápa rendeletére a XIII. században vált a legnagyobb oltáriszentség-ünneppé. Az érett és késő középkor szentek emléknapjainak sokaságát adta az egyháznak. Az ünnepek rendje a középkorban egyházmegyénként, provinciákként változó képet mutatott. A magyarországi gyakorlatban általában (az 52 vasárnappal együtt) száz körül mozgott évente az ünnepnapok száma. Az egyházi év ünnepeinek rendezését és hosszú távú rögzítését a nyugati egyházban a tridenti zsinat (1545–1563) liturgikus reformja hozta el. (Radó P. 1957. 5–12.; 1961. II. 1077–1088.; Artner E. 1923.; Solymosi L. 1997. 27.)
A nyugati kereszténység a XVI. században (1582) tért át a Juliánusz naptárról a Gergely naptárra. A naptárreform végrehajtása a bizánci egyházban nem történt meg. A görög katolikus egyház (pl. Magyarországon is) csak a XX. század elején vezette be a Gergely-naptárat. (A naptárrendszerekről: Szentpétery I. 1923.)
A római katolikus egyházi év a karácsony előtti negyedik vasárnapon, advent első vasárnapján kezdődik. Karácsony (december 25–26.) után egy héttel, az ünnep nyolcadára (január 1.) esik Krisztus körülmetélésének (Circumcisio) ünnepe. A karácsonyi ünnepi ciklust vízkereszt (január 6.) zárja. Krisztus születésének rögzített időpontja a liturgikus év több más ünnepét is kijelöli. Ezért került kilenc hónappal korábbra, március 25-ére az Úr fogantatásának (Gyümölcsoltó Boldogasszony), és negyven nappal későbbre, február 2-ára Jézus templomi bemutatásának és Mária tisztulásának (Gyertyaszentelő Boldogasszony) ünnepe. Ugyancsak összefügg a „bibliai idő” ilyen jellegű kivetítésével Keresztelő Szent János ünnepének időpontja (június 24.), mivel a kanonikus iratokból tudjuk, hogy Jézus fogantatásakor Erzsébet már hat hónapja áldott állapotban volt.
A liturgikus év másik kiemelkedő időszaka olyan mozgó ünnepi ciklus, amely nagyjából a tavaszi hónapokat foglalja magába. Középpontjában a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapon (március 22. és április 25. között) tartott húsvét áll. Az ünnep bevezető szakaszát egyrészt a visszafelé számított hetvened, hatvanad és ötvened vasárnapok, valamit a negyven nappal húsvét előtt, hamvazószerdával kezdődő nagyböjt jelenti. A nagyböjt utolsó hete, a nagyhét virágvasárnap kezdődik. Nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat, a „szent háromnap” Krisztus utolsó napjainak, szenvedéstörténetének és halálának liturgikus újraélését jelenti. Maga a húsvéti szent idő szűkebben értelmezve húsvéthétfő hetének végén, fehérvasárnapon záródik, ám valójában egészen pünkösdig tart. Az ünnepek kijelölője itt az újszövetségi eseménytörténet: a húsvéttól számított negyvenedik napon (áldozócsütörtök) Krisztus felment a mennybe, majd tíz nap múlva (pünkösd) elküldte a Szentlelket. A pünkösdi periódus a rá egy héttel ünnepelt szentháromság vasárnappal, illetve az azt követő csütörtökön tartott úrnapjával zárul.
Az egyházi év másik felét a két nagy és egyben „sűrű” ünnepkörön kívül eső, úgynevezett „évközi idő” meglehetősen hosszú nyári és őszi periódusa foglalja el. A liturgikus év kiemelt időszakainak ezen aránytalansága a profán népszokások évközi megoszlásával is párhuzamba állítható. Ebben a periódusban a szentek ünnepei és a Mária-ünnepek dominálnak. Ez a templombúcsúk legkedveltebb időszaka is.
Bár a szentek ünnepeinek eloszlása nagyjából egységesnek tűnik az egyházi kalendáriumban, mégis vannak kiemelkedő időszakok ebből a szempontból. Így például a karácsony utáni napok ünnepnapjai (Szent István első vértanú – dec. 26., Szent János evangélista – december 27., aprószentek – dec. 28.) a fontos társadalmi eseménynek számító névnapok megtartására és egyes népszokásokra (regölés, aprószentekelés) egyaránt alkalmat kínáltak. A tavaszi (pl. Szent Márk – április 25., Szent Orbán – május 25., Péter-Pál – június 29) és őszi (Szent Vendel – okt. 20., Szent Dömötör – okt. 26., Szent Márton – nov. 11) ünnepek egy része a földművelés és állattartás különféle munkálataival került kapcsolatba. Szent György (április 24.) és Szent Mihály (szept. 29.) napja évszázadokon keresztül világi határnapként funkcionált.
A katolikus vallásosság fontos eseményeit jelentő Mária-ünnepek az egész évet behálózzák. A legfontosabbak közülük a bizánci egyházból terjedtek el az V. századot követően: így Mária halálának és menybemenetelének (nagyboldogasszony – aug. 15.), születésének (kisasszony – szeptember 8.), és az ettől számítva kilenc hónappal korábbi szeplőtelen fogantatásának (december 8.) ünnepe. Havi (Havas) Boldogasszony (aug. 5.) a római Sancta Maria Maggiore templom felszentelésének emlékét, Sarlós Boldogasszony (július 2.) Mária Erzsébetnél tett látogatását (visitatio BMV) ünnepli. (Radó P. 1957; Pascher, Joseph 1963; Bálint S. 1973, 1977. I–II.)
A keleti egyházban a rómaihoz képest korábban, szeptember 1-jén kezdődik a liturgikus év. Ünnepeinek struktúrája számos egyéb jelentős eltérést mutat. Mária kiemelt tiszteletét jelzi, hogy egyrészt az egyházi év első nagy ünnepe itt nem Krisztus, hanem anyja születéséhez (szept. 8.) kötődik, másrészt az évet végül az Istenanya halálának (aug. 15.) ünnepe keretezi. Emellett a bizánci rítus másik fontos jellemzője, hogy a változó időpontú húsvét mintegy kiemelkedik a liturgikus időből, jelentősége minden ünnep felett állónak tekinthető. Az ünnepre való felkészülés már 70 nappal korábban elkezdődik. A vasárnapok nevét előbb az evangéliumi szakaszok adják: „a vámos és farizeus”, „a tékozló fiú”, a „húshagyó”, a „vajhagyó” vasárnap utáni hétfőn kezdődik a nagyböjt, majd az „igazhitűség” és további öt nagyböjti vasárnap után következik a „Lázár-szombat” és az azt követő virágvasárnap. A nagyhét minden napján sajátos liturgiát alakítottak ki. Nagyszombat éjfelén kezdődik a húsvét ünneplése, amely három napig tart. A húsvétot követő negyvenedik napon Krisztus menybemenetelét, az ötvenediken pünkösdöt ünneplik.
A karácsony (december 25.) köré szerveződő változó ünnepek az azt megelőző első (ószövetségi szentatyák) és második (ószövetségi ősatyák, pátriárkák) vasárnapot, illetve az utána következő vasárnapot (az Úr test szerinti rokonai) foglalják magukba. Az adventet itt egy, a karácsony előtti hathetes böjt helyettesíti.
Változó ünnepeknek számítanak a zsinati atyák emlékének októberi és júliusi ünnepnapjai is. A halottakra évente négy alkalommal emlékeznek.
A szentek ünnepei közül többet (pl. Péter-Pál – jún. 29., nagyboldogasszony – aug. 15) hosszú böjttel vezetnek be. Szent György napját április 23-án tartják. Sajátos ünnepük a Szent Kereszt felmagasztalása (szept. 14.), Szűz Mária oltalma (okt. 1.) és templomban való bemutatása (nov. 21.)
Egyéb fontosabb ünnepek a bizánci gyakorlatban: Szent Mihály arkangyal (nov. 8.); Szent Miklós (dec. 6.); Szűz Mária szeplőtelen fogantatása (dec. 8.); Szűz Mária istenanyasága (dec. 26.); Szent István diakónus, első vértanú (dec. 27.); Nagy Szent Vazul és Jézus körülmetélése (jan. 1.); vízkereszt (jan. 6.); A három főpap, Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely és Aranyszájú Szent János közös ünnepe; Jézus bemutatása a templomban (febr. 2.); örömhírvétel, Gyümölcsoltó Boldogasszony (márc. 25.); Keresztelő Szent János  születése (jún. 24.); Szent Illés próféta (júl. 20.); Úrszínváltozás (aug. 6.); Keresztelő Szent János fejevétele (aug. 25.). (Ivancsó I. 1997. 143–162.; Bartha E. 1990, 1999.)
Noha a magyar néprajzi szokásleírásokban is el szokás feledkezni a felekezeti különbségek lenyomatairól az ünnepstruktúrák bemutatása kapcsán, nem elhanyagolható tény, hogy a protestáns közösségek vallási ünnepeinek szerveződése nagyfokú eltéréseket mutat a római és görög katolikus, illetve ortodox viszonyokhoz képest. Egyfelől az ünnepkészlet relatív szegénysége, másfelől az ünnepek hangsúlyozódása terén jelentkeznek éles különbségek. Az is megállapítható, hogy a középkori egyházi ünnepstruktúrával szembeforduló protestáns teológia irányzatonként eltérő és az elmúlt fél évezredben folyamatosan változó gyakorlatot alakított ki ezen a téren. Magyarországon az evangélikus gyakorlatban még a XVIII. században is feltűntek bizonyos Mária-ünnepek, szentek ünnepei, míg a hivatalos kálvini álláspont csupán a vasárnapok és egyes üdvtörténeti ünnepek (karácsony, virágvasárnap, nagypéntek, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd) megtartását javasolta. Utóbbiak közül egyértelműen a nagypéntek jelentősége emelkedett ki az évszázadok folyamán, amit a reformátusok legnagyobb ünnepének tartanak. A protestáns liturgikus év sajátos ünnepét jelenti október 31-e, a reformáció világnapjának újkori megtartása. Noha a kálvini reformáció a halottkultusz minden formáját megtiltotta, valamennyi protestáns felekezet gyakorlatában megmaradt a halottak napjának (november 2.) jelentősége. A templombúcsú megtartása inkább csak az evangélikusok körében virágzott, míg a katolikus hatást mutató fogadalmi ünnepekre református közösségekből is akad példa. Noha a szenttisztelet hivatalos szinten visszaszorult, megfigyelhető, hogy a mindennapi életben protestáns körökben is megmaradt bizonyos határnapok (pl. Szent György) kiemelt szerepe. (Kósa L. 1990. 469–471.)
A keresztény vallási ünnepek mellett Magyarországon a zsidó vallási gyakorlat ünnepei a legjelentősebbek. A zsidó vallásos élet néprajzi szempontú tanulmányozása mindmáig a tudományterület súlyos adósságának számít. Noha a zsidó ünnepek története már népszerűsítő szinten is jól dokumentált (pl. Hahn I. 1987; Jólesz K. 1985; Féner T. – Scheiber S. 1984), kevés vizsgálat áll rendelkezésünkre e téren a zsidó-keresztény kölcsönhatás újabbkori folyamatai kapcsán. Közismert, hogy a zsidó és keresztény ünnepstruktúra elemei alapvetően nem fedik le egymást, ugyanakkor több lényeges ponton (pl. húsvét – pészah) találkoznak. Legújabban a kiemelten fontos keresztény ünnepek zsidó „helyettesítésére” is akadnak látványos példák. Ilyen a karácsonyi analógiára újra „felfedezett” hanuka, amelynek utcára vitele a térítő jellegű zsidó vallási irányzatok (Chabad Lubavics) tevékenységéhez kötődik. Az elmúlt évszázadokban – nyilván a keresztény kultúrkör uralkodó jellegének megfelelően – a zsidó ünnepek megülése jobbára a zsinagógák és a magánházak falai közé szorult. A kivételek szükségszerűen konfliktusokat eredményeztek. A bajai zsidók 1796 nagypéntekén megtartott jelmezes, vidám purím-i felvonulása nemcsak a helyiek értetlenségét és megbotránkozását váltotta ki, hanem a felettes katolikus egyházi hatóságok figyelmét is magára vonta. (Bárth D. 2001.)

Függelék:

A decemberi ünnepek korabeli naptárban: