Voigt Vilmos: A Pünkösd – összehasonlító vallástudományi szempontból

Szabbam ádittam (Buddha: Mahá-vagga I. 21.)

Általános bevezetés

A magyar vallástudomány mindmáig érezhető hiányossága, hogy – különösképpen az utóbbi legalábbis bő fél évszázadban – kiváló vallástudósaink nem foglalkoztak egy-egy vallástudományi téma (legtöbbször egyszersmind mai vallási gyakorlat) önálló, szakszerű (= vallástudományi) vizsgálatával. Hogy csak néhány nevet említsek a kiválóan felkészült papok közül: Kühár Flóris, Radó Polikárp, Török József, Varga Zsigmond, Szimonidesz Lajos, Szigeti Jenő, vagy éppen Trencsényi-Waldapfel Imre, Hahn István, sőt Scheiber Sándor adtak ugyan áttekintéseket, egy-egy témát illetően (mint mondjuk a szüzesség, „kövek a síron”, a glosszolália, aranykormítoszok és ezzel kapcsolatban a messianizmus, az álmoskönyvek társadalomképe, középkori magyar liturgia stb.), népszerű módon tárgyalták az ünnepeket (mint például a Purimot) – ugyanakkor a ma is gyakorolt vallási jelenségek és alkalmak tüzetes tudományos vizsgálatára mégsem kerítettek sort. Ez annál inkább hiányzik nálunk, mivel a különben igazán jól tájékozott és szorgalmas egyháztörténészek vagy a vallási néprajzzal meg művelődéstörténettel foglalkozó kutatók (Bálint Sándor, Erdélyi Zsuzsanna, Barna Gábor, Klaniczay Gábor és mások) minden igyekezetük ellenére sem pótolják (egyébként kiváló műveikkel) ezt. Nálunk és világszerte elismert folklorista kollégáim, leginkább Pócs Éva és Hoppál Mihály műveiből, ha valami hiányzik, éppen ez az: a szó szoros értelmében vett vallástudományi szemlélet és az ilyen keretben való összefoglalás. Talán nem is ő dolguk volna ez, hanem az egyes egyházak szaktudósaié. Nincs ugyanis eleven és hatékony egyház a saját keretében is művelt vallástudomány nélkül! És ehhez nem csak egy széleskörű vallástörténet/egyháztörténet tartozik hozzá, hanem egy hasonlóan széleskörű vallástudomány is. Minthogy éppen a budapesti evangélikus teológián már évekkel ezelőtt elmondhattam azt, mit is értek ezen (egyszóval azt, hogy a teljes egyháztörténet és vallástörténet is az egyházi tudományosság érdeklődési körébe kell, hogy tartozzon) – most nem kell mindezt megismételnem.
Egyszersmind örömmel nyugtázhatom azonban azt, hogy az utóbbi időben végre – legalábbis mi – elmozdulni látszunk e holtpontról. Immár nem először tartunk nemcsak a szorosabb értelemben vett vallási néprajzi, hanem bizonyos vonatkozásban már vallástudományinak is nevezhető konferenciát a magyarországi evangélikus egyház épületében, sőt támogató részvételével. A budapesti egyetem Folklore Tanszékén több évtizeddel ezelőtt megindított Vallási Néprajz című évkönyvsorozatban végre evangélikus néprajzi kötet is megjelent. Ez (a sorozat 12. kötete, amely Budapesten, 2005-ben jelent meg) a maga nemében világszenzáció – hiszen külföldön sincs egyetlen valódi párhuzama: az evangélikusok népi vallásosságáról szóló önálló tanulmánykötet. (Igaz, például Észak-Európában nem is százszámra, inkább ezerszámra tehető az olyan néprajzi-folklorisztikai-vallástörténeti-vallásszociológiai monográfiák száma, amelyek evangélikusokról szólnak, minthogy például a lappok meg az észtek többsége az evangélikus egyház keretébe tartozik.) Magam, amikor katekizmustörténettel foglalkoztam, elég pontosan és részletesen utalhattam az ilyen összefüggésekre: az észak-európai egyháztörténet fontos mozzanatait vallástörténeti szempontból is bemutató vizsgálatok fontosságára és lehetőségére.
Csak remélhetjük, ilyen jellegű konferenciáink, kiadványaink, múzeumi kiállításaink, monográfiáink és doktori értekezéseink sora csak folytatódni fog. Nem hiszem, hogy a rosszindulatú kívülálló szavának hat, ha azt is hozzáteszem ehhez: a magyarországi evangélikus tudományosságnak e téren nagy az adóssága, behozandó hátránya. Szinte a nullpontról indult el az ilyen tevékenység, pár évvel ezelőtt, és még mindig ezernyi az elvégzendő feladat. Ha valaki – mondjuk százalékban -- összeveti az ilyen jellegű publikációkat, kutatási eredményeket a többi hazai protestáns vagy katolikus tárgyú művekkel – szégyenkezhet, hiszen mind számarányához, mind magyar művelődéstörténeti fontosságához mérve méltatlanul kevés az elvégzett munka az evangélikus egyház területére tartozó témákat illetően. Többet, sokkal többet kell e téren dolgoznunk!

A Pünkösd vallástudományi megközelítéséről

Természetesen nincs most itt módom arra, hogy bemutassam az egész ünnep vallástörténetét. Csupán néhány szempontot említek, azért, hogy érzékeltessem, milyen távlatokat is kínál az ilyen szempontú áttekintés.
A Pünkösd kialakulását maga az Újszövetség beszéli el (ActusAp 2.). Tudjuk, hogy hivatalos keresztény egyházi ünnepként a Kr. u. 325-ben a niceai zsinat 5. kánonja említi. Azt, hogy e korban hogyan is zajlott ez az ünnep, viszont csak alig néhány adatból ismerjük. Az ún. Egeria-zarándoklat szövegéből tudjuk, hogy Kr. u. 384-ben Jeruzsálemben még az Atyaisten tiszteletét gyakorolták e napon. Ugyaninnen azt is tudjuk, hogy Betlehemben is ünnepelték, ahol nyilván a Fiúisten születése állhatott az érdeklődés középpontjában. Azaz – egyik helyen sem a Szentlélek ünnepéről beszélhetünk. Ugyanebből az évszázadból a frígiai Hieropolis temetőjének egyik sírkövén olvasható első írásos említése a görög ’Pünkösd’ elnevezésnek: ̉εν τ˜˛η ΄εορτ˜˛η Πεντηκο[στ˜ης] alakban. Már a Szentlélek kitöltésének ünnepeként először Kr. u. 415 és 439 között (vagyis is nem sokkal később) az örmény egyházban gyakorolták a Pünkösdöt.
Közismert, hogy a mai európai nyelvekben (a magyarban is) a Pünkösd szó a görög ’ötven’ számnévből származik. Ez a nap ugyanis a Húsvét utáni hetedik hét vége. Ezt az ünnep-kiszámítási megoldást egyébként korábbi gyakorlatból is jól ismerjük, hiszen ez az ugyanilyen számítással meghatározott zsidó Sávúót, „a hetek ünnepe”, a kovásztalan kenyér ünnepe utáni 50. napra esik. Ez eredetileg aratási ünnep volt (ezért is esik nyárra), és később még az első vetés napját is hozzá kapcsolták. Noha a Tórában még a későbbi neve sem fordul elő, a „bölcsek” utóbb az Ácéret (’Befejező Ünnep’) nevet adták neki, és ezt is a Pészahtól számított ötvenedik napon ülték meg. A rabbinikus hagyomány összekapcsolta e napot a Tóra átadásának ünnepével (Zömán mattán Tóráténú), amikor a Szináj hegyénél az Egyiptomból kimenekült zsidóság megkapta a lángokkal körülvett (!) Tanítást (a Tórát). E zsidó ünnep későbbi története is igen gazdag, az egyik legfontosabb szokásdelemként megtalálható a templom virágokkal és zöld ágakkal díszítése – amely a mai keresztény gyakorlatban olyan jellegzetes vonása a tavaszvégi-nyáreleji pünkösdi ünnepnek. Ma is, változatos formában megtalálható a templomok különböző zöld növényekkel, fákkal, virágokkal díszítése a hazai evangélikus pünkösd alkalmával.
Az eredetileg a zsidó ünnepeket (ily módon a Sávúótot is, az első keresztény gyülekezetek csakúgy megtartották, mint az első három-négy évszázadban más, korábban ismert zsidó ünnepeket is. A keresztény újraértelmezés csak fokozatosan alakult ki. Tertullianus a Húsvét utáni 50. napra teszi, és ekkorra rendezi a megkereszteléseket. A Pünkösd még ennél is csak később vált a harmadik isteni személy ünnepévé.
Ma a Pünkösd legfeltűnőbb vonásának a Szentlélek kitöltetése számít. Ez a tüzes nyelvek formájában jelenik meg és a „nyelveken szólást” eredményezi.
Ez utóbbi jelenséggel, a glosszoláliával sokat foglalkozott a vallástudomány. Még a magyar is, hiszen a valóban nagyhatású piarista dogmatikus, Schütz Antal ilyen tárgyú összehasonlító vallástudományi (és valláspszichológiai) értekezését az utókor is számon tartja. Ő is, más vallástudósok is abból indulnak ki, hogy a „nyelveken szólás” nem egyszerű jelenség. Nem is csupán a pünkösdi történetben fordul elő, sőt éppen az itteni említés nem is olyan egyértelmű – ugyanis nem tudjuk pontosan mit is jelent a szelek zúgása között leszálló tűz-nyelvek említése. Más újtestamentumi hivatkozásokból úgy látszik, a „nyelveken szólás” egyszersmind a „megszállottság” megnyilvánulására vonatkozott, másrészt arra volt erőteljes utalás, hogy a jézusi tanítás Pünkösd óta nem csak a zsidók, hanem bármely más nyelven beszélő, bármely más kultúrában élő emberek számára egyformán szól. Egyébként már az említett Szináj-hegyi történetben szereplő isteni megjelenés (theofánia) is valamilyen különös, szokatlan nyelvi közeget említ. A Pünkösd persze csak lassan vált a „nem-csak-zsidóknak-megjelenő isten” ünnepévé. Ez, a zsidó vallási gondolkodásban egyébként igen ritka xenológikus felfogás kapcsolódik össze a Lukács evangelista által másutt is előszeretettel hangoztatott Szentlélek-megjelenéssel, amely mindig felülről, alászállás formájában történik. Ez a mozzanat igen lényeges a Szentháromság-doktrina szabályozásában: ennek segítségével válik a Pünkösd a Szentlélek saját ünnepévé.
A glosszolália ennél tágabb távlatban történő vallástudományi bemutatása igen tanulságos lenne. Nemcsak a sámánszeánszok ismert eleme, vagy a modern extázis-vallások része, sőt nemcsak Platon foglalkozott vele, hanem például a lutheránus lelkész, Herder, 1794-ben külön disszertációt írt a témáról.
Az Ótestamentumban is gyakran felmerült az a kérdés, milyen nyelven is szólnak az egymáshoz beszélők?
A Bábel előtti nyelvet egyszerűen „édeni” vagy „adamita” nyelvnek szokás tekinteni, amelynek „visszaállításával”, vagy legalábbis megismerésével szinte napjainkig számtalanul sokan foglalkoztak. Még ma is rendszeresen jelennek meg monomániás művek, amelyekben e „nyelv” leírását kísérlik meg.
Ám a bűnbeesés és Bábel után is különös nyelvekről értesülünk az Ószövetségben. Például Jób három leánya háromféle, nem „természetes” nyelvet használt. Nemcsak az angyalok beszélnek más (mégis érthető!) nyelven, hanem a prófétákról is gyakran olvashatjuk, hogy nem a megszokott nyelven szólalnak meg. Ez a különbségtevés olyan jellemző a vallásos zsidók körében, hogy gyakran szinte észre sem vesszük, ha erre utalnak. Pál apostol nevezetes Agapé-himnusza (I. Kor. 13.) is ilyen értelemben említi külön az emberek és az angyalok nyelvét: τα˜ις γλώσσαις τ˜ων ̉ανθρώοπων λαλ˜ω κὰι τ˜ων ̉αγγέλων.
Az „angyalok nyelvével” az utóbbi időben kitűnő kollégáim, többek között Szőnyi György Endre és Szigeti Jenő is foglalkoztak, úgyhogy ezt a témát most nem is kell tovább részleteznem.
Azt az összehasonlító vallástudomány által oly sokszor hangoztatott tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy – legalábbis az utóbbi másfél évszázadban – világszerte a „pünkösdistának” nevezhető egyházak a keresztény egyházak között másokat felülmúló dinamikával terjednek: amelyben a nyelveken szólás kimaradhatatlan elem. Manapság pedig sok, nem a keresztény vallásból kiinduló, úgynevezett „új vallás” is forszírozza a nyelveken szólást, mint a valódi hit bizonyítását.
Külön kellene még szólni a „tüzes nyelvek” jelenségéről. A szöveg
(ActusAp 2:3) itt is egyértelmű : γλ˜ωσσαι ΄ωσε ̀ι πυρός. – tekintélyes vallástörténeti háttérrel rendelkezik, és a kereszténységben hamar a „tűzzel való keresztelés” értelmezését nyerte el. Nyilván ezért is vált a keresztelés ünnepévé. (Egyébként a világot átható tűz megújító erejét más vallások is jól ismerik. A Pünkösd liturgikus színe is a tűzvörös.) Előadásom mottója Buddha úgynevezett „hegyi beszédének” nevezetes kezdőmondata, amely az egész világban „minden lángokban áll” textusát indítja. Az „isteni tűz” egyébként a világ sok vallásában alapvető fontosságú mozzanat, amint ezt a téma mindmáig alighanem legkiválóbb, klasszikus áttekintése, a svéd vallástudós, Carl-Martin Edsman disszertációja (Ignis divinus – 1949) meggyőzően bizonyította.
Csak utalásképpen említhetem, hogy a Pünkösd a mai keresztény egyházakban korántsem egyforma ünnep. Általában szorosan kapcsolódik a Húsvéthoz, a Mennybemenetel ünnepéhez, és a Pünkösd utáni vasárnapok is innen számolódnak. A Pünkösd előtti vasárnapoknak továbbra is megmaradt egyenkénti, latin megnevezése. A Pünkösd előtti „hetek” teológiai megkülönböztetése és rendszerezése azonban mára gyengébbé vált a nyugati keresztlénységben. A görög egyház viszont máig megőrizte a Joannesz Damaszkenosz ( + 750) által adott rendszerezést. Eszerint a Húsvét utáni első hét a „húsvéti hét”, a megújulás ünneplése. A második hét Tamás apostol hitetlenségével foglalkozik. A harmadik hét a halott Krisztust tisztességgel eltemető asszonyoké és Arimáthai Szent Józsefé. A negyedik hét a meggyógyított bénáé, egyszersmind az ötven napos ciklus közepének ünnepe. Az ötödik hét az irgalmas samaritánusé. A hatodik hét a meggyógyított vaké, egyszersmind a mennybemenetelé, azaz az üdv befogadásáé. A hetedik hét az ősatyáké, egyszersmind a halott lelkeké. (A nyugati egyház ezt a Halottak napja formájában őszi ünnepéhez kapcsolja.) A nyolcadik hét maga a Pünkösd, egyszersmind a Mindenszentek ünnepe. (A nyugati egyházban ez is őszi ünnep.)
Anélkül, hogy e gondosan felépített heortológiát most külön vizsgálnánk, azt leszögezhetjük, hogy ha csak a mi, mai gyakorlatunkat ismerjük, a Pünkösd igazi jellegét fel sem ismerhetjük.
Talán megemlíthetek arra vonatkozóan egy apró adalékot, hogy éppen a Pünkösd esetében a sok határozatlanság ellenére is jól észrevehető a hagyományok iránt való erős figyelem, amely azonban az idők során megváltozott hagyományokra tekint vissza. Például a most hivatalos Evangélikus Énekeskönyv pünkösdi énekei (a 229. számtól) nyilván nem véletlenül az európai keresztény himnuszköltészet legrégibb ránk maradt alkotásaiból válogattak – ugyanekkor ezek lutheri és későbbi átértelmezéseit is érzékeltetve. A ma is felhangzó dallamokról ugyanezt mondhatjuk el.

Általános befejezés

Szükség van vallástudományi ünnepvizsgálatokra is. Igazán fontos, hogy a mai vallási gyakorlatot szociológiai vagy pasztorális szempontból is vizsgáljuk. Ám arra is feltétlenül szükségünk van, hogy e gyakorlatot mindenfajta „vallási-néprajzi” sokrétűségében, táji és etnikus, konfesszionális és művelődéstörténeti változataiban is leírjuk. És mindehhez komparatív vallástudományi hátteret is kell biztosítanunk.
Hogy pontosan mire gondolok, könnyen érzékeltethetem. Kardos László közismerten kiváló és úttörő jelentőségű bakonycsernyei leírásában (Egyház és vallásos élet egy mai faluban (Bakonycsernye – 1965) – igazán tüzetesen mutatja be az ottani pünkösdisták szociográfiáját, még anekdotikus és személyes részletekre is kitérve. (Mint például arra, hogy az egyik pünkösdista hívő a nyelveken szóláskor az „einundzwanzig, zweiundzwanzig, dreiundzwanzig” szavakat ismételte – amely az első világháború „közös” k.u.k. hadseregében a kibiztosított kézigránát eldobása előtt kötelező számolás csökevénye volt.) Kardos csak egyet nem kérdezett adatközlőitől: a vallástudomány témakörét. Miért is kell nyelveken beszélni, mi is a „tüzes nyelv”, „mi a Szentlélek kitöltése” stb.? Persze, az adatközlő válasza az ilyen kérdésekre még automatikusan nem vallástudományi tény. Ám ha őt éppen ilyesmiről nem kérdezzük meg, akkor kiváló riportot, használható vallásszociológiát kapunk – viszont nem kapunk elég vallástudományi adatot.
Most csak felhívhattam ennek a határozottan vallástudományi felfogásnak a fontosságára mindannyiunk figyelmét. Ám magát az ilyen kutatómunkát végre el is kellene kezdeni!
Nem volt itt módom az áldozócsütörtök/mennybemenetel kérdéseivel foglalkozni. Ez külön írást igényelne.
Ami a Pünkösd egyes vonásait illeti, a mostani konferencia előadásai ismét jól bizonyították, milyen sokrétű és érdekes ez a „magyar” evangélikus Pünkösd! Szinte mindenütt sokminden azonos – más meg különbözik vagy éppen ismeretlen. Van, ahol „májusfákkal” díszítik a templomot és a lányos házakat egyaránt. Van, ahol ezek közül csak az egyiket. Van, ahol a legények együtt hoznak be az erdőről több kocsit végigérő hatalmas fát. Van, ahol mindenki külön állít májusfát. Van, ahol csak a háztetőre virágot lop fel a legény. Van, ahol gúny-fát is raknak. (Olykor Pünkösdkor, vagy május elsején, vagy áldozócsütörtök napján.) Van, ahol fel kell mászni a pünkösdi koszorúval díszített májusfára (amelynek tetején palack bor, csokoládé várja az ügyes legényt vagy éppen semmi enni-innivaló sincs). A győztes legény egy évre „pünkösdi király” lehet, kocsmai fogyasztásait nem ő fizeti. Máshol lovasverseny győztese a pünkösdi király. Máshol meg Pünkösdkor be sem foghatják a lovakat, hiszen karácsonykor sem foghatják be, mivel ezek az állatok számára is nagy ünnepek... Számtalan, önmagában is érdekes mozzanata lehet a pünkösdi szokásvilágnak. A Sopron megyei Farádon például egy török figuráját kergetik végig a községen, miközben ezt mondják:
Elhozta az Isten
Piros Pünkösd napját,
Mi is meghordozzuk
Szegény török basát!
Csak a szokásvilágot nem ismerők számára lehet meglepő, hogy itt a szó szerint is Pünkösdhöz tartozó szokásban egy nyilván „oda nem illő” alak, a „török basa” fordul elő, akit ugyanúgy kergetnek és vernek, mint a nagypénteki „pilátusverés/pilátuségetés” szokásában a Pilátust. Pilátus persze mégiscsak a nagypénteki események egyik fő szereplője. Ám miért kergetik a nyugati határszélen éppen a magyar evangélikusok a „törökbasát”?
Vallástörténetileg ez nyilván a megszemélyesített gonosz – világszerte sok hasonmással – noha éppen a Pünkösdhöz ennek sem lehet sok köze.
Az ünnepek, szokások, a vallási népélet ezer ilyen váratlan, érdekes mozzanatot mutat fel. Ezeket fel kell jegyezni – ám értelmezni és elemezni csak annyiban, amennyire ezt biztonsággal megtehetjük. Nemhogy a vallástudományt jelentené, hanem még józan észre sem vall, ha mindent rögtön értelmezni is tudnánk: agár mágikus, akár mélylélektani, akár vulgármarxista, akár strukturalista, akár feminista – sőt akár „teológiai” alapon. Egyébként minél több pontosan megismert adatunk van, annál inkább csökken a rögtön kínálkozó frappáns magyarázatok száma…
A vallási népélet tényei akkor is tények maradnak, ha nem aggatunk rájuk bonyolult és cifra teóriákat – vagy éppen univerzális sémákat.
Ha megismertük egy községben a „Pünkösdöt”, jól tesszük, ha a következő gyülekezetben is végig kérdezzük – biztosan találunk új vonást. És persze, mindezt interetnikus és interkonfesszionális körültekintéssel kell végezni. Remélem, viszonylag hamar sokkal jobb, sokrétűbb képünk lesz a magyarországi evangélikus pünkösdi (és más napra eső, ám ide kapcsolható) szokásokról.

Talán már le sem kell írnom, amit e konferencia tényfeltáró előadásai máris egyértelműen bizonyítottak: nemcsak szép és színes a magyarországi evangélikus Pünkösd, hanem váratlanul szép és színes vallástudományi adatokat is tartalmaz! Például azt, hogy Csömörön, ám más falvakban is, Pünkösdkor az asszonyok „tűzpiros ruhában” mentek a templomba. Abba az evangélikus templomba, amelyben az oltár liturgikus színe ez ünnepen ugyancsak a piros volt– ám a pap egész évben nem változtatja öltözetének liturgikus színeit. A gazdag európai liturgikus színszimbolika itt magában a népviseletben jelent meg!