Bárth Dániel: Vízkereszt

AZ ÜNNEP MEGNEVEZÉSEI:

epifánia (görög, ’megjelenés, megmutatkozás’)
epiphania, theophania, manifestatio, declaratio stb. (latin)
epiphany (angol)
épiphanie (francia)
Dreikönigstag (német)
tri kralové (cseh)
vízkereszt, háromkirályok (magyar) 

AZ ÜNNEP FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE

Az „Úr megjelenésének ünnepe” (január 6.) a IV. századtól kezdve részét képezi a keresztény ünnepstruktúrának. Eredete – szokatlan módon – az alexandriai gnosztikusok korai gyakorlatához köthető. Alexandriai Kelemen 208–211 között készített feljegyzéseiben számolt be arról, hogy a városában élő szekta tagjai (megnevezve: Basileides követői) éjszakai virrasztással ünneplik meg Krisztus megkeresztelkedésének napját, amelynek hajdani megtörténtét egyesek január 11-re, mások január 6-ra helyeznek. A gnosztikusok ilyen jellegű ünnepének valószínűségét a Jézus eredendő emberségének és az isteni szellem eseményszerű kisugárzódásának hangsúlyozására alapozódó tanaik erősítik meg. Január 6. jelentőségét növelte, hogy az óegyiptomi naptárban kétezer éve ez a nap volt a téli napforduló, az Idő újjászületésének ünnepe. Az Idő (görögül Aion) hellenisztikus azonosítása az Osirisból átalakított napistennel, Heliossal járult hozzá e nap jelentőségéhez, amelynek pogány ünnepléséhez a Nílusból történő vízmerítés, illetve a szent források borrá változásának momentuma is hozzákapcsolódott. Az ünnep keresztény átalakulása és elterjedése a III. század végén, a IV. század elején ment végbe. A történeti adatok alapján biztosra vehető, hogy általános egyházi elfogadása a 312–325 közötti években történt meg. Az epifánia – központi tárgyát tekintve – az ezt követő évszázadokban egy meglehetősen rétegzett, több elemből összeállt, gyűjteményes ünnep képét mutatta. A legfontosabb elemek a következők voltak: 1. Krisztus születésének ünnepe; 2. Az Úr megkeresztelésének ünnepe; 3. a kánai menyegző emléknapja; 4. a napkeleti bölcsek érkezésének ünnepe. Utóbbi elem megerősödése együtt járt a Krisztus születésének ünnepe mozzanat elhalványodásával, egyúttal december 25-e, mint a karácsony napjának IV. századbeli elterjedésével. Az ünnep epifánia elnevezése ettől kezdve Jézus istenségének megnyilvánulásaként értelmeződött, az ünnep tartalma pedig a keresztény liturgia elmélyedésével a Krisztus és jegyese, az egyház szent nászának (hieros gamos) motívumával is felülrétegződött. 
A kora középkor századaiban az ünnep tartalmi hangsúlya a nyugati és a keleti egyház gyakorlatában némiképp eltérő irányba fejlődött. Január 6-a Keleten egyre inkább kizárólag Jézus Krisztus megkeresztelkedésének ünnepeként virágzott fel. Ehhez kapcsolódva ezen a napon itt a keresztség kiszolgáltatására is sor került, amely szertartáshoz a bizánci liturgiában a „nagy vízszentelés” (hagiasmos megas) mozzanata idővel szintén hozzákapcsolódott. A mai napig megmaradt az ortodox vízkereszti liturgiában az a látványos szertartáselem, amikor – a hajdani Jordán-beli megkeresztelkedés analógiájára – a folyópartra vonult hívek gyűrűjében egy hatalmas keresztet bocsátanak be a vízbe mintegy megszentelvén azt. 
A nyugati (római) egyház gyakorlatában ezzel szemben fokozatosan a három mágus látogatásának eleme került az ünnep középpontjába. Szent Ágoston és Nagy Szent Leó tucatnyi beszéde kizárólag róluk szól. A szűkszavú bibliai leíráson túl személyükről kevés hiteles adattal rendelkezünk. Királyként való tiszteletük a korai középkorban erősödött meg, ugyanakkor mágus attribútumaik is folyamatosan fennmaradtak. Számukat először Origenes említi 240 körül. Tudatosan konstruált szimbolikus nevük (Casparus, Melchior, Balthasar) említése csupán a XI. századtól adatolható.
Az ún. gallikán liturgiatípus különleges elemeként egy szűkebb területen (Gallia, Hispánia, Milánó tartomány) az ünnep tartalmához – minden bizonnyal a borcsoda eucharisztikus jelentőségével összefüggésben – a csodálatos kenyérszaporítás eleme is hozzákapcsolódott.
A protestantizmus vízkereszt ünnepének jelentőségét lecsökkentette, a hozzá kapcsolódó liturgikus cselekedeteket hivatalosan szinte teljes egészében kiiktatta. Általánosan ebben az esetben is kimutatható, hogy a lutheri irányzat hívei inkább és tovább kötődtek az ünnephez, mint a radikálisabb irányzatok. Az evangélikusok körében, mint Krisztus megkeresztelkedésének ünnepe – a vízkereszt a XX. századig viszonylag jelentős egyházi esemény maradt. Különös fejleménye a szigetországi egyháztörténetnek, hogy a skóciai presbiteriánusok (puritánok) 1644-ben a királyság megdöntése után december 25-e helyett január 6-án, mint a régi karácsony (old Christmas) napján kezdték el Krisztus születését ünnepelni. Mára már ők is felhagytak e szokásukkal. (Radó P. 1957. 50–56.; 1961. II. 1132–1135.; Artner E. 1923. 70–80.)

LITURGIKUS SZOKÁSOK ÉS SZERTARTÁSOK

A vízkereszti liturgia legfontosabb elemeinek elterjedése összefügg az ünnep tartalmának eltérő (keleti és nyugati) értelmezésével. Míg a keleti egyházban az ünnep vigíliáján tartott nagy vízszentelés jelentősége emelkedett ki, addig nyugaton emellett inkább más elemek hangsúlyozódtak. Tekintsük át röviden ezeket!
1. Vízszentelés. A vízkereszt vigíliáján megszentelt víz rendkívüli fontossága a keleti egyházban a korai középkortól kezdve napjainkig él. A vízszentelés kiemelkedő szerepe a görög katolikus vallásgyakorlatban is átöröklődött. Helyenként (pl. Itália déli részén, Magyarországon stb.) korai adatok maradtak fenn a nyugati egyház fennhatósága alatt folytatott ilyen jellegű liturgikus gyakorlatról, amely a késő középkorban többfelé szétsugárzott. A XV. század végéről az egyházi szentelmény mágikus felhasználásának módozatairól is vannak adatok. A szertartás – népszerűsége következtében – túlélte a tridenti zsinat (1545–1563) egységesítő törekvéseit, helyenként hivatalos rituálék, máshol csak szerzetesi használatra szánt „félhivatalos” szerkönyvek lapjain őrződve meg. A szertartás jelentős átalakítására 1890-ben került sor. (Radó P. 1961. II. 1135.; Franz, A. 1909. I. 43–220.)
2. Egyéb áldások: tömjén, arany, mirha, kréta, ház. A vízkereszti áldások közül a nyugati egyházban az ünnepi liturgikus cselekedetekhez elengedhetetlen tömjén megáldása lehet a legrégibb, amelyhez evangéliumi mintára arany- és mirha-áldás kapcsolódott. A például templomszenteléseknél füstölt tömjén deklarált gonoszűző célzata vezetett a hasonló eredménnyel kecsegtető ház-áldás (benedictio domorum, a magyarban meggyökeresedett, ám nem pontos elnevezéssel: házszentelés) szokásának késő középkori elterjedéséhez. A nagyszombati víz és házszentelés analógiájára kifejlődött vízkereszti szokás helyenként a mai napig fennmaradt eredeti formájában. A házakat megáldó papok vagy kísérőik liturgikus cselekedeteik (pl. imák, szentelt vízzel való meghintés) mellett sokfelé alkalmazták a „három királyok” nevének kezdőbetűiből és az adott évszámból adódó, alapvetően mágikus célzatú megjelölés (mondjuk: 18 + C + M + B + 67) elhelyezését a házak ajtófélfáin, amelyhez külön erre a célra megáldott krétát használtak. A vízkereszti krétaáldás szövege Európában csak a kora újkorból adatolható. (Radó P. 1961. II. 1136.; Franz, A. 1909. I. 422–434., 604–610.)
3. Jézus Krisztus genealógiájának felolvasása. A középkor századaiban epifánia ünnepéhez hozzátartozott a Lukács-evangéliumban (3, 23–38) rögtön Krisztus megkeresztelése után szereplő leszármazási tábla felolvasásának szokása. A Lukács-féle genealógia eltér a Máté-evangéliumban szereplő családfától (ezt a középkorban karácsony éjjelén olvasták fel), amennyiben jóval több, azaz negyveneggyel szemben hetvenhét tagot sorol fel, és Jézus leszármazását egészen Ádámig, azaz végső soron az Istenig vezeti vissza. (Radó P. 1961. II. 1136.)
4. Az ünnepek kihirdetése. Az egyházi év változó időpontú ünnepeinek, ezek közül elsősorban a húsvét időpontjának kihirdetése egyes területeken már a korai középkortól kezdve vízkereszt ünnepéhez kapcsolódott. A nagyobb katedrálisokban gyakorolt szokás a XX. századig fennmaradt. (Radó P. 1961. II. 1136–1137.)
5. Csillagjáték. A mágusok vagy napkeleti királyok látogatását reprezentáló liturgikus dráma középkori adatok alapján többfelé a vízkereszti szertartás látványos részét képezte. A legkorábbi szövegadatok a IX-X. századból, észak-francia (elsősorban bencés) monostorokból maradtak fenn. Feltehetően innen sugárzott szét a szokás egész Európába, többek között (a játék legkeletibb előfordulásaként) Magyarországra is. A „tractus stellae” vagy „officium stellae” megnevezéssel illetett liturgikus játékok központi szereplői mindenekelőtt a bibliai mágusok voltak, de esetenként megjelenítették a Krisztust köszöntő pásztorokat, Heródes királyt, a meggyilkolt betlehemi csecsemőket vagy az egyiptomi menekülés mozzanatát egyaránt. (Radó P. 1961. II. 1137.)

A VÍZKERESZT MAGYAR LITURGIATÖRTÉNETI ÉS VALLÁSI NÉPRAJZI KÉPE

Noha alig van olyan egyházi ünnep, amelynek történetéről ilyen gazdag forrásanyaggal rendelkezünk, a vízkereszttel kapcsolatos történeti adatok rendszerezése mégsem könnyű feladat. A fennmaradt nyomok, leírások, kisebb-nagyobb utalások sokkal bonyolultabb történeti fejlődésre utalnak, mintsem hogy valamiféle egyértelmű, lineárisan leírható alakulás képét adják. Éppen ezért a következőkben olyan csomópontokat különítünk el, amelyek a problémakör különféle megközelítési lehetőségeit tükrözik.

1. Vízkereszti egyházi játékok (liturgikus drámák)

A vízkereszti liturgikus drámák legkorábbi hazai emlékét, Hartvik győri püspök XI. század végén (1095 körül) készült szertartáskönyvét, az 1930-as évek végén Karsai Géza fedezte fel Zágrábban. Az Agenda Pontificalis feltételezhetően a pannonhalmi bencés közösségben készült. A zágrábi érseki könyvtár kódexének (MR. 165) 28’–29 fólióján található „Tractus stellae” egy többszereplős (mágusok, Heródes, írástudók, bábák, angyal) játék, amelynek neumákkal ellátott szövegét a klerikusok énekelve adták elő. A kutatás a dallam rekonstrukciója mellett az előadás győri megvalósulásának rekonstruálására, valamint a szövegek eredetének, európai rokonságának felvázolására is vállalkozott. (Vö. többek között: Karsai G. 1943)
E becses korai adatunk keletkezése után több évszázad nélkülözi a vízkereszti liturgikus játékok hazai nyomait. Egyes kutatók feltételezése szerint a XV. század közepén íródott Janus Pannonius költemény („in Epiphaniam”) valójában egy deákok által előadott vízkereszti élőkép vagy bábjáték magyarázó szövege lehetett. (Bálint S. 1973. 147., 378–379.) Mindenesetre a kora újkor századaiban már nagyobb számban fennmaradt iskolai színjáték-adatok genezisénél nem elsősorban a hazai középkori eredet, hanem sokkal inkább az európai barokk szerzetesi (elsősorban jezsuita) iskolák közvetítő hatása valószínűsíthető.
A XVII. századi hazai jezsuita iskoladrámák vízkeresztre vonatkozó adatai elsősorban a sokszereplős vonulásokkal (processziókkal) színezett, látványos, teátrális elemek hangsúlyozódásáról szólnak. 1647-ben a Moldvában működő magyar jezsuiták rendeztek jelmezekkel (angyalok, koronás királyok) és kellékekkel (fából faragott nap, hold, pajzs stb.) felszerelkezett processziót vízkereszt napján a helyi vajda tiszteletére. Ez a „szakrális reprezentáció” helyenként az e napon szokásos házszentelés szertartásával keveredett. (Bálint S. 1973. 147–148.)

2. Vízkereszti egyházi szentelmények

a) Víz
Az epifánia ünnepén tartott vízszentelés a liturgikus játékokhoz hasonlóan a magyarországi keresztény liturgia legrégibb rétegében eredeztethető. A Zágrábban őrzött, ám győri illetőségű Hartvik-agenda XI. század végi, sokat emlegetett leírása, amely a vízkereszti vízszentelésnek a görögök módja szerinti szertartását (f. 21’: „In vigilia epiphanie benedicatur aqua ut mos est grecorum”) tartalmazza, egyúttal a bizánci liturgia korai befolyásának ékes bizonyítéka is. A keleti és a nyugati kereszténység határán kibontakozó magyarországi liturgia egyik jellegzetessége, hogy a vízkereszti vízszentelés szokása mintegy ezer esztendőn keresztül fennmaradt. Az ünnep legnépszerűbb magyar megnevezése, amely a késő középkortól kezdve nyelvemlékeinkben is adatolható, szintén a vízszentelés központi jelentőségére utal. (Vízkereszt szavunk egyébként a görög hagiasmos ’vízszentelés’ magyar fordítása, amely feltehetően ószláv közvetítéssel jutott el nyelvünkbe.) A szertartás fennmaradt középkori és kora újkori emlékei a liturgikus szövegek változatlanságát mutatják, mely a XIX. század végi római központi rendelkezés érvénybe lépéséig fenn is maradt. A szenteltvíz mindennapi mágikus-gyógyító felhasználásáról az újkori néprajzi adatok sokasága beszéltethető. (Bálint S. 1973. 151–157.)
Nehezen dönthető el, hogy a vízszentelés töretlen hazai római katolikus népszerűsége milyen mértékben hozható összefüggésbe a keleti kereszténység esetleges befolyásával. Mindenesetre egyes – jelenkori néprajzi gyűjtésekből származó – adatok arra engednek következtetni, hogy a népi igényeket kiszolgálni óhajtó papi tevékenységre korábban is hatással lehettek a „rivális” egyházi gyakorlat bizonyos népszerű elemei, miként ez a mai gyimesi katolikusoknak a látványos ortodox vízkereszti szertartásokon történő részvételében, illetve az erre adott római katolikus papi válaszokban is tükröződik. (Pócs É. 2005) Történeti szempontból nagyon erőteljes a vízszentelés szerepe a görög katolikus vallásgyakorlatban is, ám ezen a téren leginkább csak újkori néprajzi gyűjtésekből származó adatokkal rendelkezünk. (Telenkó B. 2004) A hívek igényei itt is a keleti liturgia örökségeként felfogható nagyszabású, folyóparti vízszentelést tartották életben. Általános képzet szerint az eképpen szentelt víz hatásosabb volt. A XX. század elején még több görög katolikus közösségben szokás volt, hogy – a hajdani évkezdet maradványaként – a szertartás fényét profán lövésekkel, lövöldözéssel emelték.
b) Ház
A vízkereszti házszentelés hazai liturgia- és művelődéstörténete még nem kellőképpen tisztázott. Az egyházi szokás nálunk a késő középkortól kezdve a legújabb korig adatolható. A 17–18. században országosan elterjedt szokás visszaesésében II. József tiltó rendelkezései játszottak komoly szerepet. A házszentelés szerepe ettől kezdve jobbára csak a ferencesek működési körzeteiben, a peremterületeken (Dél-Alföld, Székelyföld) maradt fenn. 
A házszentelés leírásai a szigorúan vett, hivatalos egyházi szertartás és bizonyos profán, népi szokáselemek keveredését mutatják. A szokásnak a házak, istállók védelmére irányuló egyértelmű funkciója mellett egyházirányítási indíttatása is volt. A hívek sok helyen ekkor fizették ki az egyházi adót (pénz vagy terményjáradék formájában). A pap emellett mintegy „családlátogatást” is tartott ekkor, amely a beszélgetés mellett a családi élet és gyereknevelés évenkénti felügyeletére is alkalmat adott. (A szokáskör legteljesebb leírása: Bálint S. 1973. 157–164.) 
c) Kréta
A vízkereszti kréta megáldására (benedictio cretae) Magyarországon a XVIII. századtól rendelkezünk közvetlen adatokkal. Míg az áldás szövege a hivatalos esztergomi rituáléban nem kapott helyet, a kalocsai szertartáskönyvben annak első megjelenése (1738) óta szerepelt. Emellett a nyomtatott könyvek bejegyzései és több félhivatalos (szerzetesi) benedikciós-könyv tartalmazta a házszentelésnél használt kréta megáldását. 
d) Pénzérme
Különleges magyarországi adatként tartják számon a kora újkorban még bizonyosan gyakorolt vízkereszti pénzérme-szentelést. A három értékes érme megáldásának háromkirályok napi szertartása nálunk a jezsuita ihletésű Fasciculus Triplex (1739) című benedikciós-könyvben maradt fenn. A megszentelt pénz jelentőségének továbbélését Bálint Sándor a máriahúszas legújabbkori használatával hozta összefüggésbe. (Bálint S. 1973. 144.)

3. Vízkereszti dramatikus népszokások

A január 6-hoz kötődő dramatikus népszokások (háromkirályozás, csillagozás stb.) változatos történeti formái sem az egyházi, sem az interetnikus vonatkozások nélkül nem tisztázhatók végérvényesen. (A történeti adatok és a szövegek bemutatását lásd: Dömötör T. 1964.)