Bárth Dániel: Búcsújárás

A vallás és a vándorlás kapcsolata olyan komplex jelenség, amelynek különböző korokhoz és vallásokhoz köthető megnyilvánulásai általános vallástudományi szinten értelmezhetők. A zarándoklat az (ideiglenes jellegű) vallási migráció egy formája, amelynek célja – noha vallásonként változó módon, ám mégis általánosságban – a kiemelt jelentőségű szent helyek felkeresésében és ezáltal az isteni kegyelem megszerzésében keresendő. (Voigt V. 2004. 189–207.)
A keresztény zarándoklat mozgatói között kezdettől fogva a bűnbocsánat, a vezeklés és a gyógyulás motívumai játszanak főszerepet. Ezek elérésére kezdetben és magától értetődően a kereszténység történetében fontos szent helyek felkeresése kínálkozott. Krisztus működésének és szenvedéstörténetének színhelye a legkorábbi időktől kezdve képezi a keresztény vallási vándorlás célpontját. Az első, szentföldi zarándoklatról szóló útibeszámoló a IV. századból maradt ránk. A liturgiatörténeti szempontból is egyedülállóan értékes forrás ráadásul egy zarándoknő (Aetheria) nevéhez fűződik. A palesztinai zarándoklatok fénykora a IV–VII. századra tehető. A szentföldi zarándoklatok egyéni és kollektív (miként a későbbi keresztes háborúk) formáinak jelentősége azonban az egész középkoron át fennmaradt. Emellett szintén kora középkori fejlemény a nyugati kereszténység központjának számító Róma templomainak, majd a IX. századtól Compostela kultikus felkeresése is. A következő évszázadokban a Mária-kegyhelyek kibontakozása (Aachen, Köln, Einsiedeln) is felgyorsult.
A keresztény zarándoklatok történeti kérdései nem függetleníthetők a liturgikus ünnepek, valamint a szentkultusz változó formáitól. Közismert, hogy az európai kegyhelyek középkori felvirágzását a szentek és vértanúk ereklyéi indukálták. A késő középkorban az egyéni bűnök – isteni kegyelem révén történő – földi megváltása, a búcsú elnyerésének lehetősége részletes egyházi szabályozást nyert. Az európai kegyhelyek felvirágzásában a szentföldi zarándoklatok analógiájára végzett jámbor gyakorlatok játszottak kiemelkedő szerepet. A búcsújárás keretében kezdettől fogva a szakrális, a társadalmi és a gazdasági vonások összefonódása figyelhető meg.
A magyar nyelv török eredetű „búcsú” szavának többárnyalatú jelentése a jelenségek elkülönítése érdekében terminológiai pontosítást és egységesítést tesz szükségessé. A bűnbocsánat értelemben használt búcsú kifejezés mellett a hazai vallási néprajzban alapvetően két „búcsújárási” forma elkülönítése javasolt (egyébként népi terminológia alapján): a kegyhelyekre történő zarándoklatokat jelentő „szentbúcsú” jelensége elválasztható a templomok titulusának ünnepét takaró „templombúcsú” terminustól. (Bárth J. 1990. 366.)

Búcsú:

A katolikus vallás hitelvei szerint bizonyos cselekedetek elvégzése az isteni kegyelem kiáramlása révén lehetővé teszi a hívők számára a bocsánatos bűnök elengedését, illetve a majdani, tisztítótűzben történő szenvedés idejének megrövidítését. Az elvégzendő cselekedeteket az egyházi előírások minden korban részletesen szabályozták. Ennek formái a zarándoklatok különféle válfajaitól a böjtöléssel egybekötött önmegtartóztatáson át a legkülönbözőbb kollektív (pl. vallási társulatok) és egyéni (imamondás, rózsafüzér) ájtatossági cselekedetekig igen változatosak. A búcsú (indulgentia) elnyerésének lehetősége a közép- és kora újkorban gyakran kötődött a különféle kegyhelyek felkereséséhez, illetve a templomok védőszentjeinek ünnepéhez. Ez a körülmény eredményezte, hogy a két megnevezett vallásos cselekmény nyelvünkben egyaránt a „búcsú” kifejezést kapta.

Szentbúcsú:

A kegyhelyek felkeresésére irányuló vallási vándorlás magyarországi történeti formáinak feltárása a vallási néprajz legkidolgozottabb területét jelenti. A hazai kutatások a jelenkori viszonyokig bezárólag részletesen tisztázták e témakör felmerülő néprajzi, művelődés-, egyház- és mentalitástörténeti kérdéseit mind az egyes történeti korszakok, mind a különféle kegyhelyek vonatkozásában. (Pl. Bárth J. 1990. 366–393.; Bálint S. – Barna G. 1994.; Tüskés G. 1993)

A búcsújárás történetének főbb csomópontjai:

Középkor: társadalmi különbségek nélkül egyöntetű részvétel a nagyszabású, európai zarándoklatokban. Ezek legkedveltebb célpontjai: Szentföld (Jeruzsálem), Róma, Aachen, Köln, Loreto, Mariazell, Santiago de Compostela, Czestochowa. Nagy Lajos zarándoklatai a XIV. században. Jagellók kora: virágzó zarándoklatok. Szent Vér tisztelet. Zarándoklat és világlátás, kereskedelem összefüggései.
Kora újkor (XVII–XVIII. század): barokk, a katolicizmus újjáéledése, a hazai búcsújáróhelyek felvirágzása (néhol középkori gyökerek nyomán, néhol anélkül). A „csoda” kiemelkedő szerepe, (a mirákulumkönyvek tanúsága). Több mint száz hazai kegyhely hivatalos egyházi elismerése, rendszeres látogatása, ezek vonzáskörzetének („szentségi táj”) kialakulása, főbb ünnepeinek (idő-aspektus) rögzülése. A búcsújárások egy részére jellemző interregionális, interkonfesszionális és interetnikus vonások kialakulása (pl. Máriapócs, Máriaradna, Vodica stb.).
Új- és legújabbkor (XIX-XXI. század): a kegyhelyek népszerűségének változásai, egyes búcsújáróhelyek felemelkedése, egyesek lehanyatlása. Újabb kegyhelyek spontán keletkezése (pl. hasznosi tömegszichózis), ezzel (is) összefüggésben némely új külföldi kegyhelyek hazai népszerűsége (pl. Lourdes, Medzsugorje, Fatima). Vallási zarándoklat és turizmus összefüggései.

Templombúcsú:

A templom dedikációjának, patrónusának ünnepén tartott megemlékező egyházi szertartások, illetve az ehhez kapcsolódó vallási és profán ünneplési formák történeti változásait a középkortól napjainkig a magyarországi forrásanyagon is nyomon követhetjük. A templombúcsú alapvető kettőssége az egyházi liturgia és a világi ünneplés összekapcsolódásából fakad. Szemben a szentbúcsúval inkább lokális ünnep, lényegéhez ugyanakkor történetileg a vallási migráció is hozzátartozik, hiszen a templomok védőszentjeinek ünnepe nemcsak a helyi híveknek, hanem a távolabb élőknek is a búcsúelnyerési lehetőséget kínált. A néprajzi leírásokban megörökített adatok szerint az újkorban a templombúcsúkra történő „elzarándoklást” már nem annyira a vallási indíték, hanem inkább a társadalmi kapcsolatok ápolásának vágya indukálta. Erre utal az valóban megfigyelhető tendencia is, hogy a hazai templombúcsúk legnagyobb része a nyári és a kora őszi időszak ünnepeire esik. Sok helyen előfordul, hogy a télre vagy kora tavaszra eső dedikációk esetében is a búcsút inkább e preferált periódusban tartják meg.
A templombúcsúk történeti kérdéseivel – a nagyszámú ide vonatkozó forrásanyag megléte ellenére – alig foglalkozott a hazai kutatás. A XVIII. századból hatalmas mennyiségben fennmaradt, homogenitása miatt szeriális vizsgálatokra is alkalmas vizitációs forrásanyag ilyen szempontú kiaknázása még várat magára. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben fennmaradt adatok tanúsága szerint az egyházi vezetők nagy gondot fordítottak a templombúcsúk megszervezésére és lebonyolítására. Az alsópapságot az ilyen alkalmak tudatos előkészítésére, így például a szomszédos plébánosokkal történő előzetes egyeztetésre ösztökélték. A vizitációk során legtöbbször írásban is pontosan rögzítették, hogy melyik (általában környező) település plébániájáról érkeznek hívek búcsúsmenet (processzió) keretében az adott templom ünnepére. Amennyiben a hívekkel együtt papok is ellátogattak a búcsúra, a szokásjog alapján (néhol a papi kontraktusokban is rögzítve) a helyi faluközösség (communitas) állta az egyháziak ünnepi ebédjének költségeit.
A XX. századi néprajzi leírásokban a templombúcsúval kapcsolatos társadalmi események kapcsán a rokonok és ismerősök látogatására, az ilyenkor szokásos, esetenként lakodalmi méreteket öltő családi ebédekre, illetőleg az egyházi ünnephez csak távolról kapcsolódó búcsúvásárok, bálok forgatagának szerepére helyeződik a hangsúly.