Bárth János: Húsvét

(paszkha, görög, héber)
A legnagyobb keresztény ünnep, amelynek középpontjában Krisztus halálának és feltámadásának, magának a megváltásnak az eseménye áll. Időpontja a niceai zsinat (325) óta az első tavaszi holdtölte utáni vasárnap. A kereszténység első évezredében vigíliáját virrasztással ünnepelték meg. Az ünnep eredete az apostolok korába nyúlik vissza, amikor – összefüggésben a parusia, a második eljövetel gondolatával – Krisztus haláláról és feltámadásáról minden évben virrasztással emlékeztek meg. Krisztus várásának gondolata ilyenkor az első évszázadok óta a nagyszabású kivilágítással kapcsolódik össze. A „fény ünnepe” motívum az ilyenkor szokásos keresztelés alanyai, a katechumenek beavatásszerű megvilágosodásával is összefüggött. Az ünnep teológiai tartalmához kezdettől fogva hozzátartozott a hívők újjászületésének gondolata is. A liturgia az „alleluja”, az örömittas istendicséret körül forog. A húsvétvasárnapot követő hét nap, húsvét oktávája kiemelt szent idő, amit a Fehérvasárnap zár le. Utóbbi nap egyben a nagyböjttel és a húsvéttal kapcsolatos tilalmak (pl. lakodalom, táncmulatság) időszakának végét is jelentette (vö. a magyar mátkálló-vasárnap elnevezést). (Radó P. 1957. 111–119.; 1961. II. 1248–1253.; Artner E. 1923. 190–209.) 
A húsvéti ünneplésnek a szigorúan vett vallási aspektusok mellett fontos társadalmi vonatkozásai is voltak. A népi kultúrának ezt a részét az újkori gyűjtések alapján a néprajztudomány „népszokás”-ként rögzítette a naptári ünnepek keretében. A húsvéti „népszokások” közép- és kora újkori történeti kérdései leginkább csak össztársadalmi keretben vizsgálhatók és értelmezhetők. A fennmaradt forrásadatok esetében az egyházi és világi vonatkozások szintén nehezen választhatók szét. Ezzel együtt a történeti jellegű néprajzi, folklorisztikai vizsgálatok alapján nagyjából rekonstruálható a húsvéti szokások történeti fejlődése.
A legfontosabb húsvéti szentelmények (tűz, víz, gyertya, bárány, sonka, tojás, sajt, kalács, gyümölcsök és egyéb élelmiszerek) megáldásának formulái a középkortól kezdve nyomon követhetők a hazai szertartáskönyvekben. (A középkorra lásd Radó P. 1973; Franz, A. 1909. I. 575–603.) A megszentelt élelmiszerek népnyelvben átörökített elnevezései (kókonya, páska) szintén középkori eredetűek. Az ételáldásokra vonatkozóan a 16. századtól részletezőbb adatokkal is rendelkezünk. A Sándor-kódex viszonylag hosszú leírást tartalmaz a „kókonnya” szombolikájával kapcsolatban. Utóbbi elnevezés egyébként vélhetően vallon eredetű. A húsvéti szentelmények katolikus használatát több protestáns prédikátor (Szkhárosi Horvát András, Bornemisza Péter) erélyes hangnemben kárhoztatta. Ugyanakkor sok protestáns helyen – különösen evangélikus vidéken – hosszabb ideig gyakorlatban maradtak. A 16. század végén több észak-magyarországi lutheránus egyházi rendelet (csetneki, murányi, kishonti-murányi, biccsei artikulusok) utasította a lelkészeket e gyakorlat megszüntetésére. (Mészáros I. 1995) Katolikus vidékeken a húsvéti ételszentelés a későbbi évszázadokban is kiemelt jelentőségű maradt, miként azt a szentelmények széleskörű mágikus felhasználására utaló adataink bizonyítják. Ugyanakkor az egyházi áldás bizonyos élelmiszerek esetében a hozzájuk fűződő mágikus-misztikus elképzelések megerősítéséhez is hozzájárult. (Bálint S. 1973. 291–309.)
Különösen igaz ez a tojás esetében, amelynek szimbolikája kétségkívül számos archaikus elemet magába foglal. A húsvéti tojás széleskörű elterjedése és változatos használata a középkorban eredeztethető. A XIV-XV. századi oklevelek keltezésében szereplő „dies concussionis ovorum” kifejezés a húsvétot követő fehérvasárnap utáni hétfő megnevezése, mely az ekkor még a 20. században is több helyen szokásos „mátkaváltás” szokására (a tojások játékos összekoccantása) utal. (Domokos P. P. 1974) A húsvéti tojás használatát Bod Péter a későbbi néprajzi gyűjtések adatainak megfelelően írta le a 18. század derekán. Megemlékezett arról is, hogy a tojásnak különösen a keresztszülő–keresztgyermek kapcsolatban volt kiemelkedő ajándék-szerepe, amely körülmény talán az ősegyházi húsvéti keresztelésre utaló későbbi tanításokkal hozható összefüggésbe. (Bod P. 1757. 75–76.) 18. századi adatok szólnak a papnak ajándékozott húsvéti tojásokról is. Ez az aktus helyenként összekapcsolódott a szigorúan kötelező húsvéti gyónás elvégzését igazoló cédulák összegyűjtésével, illetve a plébániai lélekösszeírások (status animarum) elvégzésével. A 18. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvekben jól tükröződik az a törekvés, amelynek keretében az egyházi vezetők országszerte nagy hangsúlyt fektettek az ilyenkor kötelező gyónást elmulasztók nyilvános megbüntetésére.
A körmenetek, határkerülések vallásos és világi megjelenési formái hasonlóképpen a húsvét kiemelkedő társadalmi jelentőségére utalnak. Valószínű, hogy a határbeli jézuskeresés, illetve a sajátos közép-európai fejleménynek számító feltámadási körmenet a középkori liturgikus gyakorlatban eredeztethető. (Bálint S. 1937) A húsvéti misztériumjátékok (liturgikus dráma) korai szövegeit több 11–14. századi kódexünk (Hartvik-agenda, Pray-kódex, Golso-kódex stb.) megőrizte. A Quem quaeritis-játékok keretében a feltámadás bibliai jeleneteit leginkább egyházi személyek adták elő. A híres garamszentbenedeki szentsírhoz tartozott egy levegőbe emelhető szobor is, amely a magasba törő, feltámadt Krisztust jelenítette meg. A feltámadási körmenet erős meggyökerezettségét mutatja, hogy az evangélikus lelkészek 16. század végi tanácskozásain – egyéb körmenetek mellett – a keresztrefeszített szobrának húsvéti körbehordozását is nyomatékosan megtiltották. Ugyanitt utaltak rá, hogy az efféle körmeneteket helyenként a határba vezették a szántóföldek megáldása érdekében. Így tettek a református szilágyságiak is, akik – az 1615. évi gyulafehérvári országgyűlés panasza szerint – pap nélkül, kereszttel jártak processziót a mezőkön. (Bálint S. 1973. 275–284.)  
A húsvéti határkerülés, amely az újkorra már jobbára világi szokásként jelent meg elsősorban a nyelvterület peremein, nyilvánvaló egyházi eredettel rendelkezik, ugyanakkor több profán elem társult hozzá a kora újkori gyakorlatban. Ezek között például a legények rituális lövöldözése említhető meg, amelyre a következő adat is utal a 17. századi váradi egyházmegyéből: „az mi romano-catholica religionkban régi, bévött szokás az volt, hogy mink az karácsonyi és húsvéti innepeknek éjszakáin hajnalig is miseszolgálatban foglaljuk magunkat, akkoron az ifjúság szokott lövöldözni: afelett az is régi, bévött törvényünk volt, hogy minden húsvét napján határt kerülénk, azaz processiót járánk” (1665). (Bálint S. 1973. 284.) Megjegyzendő, hogy a 18. század elején a marosvásárhelyi jezsuita iskolában szintén zenekarral és díszlövésekkel színesítették a feltámadási körmenetet. (Kilián I. 2003. 83.) Székelyföldön a határkerülés a jézuskeresés szokásával kapcsolódott össze. Udvarhelyen húsvét vasárnapjának hajnalán a legények vad nyargalódzás és lövöldözés keretében lovagoltak ki a határba, hogy megkeressék Krisztus elrejtett szobrát. (Bálint S. 1973. 284–288.) A duhaj lóverseny résztvevőit Jézus katonáinak nevezték. Az egyházi vezetők, jelesül a gyulafehérvári püspökök egész sora tett kísérletet „a pogányság vastag sötétségében vakoskodó eleink rossz szokásának” (1817) betiltására. (Bárth J. 1997) Batthyány Ignác püspök 1783-ban kiadott körlevelében kifejtette: „A templomok körüli feltámadási körmeneteket engedélyezzük, azokat viszont, amelyeket közönségesen határjárásnak hívnak, és amelyeket ebből az alkalomból a mezőkre, a határvonalak elrendezésére szoktak vezetni, mivel többféle bűnesetre és hasonló dolgokra alkalmat nyújtanak, teljességgel és igen súlyos büntetés terhe alatt megtiltjuk.” Határviták kapcsán felvett vallomásokból ismerjük a 18. század közepi zalaegerszegi húsvéti határjárás lefolytatásának menetét is, ahol a zászlókkal, lobogókkal felszerelkezett processziót dobok kísérték, és többen „emlékezetnek okáért” fába lövöldöztek. (Takács L. 1987) A húsvéti határkerülés szokása – nyilván a tiltó egyházi rendelkezések hatékonysága következtében – csak néhány helyen öröklődött át az újkorra. A kései feudalizmus időszakában falvaink többségében a hivatalos, községi ceremóniát jelentő határjárás preferált időpontja leginkább Szent György napjának környékére esett. (Takács L. 1987)
A húsvéthétfőn szokásos, erotikus célzatú öntözés és korbácsolás előzményeiről egyaránt szólnak adatok a kora újkori forrásokban. Mindkét szokást jobbára egyházi rendelkezésekben emlegetik tilalom formájában. A húsvéti locsolkodást Apor Péter is említi a Metamorphosis Transsylvaniae-ben. Ugyancsak húsvét másnapjához kapcsolódik az Emmaus-járás szokása, amely – a német nyelvterülethez hasonlóan – a középkorban vélhetően nálunk is szélesebb körben elterjedt lehetett. A 18. században különösen az újonnan telepített német falvakban volt népszerű. Ugyanekkor egyesek virágzó tavaszi népünnepként tudósítottak többek között a budai és a kecskeméti húsvéthétfői szokásokról. Előbbi esetben a Gellért-hegy, utóbbinál a város határában álló Mária-kápolna jelentette a lövöldözéssel, tűzijátékkal, lófuttatással egybekötött mulatozás terepét.

Bálint S. 1973. 310–316.

Dömötör T. 1964. 104.)