Bárth Dániel: Nagyboldogasszony (augusztus 15.)

Mária halálának és menybevételének emlékét keleten már a Krisztus előtti VI. században augusztus 15-én ünnepelték. Az ünnep első nyugati adatai a VII. századi vizigót királyságból valók. A század végén, Sergius pápa (687–701) idején fogadták be Rómában, majd ettől kezdve az egész nyugati egyházban általánosan elterjedt. (Radó P. 1961. II. 1343–1349.; Artner E. 1923. 286–292.)
Az ünnep szerepe már a középkori Magyarországon kiemelkedőnek tekinthető. Kódexirodalmunk gyöngyszemei mellett számos templomtitulus és művészeti emlék árulkodik erről. Megfigyelhető, hogy utóbbiakon a középkorban inkább Mária halálának, míg a barokkban inkább a menybemenetel eseményének tematizálása jellemző. Nagyboldogasszony napja nálunk az újkorban is (és gyakorlatilag a mai napig) az egyik legjelentősebb egyházi ünnep maradt. Kiemelt szerepéhez hozzájárul, hogy augusztus 15-ike a Mária-kegyhelyek legkedveltebb búcsúnapja is egyben. (Bálint S. 1977. II. 172–185.)

Az ünnephez a füvek és virágok megszentelésének szertartása kapcsolódik. A szentelmény első adata német nyelvterületről, a X. századból való. A magyarországi liturgikus forrásokban csak a XV. század végén tűnik föl. A benedikció ettől kezdve nálunk a mai napig egyházi gyakorlat maradt. A szentelmény tárgya és népi felhasználása rendkívül változatos. (Bálint S. 1977. II. 186–190.; Franz, A. 1909. I. 398–413.)