Bárth Dániel: Advent

(adventus domini = az úr eljövetele)
Az egyházi év advent első vasárnapján veszi kezdetét. Az ünnep az ókeresztény korban eredetileg a Parusia, Krisztus második eljövetelének gondolatvilága köré összpontosult. A gallikán liturgia (Gallia, Hispánia, Észak-Itália területén) – előzmények után – az V. században alakította ki az adventi ünnepi idő struktúráját. Mivel a IV. században még az epifánia (vízkereszt) jelentette Krisztus születésének ünnepét, a korai adatok az ezt megelőző három hét előkészületi időként való megéléséről szólnak. Ezek közül Szent Hilárius (+ 366) egyik vonatkozó megjegyzését, illetve a 380-ban megtartott saragossai zsinat rendelkezését szokás kiemelni. A vízkereszt előtti előkészület egyszersmind az akkor tartott keresztelés felkészülési idejét is jelentette. Megerősíti ezt, hogy a római liturgiában a mai napig fennmaradt Keresztelő Szent János alakjának szerepeltetése az advent előtti evangéliumokban.
A karácsonynak mint Krisztus születése ünnepének V. századi megerősödése fokozatosan azt eredményezte, hogy az advent ideje is a december 25-e előtti hetekre tolódott. A húsvétot előkészítő negyven nap analógiájára a karácsony előtti advent szintén a szent negyven nap alakját öltötte. Galliában a VI. században az ilyenkor kötelező böjtös napokat is rögzítették. Az adventi gondolat gyors terjedését mutatja, hogy 450 körül már Ravenna tájékán is keletkezett egy liturgikus tekercs, amely negyven adventi imát őrzött meg. Rómában minden bizonnyal Simplicius (471–483) pápa idején gyökeresedett meg az ünnep.
Ettől kezdve advent az egyház állandó, előkészítő jellegű ünnepi időszaka lett. Míg keleten az eredeti negyven napos időszak a mai napig fennmaradt (a karácsonyi előkészület ott november 15-én kezdődik), addig nyugaton négy hétre csökkent az adventi idő, amely a november 30-ához legközelebb eső vasárnapon veszi kezdetét. Az időszak egyik legkiemeltebb pontja a harmadik, ún. Gaudete-vasárnap, amikor az egész periódusban uralkodó violaszínt a rózsaszín váltja fel és az egyház örömünnepet ül. Az ünnepkör első felének legfontosabb liturgikus üzenete Krisztus világ végi eljövetele és az ezzel kapcsolatos éber várakozás (vigilate!) köré fűződik. Ugyanakkor az adventi várakozás teológiai tartalmához régóta (több mint másfél évezrede) az angyali üdvözletre (adnuntiatio) történő emlékezés is hozzájárul. (Vö. December 8-a, Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe.) (Radó P. 1957. 22–32.; 1961. II. 1102–1111; Artner E. 1923. 13–36.)
Az adventi liturgia egyik legsajátosabb vonása, hogy a visszafogottság, befelé fordulás, bűnbánat jellemző jegyei az öröm kifejeződéseivel keverednek. Egyfelől négy héten keresztül hallgatnak az orgonák, dísztelenek az oltárok, és violaszín uralkodik a templomokban, másfelől a mise és a zsolozsma szövege („alleluja” és ó-antifonák) inkább az öröm liturgikus kifejeződését erősíti. Különös hangulatot árasztanak a Mária tiszteletére elmondott adventi hajnali misék, amelyek a zsoltár első szaváról („Rorate” = Harmatozzatok…) a magyar (népi) szóhasználatban is a roráte (továbbá: „aranyos mise”, „angyali mise”) nevet kapták. Ezek népszerűsége hazánkon kívül a német nyelvterületen, valamint horvát, lengyel és cseh egyházmegyékben mutatható ki. 
A népi kultúra alakulása kapcsán fontos egyházjogi kérdés, hogy az adventi (szerda, péntek és részben szombat) böjti napok kötelező mivolta, valamint az ünnepélyes házasságkötés adventi tilalma helyenként (pl. Magyarországon) a XX. századig érvényben maradt. Közép-Európában sok helyről adatolható az ún. Szent Család-járás vagy szálláskeresés laikus ájtatossági szokása, amelyre a periódus utolsó kilenc napján került sor. XX. századi fejleményként Németországban, Ausztriában és Magyarországon nagy népszerűségre tett szert az ilyenkor készített adventi-koszorú, amelynek négy gyertyáját advent négy vasárnapján a templomokban és magánházaknál egyaránt a várakozás ünnepi hangulatában gyújtják meg. (Radó P. 1961. II. 1109–1111.; Bálint S. 1973. 15–17.)