Bárth Dániel: Karácsony

A karácsony a legnagyobb keresztény ünnepek egyike, amelyen Krisztus születését, ezzel a fény és tavasz megjelenését ünneplik az egyházban. Az I-III. században még Jézus születését nem ülték meg, a liturgia hangsúlya ekkor inkább csak az üdvözítő halálára és feltámadására, a megváltás eseményeire összpontosult. Az ünnepet a IV. század eseményekkel teli időszaka, az ekkor lezajlott teológiai csatározások kényszerítő ereje hívta életre. A karácsony megszületésében, amelyre egyes kutatók véleménye szerint egészen pontosan 325–336 között került sor, általában két elemet, az ariánus eretnekség ellen vívott harcot, illetve a pogány napkultusz népszerűségének letörésére irányuló egyházi törekvéseket szokás kiemelni. Előbbi kapcsán elsősorban Krisztus, a Logosz karácsonykor ünnepelt földi megtestesülésének (incarnatio) hirdetése vált hangsúlyossá, amely az üdvözítő isteni lényegéről folytatott, a niceai zsinat (325) idején szakadást eredményező vita kontextusában nyer jelentőséget. A zsinat utáni dogmákat el nem fogadó ariánusok a karácsonnyal szemben is ellenségesen léptek fel. Az egyházra nehezedő másik kihívás, a pogány Nap-teológia Szíria és Egyiptom mitológiájában gyökerezett. Itt december 25-én a szűzen fogantatott Parthenos gyermekének, az új Napnak megszületését ünnepelték. Innen került a gondolat a III. századi Rómába, ahol a téli napforduló (bruma) ünnepeként nagy népszerűségre tett szert. A római Mithras-kultusz tetőpontján Aurelianus császár 274. december 25-én a Sol invictus, a „legyőzhetetlen nap” tiszteletére templomot dedikáltatott. A Nap-ünnep és Krisztus születésének összekapcsolása a korai Krisztus, az Igazi Nap metafora alapján könnyen lehetségessé vált, ám még évszázadokig tartott, amíg a kereszténységbe is beszüremkedett Nap-tisztelet látványos maradványait sikerült visszaszorítani. Talán ezzel is összefüggésben a karácsony teológiai tartalmához a középkorban töretlenül hozzátartozott „a fény, a világosság ünnepe” motívum, amelyhez a tél közepén is „a világot újjáélesztő tavasz” metafora társult.
Az új ünnep elterjedése nyugaton már a IV. században, keleten és Palesztinában csak az V–VI. században ment végbe. Konstantinápolyban Justinianus császár 542-ben rendelte el a purificatio (lásd: Gyümölcsoltó Boldogasszony) ünnepének február 2-i, és ezzel összefüggésben a karácsony december 25-i időpontjának rögzítését.
A karácsonyi liturgia központi elemének számító éjféli mise eredete – egy szentföldi zarándoknő szerencsés módon fennmaradt leírásából bizonyíthatóan – az ókeresztény korba, Betlehem és Jeruzsálem vidékére vezethető vissza. Ehhez kapcsolódott később a hajnali „pásztorok miséje”, és a 25-én tartott ünnepi mise, ahol János evangéliumának kezdete hangzik el az Ige megtestesüléséről.
Ókori eredetű lehet az ilyenkor szokásos ajándékozás szokása is. Ugyanakkor a jászol-állítás és a Kisjézus-tisztelet megnyilvánulásai a középkorban hódították meg a templomokat. Előbbi kapcsán ferences szándékot gyaníthatunk, míg utóbbival talán összefügg az a körülmény, hogy helyenként szokás volt Krisztus családfájának Máté evangéliumában (Mt 1,1–17) megörökített változatának a mise keretében történő eléneklése, amelynek nyomai egyébként több középkori magyar liturgikus kódexben is felfedezhetők. Közismert, hogy az ünnep keresztény szimbolizációjának (fény és tavasz) érzékeltetésére is kiválóan alkalmas karácsonyfa felállításának szokása XVII–XVIII. századi előzmények után csak a XIX. században vált általános gyakorlattá. Tanulságos viszont, hogy az eredetileg laikus, magánházaknál gyakorolt szokás mára a templomokat és a középületeket is meghódította.
A karácsonyi szent idő az ünnep vigíliájától („karácsony böjtje”) a vízkereszt (január 6.) utáni vasárnapig tart. Húsvéthoz hasonlóan a karácsonynak is van nyolcada (oktávája), amely január elsején (Kiskarácsony), Jézus körülmetélésének ünnepén zárul. (Radó P. 1957. 33–45.; 1961. II. 1111–1125.; Artner E. 1923. 36–50.)
A 19-20. századi néprajzi szokásleírásokban megörökített karácsonyi cselekmények többsége rendelkezik kora újkori, esetenként középkori (sőt még régebbi) előzményekkel. A történeti párhuzamok egy része adatszerűen igazolható, másik része csupán európai analógiák alapján feltételezhető.
Az ünnep vigíliáján, karácsony böjtjén tartott paradicsomjáték előzményét 17. századi énekgyűjteményeinkből ismerjük. Ádám és Éva bibliai történetének megjelenítése történetileg nehezen választható el a karácsonyi ünnepkör egyéb dramatikus szokásától (betlehemezés, háromkirályozás). (Bálint S. 1973. 39–49.)
A néprajzi leírások, főként palóc vidéken szintén erre az estére teszik az ostyahordás szokását. Ennek keretében a kántor tanítványaival külön erre az alkalomra sütött, téglalap alakú ostyákat küldött szét a tehetősebb házakhoz ellenajándék reményében. Az efféle ostyához a néphit számos felhasználási lehetőséget, hiedelmet kapcsolt. Bálint Sándor feltételezte, hogy a szokás talán a középkori eulógiának, a megszentelt kenyér szétosztásának lehetett a maradványa. Mindenesetre az esztergomi érsekség 17. századi egyházlátogatási jegyzőkönyveiben jó néhány alkalommal emlegetik a rektorok jövedelmei közt a (h)ostiatio-ból befolyt összeget. (Megjegyzendő, hogy az ostyahordásra vonatkozó vizitációs adataink és a néprajzi leírások származási helyei területileg megegyeznek.) (Tomisa I. 1992) Más karácsonyi köszöntésekkel együtt 1771-ben az ostyahordás szokását is királyi rendelet tilalmazta. Tessedik Sámuel említi, hogy ekkor az évi rendes jövedelmük egy részétől eleső tanítókat évi négy forinttal kárpótolták. (Bálint S. 1973. 78–81.; Dömötör T. 1964. 158.)
Bár az ostyahordás legtöbbször köszöntőversek elmondásával is összekapcsolódott, a katolikus és protestáns vidéken egyaránt jellemző karácsonyi kántálás szokása önálló történeti fejleménynek tekinthető. Bod Péter a 18. század közepén így jellemezte a szokást: „Nevezetes vólt az, hogy Karátson előtt harmad nappal ajtónként járkáltak ‘s valami verseket éneklettek a’ Kristus születéséről, jó és szerentsés inneplést kívántak; ‘s eképpen magoknak pénzt, gyümöltsöt s hólmi enni-valókat gyüjtögettek; akarván ebben követni a’ Kristus Születéséről hirt tévő Betlehemi Pásztorokat. Innen maradott a’ mi Nemzetünknél-is az a’ szokás hogy Karátson éjtzakáján a’ gyermekek, szólgák ‘s akár-kik énekelnek, dudolnak, zerépatélnak ajtóról ajtóra, hogy magoknak valami pénzt és ennivalót gyüjtsenek, mellyet az után elvesztegessenek.” (Bod P. 1757. 32.) A köszöntések alkalmával énekelt karácsonyi népénekek (így pl. a máig ismert Csordapásztorok… kezdetű ének) többsége történetileg a 16-17. századig visszavezethető. (Dömötör T. 1964. 158.)
A karácsonyi asztal kiemelt jelentősége a köré fűződő számtalan hiedelem révén hangsúlyozódott. Az ilyenkor hagyományosan elfogyasztott ételeknek és a hozzájuk fűzött változatos magyarázatoknak sokszor mélyre nyúló történeti gyökerei vannak. Az alma, a dió, a méz, a fokhagyma, a hüvelyesekből készített levesek és a mákos tésztafélék többféleképpen magyarázható, szimbolikus ételek. Magához az asztalhoz, az ilyenkor használt abroszhoz is történeti keretben értelmezhető hiedelemkör tapad. (Pócs É. 1965) Az észak-magyarországi evangélikus lelkészek 1591-ben tartott csetneki zsinata az eltörölni kívánt szentelmények sorában említi meg a szalmát, amelyet karácsony napján szoktak bevinni a szobába. (Mészáros I. 1995. 36.) E bőségvarázslással kapcsolatos szokás eredetéhez a 20. században sok helyen már keresztény magyarázatok fűződtek.
A karácsonyi hiedelmek és szokások történeti gyökereire mutat rá, ahogy Martonfalvy György debreceni professzor 1663-ban elmondott prédikációjában ezeknek egyfajta áttekintését adta: „Karácsony napján jeges vízben mosdnak, szalmával házaikat bé-töltik s azon s nem ágyokban feküsznek, mint a rácok, s más némelly keresztyén nevet viselők; asztalikat kalátsal, mézzel, borral éjtszakán az Angyalok számokra meg-rakják, egész éjtszaka tüzeiket bé nem takarják; barmaikat szénával tartják; két Karátson közben nem fonnak sütnek, kérőt sem adnak s. a. többi.” Bornemisza Péter említi, hogy karácsonykor meg szokták szurkálni a tyúkokat, hogy jobban tojjanak.
Húsvéthoz hasonlóan a karácsony esti lövöldözés és zajkeltés kora újkori szokása is kellőképpen adatolható. Egyházi és világi tilalmak többször foglalkoztak a kérdéssel a korszakban. Az említett Martonfalvy György írja 1663-ban: „Karátson napján örülnek s örömet lőnek. Miért lövöldözsz Karátson éjtszakáján?” (Dömötör T. 1964. 157.) A szokásból a pásztorok karácsonyi kolompolása, ostorcsattogtatása maradt fenn a 20. századra, amelynek elsődleges célja a gonoszok távoltartásaként értelmezhető.