A tanköltemény

A tanköltemény, mint az eposz egyik mellékhajtása, Hésiodos műveiben már a görögöknél megszületik és utána is élő, időnként divatos műfaj marad. Igénytelenebb változatai rendszerint csak az ismeretek egy-egy jól körülhatárolt területét térképezik fel, az igazán jelentős tanköltemények azonban egyszersmind szerzőik személyes vallomásává, saját korukról és/vagy a világról formált vélekedésük költői összegzésévé válnak. A görög példaképek nyomán a legjobb rómaiaknál is.

Titus Lucretius Carus (kb. 96–53 vagy 98–55) életéről alig tudni valamit, annyi bizonyos csak, hogy neve alatt fennmaradt egy De rerum natura („A dolgok természetéről”) című, 6 könyvre vagy énekre terjedő, filozófiai tanköltemény, melyet állítólag az államférfi és szónok Cicero segített közzétenni, s amellyel kapcsolatban felmerült a gyanú, hogy befejezetlenül maradt. Lucretius a görög Epikuros (Kr. e. 342–271) filozófiáját kívánja latinul ismertetni, de nem reked meg a tan puszta taglalásánál, hanem olykor bámulatos költői erővel és a személyes igazságkeresés szenvedélyével bizonyítja és hirdeti, hogy egyedül az epikurosi világszemlélet elfogadása teremtheti meg az ember igazi szabadságát és lelki nyugalmát.

1. Invokáció Venushoz (De rerum natura 1, 1–43)

Költeménye bevezetőjében Lucretius a hagyományoknak megfelelően isteni segítséget kér és a maga részéről Venust választja, aki egyfelől – mint Aeneas anyja – a rómaiak „ősanyja”, akitől másfelől – Venus lévén a hadisten Mars felesége – a polgárháború befejezését és az áhított béke megteremtését remélheti, s akiben egyszersmind minden élet őselvét látja. Hagyomány volt az is, hogy a költő meghatározott személynek ajánlotta művét: Lucretiusnál ez az államférfi Gaius Memmius, maga is költő és Epikuros híve; mikor Bithynia propraetora volt (Kr. e. 57), környezetében időzött más költőkön kívül Catullus is.

Rómaiak termő ősanyja, a mennynek, a földnek
gyönyöre vagy, Vénusz, ki a sikló égi jelek közt
ünnepet adsz a gyümölcshajtó földeknek, a bárkás
tengernek, s te teszed, hogy a rengeteg állati fajta
megfogan és kikel és meglátja ragyogni a napfényt.
Elfut a szél, ha te jössz, elfutnak az égen a felhők,
és a remekmívü föld tealád növel annyi virágot,
istennő, tefeléd mosolyognak a tengeri tükrök
és a lecsendesedett ég szórja eléd ragyogását.
Mert mihelyest kikelet köszön enyhe napokkal a földre
s nemző nyúgoti szél is felszabadulva fuvall már,
megjelenésedet a madarak jelzik legelőször,
s megdobban nagy erőd és tombol kis sziveikben.
Majd a vadállatok és nyájak legelőkre szökellnek
s a rohanó vizeken vigan átúsznak, valamerre
jársz, mindenki követ téged, szép vágya vezérli.
Végül a tengereken, hegyi, gyors rohanásu folyókon,
a madarak lombon lebegő palotáin, a tág, zöld
téreken át gyönyörű epedést mindenki szivében
meggyújtasz; s faj a fajt szaporítja tovább szerelemmel.

Csak téged követ a dolgok természete, semmi
nélküled a fénynek sosem éri el isteni partját
s kellemetes, se vidám nem lesz: légy hát te a társam
– erre törekszem – a most megírandó vershez, amelyet
a természetről mesterkedem egybefaragni
Memmiusunknak, akit te akartál minden időben
minden erényekkel ragyogón díszíteni, Vénusz.
Adj hát, istennő, örök édességet a versnek.
Intézd úgy, hogy a hadviselés minden fene műve
közben a tengeren és földön szunnyadva csituljon.
Úgyis az embereket békével csak te vidítod,
mert a háboru vad művét fegyvere-hatalmas
Mars igazítja, ki hord örökös sebet a szerelemtől
s gyakran öledbe borul, nagyerős nyaka hátrafeszítve,
rád veti vágyva mohó szemeit, s nem tudva betellni,
ajkadon ott csüng, istennő, lélegzeni sem mer.
És amikor, Vénusz, szent testedet a pihenőre
ráfonod, ajkadról áraszd csak a drága beszédet,
nagyhírü istennő, úgy kérj te a rómaiaknak
nyugtot-adó békét. Mert a haza zűrzavarában
nem tudnánk mi nyugodt szívvel dolgozni e munkán,
és a Memmiusok híres fia is, ha veszély van,
nincs amiért hátat fordítana a közös ügynek.

Vas István fordítása

2. Epikuros és a vallás (De rerum natura 1, 62–79)

Epikuros tanítása szerint léteznek ugyan istenek, de azok semmilyen formában nem avatkoznak be az emberek sorsába és életébe, következésképpen a mennydörgést és a vihart sem az istenek haragja vagy nemtetszése, hanem a „dolgok természeté”-ben rejlő okok idézik elő, tehát nincs miért az istenek haragjától vagy büntetésétől félni, hozzájuk bocsánatért vagy segítségért fohászkodni – a vallás indokolatlanul felkavarja a lélek nyugalmát.

Míg a szemünk láttára terült el az emberi élet
megcsúfolva a földön, amint elnyomta a vallás,
mely felütötte fejét az egek magasában, ijesztő
képével fenyegetve halandó lényeket onnan,
egy görög ember merte szemét rávetni először,
véle először mert e halandó férfi dacolni.
Nem félemlítette meg istenek emlegetése,
villámló s fenyegetve morajló ég, hanem inkább
lelke merészségét edzette meg ő, hogy először
törje kemény zárát fel a Természet kapujának.
Lángelméje hatalma tehát diadalra vezette,
messze hatolt a világ lánggal lobogó falain túl,
és roppant tereket bebarangolt szelleme s lelke;
hírt nékünk onnan hoz a győztes, létre mi kelhet
és mi nem, egyszóval, hogy a dolgoknak milyen elvtől
függ lehetősége s pécéztetik is ki határa.
Ennélfogva viszont ma a vallás fekszik az ember
lába alatt, s égig hatolunk mi e győzelem által.

Kálnoky László fordítása

3. A láthatatlan atomok (De rerum natura 1, 265–328)

Epikuros elfogadja a korábbi görög filozófiának azt az állítását, miszerint a világ szabad szemmel nem látható és részekre tovább nem bontható elemi egységekből, atomokból tevődik össze.

Nos, bizonyítottam, hogy nem jön létre a lévő
nem-létből, s ami van, nem tűnhet a semmibe újra,
mégis, mert netalán kételkednél abban a tényben,
hogy nem látni a tárgyban a legkisebb elemecskét,
felsorolok néhány természeti tárgyat, amelyről
megvallod magad is, hogy van, de szemünk sose látja.

Vedd legelőbb a szelet: veri vad hatalommal a tengert,
roppant gályákat szétroppant, dúlja a felhőt,
közben förgeteg örvénnyel beszaladja mezőnket,
nagy fát földre borít, a hegyek tetejét rohamozza
szál-erdőt-facsaró fúvással: eképp rohan éles
füttyel, eképp tombol fenyegetve, morogva a szélvész.
Nincs kétség: az a szél, aminek nem látod a testét,
mely pedig égen a felhőt, mely a mezőt meg a tengert
szeldeli és sebesen vad forgatagába ragadja;
éppúgy árad szét, éppúgy terjeszti a romlást,
mint a szelíd hullámu folyó, ha kilép a mederből
hirtelenűl, amikor bőséges esőkkel a hegynek
roppant vízzuhatagjai dőlnek alá a magasból,
erdő forgácsát lesodorva, egészben a bokrot;
még az erős híd sem tud a gyors árvíz rohamának
ellenállni; olyan hevesen nekilódul a pillér
kőgátjának a záportól zagyvált vizü sodrás;
szétreccsenti, ledönti, vizébe meríti a széles
kőfalat, elrombolja, mi szembeszegülne az árral.

Éppígy kell a fúvó szélnek sodródva sodorni,
mely, ha a megdagadó folyamok módján nekirontott
bárminek is, bárhol, már tolja, taszítja a tárgyat,
ismétlődő, vad rohamával pörgeti körbe,
tépi magával s gyors örvénnyel messze ragadja.
Mondtam s mondom: a szélnek híg testét sose látjuk;
mégis, tettei és természete által a víznek
társává lesz, bár a folyót láthatni anyagként.
Éppen ilyen mód érzünk illatokat kavarogni,
bár nem látni az orrunkhoz közelíteni semmit,
nem szemléljük a nyár melegét, nem fogja tekintet
télen a hűvös időt, s végképp nem látjuk a hangot;
márpedig azt kell állítanunk, hogy testszerü mindez
és szükségszerüen, hisz az érzékekbe hatolnak,
mert érinteni s érintődni csak egy: az anyag tud.

Végül a hullámvert vízpartra kitett ruha nedvet
szív be magába, viszont napfényre terítve kiszárad.
Mégsem látni, hogyan, mily módon lép a szövetbe,
szívódik fel a víz, sem nem azt, hogy száll el a hőtől.
Így hát oly kicsi részre pereg, foszlódik a hullám,
hogy nincs mód, lehetőség, látni e részt a szemünkkel.
Évek alatt, mig a nap sokszor megjárja körútját,
ujjunkon hordott, kicsi gyűrűnk véknyul idővel,
sziklát váj ki a vízcsepp, görbe vasát az ekének
titkon vássa a szántóföld a barázdasorokkal;
látjuk, a lábak alatt hogy kopnak a kockakövekkel
jól kövezett utak is; kapuinknál ércszobor állong,
úgy mutogatja kezét, az a jobb kéz keskeny a csóktól,
mellyel az utcán járók üdvözlik haladóban:
mindeme tárgyak a surlódástól fogynak előttünk,
ámde a szüntelenűl eltűnő részelemecskék
látványát elzárja a nagy természet irígyen.

Így, hogy a természet s az idő mit ad által a tárgynak,
míg mérséklettel, lassan kívánja növelni,
bármilyen éles a szem, nem bírja kilesni, hiába,
sem, mi a kortól szétporlik vagy aszályban eléved;
vagy mi a tengerben, sótól kimaródik, a szikla,
mit veszit az minden percében: a szem sose látja.
Így hat a természet sose-látott részei útján.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

4. Tanító költészet (De rerum natura 1, 931–950)

Rajta tehát, tisztább hang szóljon: tudd meg a többit.
Mennyi homály van, jól tudom én, de kecsegtet a hírnév
s éles thyrsusszal szivemen hatol át a reménye
lobbantván lelkemben az édes múzsa-szerelmet,
és ez az ösztöke hajt vidor elmével csavarognom
egymagam eddig nem tapodott új tájain át a
Pieridáknak. Mert szeretek szürcsölni a szűzi
forrásból, szeretek sosevolt, újfajta virágból
tépni fejemre olyan díszű koszorút, amilyennel
homlokot eddig még nem öveztek körbe a Múzsák;
elsősorban azért, mert nagy dolgokra tanítok
s a vallás kötelét kicsomózni igyekszem a lelken,
aztán mert ha homályról is, de világosan írok
és az egész verset Múzsák mézébe merítem.

Úgy érzem, nem is ostobaság ez: a kisgyerekeknek
émelyítő ürmöt ha beadnak, az orvosok is csak
így vonják be előbb a pohár peremét aranyédes
mézkeverékkel, a még gyanu nélküli, zsenge gyerekkor
így csalatik meg egészen az ajkáig, de megissza
a keserű, ürmös folyadékot, s így szedetik rá,
mégsem károsodik, hanem inkább ettől erősebb
lesz végül s becsapatva kigyógyul örökre bajából.

Így teszek én is – mert az a tan sokszor szomorúnak
látszik, azoknak, akik meg nem szokták; a mi eszménk
visszataszítja a nagy tömeget –, neked édesarányú
zengő versben előadván a mi nézeteinket
múzsai mézzel eképp elegyítve, hogy a mi tanunkhoz
hajlíthassam erős lelked, versekkel igézve,
mígnem a természet titkába hatolva belátod
a törvényt, mely a dolgok összhangját alakítja.

Vas István fordítása

5. A porszemhasonlat (De rerum natura 2, 112–124)

Annak a ténynek, amelyről szólok, a képe, a mása
szüntelenűl a szemünkbe szökik, mert itt van előttünk.
Nézd meg jól, ha a nap széles kévéje beömlik,
s elnyújtott sugarát beletűzi szobánkban az árnyba:
láthatsz sok pici szemcsét száz módon keveredni,
szállni az űrben, a nap fényes sugarába tolongva,
mintha örök csata folynék, háboru, harci tülekvés,
hadvezetés szakaszonként, s nincs pihenés, soha béke,
szüntelen összecsapás és szüntelen elszakadás csak;
elképzelheted ebből, hogy hányódnak a roppant
űrben végtelenűl ama legkisebb elemecskék,
hogyha a természet nagy dolgairól a kicsiny tárgy
képes példát nyujtani és a nyomukra vezetni.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

6. Az Alvilág állítólagos kínjairól (De rerum natura 3, 978–1023)

Epikuros filozófiája szerint a halálban nemcsak a test, hanem a lélek is elpusztul, nem létezik tehát túlvilág (vagyis az Alvilág, „Acheron”, „Tartarus”): vétkeiért nem a túlvilágon, hanem még életében bűnhődik az ember, s ezt Lucretius a görög mitológia Alvilágban sínylődő legismertebb bűnöseit, Tantalost, Tityost, Sisyphost és a Danaidákat idézve igyekszik bizonyítani.

Mindabból, mire ráfogják, hogy a mély Acheronban
történik, mi az életben vesszük ki a részünk.
Nem fél Tantalus ott, a szegény, mint hírlik, a légben
függő kőtől, míg leigázza hiú ijedelme,
jobban gyötri az embereket, míg élnek, a meddő
istenfélelem és baj, mit ki-ki várhat a sorstól.
Nem járnak poklok fenekén keselyűk Tityosra,
s azt, amiért túrnának boltos mellüregében,
meg nem lelhetnék az időknek végezetéig,
bármily rettenetes nagy volna heverve a teste.
S hogyha nem azt a kilenc hektárt tudná betakarni
elnyúlt tagjaival, de a teljes föld kerekét is,
kínokat akkor sem tűrhetne időtlen időkig,
s nem nyújthatna tulajdon testéből örök étket.

Itt miközöttünk él Tityos szerelemben alélva,
kit keselyűk tépnek, kit gyötrő bánat emészt el,
vagy más óhajok által marcangoltatik egyre.
Itt látjuk Sisyphust is ez életben, ki igényt tart
marcona bárdokra s vesszőkötegekre a néptől,
őt, ki kudarcot vall mindig, s hátrál szomorúan.
Mert meddőn törnünk soha meg nem adott hatalomra,
s érte kemény küzdelmet vívnunk mégis örökké,
nem más, mint meredek lejtőn föltolni a mázsás
kősziklát, mely visszagurul tüstént a tetőről,
és újból a mező sík földje felé veszi útját.
Végül, táplálnunk örök-éhű emberi lelkünk,
jókkal tömni örökké azt, ami úgyse lakik jól,
mint vélünk teszik évszakok ezt, ha körük befejezvén
megjönnek bő terméssel, sok tarka örömmel,
s mégsem elég nékünk a gyümölcs, amit adhat az élet:
azt hiszem, egyenlő a lyukas hordóval, amelybe,
mint mondják, viruló hajadonnép egyre vizet mer,
s melyet színig tölteni nincs mód mindazonáltal.

Nincsen fúriahad, nincs Cerberus és kihunyó fény,
rémes lángot okádó torkú Tartarus éppúgy
nincs sehol, és bizonyos, hogy lenniük is lehetetlen.
Mégis rettegvén, hogy szörnyű lészen a bosszú
szörnyű gazságért, amit élve cselekszik az ember,
rabság, rettenetes kőszikláról letaszítás,
korbács, tömlöc, a hóhér szurka, tüzes vasa, fáklyák,
mik bár távoliak még, bűntudatában a lélek,
félve előre, magát furdalja, botozza, miközben
nem láthatja, határa hol is lesz majd a bajoknak,
sem, hogy a bűnhődésnek lészen-e vége is egyszer,
s attól tart, inkább a halála után szakad az rá.
Így Acheronná válik a balgák élete végül.

Kálnoky László fordítása

7. Epikurosz dicsérete (De rerum natura 5, 1–51)

Mely kebel ihlete volna elég, dalt zengeni, méltót
annyi dicső tetthez s számos nagy fölfedezéshez?
És ki talál méltó szavakat, ha dicsérni igyekszik
annak az érdemeit, ki a kincseknek sokaságát
hagyta reánk, a saját kebléből hozva világra?
Úgy hiszem, erre halandó testben senki se képes.
Mert hát, mint vele jár ez fenségével a tárgynak,
azt kell mondani, isten volt ő, úgy bizony, isten,
tisztelt Memmiusom, hisz megfejtette az élet
értelmét, aminek neve bölcselet, és tana által
megváltotta az emberi életet annyi veszélytől,
s éji homályból tiszta, nyugalmas fénybe helyezte.

Mérd ehhez csak a mások régi, dicső leleményét:
mert mondják, a halandóknak gabonája Cerestől
s Libertől van a bor, mit tőkéről szüretelnek;
bár e javak nélkül sem szűnt meg volna az élet,
s hírlik, hogy ma is élnek egész néptörzsek enélkül.
Ám, ha szivünk mocskos, nincs mód helyes életet élni,
éppen ezért méltóbb őt látnunk isteni színben,
őt, aki által nagy népekre kiterjed az élet
édes balzsama most, s felüdíti az emberi lelket.

S hogyha a Hercules érdemeit tán többre becsülnéd,
még messzebbre kerülsz attól, ami tiszta igazság.
Arcadiának sörtés vadkana tenne-e kárt most
bennünk, s tátott szájjal oroszlán, Nemea réme?
Ártalmunkra lehetne-e Creta bikája s a hydra,
mételye Lernának, mérges kígyók közepette?
Vagy hármas Geryon hárommellű erejével?
Bánthatnának-e bennünket ma a Stymphalidák s a
thrák Diomedesnek lángot fújó paripái
bistonok országában, tüstént Ismara mellett?
Vajjon a Hesperidák ragyogó almáinak őre,
egy ádáz, haragos kígyó, mely idomtalanul nagy,
s rátekerődzik a fára, milyen bajt tudna okozni
Atlas partjánál, hol a bőszült tenger üvölt csak,
ott, hova nem járunk, hova még barbár se vetődik?
S mindama sok csodalény, mely e század előtt öletett le,
hogyha le nem győzik, vajjon mit is ártana élve?

Úgy vélem, semmit; hiszen éppen elég fenevadtól
hemzseg a föld most is, s aggasztó félelem is kél
szerte a berken, a hegységben s erdők vadonában;
csakhogy az ily helyeket kikerülnünk többnyire van mód.
Ellenben, ha szivét meg nem tisztítja az ember,
hány harcot s veszedelmet kell vállalnia végül!
Hány gond marja heves vágyakkal a nyugtalan embert,
s félelmet hányszor kell majd éreznie akkor!
Hát a kevélység, hitványság s aljas kicsapongás?
Mennyi csapást hoz ránk ez! mennyit a pompa, a restség?
Ennélfogva, ki mindezt megzabolázta, kiűzve
lelkéből szavak és nem fegyverek által, a férfit
nem tarthatjuk-e méltán isteni sorba valónak?

Kálnoky László fordítása

8. Az első emberek (De rerum natura 5, 925–989)

Az epikurosi rendszer az emberiség történelmét lassú folyamatnak látja, melynek kezdetén az ember vadon és primitív körülmények között, társadalmi szerződés, mindenkire érvényes törvények és erkölcsi normák nélkül éltek, nem valamiféle boldog aranykorban, ahogyan azt Hésiodos elképzelte.

Puszta mezőkön ez emberfaj sokkalta keményebb
volt, ami kellett is, ha kemény föld hozta világra.
Durvább és tömörebb csontok vázán nyugodott a
testük, erős inak által rögzítetve belülről,
hő s fagy erőt nem vett azon egykönnyen, se szokatlan
táplálék, sem a test valamely más károsodása.

Sokszor rótta körét le az égen a nap, mialatt ők
erdő vadjaiként kóborló életet éltek.
Nem volt tagbaszakadt vezetője a görbe ekének
senki, nem is tudták vassal feltörni a rónát,
sem fiatal csemetét ültetni a földbe, se szálas
fákon az elszáradt ágat nyesegetni kacorral.
Mit nap, eső megadott, jószántából mit a föld is
megtermett, elegendő jónak hitte a szívük.
Makktermő tölgyek közt táplálták javarészt a
testüket; és aminőket most látsz téli időben,
bíborszínűvé érvén, afféle gyümölcsöt
termett már azelőtt is a föld, sőt szemre nagyobbat.
Hozzá még a világ nyújtott viruló erejében
számos nyers étket, min elélt nyomorában az ember.
Források s a folyók csalogatták, oltani szomját,
mint ma a hegységből lefutó patakok csobogása
távolból a vadak szomjas seregét odacsalja.
Végül meglelték e nomádok az erdei nymphák
meghitt szent helyeit, megtudva, hogy ottan a zúgó
dús patakok vízárja sikamlós sziklakövet mos,
nedves sziklakövet, mi fölött csepegő moha zöldell,
s hogy némelyek aláfutnak s tovafolynak a síkon.
Tűzgyújtás módját nem tudták még, sem a prémek
hasznát, mint szolgálhat meznek az állati irha,
berkek ölén laktak, hegyi barlangban vagy az erdőn,
mocskos tagjaikat bokrok közt rejtve, a szélvész
korbácsát s zivatart kényszerből elkerülendő.

Nem tudták, mi a közhasznú, nem tudva maguk közt
semminemű erkölcsöt, sem törvényt bevezetni.
Mit neki zsákmányul a szerencse adott, ki-ki vitte,
tudván, hogy ki-ki kénye szerint él s élvezi éltét.
Erdőn egyesité szeretők testét Venus is még;
vagy viszonos kéjvágy ejtette meg akkor a nőket,
vagy buja férfierőszak, mit szít zsarnoki óhaj,
vagy jutalomként gyűjtött makk, vadkörte, vadalma.

Bízva kezük s lábuk bámulni való erejében,
űzték, hajszolták a vadállatok erdei népét,
kővel célozván s forgatván jókora bunkót;
többet elejtettek, néhányat messze kerültek.
Sörtés disznókként a mezítlen földre letették
szőrös tagjaikat, mikor éjszaka lepte meg őket,
száraz avarral s lombos gallyakkal takaródzva.

Nem várták kiabálva a nappali fényt a mezőkön,
nem bukdácsoltak rémülten az éji homályban
ők, hanem álom ölén némán várták, hogy a napnak
rózsapiros fáklyája világot hintsen az égre:
megszokták ugyanis, látván gyermekkoruk óta
napfény s éji sötét állandó váltakozását;
nem bámultak ezen, noha méltán volt okuk arra,
és sosem aggódtak, hogy a földre talán örök éjjel
költözik, őket a napfénytől megfosztva örökre.

Több gondot szerzett, hogy a dúvadak éppen elégszer
nyugtalanították e szegény nép éjjeli álmát,
s messzire űzetvén, kifutottak a sziklaodúból,
hogyha a habzó szájú kan s a hatalmas oroszlán
megjött, s késő éjszaka átadták nagy ijedten
lombnyoszolyájukat ők a kegyetlen látogatóknak.
Mégsem hagyta el akkor sem sóhajtva halandó
jóval több, mint most, a szerelmetes, életadó fényt.

Kálnoky László fordítása

Vergiliusról összefoglalóan l. az eposzról szóló fejezetben az Aeneishez írt bevezetőt.

1. Bevezető (Georgica 1, 1–42)

Vergilius Kr. e. 29-ben tette közzé Gaius Cilnius Maecenasnak ajánlott, kétezer sort is meghaladó tankölteményét, a Georgicát – vagy ahogyan ő nevezte: az „askrai dalt” – mellyel tudatosan az Askrában élt Hésiodos műfaji hagyományát kívánta folytatni. A négy könyvet-éneket számláló költemény négy nagy tárgykört ölel fel. Első könyve a földművelésről, második a szőlő- és olajtermesztésről, harmadik az állattenyésztésről, a negyedik a méhészetről szól, lírai reflexióknak, leírásoknak, elbeszélő részleteknek is bőven helyet engedve, s a terjedelmes művet az a gondolat hatja át, hogy a hosszú polgárháborúk miatt sok helyütt műveletlenül maradt, ugarrá vadult itáliai földön, az Augustustól létrehozott béke eredményeként újra megindulhat a munka és virágzó mezőgazdaság alakulhat ki, hogy tehát Itáliára új aranykor fog beköszönteni.

Hogy tehető dússá a vetés, mely csillag alatt jó
szántani s a venyigét hozzákötögetni a szilhez,
hogy tartsunk marhát, mi a titka a juh-nevelésnek,
Maecenas, és mit kell tudnunk a takarékos
méhről? – ezt éneklem el én.
                                               Ti meg, ó, e világnak
fő-fő fényei, kik kormányozzátok az évet,
és Liber s áldott Ceres (az anyaföld kegyetekből
változtatta Epirus makkját drága kalásszá
s öntött bort a folyóvízzel telt régi pohárba),
és ti, a gazdák isteni támogatói, faunok,
jöjjetek el s ti, a rengeteg erdők lányai, nimfák:
dalba fogom jótetteitek! S jöjj, Neptunus is, ki
nagy szigonyoddal először szöktettél ki a földből
gyors paripát, s akinek hószínű tulkai nyírják
Cea kövér cserjéit, jöjj, ligetek szeretője,
s légy itt, hagyd el az ős-berket s a lycaeusi ormot,
Tegea istene, Pán, nyájak védője, kegyelmes,
hogyha a pásztori dal tetszik! S te, ki adtad olajfánk,
szűzi Minerva, s a horgas ekének mestere, gyermek!
És jöjj, Silvanus, gyökeres ciprus-csemetékkel,
s istenek, istennők, kik a szántóföldre ügyeltek,
s tápláltok néhány kicsi magból újra gyümölcsöt,
s kik bőséges esőket csorgattok le az égből!

S jöjj főként, Caesar, te, kiről nem tudni, miféle
tisztet kapsz amaz isteni karban: a városok őre
lész, vagy a földnek gondnoka, s úgy néz majd a világ, mint
termésszerzőt s mint az időjárás fejedelmét,
homlokodon hordozva anyád mirtuszkoszorúját?
Vagy tán roppant tengerek isteneként a hajósok
csak téged tisztelnek, s szolgál távoli Thule,
s mind a vizet hozományul kapva Thetys veje lennél?
Vagy mint új csillag lobbansz fel a nyár-havi égen,
ott, hol a Szűz meg a Mérleg közt tér nyílik – igen, hisz
Skorpió szikrázó ollóját szorosabbra
zárva nagyobb helyet ad máris, mint járna egyébként.

Bármi leszel (csak nem vár Tartarus éje királynak,
s téged sem csábít oda elferdült uralomvágy,
jóllehet Élysiumra reménnyel néz a görögség,
s onnét Persephonét is alig csalogatja ki anyja),
könnyítsd meg, pártold, mibe hősiesen belevágtam,
jöjj velem, és ki nem ismeri útunk, szánd meg a gazdát,
s már most szokjál hozzá, hogy majd zaklat imákkal.

Csorba Győző fordítása

2. A polgárháború fenyegető előjelei (Georgica 1, 466–488)

Szánta a nap Rómát, amikor meghalt a hatalmas
Caesar, tündöklő arcát rejtette homályba,
rémítette a romlott kort iszonyú örök éjjel.
Akkor a tengerek és földek gyászos jeleikkel
s bajhírlő ebek és baljós madarak fenyegettek.
Hányszor láttuk a Cyclopsok földjére zudulni,
örvénylő tűzzel szétvetve kohóit, az Aetnát,
olvadt sziklát, tűzgömböt görgetni-okádni!
Támadt nagy fegyvercsörgés Germánia-szerte,
tompa, szokatlan rengéssel rázkódtak az Alpok,
s roppant hang zendült meg a csöndes szent ligetekben,
sápadt árnyalakok kószáltak szörnyü csodául
s szóval szóló barmok az éji sötétben, a gyors ár
meghőkölve megállt, föld megnyílt, templomainkban
könnyet sírt az ivor, veriték gyöngyözte az ércet,
és a folyók fejedelme, a tajtékozva kavargó
Pó forgóiban erdőket pörgetve sodort és
nyájakat istállóstul a rónán át. Az időben
mindig rettentőt, soha jót nem igértek a jonhok,
vér buggyant a kutakból, és éjente a dombon
épült városokat felverte a farkasüvöltés.
Több villám soha még nem gyúlt felhőtelen égen,
baljós üstökösök lobogása sem annyiszor addig.

Lator László fordítása

3. Itália dicsérete (Georgica 2, 136–176)

Ám sem a méd erdők, ama gazdag táj, sem a Ganges,
sem Hermus ragyogó arányával nincsen olyan szép,
mint amilyen te, Itália! S India, Bactria sincsen,
sem Panchaia tömjént termő dús mezejével.

Nem lángot lehelő bika törte fel ezt a vidéket,
nem sárkány foga hullt magként a barázda ölébe.
s nem sisakos-lándzsás hadnép sarjadt ki belőle:
búzakalász nő, és Bacchus kampán bora érik.
Itt az olajfa virít, legelészik a csorda a réten,
és a mezőn tüzesen vágtatnak a vad hadi mének.
Innen a szép juhokat s a bikát diadalmenet élén
hajtja a győztes Róma, hogy áldozatul bemutassa,
a Clitumnus habjaiban tisztára fürösztve.
Itt a tavasz meg a termő nyár örökös, sose múló,
kétszer is ellik a nyáj, a fa kétszer hozza gyümölcsét,
nincs vad oroszlán s nincs vérengző tigris e tájon,
gyilkos nedvü bogyó nem mérgez gyűjtögetőket,
s nem csúsznak sziszegő fejüket felemelve a porban,
nem tekerednek a fű közt nagy karikába a kígyók.

S mennyi a város! Mind szorgalmas munka emelte,
Nézd csak a házakat ott a magasban a sziklatetőkön,
s íme: az ősi falak lábát a folyók vize mossa,
s kétfelül őrzi a sósvizü tenger Itália partját.
S mondjam-e, mennyi a tó? A hatalmas Larius és a
Benacus: habzik, tajtékzik, akárcsak a tenger!
Mondjam a sok kikötőt tán? A lucrinusi gátat?
Hallani, hogy lázong, hogy zúg a tarajló hullám
ott, ahol a Julius vize visszaszorítja a tengert,
ott, hol a tyrrheni ár az Avernus-tóba beomlik.
Bőven hordja e föld áldott méhében az ércet,
gazdag ezüst-ereket rejt, terhes sárga arannyal.

S itt sarjadt a kemény faj: a marsusok és a sabellek,
dárdás volscusok és ligurok, kik a bajban erősek.
Itt született Decius, Marius s a Camillusok és a
harcban hős Scipiók s Caesar, a hatalmas, a győztes!
Ázsia távoli tájain áll most és diadallal
harcol az indekkel, hogy védje a római földet.
Üdvözlégy, saturnusi föld! Termékeny a méhed!
Bő termés és férfiak anyja te! Szentvizü forrást
tárok fel, régtől művelt, tisztes nevü tárgyról
szólok, s ascrai dalt éneklek a római népnek.

Lator László fordítása

4. A tavasz (Georgica 2, 323–345)

A szőlő telepítése tavasszal célszerű, fejti ki a következő szemelvényt megelőző részben Vergilius, de aztán nem folytatja mindjárt a növénytermesztéshez kapcsolódó egyéb tudnivalókat, mert a helyes időpont említése a tavasz költői megjelenítésére (323–335) készteti, ami viszont a 336. sortól kezdve a világmindenség aranykori tavaszának leírásába torkollik.

Jó a tavasz ligeteknek, jó erdőben a lombnak,
várja feszengve tavasszal a nemző magvat a sóvár
föld, s termékeny esőkkel mindenek atyja, az Aether,
örvendő felesége ölére zudul, s a hatalmas
testbe hatolva hatalmasan életet olt a csirákba.
Zendül az elhagyatott berek éneklő madarakkal,
már Vénusztól kérik a barmok a napjukat ismét.
Újra vajúdik a föld, az ölét odatárja a langyos
szélnek a szántó, forrnak, túlcsordulnak a nedvek.
Bátran mernek az új fényben növekedni a sarjak,
nem rettegnek a szőlőindák: fújhat a déli,
űzhet az északi szél suhogó záport az egekben –
duzzadnak rügyeik, kibomolnak a zsenge levélkék.
Azt hiszem, ily napok, ily tündöklőek, sugaraztak
tartós fénnyel az épp születő, még ifju világra.
Élte a mindenség gyönyörű tavaszát. Hideg orkán
téli vihart immár nem támasztott, a legelső
állatok itták szomjúhozva a fényt, az agyagból
támadt emberi nem felszegte fejét a töretlen
rögből, s lett vad az erdőben, s lett csillag az égen.
S nem bírnák a törékeny lények a hosszu törődést,
hogyha fagy és hő közt nem volna e nyugtot adó kor,
s nem venné így oltalmába a földet a jó ég.

Lator László fordítása

5. Költői célok (Georgica 3, 1–40)

Nem közismert mitológiai történetekről szándékozik írni, kezdi Vergilius a 3. éneket, ő más múzsai ajándékot hoz Itáliába Hellasból („Aoniából”), s ezzel szűkebb pátriájának, Mantuának is dicsőséget szerez majd (1–12). S Mantua említése után kezdődik Vergilius költői álma: hogy otthon, Mantua folyója, a Mincius mentén, templomot épít majd Augustusnak („Caesar”), mellette pedig olyan versenyeket fog rendezni, amilyeneket a görögök Olympiában, az Alpheus partján, és Nemeában rendeznek; s hogy a templom kapuján Augustus világhódító tetteit, Trója nagyjait („Assaracus-sarjak”) és az alvilági büntetéstől rettegő Irigységet fogja ábrázolni. Az álom persze átvitt értelemben veendő: hogy Vergilius a görög irodalom nagy teljesítményeihez hasonlókat alkot majd Itália földjén és azokban Augustust fogja dicsőíteni – a Trójára tett célzásokkal a költő talán már az – Augustusnak is hódoló – Aeneisre gondol.

Amphrysus nagy pásztora, s égi Pales, s ti, Lycaeus
erdei, fürge folyói, tirólatok is dalolok most.
Minden mást, mi a ráérőnek szórakozást ad,
énekek őriznek már. Hisz ki nem ismeri régen
zord Eurysteust s oltárát szörnyű Busirisnak?
És ki nem ismeri ifju Hylast és delosi Latót
s Hyppodamét s a tüzes paripájú és elefántcsont-
vállu Pelopsot? Most olyan útra készülök én, hol
elszabadulva a földtől, győztes hírre jutok majd,
mert (ha megérem) drága hazámba Aoniából
én hozom át elsőként a múzsák csapatát és
nyújtom Idumaea pálmáját, Mantua, néked.

S építek zöld réten márvány-templomot a víz
mentén, hol lustán kígyózik Mincius és két
partját friss náddal szegi. A templom közepébe
Caesart állítom majd, s úr lesz, mint a sajátján.
Tyrosi bársony-köntöst öltök s tiszteletére
győztesként száz négyfogatút hajtok a folyóhoz.
Ott küzd – Alpheust és erdős Nemeát odahagyva –
virgonc lábbal, szíjas ököllel egész Görögország.
Én meg homlokomon koszorúba csavart olajággal
díjat tűzök majd ki. Öröm már most, hogy a díszes
ünneplőkkel nézem a templomnál a levágott
barmokat és hogy másul a szín, mert fordul a színfal,
s mint vonják föl a bíborfüggönyt brit figurái.
És a kapukra kemény elefántcsontból meg aranyból
rávésem, mint győzte Quirinus az indusokat le,
és a csatától dúlt Nílust, a gazdagon ömlőt
és a hajók ércorraiból nőtt oszlopokat meg
Ázsia hódolt városait s a porba legázolt
örményt s a parthust, aki visszanyilazva menekszik.
S két, más-más ellenségtől szerzett trofeát, két
tengerparton két ízben aratott diadallal.
Állnak beljebb parosi márványszobrok is, élni
látszók: Assaracus-sarjak s e család Jupitertől
lett nagyságai, Tros atya s Trója pajzsa, Apollo.
Retteg a ferde Irigység ott a bősz figurákat
nézve s a zord Cocytust és Ixion kerekét a
kígyókkal meg a sziklát, mely sosem áll meg a csúcson.

Csorba Győző fordítása

6. A méhek állama (Georgica 4, 153–196)

A méhek „társadalmának” leírását nem csupán az indokolta, hogy a méhek az ember számára hasznos munkát végeztek, hanem az is, hogy az ideális állammal kapcsolatos antik elképzelésekhez nem egy ponton a méhek szolgáltattak párhuzamot.

Csak náluk közös a gyermek, s laknak közösen mind,
s vastörvények csak náluk szabják meg a rendet,
állandó otthon, haza – csak náluk van ilyesmi;
s tudván, hogy jön a tél, nyáron fáradnak előre,
és amit összekaparnak, közvagyon az valamennyi.
Egyik részük az ételt szerzi, s ahogy köteles rá,
tesz-vesz kint a határban; a többi meg addig a kasban
nárcisz-nedvből s gyantából letapasztja a lépek
alját, majd megtoldja viasszal, jó ragadóssal;
egynéhány a jövővel: az ifjúság-neveléssel
bajlódik, mások meg a színmézet tömörítik,
és a folyékony nektárt a sejtekbe eresztik.
Van, kire a kapu őrzését osztotta ki sorsa,
más az esők meg a felhőjárások figyelője;
van, ki a visszajövők terhét veszi át, vagy a léptől
űzi odébb pontos hadirendben a rest here-népet.

Ég a munka, kakukkfű illata szálldos a mézből,
s mint mikor a Cyclopsok villámot kalapálnak
lágy vasból: bikabőrtömlővel fújtataz egyik,
közben a másik időnkint hűvös vízbe meríti
a sistergő ércet: az Aetna nyög a sok ütéstől,
roppant karjuk váltva, ütemre emelkedik, és meg-
forgatják a vasat fel-felkapván afogóval:
éppúgy (hogyha szabad kicsi dolgot vetni a nagyhoz)
hajtja a gyűjtés vágya belülről Attica méhét,
a maga módján mindet: a vének őrzik a kaptárt
s rakják a lépet s tesznek művészi tetőt rá,
a fiatalja meg este sötétben tér haza, fáradt,
lába kakukkfűvel teli: megszedi szerte a tájat,
a kékes barkát, a piros sáfrányt s a fahéjat,
a ragacsos hársfát meg a jácint vas-lila kelyhét.

Mind egyszerre pihen s mind együtt végzi a munkát.
Reggel futnak már, el nem marad egy se. Csupán ha
jelzi az új alkony, hogy a gyűjtést hagyva a rétről
meg kell térni: csak akkor mennek a kasba, csak akkor
látják el testük. Zúgás kél, körbedonognak
ajtót és küszöböt. Majd elnyújtóznak a vackon.
Hallgat az éj, zsibbadt testükre telepszik az álom.
Hogyha eső készül, nem mennek messze a kastól.
Szél fenyeget? – nincs a levegőben sem bizodalmuk,
ott, fészkük környékén szállnak vízre, rövidke
útra merészkednek; gyakran meg csöppnyi kövecskét
visznek, mint alterhet az ingó sajka a habban,
így egyensúlyoznak az öblös-üres borulatban.