|
|
Bárth Dániel: Szent Ágota kenyere
(Egy egyházi szentelmény történetének példája)
A középkori egyház mindennapi gyakorlatának lényeges részét képezte az a mágikus jellegű tevékenység, amely a hívek legkülönfélébb szükségleteinek kielégítésére, testi-lelki bajainak orvosolására irányult különféle verbális eszközök, leginkább áldások és átkok, benedikciók és exorcizmusok segítségével. Ez a kutatók némelyike által egyházi mágiának vagy fehér mágiának nevezett gyakorlat, amely a rendkívül változatos szöveghagyományán keresztül Nyugat-Európában különösen jól megragadható, erősítette a hívek és a papság kapcsolatát, egymásra utaltságát, és végső soron a kereszténység felvétele előtti vallási gyakorlat számos kiszorított elemét helyettesíthette.
A kora újkorban végbement többrétegű mentalitásbeli változás, az egyházi gondolkodás átalakulása a katolicizmuson belül a korábbi változatos benedikciós gyakorlat visszaszorulását, mondhatni „megtisztítását” hozta magával. A XVI-XVII. században átalakított hivatalos szertartáskönyvekben, rituálékban a korábbi áldásoknak mindössze a töredéke kapott helyet. A középkorvégi benedikciók egy része azonban „félhivatalos” úton, például szerzetesek (különösen ferencesek és jezsuiták) által kiadott gyűjteményekben, vagy kéziratos formában továbbéltek a kora újkori évszázadokban, sőt a korábbi minták nyomán, kisebb szövegelemek felhasználásával újabbak is keletkeztek ez alatt. Az emberek transzcendentális igényeinek sokfélesége helyenként még a XX. században is azt eredményezte, hogy a hívek közösségében élő pap – egyéni megítélése szerint – valamilyen „nem hivatalos” szertartás segítségével szolgálta ki ezeket.
Az egyházi benedikciók és exorcizmusok néprajzi vizsgálatának szükségességét nálunk Bálint Sándor kezdeményezte, aki átfogó összefoglalásaiban az egyes ünnepek és a hozzájuk tartozó szentelmények kapcsán rendszeresen utalt azok művelődéstörténeti hátterére azzal a megjegyzéssel, hogy a liturgiatörténeti kérdések részletes tisztázása a jövő nemzedék feladata. Az elterjedés vizsgálatára alkalmas összehasonlító európai adatok mennyisége és egységes keretben való értelmezésének nehézsége egyaránt arra inti az ilyen irányba vizsgálódó kutatót, hogy a szentelményeket egyenként vesse minél tüzetesebb elemzés alá.
A következőkben egy hajdani szentelmény, a Szent Ágota tiszteletére szentelt kenyér eredetének és magyarországi használatának kérdését tárgyaljuk eleddig nem ismertetett történeti forrásadatok bemutatásával. Még ez az egyetlen áldás-típusra összpontosító rövid tanulmány sem léphet túl azonban a vázlatosság és egyszerűsítés kényszerű keretein. Mindez a jelenség összetettségéből és a filológiai elemzés igényéből egyenesen következik.
Ágota az egyház egyik korai vértanú szentje, aki a szicíliai Catania városában élt a III. században. A három évszázaddal később keletkezett, több-kevesebb történeti hitelű mártírakták szerint az előkelő szűz a Decius-féle üldözések idején került összetűzésbe a helyi hatalommal. Börtönbe vetették és válogatott kegyetlenségű kínzásoknak vetették alá. Ő azonban nem volt hajlandó megtagadni hitét és megszegni szüzességi fogadalmát. A legenda szerint a megcsonkított testét, levágott mellét éjjel maga Szent Péter gyógyította meg. Az égetéses kínzásokat fokozandó a börtönpadlóra cserépdarabokat és forró parazsat terítettek szét, majd ebben forgatták meg meztelenül. A börtönben halt meg Kr. u. 251 körül. Sírjára angyalok helyeztek márványtáblát, a következő felirattal: „MENTEM SANCTAM SPONTANEAM HONOREM DEO ET PATRIAE LIBERATIONEM” (Szent és kész elmét, az Istennek tiszteletet és a hazának szabadulást). Halála napjának egy éves évfordulóján kitört az Etna, amelynek pusztítását a város lakói az Ágota koporsóját borító lepel segítségével akadályozták meg.
Ágota tisztelete viszonylag gyorsan elterjedt a keresztény Európában. A középkor legnépszerűbb szentjei közé tartozott. Oltalmára és közbenjárására elsősorban a tűzvész ellen számítottak. E funkcióját Catania lakossága is erősítette, akik az évszázadok során számos alkalommal kérték segítségét a vulkánkitörések alkalmával. A csodáit számba vevő akták első helyen a szicíliai város ismétlődő megmenekülésének látványos eseményeit tartalmazzák. Emellett számos csodás gyógyulást, megszállottsági esetet jegyeztek fel kalandos sorsú holtteste és különféle ereklyéi kapcsán.
A hagyomány február 5-ét rögzítette Ágota halálának napjaként, és mind a mai napig ezen a napon ünnepli meg emlékét az egyház. Mind e naphoz, mind pedig a vértanú közbenjárásához az évszázadok során számos olyan szenttiszteleti elem társult, amelyek egyfelől a történeti forrásokban, másfelől – töredékes és némiképp átalakult formában – a népi hiedelmek rétegében ragadhatók meg.
Az Ágota-tisztelethez tartozó laikus vallási jelenségek nagy része valamilyen módon kapcsolatba hozható a szent életrajzi legendáriumában megőrződött momentumokkal. Európa különféle tájain jónéhány efféle szokást és hiedelmet rögzítettek a XIX-XX. századi néprajzi leírások. Németországban, főként a dél-német katolikus vidéken kenyeret, gyertyát, vizet, lisztet, bort és gyümölcsöket szenteltek Ágota tiszteletére. A szentelmények és adományok profán használatában a tűzvész elleni védekezés mellett a szántóföldi vetések és a haszonállatok védelme, a haláljóslás, a különféle betegségek, köztük a mellbetegségek elleni védelem stb. egyaránt szerepet játszott.
Az Ágota-legenda egyik fontos eleméhez, az angyalok által elhelyezett sírfelirat szövegéhez szintén mágikus funkció kapcsolódott, méghozzá a tűzvész elhárításának képzetköre. A középkorban előszeretettel vésették házak, templomok kapujára, helyezték el szentelt gyertyák oldalára. A kora újkortól kezdve Európa több pontján adatok bizonyítják az ún. Ágota-cédula használatát, amely egyházi szentelményként bukkan föl a történeti forrásokban és a néprajzi leírásokban. A cédulák, amelyeket a házak ajtajára szegeztek, illetve tűzvész esetén a tűzbe hajítottak, az idézett sírfelirat szövegének néhány szavas kibővítését is tartalmazták („Ignis a laesura protege nos, o Agatha pia”), amelyben Ágotához fohászkodtak a tűzvész elhárítása érdekében. Az Ágota-cédula magyarországi használatát Bálint Sándor is föltételezte, noha efféle konkrét hazai adatot nem idézett. Kétségtelen, hogy a szöveg rövidebb, kiegészítés nélküli változata helyet kapott az esztergomi bazilika hajdani főkapuján, miként azt egy, a porta speciosa pusztulása előtt készült XVIII. századi képmás az utókor számára megörökítette. A középkorban népszerű szöveget minden bizonnyal a XII. században leégett templomot újjáépíttető Jób érsek vésette rá a francia építészeti hatást tükröző kapu boltívére valamikor 1188 és 1195 között. Az érsek indíttatása a templom sorsfordulóit figyelembe véve még akkor is egyértelmű, ha a tűz elhárítását kérő záradék nélkül került is ki az Ágotához kötődő jelmondat. A szöveg népszerűségét bizonyítja, hogy számos harang oldalán is elhelyezték. Az esetleges tűzesetek Ágota közbenjárására történő távoltartásának szándéka ebben az esetben sem kétséges.
Mindezek az adatok azonban csupán közvetetten utalnak az Ágota-cédula hazai használatára. Erre vonatkozóan újabb kutatásaink is csak szórványos ismereteket nyújtanak. A szentelmény elterjedtségére beszédes bizonyítékot nyújt az a körülmény, hogy a cédula használata – legalább említés szintjén – szerepel a kalocsai érsekség XVIII. századi hivatalos szertartáskönyvében. Az újkori Rituale Colocense összeállítója, Patachich Gábor érsek 1738-ban több eltérést eszközölt a római és az esztergomi rituáléhoz képest. Az apróbb, ám szempontunkból sokszor rendkívül lényeges eltérések közé sorolható a szerkönyv utolsó oldalain közölt exorcizmusok egy része. Az „Exorcizmus contra ignem” című szertartás, amely önmagában is rendkívül tanulságos a tűzvésszel szembeszálló pap számára előírt megsemmisítő erejű, ördögűző jellegű imádságokkal, azzal az utasítással zárul, hogy az imák után hintsék meg szenteltvízzel a tüzet, majd az Ágota napján szentelt kenyeret és cédulát vessék a lángok közé. A hivatalos egyházmegyei rituáléban szereplő adat mind az Ágota-cédula, mind pedig az Ágota-kenyér hazai használatára rámutat. Hogy az utóbbi szentelmény a XVIII. századot megelőzően milyen művelődéstörténeti utat járt be? A következőkben erre hozunk adalékokat.
Ágota kenyerének, mint a tűz elleni védekezés eszközének történeti nyomai csupán a XVI. századig nyúlnak vissza. Sem Európában, sem Magyarországon nem maradt fenn középkori adat e szentelményre vonatkozóan. A kenyérszentelés különféle formáit összefoglaló Adolph Franz a benedikció elterjedését két XVI. századi szertartáskönyv (Valencia, 1514; Konstanz, 1593) adatával támasztotta alá. Más források szerint a szentelmény első németországi említése 1516-ból adatolható. A franciaországi rítusok változatainak gyűjteményében egy 1531-ben nyomtatott lyon-i misekönyv Ágota napi előírásai között szerepel a kenyérszentelésre történő utalás, igaz a szentelmény használatának megjelölése nélkül. Bálint Sándor összefoglaló művében annyit jegyzett meg, hogy az áldás „keletkezésének körülményei tudomásunk szerint még tisztázatlanok”.
Összehasonlító liturgiatörténeti és történeti néprajzi kutatásaink mellékvágányaként több európai adatot találtunk Ágota kenyerére vonatkozóan. Mivel nem kifejezetten e benedikciók képezték kutatásunk fő irányvonalát, korántsem állítjuk, hogy az alábbiakban említett néhány adat teljességre törekszik a témakörben. A magyarországi elterjedést illetően azonban mindenképpen tanulságokkal szolgálhatnak.
Időrendi okokból feltétlenül a sor elejére kívánkozik Albertus de Castello nagyszabású gyűjteménye, amely 1523-ban látott napvilágot, és az összeállító megjegyzése szerint a korábbi időszak, tehát a késő középkor szertartáskönyvei alapján készült. A „Benedictio panis in festo sante agathe contra ignis periculum” címmel közölt rövid szertartás imádságai és lefolytatása tartalmazza a későbbi forma legfontosabb elemeit. A Liber Sacerdotalis egyike volt azon három XVI. századi gyűjteménynek, amelyek az 1614-ben kiadott Rituale Romanum elsődleges forrásának tekinthetők. Utóbbi szertartáskönyv pedig később valamennyi katolikus egyházmegye rituáléjának követendő mintájává vált. A középkori áldások nagy részétől „megtisztított” római szertartáskönyv Castello gyűjteményéből többek között az Ágota napi kenyérszentelést sem örökítette át. Megtették viszont ezt némely európai egyházi vezetők, akik valamilyen okból fontosnak tartották e benedikció felvételét az általuk összeállított szertartáskönyvbe. Példaként említhetjük az 1694-ben kiadott olmütz-i rituálét, amelyben a fentihez hasonló címmel szerepel az áldás szövege. A csehországi elterjedést erősíti, hogy az áldás egy cseh ferences rituále 1695-ben megjelent változatában is helyet kapott. Ugyanitt Ágota tiszteletére vizet is szenteltek szintén tűzelhárító funkcióval. Az, hogy az áldás nyoma a középkori eredetű benedikciók gyűjtőhelyének, és ezáltal csupán „félhivatalos” szertartáskönyvnek számító ferences rituáléban is megjelent, nem annyira meglepő, mint a hivatalos rituálénak számító olmütz-i szerkönyvben való előfordulás. Ugyanilyen váratlan, hogy a rítus több XVIII-XIX. századi lengyel és litván szerkönyvben is szerepel. A vilniusi és krakkói rituálék az Ágota napi kenyér megáldása mellett egyaránt tartalmazzák a vízszentelés motívumát is.
Különféle szórványos adatok alapján sejthető, hogy a XVII. századi Magyarországon – főként a missziós munkát végző szerzetesrendek kezén – több „félhivatalos” szertartáskönyv volt használatban. Több mint valószínű, hogy az említett cseh ferences rituále, Bernardus Sannig gyűjteménye is eljutott hozzánk. Egy másik ilyen népszerű gyűjteményt jelentett az Einsiedelnben kiadott Manuale benedictionum… című szertartáskönyv, amely bizonyítottan elterjedt a hazai szerzetespapság mindennapi használatában. A népszerű kötet „Ordo benedicendi panes in festo S. Agathae contra ignis periculum” címmel közli az általunk vizsgált szertartás lefolytatását. Mindezek a szertartásleírások bizonyára mintául szolgáltak azon XVIII. századi, hazai kiadású gyűjtemények készítői számára, amelyek már kifejezetten magyarországi használatra készültek. Ezek között az Arca Domini és a Fasciculus Triplex jelentősége emelkedik ki témánk szempontjából.
Az Arca Domini című imakönyv jónéhány kiadást megért a XVIII-XIX. század folyamán. Az azonos címen megjelent gyűjtemények tartalmi és formai szempontból lényegesen különböznek egymástól, némelyik kiadás több, némelyik jóval kevesebb áldás szövegét tartalmazza. Számunkra jelen esetben nem e kiadások összehasonlító elemzése, hanem mindössze az a lényeges, hogy az 1774-ben, Pozsonyban megjelent változat magába foglalja az Ágota ünnepén történő kenyér és víz megáldásának előzőekben emlegetett formuláját. Ugyanez a rítus – a benedikciók túlnyomó többségével együtt – az 1843. évi kiadásból már hiányzik. A szertartás egy zsoltárból, egy könyörgésből és egy rövid áldásból állt. Ugyanez a rövidebb forma szerepel a Manuale benedictionum gyűjteményében.
A szertartás lefolytatásának részletesebb ismertetésénél a jezsuita ihletésű Fasciculus Triplex leírását követjük, amelyik az általunk ismert leghosszabb és legteljesebb szöveget tartalmazza. Az 1739-ben, Nagyszombatban megjelent benedikció és exorcizmus gyűjtemény vonatkozó szertartásleírása a „Benedictio panis contra pericula ignium in festo S. Agathae” cím alatt található. A kötet összeállítója bevezetésképp rövid magyarázatot fűzött az áldáshoz. Eszerint szerfölött kegyes és hasznos szokás sokhelyütt a Szent Ágota-napi kenyér-áldás. A tűzvész elleni szentelményt a hívek hazaviszik, és szükség esetén a lángok közé vetik. „Ahol pedig ez a szokás még nincs bevezetve, vezessék be dicséretesen, és a templomban, a mise előtt vagy után végezzék el az áldást” – fordítható magyarra az előírás latin szövege. A szertartás a 66. zsoltárral kezdődött, majd a responzórium után három hosszabb imádság következett. Az első két oráció Jézus Krisztus felé irányult, akitől Ágota szűz és vértanú érdemeire való hivatkozással azt kérték, hogy az így megszentelt kenyerek – a lángok közé vetve – alkalmasak legyenek az akár természetes, akár természetfeletti keletkezésű tüzek megfékezésére és eloltására. A harmadik könyörgés a „mindenható Istenhez” szólt, akitől szintén Ágota közbenjárására ugyancsak a tűz elleni védelem különleges erejének kiárasztását kérték a kenyerekre, amelyeket – ahogy az ima fogalmaz – a hívő nép kegyesen felajánlott a megszentelésre. A szertartás a következő áldással zárult: „A mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldása, és Szent Ágota szűz és vértanú közbenjárása szálljon le és maradjon e kenyereken, valamint mindenkin, aki ezekből fogyaszt. A mi Urunk Jézus Krisztus által, Ámen.” Végezetül a kenyereket meghintették szenteltvízzel és láng fölé tartották.
A rendelkezésünkre álló liturgikus forrásadatok tanulságainak összegzéseként valószínűsíthető, hogy a késő középkori keletkezésű áldás, amely a XVI. századtól adatolható a nyugat-európai egyházi gyakorlatban, a XVII. században különféle közvetítő csatornákon keresztül terjedt el a cseh, lengyel és magyar területeken. A benedikció elterjesztésében a szerzetespapság, közülük is elsősorban a ferencesek játszottak kiemelkedő szerepet, akik az egyházi hierarchia alsó rétegeként különösen fogékonyak voltak a népi vallásosság mélyen gyökerező igényeinek kiszolgálására. Közismert, hogy a ferencesek kolostoraik és missziósközpontjaik révén kiemelkedő szerepet játszottak a hódoltsági területek katolikus pasztorációjában. Az idézett adatok és más hasonló jellegű áldások párhuzamos sorsa alapján feltételezhető, hogy az Ágota-kenyér használata az alföldi, dél-alföldi területeken is elterjedt a XVII-XVIII. században. Erre utal a kalocsai egyházmegye rituáléjának említett előírása, és ezt erősítik a Fasciculus Triplex itteni használatára vonatkozó egyértelmű adatok.
Az Ágota-napi kenyér-áldás azon egyházi szokások közé tartozik, amelyek a XX. századra már kivesztek a mindennapi gyakorlatból. A tűzvész ellen oltalmazó Szent Ágota szerepét a XVIII. század folyamán nálunk is fokozatosan a Flórián-kultusz váltotta föl. Ágota tiszteletét mindössze néhány templomtitulus és harangfelirat őrizte meg az utókornak. A magyar népi hiedelmek és szokások körében szintén meglehetősen kevés adatot rögzítettek február 5-höz kapcsolódóan. Némely alföldi tájakon a naphoz „gonoszűző” hagyomány társul. Szendrey Zsigmond jászladányi gyűjtésében szerepel, hogy a házakat és az ólakat „körülsepréssel zárják el Ágota napján”. Penavin Olga a délvidéki magyarok kalendáris szokásai között a következőket írja e napra vonatkozóan: „Körülsöprik a házat, az ólakat, hogy kiűzzék a háziférgeket, bogarakat. Most van az ideje a tavaszi munkák megkezdése előtt, hogy megszabaduljon az ember, az állat a házban elszaporodott, bajt, betegséget terjesztő, kárt okozó férgektől, bogaraktól.” Konkrét néprajzi adatot az Ágota-napi kenyér szentelésére vonatkozóan mindössze egyet ismerünk, Bálint Sándor jóvoltából. Talán saját gyűjtéséből származik az információ, miszerint a XX. század elején a Tisza menti Nagykörű katolikus népe az Ágota napján megáldott kenyeret a vízbefúltak helyének megállapítására használta. Az egyéb hazai és európai vidékeken is ismert eljárás, amely szerint a víz tetejére helyezett kenyérdarab megmutatja az áldozatok tartózkodási helyét, általában vagy a nagypénteken szentelt, vagy az első sütetből származó kenyér hiedelemkörébe tartozik.
Jóllehet az Ágota tiszteletére megáldott kenyér tűzvész elleni felhasználására nincs megbízható néprajzi adatunk, úgy véljük, hogy a fentebb bemutatott áldás hazai elterjedése és forrásokkal alátámasztható jelenléte az egyházi gyakorlatban végső soron hozzájárulhatott általában a kenyér ilyen jellegű funkciójához. A magyar néphitben leírások sokasága szól a kenyér tűzvész-távoltartó szerepéről. Ezekben időnként szó esik az ilyen célra felhasznált kenyér különlegességéről: sokszor az elsőnek kisült, ujjnyomással is megjelölt kenyeret, ritkábban a pénteken, nagypénteken sütött kenyeret tartották e célra alkalmasnak. A kenyeret helyenként a házak kapujára tűzték, máshol tűz esetén felfordították az asztalon vagy a házi tűzhelybe hajították. Néhol a bajban kenyérrel a kezükben háromszor megkerülték a házat, hogy ne terjedjen át arra is a tűz. A néprajzi kézikönyvben Pócs Éva a szokást „kvázi-áldozati cselekmény”-nek nevezte. Véleménye szerint „a tüzet nem tisztelték természetfeletti lényként, de valamilyen nem konkretizált félelmetes erő volt, amely bizonyos cselekményekkel mintegy kiengesztelhető”.
A tűzelhárító kenyér „elemi” gondolatának története, eredetének fejtegetése nem a feladatunk, és rövid áttekintésünknek nem is az volt a célja, hogy hipotézisek ijesztő mélységeibe rántsa az olvasót. Az időnként így is kényszerű következtetésekre épülő vizsgálatunk már akkor elérte célját, ha sikerült ráirányítani a figyelmet a népi kultúra egy-egy szokáselemének hátterében rejlő művelődéstörténeti folyamatok tisztázásának jelentőségére.
IRODALOM
AD
1774 Arca Domini… Posonii
1843Arca Domini… Agriae
AS
1658Acta Sanctorum Februarii… Antwerpiae
Bálint Sándor
1938Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza. Budapest
1944Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből. Kassa
1973Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Budapest
1977Ünnepi kalendárium. I-II. Budapest
Bárth Dániel
1999Asszonyavatás. Ethnographia CX. 359-398.
2000Szent Didák csodás vize. Adalék a ferences szentkultusz magyarországi történetéhez. In Balázs Géza és mások (szerk.): Folklorisztika 2000-ben. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. I-II. I. 261-274. Budapest
2002Újjáépítés és reform. Egyházi törekvés a vallásos népélet újjászervezésére Patachich Gábor kalocsai érsek idején (1733-1745). Vigilia 67. 9-16.
COL
1738Rituale Romano-Colocense… Budae
Czobor Béla
1900Az esztergomi bazilika. In: Forster Gyula (szerk.): III. Béla magyar király emlékezete. 174-190. Budapest
Dercsényi Dezső
1947Az esztergomi porta speciosa. Budapest
FRA
1685Rituale Franciscanum… ex variis ritualibus coordinatum a Fr. Bernardo Sannig… Neo-Pragae
FRANZ, Adolph
1909Die kirchlichen Benedictionen im Mittelalter. I-II. Freiburg im Breisgau
FT
1739Fasciculus Triplex exorcismorum, et benedictionum … Tyrnaviae
HDA
1927–1942 Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. Hg. von Hanns Bächtold-Stäubli unter Mitwirkung von Eduard Hoffmann-Krayer. I-X. Berlin – Leipzig
Koren, Hanns
1934Volksbrauch im Kirchenjahr. Salzburg – Leipzig
Kovács Endre
1982Doroszló hiedelemvilága. Újvidék
LS
1523Liber Sacerdotalis, sive agenda parochorum… Venetiis
LThK
1930–1938 Lexikon für Theologie und Kirche. I–X. Freiburg im Breisgau
Martène, Edmund
1736–1738 De antiquis Ecclesiae ritibus. I–IV. Antverpiae
MB
1685Manuale benedictionum, rituumque ecclesiasticorum… Typis monasterii Einsidlensis
OLM
1694Agenda seu Rituale Olomucense… Brunae
Pascher, Joseph
1963Das liturgische Jahr. München
Penavin Olga
Jegyzetek
1 Franz, A. 1909.; Thomas, K. 1971.; Pócs É. 2002.
2 A témáról ld. Egyházi benedikciós gyakorlat a kora újkori Magyarországon című előadásomat, amelynek szövege megjele-nés alatt áll az „Áldás és átok, csoda és boszorkányság” című 2002. évi konferencia Pócs Éva által szerkesztett tanulmánykö-tetében.
3 Bálint S. 1938. 303; 1944. 99-128.; 1973; 1977.
4 Vö.: Bárth D. 2000.
5 LThK I. 126.; Vogel, M. 1866-68. I. 108-110.; Bálint S. 1977. I. 208.
6 AS 1658. I. 595-656.
7 HDA I. 208-211.; Pascher, J. 1963. 600.
8 HDA I. 211.; LThK I. 126-127.; Koren, H. 1934. 91-92.
9 Bálint S. 1977. I. 208-209.
10 B. 1900. 181.; Dercsényi D. 1947. 25-26.
11 Bálint S. 1977. I. 209.; Simándi K. 2001. 172.
12 Vö.: Bárth D. 2002.
13 „Aspergatur aqua, et projiciantur panis et schedulae in festo S. Agathae benedictae in ignem” – COL 1738. 376-378.
14 Franz, A. 1909. I. 272-273.
15 HDA I. 210.
16 Martène, E. 1736-1738. III. 566.
17 Bálint S. 1977. I. 209.
18 LS 1523. f. 221.
19 Vö.: Bárth D. 1999. 361-363.
20 ROM 1635.
21 OLM 1694.
22 FRA 1685. 103.
23 POL 1701. 87-89.; 1884. 443.
24 1685. 92-93.
25 AD 1774. 189-190.
26 AD 1843.
27 FT 1739. 28-30.
28 Kiragadott példa gyanánt említjük a bácskai Bezdán plébániai könyvállományáról készült 1767. évi lajstrom adatát: Kalocsai Érseki Levéltár (KÉL) 1. E. 16. kötet. 320. A szomszédos Küllőd plébániája számára maga Csáky Miklós érsek adományozta a Fasciculus Triplex egy példányát a XVIII. század közepén. KÉL 1. b. Küllőd. 1. a. Könyvjegyzék (1756)
29 Bálint S. 1977. I. 208-209.
30 Szendrey Zs. 1941. 104.
31 Penavin O. 1988. 48.
32 Bálint S. 1977. I. 209.
1988 Népi kalendárium. Az esztendő néprajza a jugoszláviai magyarság körében. Újvidék |
