|
|
 |
A komédia
A komédia eredete még kevésbé tisztázható pontosan, mint a tragédiáé. Tény azonban, hogy a görögök lakta területeken mindenütt voltak olyan népszokások, melyekből a hamis értékeket és azok képviselőit leleplező komédia kialakulhatott. Először a sziciliai görögök között jelentkezett irodalmi műfajként a vígjáték, de hamarosan már Athénben is beiktatták a Dionysos-ünnepek, 486-tól a "nagy" Dionysia, 442-tól a Lénaia műsorába, s az akkor megrendezett versenyeken 3-3 vígjátékszerző vett részt 1-1 darabbal. Igazi virágzását a komédia Athénben, az 5. század folyamán és a 4-3. század fordulóján érte meg. Az ókori irodalomtudomány ezt a hosszú folyamatot három részre osztotta: az 5. századot tekintette az ókomédia, a 4. század első háromnegyedét a középkomédia korszakának, melyeket a hellenisztikus kor elejétől számítva az újkomédia korszaka követett. Ránk a több évszázados termésből igen sok rövidebb-terjedelmesebb töredék maradt ugyan, teljes darabok azonban csak az ó- és újkomédiából, az utóbbiból ráadásul, mintegy mutatóba, csak egy.
Pusztán a külsőt nézve az attikai komédia nagyjából azonos terjedelmű cselekményt igényelt és ugyanazokat a versmértékeket használta, mint a tragédia, eleinte ugyanúgy váltogatta a kar énekelt és a szereplők párbeszédes epizódjait is, a későbbi komédiaszerzők azonban a kart akár teljesen kiiktatták a cselekményből, s a hajdan olyan fontos, a darab elválaszthatatlan alkotóelemének tekintett kar funkciója a hellenisztikus kor elején mindössze az maradt vagy annyi maradhatott, hogy (a cselekményhez hovatovább egyáltalán nem kötődő) énekével kitöltse a – közben már világosan elkülönült – 5 felvonás közti szünetet.
Nagyobb volt a változás a görög komédia világképét illetően. Az ókomédia többnyire mondhatni közéleti színjáték volt, benne a fiktív főszereplő a (nem egyszer fantázia ihlette) cselekmény során álságosnak vagy hazugnak érzett korabeli nézetekkel, személyiségekkel és azok ténykedésével-intézkedéseivel száll szembe, s ezeket a darab végére sikerül is mindig leleplezni és – személyeskedő célzásoktól és a vaskosabb komikum nyelvi eszközeitől sem visszariadva – nevetségessé tenni, olyannyira, hogy az 5. század második felében a komédiaszerzők szabadszájúságát többször (tehát többnyire eredménytelenül) törvény korlátozta. A közéletiség és a politikum azonban a 4. század elejétől kezdve, elszórt utalásokat nem számítva, lassanként eltűnik a komédia színpadáról, komikuma sem olyan hars többé; az újkomédiát pedig már végképp nem az aktuális közéleti, hanem az általános emberi érdekli, a politika helyett a jellem és az erkölcs kérdései felé fordul.
Tartalom
Athénben született, 445 körül, halála valószínűleg nem sokkal időben legkésőbbi darabjának bemutatási éve, 388 után következett be: ő az ókomédia utolsó jelentős képviselője (az ókomédia többi szerzőjétől csak rövidebb-hosszabb töredékek maradtak), bár kései darabjai már a görög vígjáték kezdődő átalakulásának jeleit mutatják. Életéről alig tudni valamit, mindenesetre nagyon fiatalon, már 427-ben fellépett a drámai versenyeken, vagyis működésének első fele a az ún. peloponnésosi háborúra (431-404) esik, mely szinte a görög etnikum egészét két, Athéntől illetve Spártától vezérelt táborra osztotta, s amelynek végén Athén feltétel nélkül kapitulálni volt kénytelen a győztes Spárta előtt: és a komédiaíró Aristophanés folyamatosan részt vett a fegyver-csörgéstől ugyancsak hangos három évtized olykor igen heves szellemi csatározásaiban. Életműve ókori források szerint 44 darabot foglalt magában, 11 maradt ránk (magyarra az összeset vérbeli költő, Arany János fordította), közülük időben az első 425-ben került színre. Komédiái, melyek rendszerint valamilyen abszurd-fantasztikus alaphelyzetből bomlanak ki, egytől egyig közéleti fogantatásúak, de a szó legtágabb értelmében, mert túl azon, hogy érzékenyen reagálnak a politika és a háború legújabb fordulataira, darabjai a korabeli jogszolgáltatást és nevelést, de még a filozófiát, a tragédia-költészetet és a zenét is a közélet szerves részeként, mint Athén üdvét elősegítő vagy éppenséggel fenyegető fontos tényezőket kezelik. (Következő szemelvényekben a nemzeti klasszikusok iránt kötelező tiszteletből mindenütt megtartottuk a fordító, Arany János helyesírását.)
1. Béke 1–89.
A darabot 421 márciusában mutatták be, a peloponnésosi háborúnak abban a szakaszában, amikor felcsillant a fegyvernyugvás reménye (a 421 áprilisában aláirt, bár igazában soha be nem tartott békeszerződés "Nikias-féle béke" néven vonult be a történelembe). Aristophanés ezúttal is mulatságosan abszurd ötlettel indítja a komédiát: Trygaios, a darab paraszti főhőse (neve beszélő név, kb. "Szüretelő"), már belefáradt a háborúba – ami nem csoda, hiszen az Athént támadó spártai csapatok nem a falakkal védett várost támadták, hanem minden évben éppen a termőföldeket és ültetvényeket pusztították végig következetesen –, ezért elhatározza, hogy egy hatalmasra hizlalt ganajtúróbogár hátán (!) felszáll az égbe Zeushoz panaszt tenni. Az önmagában is komikus ötlet komikumát csak fokozza, hogy néhány évvel korábban mutatták be Euripidés Bellerophontés című tragédiáját, melynek főhőse a maga szárnyas csodaparipája, a Pégasos nyergében tette volna meg a repülőutat, ha nem bukik le dolgavégezetlenül lováról. Az aristophanési "mennybemenetel" epizódjából természetesen nem hiányoznak a kor politikusaira – itt Kleónra – tett korántsem hízelgő célzások.
Trygaios udvara, oldalvást egy ól
ELSŐ SZOLGA (az ólnál)
Hozz a bogárnak, hozz, lepényt hamar.
MÁSODIK SZOLGA (teknőben valamit gyúr)
Ehol van. Adj neki, pusztúljon el;
Hogy jobbat ennél ne egyék soha!
ELSŐ SZOLGA
Adj más lepényt, hamar! szamárganéjból.
MÁSODIK SZOLGA
Ehol megint. Hol a mit most adék?
Nem ette tán meg?
ELSŐ SZOLGA
Uccseg'! elkapá
S lábbal meggöngyölgetve, benyelé.
Csak gyúrd sebessen, s adj sokat, nagyot.
MÁSODIK SZOLGA
Ganajszedők, segítsetek, az égre!
Ne nézzétek, hogy itt megfúladok.
ELSŐ SZOLGA
Mást, mást megint, szerelmes fattyuét:
Finomra tört kell most, azt mondja.
MÁSODIK SZOLGA
Ne.–
Egy vádat, óh nézők, én elkerűlök:
Nem mondja senki, hogy töröm s eszem.
ELSŐ SZOLGA
Ajbaj! csinálj mást, aztán másikat,
Törj többet is még.
MÁSODIK SZOLGA
Isten uccseg' én nem:
Mert már nem állom a teknő felett.
Inkább magát viszem a tekenőt be.
ELSŐ SZOLGA
Manóba ezzel! és magad utána.
MÁSODIK SZOLGA (a nézőkhöz)
Ki tudja, mondja meg közűletek:
Honnan szerezzek én lyukatlan orrt,
Mert nincs keservesb munka a világon,
Mint e bogárnak törni abrakot.
Disznó vagy eb, ha félremén az ember,
Habsolja nyersen: ez meg dölyfösen
Finnyáskodik, s nem enné a világért
Ha, mint pogácsát, asszonynak valót,
Egész nap gyúrva nem rakom eléje.
De meglesem, talán már jóllakott,
Így, a kilincsnél csak, hogy meg ne lásson.
bekukucskál
Csak rajta! csak zabálj, és el se hagyd,
Míg észre sem veszed, hogy meggebedsz!
Szintúgy görnyed belé, az átkozott,
Mint birkozó, megvetve álla-kapcsát,
Fejét meg s hosszú nyulga karjait
Körültekerve, mint hajóban az
Alattságot felgöngyölő hajós.
Istentelen büdös falánk dög ez!
Mé'k isten a gazdája e csapásnak
Nem t'om: de azt hiszem, nem Aphrodíte,
A Charisok se.
ELSŐ SZOLGA
Hát ki?
MÁSODIK SZOLGA
Nem lehet más:
Istennyilás Zeüsz; annak szörnye ez.
ELSŐ SZOLGA
Mondhatja már a nézők közt egy-egy
Tudákos ifju: „Nos, mi sűl ki ebből?
Minek a ganéjbogár?” Ahhoz pedig
Ión szomszédja így szólhat megint:
„Úgy vielem, ez cielzás Kleonra, hogy
Orcátlanúl ő is trágyával iel.” –
Hanem had' adjak a féregnek innya. (el)
MÁSODIK SZOLGA
Megmondom én okát, a gyermekeknek,
Az emberkéknek és az embereknek,
És a legemberebb nagy embereknek,
S a már emberfölöttieknek is.
Gazdámat új őrűltség szállta meg,
Nem mint titeket, de más, új divatú:
Bámúl az égre naphosszant, s teli
Torokkal – így ni – káromolja Zeüszt,
Kiáltva: „Oh Zeüsz, mit akarsz velünk?
Tedd már le seprűd, ne söpörd ki Hellast!”
TRYGAIOS (kívül)
Ohó! ohó!
MÁSODIK SZOLGA
Hallgassatok, mert hang üté fülem.
TRYGAIOS (künn)
Oh, mit cselekszel, Zeüsz, velünk a néppel?
Míg észreveszed, kicsépléd városid!
MÁSODIK SZOLGA
No lám: ez a baj, a mit emliték.
Az őrültségből hallátok mutatványt:
Halljátok immár, mit beszélt, mikor
Dühödni kezde. Azt hajtá magában:
„Hogy is mehetnék Zeüszhüz egyenest?”
Aztán sok hosszu létrát összetoldva,
Mászkálni kezde rajtok ég felé,
Míg lebukott s betörte a fejét!
Tegnap meg elveszett – nem t'om hová –
S hoz egyszer egy nagy Aetnai bogárt
S parancsolá: én legyek a lovásza;
Ő meg, veregetve mint szilaj csikót:
„Oh Pegazuskám – mond – jó szárnyasom,
Repíts föl engem Zeüszhöz egyenest!” –
Bekandikálok: hadd lám, mit csinál.
Oh jaj! hamar, hamar szomszédok! erre!
Gazdám az ég felé emelkedik,
Ló-módra űlvén egy ganajbogáron.
TRYGAIOS
egy roppant ganajbogáron látható lesz,
amint fölfelé emelkedik
Halkan, halkan paripám, lassan;
Ne repűlj nekem oly szilajon mindjár'
Eleinte, nagyon bízva erődben,
Mielőtt neki-izzadnál s idegid
Megtágítná szárnyra kelésed.
S ne lehelj énrám büdöset, kérlek,
Mert ha igen, hát jobb neked inkább
Itthonn ólamba' maradni.
Arany János fordítása
2. Béke 416–600.
Trygaios kétszeresen komikus égi utazása, nem úgy, mint az euripidési Bellerophontésé, teljes sikerrel járt: azért nem szűnik a háború, megtudta, mert Polemos, a háború megszemélyesített istene egy gödörbe temette Eirénét, a béke istennőjét, s a gödör fölé nyomtatékul még hatalmas szikladarabot is zúdított, következésképpen a harcoló feleknek és szövetségeseiknek – ezeket képviselik most a kar tagjai – mind össze kell fogniuk, hogy közös akarattal kimentsék-kihúzzák onnan az istennőt, ha pedig próbálkozásuk sikerült, akkor a vígjáték képi világában máris megszületett a régóta várva-várt béke. Trygaios az eleinte tiltakozó és feljelentéssel fenyegetődző Hermés személyében nagynehezen, némi megvesztegetéstől sem riadva vissza, isteni támogatót is nyer a feladathoz. Mikor pedig a kar tagjai (vagyis jelképesen a görög városállamok) munkához látnak, már egymást túllicitálva buzdítják-vezénylik őket, az éles szemmel figyelő Trygaios pedig közben azt is tüstént észreveszi, melyik nem mutat a béke ügye iránt kellő lelkesedést, s nem fukarkodik a – megint csak a tényleges adottságokhoz szabott – korholó szavakkal.
HERMES (félre)
Oh, én mindig megszánom az aranykát! –
A ti dolgotok tehát most, emberek: kapát neki!
És lemenve, húzzátok le róla gyorsan a követ.
KAR
Azt csináljuk; csak te állj itt, istenek bölcsebbike,
S a parancsot, mester szóval, add ki rendbe, mit tegyünk;
Majd meglátod, hogy alattad nem silányul dolgozunk.
TRYGAIOS
Tarts kelyhet elsőbb, hogy munkára kelve
Az isteneknek mondjunk egy fohászt.
HERMES
Áldozat, áldozat! imára, imára!
TRYGAIOS
Könyörgünk áldomással, hogy ez a nap
Legyen Hellasra sok jó kezdete,
S ki most serényen a kötélhez áll,
A férfiú ne fogjon több paizst.
KAR
Zeüsz uccse, ne! hanem békében éljek,
Tüzet piszkálva, szép menyecske mellett.
TRYGAIOS
Ki meg harcot szeretne hogy legyen,
Add, Bacchus isten! míg él, sohse szűnjék
Könyökcsontjábul szedni a nyilat.
KAR
Ki meg hadnagy szeretne lenni, és
Haragszik, égi szűz, hogy fényre jősz:
Úgy járjon a csatán, mint Kleonymus.
TRYGAIOS
S ha kopja-csíszár, vagy paizs-kupec
Harcot kiván, hogy keljen áruja:
Rablók kezére jusson, korpa enni.
KAR
Ki meg vezérnek vágy, azért nem húzza,
Vagy szolga, s szökni készül a csatán:
Kerékre vonva kell megostorozni.
S mi jót lássunk. Ié, Paean, Ié!
TRYGAIOS
Ne mondd a „paeant”, mondj csupán Iét.
KAR
Ié, ié hát, csak ié legyen …
TRYGAIOS
Hermesnek, a Horák- és Charisoknak,
Aphroditének, a szerelmi Vágynak! …
KAR
Aresnek is?
TRYGAIOS
Ne, ne!
KAR
Enyaliosnak?
TRYGAIOS
Ah, ne!
KAR
Marokra hát, kötélre minden ember!
HERMES (Strophe)
No, rajta!
KAR
Rajta!
HERMES
Mégis!
KAR
Egy kicsit még!
HERMES
No rajta, rajta!
TRYGAIOS
Hisz nem húzzák mind egyformán;
Nem erölködtök, csak fogjátok,
Megbánjátok, Boeótok!
HERMES
Rajta még!
TRYGAIOS
Hajrá!
KAR
No de húzzátok ti is ám ott!
TRYGAIOS
Hát nem húzom? hisz rajt' csüngök,
S úgy rádűlök, majd megszakadok.
KAR
Hát mér' nem boldogúlunk?
TRYGAIOS
Lamachos, nem igazság, lábalatt vagy!
Itt semmi szükség a te mumusodra.
HERMES
Ezek se húzzák, az Argosiak,
Csak nézik, hogy mi kínlódunk, s nevetnek
Holott a lisztet két felől szedik.
TRYGAIOS
De a lakónok húzzák emberül.
KAR
Tudod mit? a famunkás mind szeretné:
De a kovács nem hagyja boldogulni.
HERMES
Megara sem csinál semmit: puhán
Fanyalog csak s foghegyen, mint a kutya,
Pedig, biz isten, már éhen veszett!
TRYGAIOS
Mit sem lendítünk, férfiak! együtt
Kell fogni újra, és egyszerre mind.
HERMES (Antistrophe)
No rajta!
TRYGAIOS
Rajta!
HERMES
Mégis!
TRYGAIOS
Rajta még!
HERMES
No, rajta, no rajta!
KAR
Mégsem mozdul.
TRYGAIOS
Nem borzasztó:
Egyik előre, másik vissza? –
Korbácsot kaptok, Argos!
HERMES
Rajta még!
TRYGAIOS
Hajrá!
KAR
Hamis itt a lelke nehánynak.
TRYGAIOS
Békét óhajtók, legalább ti
Markoljátok hát meg erősen!
KAR
Csak hogy sok van, ki gátol.
TRYGAIOS
Megaraiak, nem mentek a manóba?
A Béke-istennő rátok haragszik:
Ti hagymáztátok össze legelébb.
S azt mondom: Athenae se húzza onnan,
Hol most rángatja: a hegy oldalon;
Mert nem csináltok mást, csak pört itéltek.
Hanem, ha ezt kihúzni vágytok, arrább
Kell fogni kissé a tenger felől.
KAR
No, emberek, fogjuk meg hát; csupán mi, a parasztok.
HERMES
Lám, jobban is megy a dolog, gazd'emberek, tinéktek.
KAR
Azt mondja, jól megy a dolog: csak rajta minden ember!
HERMES
Földművesek húzzák ki csak, más senki, ezt a terhet.
KAR
Nosza most, nosza még!
No lám, hisz már meg is van.
Csak most ne hagyjuk, most feszítsük emberebbül egy kicsit!
Mindjárt is megvan; itt van.
No rajta még, no rajta mind!
No rajta, rajta, rajta, rajta.
No rajta, rajta mind!
a Béke istennő és kísérői, Szüret és Ünnepély megjelennek
TRYGAIOS
Szőlőadó fenség, hogy' üdvözöljem,
Ezer-akós beszéddel, jöttödet?
Honnan vegyek? mert nem hoztam hazól.
Légy üdvöz, oh Szüret, s te Ünnepély!
Mily szép az arcod, kedves Ünnepély,
S mily szívszerénti édeset lehelsz!
Mirrhánál, hadszünetnél édesebbet.
HERMES
Nem ollyat, mint táborban a tarisznya?
KAR
Phű, undok ember undokabb iszákja!
Illatja hagymaecetbüfögés;
Ezé meg dáridó, vidám szüret,
Dionysiák, síp-dob, tragoedia,
Sophokles-ének fenyvesmadara,
Euripides-virágok …
TRYGAIOS
Majd adok!
Még azt hazudni erről, hogy szeret
Oly költőt, a ki versben szónokol!
KAR
… Borostyán, bornyomó-zsák, bégető juh,
Mezőre futkosó nők kebele,
Becsípett szolga, feldőlt boredény
És más egyéb sok drága jó.
HERMES
Eredj most,
Nézd, a kibékűlt városok minő
Vígan csevegnek és kacagnak együtt,
Pedig nagy ütlegfolt van a szemök
Alatt a harcból még, és rajta köppöly.
TRYGAIOS
Nézd most a nézők arcait, s találd ki
A mesterségöket.
HERMES
Haj, istenadták!
Nem látd: ama sisakforgó-csináló
Hogy tépi a haját? s e fejszeműves
Hogyan lef…ja azt a kardcsiszárt?
TRYGAIOS
S ama sarlókovács, nézd, mint örül,
E kopjaművesnek fügét mutatva!
HERMES
Most menj, bocsásd el a földmívelőket.
TRYGAIOS
Hallgass reám, nép: a földmívesek,
Szerszámukat felvéve, menjenek
Most azonnal a mezőre, kopja, dárda s kard ne'kűl
Minthogy ott már mindenütt a puha békeség honol.
Hát dologra minden ember, paeánt zengve, kifelé!
KAR
Oh te, minden földmüvesnek és igaznak várva-várt
Napja, mely vigan köszöntöm a borágat, jötteden!
S mellyet ifjabb éveimben én ültettem, a fügét,
Üdvözölni milly öröm lesz oly hosszú idő után!
TRYGAIOS
Most tehát ez istennőnek adjunk hálát, férfiak,
Hogy megmente a sisaktól, s nem kell már Gorgon-paizs;
Aztán szép renddel siessünk a tanyákra és haza,
Véve itt még a mezőre holmi pácolt sós-halat.
HERMES
Oh Poseidon, milyen ékes, hosszan induló soruk!
Mily tömött és milyen élénk, mint lepény s közlakoma!
TRYGAIOS
Mert, biz isten, fölszerelve csillog immár a kapa,
S háromágu rögtörő vas fénye játszik a napon.
Mily szépen vonúlnak el, mint egy barázda, vagy fasor!
Úgyhogy magam is szeretnék a mezőre menni már
És forgatni a kapával valahára földemet.
Most tehát a régi élet-módra gondolván, barátim,
Mit ez istennőtül nyertünk: a gyümölcssajt kellemére,
A fügére, a mirtusra, és a drága édes mustra,
Az ibolyás kútfejekre, az üdén sajtólt olajra,
Mikre vágyunk:
Mind ezért az istennőnek üdvözlő dalt mondjatok!
KAR
Üdv, kegyes nő, üdv neked!
Jöttöd minő örömre gerjeszt!
Érted epedénk sokat
Isteni – ohajtva menekülni a mezőre már.
Mert te főnyereségünk vagy minékünk, oh te várva-várt,
Kik sanyaru földmüvesi életet folytatunk;
Mert csak te vagy hasznos nekünk.
Sok gyönyörüt, édeset adál valaha – költekezés
Nélküli ajándokot.
Mert te a földmíves pörkölt árpafője s üdve vagy,
Rád mosolyog a venyige, a figefa új rügyei,
S mindenik egyéb növény
A mi van, téged örömest fogad. –
Ámde, hol volt e kegyes nő annyi tenger év során,
Azt beszéld te most nekünk el, istenek legjobbika.
HERMES
Oh, elzüllött földmives nép, értsd meg hát beszédimet,
Hogyha e nő eltünését meg szeretnéd hallani.
Phidiás volt a legelső, a ki rosszul bánt vele,
Majd Perikies féltiben, hogy annak sorsát osztja meg,
Jól ismerve a ti mérges, harapós mivoltotok,
Míg baj érné, jó előre felgyújtotta városunk;
Beledobva, mint kis szikrát, a megarai ügyet,
Oly nagy háborút lobbanta lángra, melynek füstitől
Mind egész Hellas könyedzett, túlnan is, meg innet is.
Ezt mihelyt hallá, legottan összerezzent a borág,
És hordó a másik hordót bősz haraggal döngeté,
Csillapító senki nem volt sehol; így ez oda lőn.
TRYGAIOS
Apollonra! soha ezt én nem hallottam senkitől,
Azt se, hogy ez istennővel Phidiásnak volt köze.
KAR
Én se, mostantól kiválva. Hát azér' oly szép személy,
Hogy közel járt Phidiáshoz. Nem tudunk sokat, bizony.
HERMES
Észrevéve most a hódolt s szövetségi városok,
Mint dühödtök egymás ellen s hogy vicsorgattok fogat,
Egyre cselszövényt koholtak, hogy lerázzák az adót,
S kincsekkel megvesztegették a lakónok főbbjeit,
A kik csupa kapzsiságból, s mint külföldi-gúnyolók,
Csúfra eldobák e nőt, és megragadák a Háborút.
Így az ő magános hasznok a földmíves kára lett:
Mert azontúl innen indult visszatorló nagy hajók
Szintén megszedék ártatlan emberek gyümölcsösét.
KAR
Méltán is! mikor nekem meg figeültetvényimet
Ők kivagdalták, holott én ültettem volt, s ápolám.
TRYGAIOS
Méltán istenuccse, földi, mert nekem meg, szinte ők.
Hat-köblös cseréphambárom kődobással széttörék.
Arany János fordítása
3. Béke 734–772.
A következő rövid részlet az ókomédia egyik jellegzetes (a közép- és újkomédia idején már használaton kívül rekedt) építkezőeleme, a darab cselekményével össze nem függő ún. para-basis, vagyis a kar "(közönség) elé járulás"-a. A kar tagjai, ha a parabasisra sor került, közvetlenül a közönség első sorai elé vonultak és katalektikus anapaesticus tetrameterekben a költő személyes mondandóját, esetleg kritikáját, panaszát vagy – mint itt – komédiaírói hitvallását tolmácsolják (bár ez esetben mellesleg megtudjuk azt is, hogy a költő kopasz volt); Aristophanés szemlátomást arra a legbüszkébb, hogy komédiáiban a komikum fegyverét nem rosszhírű, de hatalommal nem bíró polgárok ellen forgatta, hanem a városállam legtekintélyesebb politikusait vette célba – és a 752. sortól kezdődő, az ókomédia szabadszájúságára jellemző epés gúnyáradatban, bár az ócsárolt személy nevét (talán megvetése jeléül) meg sem említi Aristophanés, nem nehéz ráismerni a kor egyik legbefolyásosabb politikusára, Kleónra.
FÉL KAR (Strophe)
Múza, te a hadakat elhagyva, dalolj ma velem
Régi kedveseddel,
Te, ki zenged az isteni nászt, a föld lakomáit,
S Boldogok ünnepeit,
Melyekre fő gondod vagyon.
Ámde ha Karkinos eljő
Esdeni a fiaival, hogy ővelök lejts,
Rá se figyelj, ne is jőj őket elésegítni; nézd csupa házi fürjnek
Mind e górnyaku, törpe növésü táncosokat,
Kecskegolyó-morzsákat, gép-csoda-szörny-keresőket:
Mert hisz az apjok is – a mi esetleg egy
Színmüve lenni talált – „megölte macska!” úgymond.
MÁSIK FÉL KAR (Antistrophe)
„Ilynemü kördalokat, a széphaju Kellemekét,
Kell tanult költőnek
Lantolni, midőn cseveg a fészkét ujító
Tavaszi fecskemadár;”
De kart ne kapjon Morsimos,
És ne Melanthios, a kit
Fülreszelő dalokat gajdolni hallék,
A mikor öccse és ő színpadi karra tőnek szert a tragoediában,
E nagyevő Gorgonhad, rája-leső csodaszörny,
E banyaűző, halpusztító, bak-szagu gaz pár,
Kikre te, múza-leány, laposat s nagyot
Köpve, jer és ma velem játsszál ez ünnepélyen!
Arany János fordítása
A görög újkomédia egyetlen képviselője, akitől teljes darabot mentett vissza egy alig félévszázada kiolvasott papirusz. Származásra athéni volt, 342-ben született és viszonylag fiatalon, antik adatok szerint 52 évesen érte a halál. A drámai versenyeken először 321-ben vett részt, egész életműve nem kevesebb, mint 108 darabot számlál (más ókori szerzők 109-ről vagy 105-ről tudnak), ő tehát kétségkívül nem csupán az athéni színpadnak dolgozott, s így talán hitelt lehet adni annak a híradásnak, miszerint egyszer hivatalos meghívást kapott Alexandriába, nyilvánvalóan azért, hogy az ottani drámai versenyeken is szerepeljen. A menandrosi vígjáték – de az újkomédia általában – mondhatni "előregyártott elemekkel" dolgozott. A darabok meséjét, legalábbis nagy vonalakban, úgyszólván rögzítette a vígjátékírói hagyomány: fiatal szerelmesekről kellett szólnia, akiknek egybekelése különböző akadályokba ütközik, de akik végül, állhatatos kitartással és furfanggal kivívják azt, hogy a házasság révébe érjenek. Hasonlóképpen a hagyomány készítette elő az újkomédia színpadán únos-úntalan megjelenő a szereplőket, mint amilyen a furfangos rabszolga, a pénzéhes kerítő, a szigorú apa, a szemtelen utcalány, a cinkos jóbarát, a hencegő szakács, a hetvenkedő katona, és a sort még folytatni lehetne. A vígjátékíró feladata tehát abban állt, hogy a hagyományos mesét újszerű fordulatokkal és hangsúlyokkal adja elő, a tipikus szereplők karakterét addig ismeretlen vonásokkal gazdagítsa.
1. Dyskolos 1–49.
A darab 316-ban került színpadra, vagyis korai alkotása a szerzőnek. Ebben is megvan a szokványos szerelmi bonyodalom és befejezésül a – nem egy, mindjárt két – esküvő, de mégsem a szerelmesek kerülnek a középpontba, hanem a ridegen mogorva, leányán kívül mással önszántából még beszélni sem hajlandó Knémón (neve beszélő név, kb. "érdes"). Menandrosnál ugyanis nem az öregember eszén kell túljárni, hogy a két házasság megvalósuljon: ő magát Knémónt hozza a cselekmény során olyan helyzetbe, hogy – valóságos "életgyónás" keretében – beismerje elvei és magatartása helytelenségét. A Pan isten szájára adott prológus azonban erre a fordulatra nem céloz, csupán Knémón leányának ígér jámborsága jutalmául boldog házasságot a városban nevelkedett, jómódú családból származó Sóstratos oldalán.
PAN
Vegyétek úgy, hogy Attikában egy falu,
Phülé ez itt, s a Nümpha-barlangból jövök,
melyet Phülé lakói szentnek tartanak,
s kivált e kővel küszködő földművesek.
Emitt e tőlem jobbra húzódó tanyán
Knémón lakik, megvetve minden emberit,
mindenkihez komor, s a nép – terhére van.
De mit beszélek népről? Hisz mióta él,
nem mondott még egyetlen kedves szót soha,
és nem köszön szomszédnak, csak ha kénytelen,
s nekem, Pannak, ha útja éppen erre visz,
de még ezt is rögtön megbánja, jól tudom.
Mégis, habár ilyen zsémbes természetű,
elnyerte egy ifjú özvegy kezét, kinek
mikor meghalt a férje, s özvegyen maradt,
első házasságából volt egy kisfia.
A házasság nehéz jármában küszködött
a nővel nappal és fél éjszakákon át
– e házasság gyümölcse egy leányka lett.
De még többet civódtak, s hogy csak nőtt a baj,
és elviselhetetlen lett az életük,
az asszony első házasságából való
fiához visszatért. Ennek kis birtoka
a szomszédban van éppen, ebből tartja el
anyját, magát és apjától reámaradt
egyetlen szolgáját. Mert felnőtt közben ez,
legényke már s korához képest jóeszű.
Korán érik, kinek nehéz az élete.
A vénember leányával magányosan
lakik, csak egy öreg cseléd él még velük,
fát hord s kapál, sosem pihen, s haragja sújt
a szomszédságon kezdve el Kholargoszig
mindenkit, főleg volt nejét. A szűzleány
ilyen körülmények között nevelkedett
s nem ismer semmi bűnt. Az én társnőimet,
a Nümphákat szolgálta mindig jámboran,
ezzel kiérdemelte, hogy mi is neki
tegyünk szolgálatot. Minap, hogy erre járt
egy ifjú, jómódú apának gyermeke,
ki kincset érő földeken gazdálkodik,
de már az ifjú műveltsége városi,
s a cimborájával csupán vadászni jött
e tájra, hol véletlen folytán lepte meg
a lányt; hogy megszeresse, én intézem úgy.
A lényeg ez. Ha tetszik, minden részletét
láthatjátok, s hogy nézzétek, javaslom is.
Ha nem csalódom, itt jön épp szerelmesen
az ifjú, és vadászpajtása van vele.
Kettesben megtanácskozzák a helyzetet.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
2. Dyskolos 620–773.
A fülig szerelmes Sóstratos az előzőkben leánykérőbe indult Knémónhoz, de mielőtt bekopogtathatott volna hozzá, összetalálkozott és hamarosan barátságot kötött Gorgiasszal, s az ő tanácsát megfogadva, noha városi létére ilyen munkához nem szokott, vele együtt kiment a földekre kapálni, abban a reményben, hogy majd ott, mihelyt a szomszédos földterületen Knémón is dolgozni kezd, előadhatja házasság iránti kérelmét reménybeli apósának. Fáradsága hiábavaló volt, Knémón nem mutatkozott, mert a Pan-szentélyhez, áldozatot bemutatandó, váratlanul idegenek érkeztek, s az öregembert a gyanakvás és az óvatosság otthon tartotta. De az "idegenek", kiderül, történetesen Sóstratos anyja és szolgálói, s velük Sikón, a bérelt szakács, céljuk pedig az, hogy áldozatukkal biztosítsák Pan jóindulatát: a fiú babonás anyjának ugyanis előző éjszaka éppen a phyléi Pan jelent meg álmában. Folynak tehát az áldozati előkészületek, megjön a kapálásból jócskán lebarnultan Sóstratos, aki az áldozatra már frissiben szerzett barátját, Gorgiast is meghívta – mindenki bent van a barlangszentélyben, így kezdődik a 4. felvonás. Simiké, Knémón öreg szolgálónője előbb a vödröt ejtette bele a kútba, aztán a kapát is, mellyel a vödröt szerette volna kihúzni, s Knémón, aki maga ereszkedett volna le értük, a kút mélyére zuhant, Simiké tehát segítségért kiabál. A segélykiáltásait rosszmájú megjegyzésekkel kísérő, utóbb a kútba zuhant Knémónt ócsároló szakács mindig is a komédia póriasabb komikumot képiselő szereplői közé tartozott, de Sikón személyes okokból is sértett dühvel gondol Knémónra: az áldozat és az azt követő lakoma előkészületei közben ő és Getas, Sóstratosék egyik szolgája, külön-külön kölcsönkértek volna tőle egy üstöt, ám a harapós öreg mindkettőjüket kurtán-furcsán elutasította, mi több, Sikónnak még néhány jókora korbácsütést is kiosztott. Knémónt mindenesetre, Sikón ellene elharsogott tirádájával párhuzamosan, Gorgias és Sóstratos kihúzzák a kútból, s az öreget a kútbaesés okozta fizikai és lelki megrázkódtatáson kívül éppen Gorgias önzetlen segítsége ébreszti rá, hogy egész korábbi életét hibás elvekre alapozta, ezért békejobbot nyújt korábban különválásra kényszerült feleségének, Myrrhinének, a családfői jogokat pedig ünnepélyesen Gorgiasra ruházza, aki – frissiben szerzett jogaival élve – nem is késik hivatalosan házastársakká nyilvánítani féltestvérét és Sóstratost. (Az 5. felvonásban Sóstratos még kimódolja, hogy Gorgias viszont az ő nővérével kelhessen egybe, Getas és Sikón pedig "bosszút állnak" Knémónon, újra kölcsönkérésekkel bosszantják a tehetetlenül tiltakozó öreget (ez a bosszú mondhatni a költői igazságszolgáltatás is Knémónnak a cselekmény során elkövetett gorombáskodásaiért), végül betuszkolják őt az immár kettős menyegzővé átalakult lakomára.)
SZIMIKÉ
Segítség, jaj, segítség, jaj nekem, ki jön
segítségünkre ?
SZIKÓN
Héraklész, felséges úr,
az istenekre, démonokra, hagyjatok
minket, hogy végre békén áldozzunk italt.
Be furcsa ház: ütleg, szitok meg jajgatás.
SZIMIKÉ
Gazdám a kútban van!
SZIKÓN
Hogyan?
SZIMIKÉ
Hogyhogy hogyan?
A vödröt és kapát kihozni szállt alá.
De megcsúszott véletlenül, s belézuhant.
SZIKÓN
No, csakhogy egyszer házsártos vénemberünk
úgy tett, nagy Ég, ahogy helyes volt tennie.
Derék anyó, most rád került a sor.
SZIMIKÉ
Hogyan?
SZIKÓN
Mozsártörőt, követ s egyéb ilyesmiket
dobj rá felülről.
SZIMIKÉ
Szállj le érte, kedvesem.
SZIKÓN
Hogy rajtam is beteljesedjen egy mese,
s a kútban eb marjon meg? Istenemre, nem!
SZIMIKÉ
Ó merre jársz most, Gorgiasz?
GORGIASZ (éppen megérkezik)
Im, itt vagyok!
Mi kell, anyó?
SZIMIKÉ
Mi? Hát elismétlem megint:
gazdám a kútban van.
GORGIASZ (a barlang felé)
Siess, hé, Szósztratosz,
jöjj már ki!
SZÓSZTRATOSZ (kilép a barlangból)
Menj előre, és követlek én.
Gorgiasszal el
SZIKÓN
Dionüszosz, vannak hát mégis istenek!
Az áldozóknak üstödet sem adtad, ó,
szentségtörő irigy, no idd a kút vizét,
egészen idd ki, hogy ne kelljen senkivel
megosztanod. Bosszút, ím, érted állnak így
a Nümphák, mert ki egy szakácsot bántani
merészelt, el nem vitte szárazon soha.
Mivelhogy mesterségünk szentséges dolog:
egy asztalost akárki sért, nem éri baj.
A LEÁNY (kilép a házból)
Jaj, csak nem halt meg, mentsétek meg jó apám!
SZIKÓN
Miféle jajveszékelés! Ez sem segít…
…
Már szinte biztos, hogy lejut hozzá, s szegényt
a mély kútból a napvilágra húzza fel.
Nagy istenek, mulatságos látványt igér,
ha majd megáll remegve itt a ház előtt.
Mi engem illet, én örömmel látom őt
viszont, Apollón úgy segítsen, férfiak.
Ti, asszonyok meg érte hintve szent italt,
imát is mondjatok, hogy megmentsék öreg,
rossz csontjait, habár örökre béna lesz,
de így az isten és a néki áldozók
számára szomszédsága elviselhetőbb,
s ezek szakácsnak elhívnak majd máskor is.
SZÓSZTRATOSZ (visszajön)
Déméter istenasszony és Aszklépiosz
s a többi isten is legyen tanúm, soha
nem láttam jobbkor fuldokolni, emberek,
senkit se, szinte már édes jobblét ölén.
Mert Gorgiasz, amint az udvaron vagyunk,
a kútba ugrott rögtön, én s a lány pedig
a kút kávája mellett álltunk tétlenül.
Mit is tehettünk volna? Legfeljebb a lány,
tépvén haját, sírt s mellét verte szertelen.
Arany szerencse volt velem, nagy istenek,
hogy én lehettem ott szegényke gyámola.
Kértem, ne bántsa önmagát, istenszobor
szebb nem lehet, s a kútban vergődőt bizony
nem sokba vettem, bár elismertem, ki kell
őt mentenünk, de aggasztott a várt siker.
Vesztére hogy nem lettem én, kevésbe múlt,
mert míg a lányra néztem, ujjaim közül
háromszor is kibújt a rám bízott kötél.
De Gorgiasz új Atlasznak mutatkozott,
bátran kitartva végül is felhozta őt.
De erre már eljöttem én, mert nem tudom
fékezni önmagam, kevésbe múlt, s a lányt
majd megcsókoltam, oly vadul kívántam őt
nőmül. De már készülni kell, zörrent a zár.
Mit látok itt? Ó, Zeusz, megváltó istenem!
Knémón, Gorgiaszra támaszkodva, vánszorogva jön
GORGIASZ
Knémón, mi kell? Beszélj!
KNÉMÓN
Nagyon rosszul vagyok.
GORGIASZ
Szedd össze hát mégis magad!
KNÉMÓN
Ha meghalok,
nem lesz tovább a terhetekre már a vén
Knémón.
GORGIASZ
Beláthatod, nem jó magánosan,
hajszál hiányzott csak, hogy elpusztulj imént.
Ilyen magas korban rád férne már bizony,
Hogy éberen gondozzanak.
KNÉMÓN
Tudom, magam
hibáztam eddig. Hívd anyádat, Gorgiasz!
Az ember legtöbbször saját kárán okul,
az már igaz. Te, kis leányom, add kezed,
segíts feltápászkodni már.
SZÓSZTRATOSZ (magában, miközben a leány Knémónt átKARolja)
De jó neki!
KNÉMÓN (észrevéve Szósztratoszt)
Te meg mit ácsorogsz, gonosz, mi dolgod itt?
…
Mürrhiné, leányom, és te, Gorgiasz, figyeljetek,
élni sem kívánok én már, jobb nekem, ha meghalok,
hagyjatok meg ebben, úgyse cáfolhat meg senki sem.
Egyben tévedtem talán csak: hogy megélhet egymaga,
s önmagán segít az ember, senki másra nem szorul.
Ámde látva most, milyen hamar bealkonyul, s milyen
céltalan volt életem, belátom, elvem nem helyes.
Kell hogy álljon őt segítő társ az asszony oldalán.
Héphaisztoszra, attól lettem ily rideg, hogy másokat
láttam én, hogy élnek, és azt számítgatják csak, hogy hogyan
tudnának meggazdagodni, s azt hittem, hogy senki sincs
emberek között, ki másnak jót akar. Válaszfalat
vont körém ez, ámde Gorgiasz példája mást mutat:
mert amit velem ma ő tett, nagy s nemes lélekre vall.
Mert idáig ajtómhoz közel sem engedtem soha,
még a legkisebb segítséget sem nyújtottam neki,
szóra sem méltattam, és az életem mentette meg.
GORGIASZ
Hisz jogodban áll, s ha megtiltod továbbra is nekem,
nem nézek feléd sem, úgyse tettél eddig jót velünk,
én se véled.
KNÉMÓN
És ezentúl? Hogyha meghalok, fiú
– s azt hiszem, soká nem élek, érzem én, beteg vagyok –,
– s akkor is, ha még magamhoz térek, légy az én fiam,
és amim csak van, tekintsd tiédnek, ezt a lányt pedig
rád bízom, férjhez te add, hiszen ha tán felgyógyulok,
akkor sem lesz vőlegény, ki tetszésem megnyerheti,
én pedig továbbra is hadd éljek ízlésem szerint.
Minden mást intézz magad, ha átvetted a vagyonom,
hála isten, van hozzá eszed, s törődsz hugoddal is.
Birtokom két részre osztva, hozományul add felét,
másikat megtartva, láss el engemet s anyádat is.
Most segíts leülni, lányom. Kelleténél több beszéd
férfihoz nem illenék, de volna még néhány szavam,
egy-két szóval életismeretre hadd tanítsalak.
Volna minden ember szíve csak jószándékkal tele,
törvényszék se, börtönök se, háború se volna tán,
mert lehet középszerű vagyonnal élni boldogan.
Ám ha tetszik, énfelőlem hadd tegyétek így tovább,
én, a vén zsémbeskedő, sokáig útba nem leszek.
GORGIASZ
Nincs ellenvetésem, és amit kívánsz, elvállalom,
vőlegényt is úgy keressünk, hogy te egyetérts vele.
KNÉMÓN
Istenemre, nincsen erre több szavam, ne háboríts.
GORGIASZ
Épp veled kíván beszélni…
KNÉMÓN
Istenemre, hagyjatok!
GORGIASZ
… egy legény, ki kéri lányod.
KNÉMÓN
Engem az se érdekel.
GORGIASZ
KNÉMÓN
Hol van?
GORGIASZ
Itt. (Szósztratoszhoz)
No, jer közénk.
KNÉMÓN
Arcát nap sütötte, látni. Tán paraszt?
GORGIASZ
Való, apám,
nem ficsúr, ki naphosszat csak ténferegne tétlenül…
…
Szósztratoszhoz
Már apánk se tiltja tőled, rád bízom tehát hugom,
és amint az illik, ünnepélyesen, tanúk előtt
kész vagyok kiadni minden osztályrészed, Szósztratosz.
Görbe úton célba jutni nem próbálkoztál te sem,
tiszta jellemet mutatsz, s mi kell, a lányért vállalod,
bárha gyönge vagy s törékeny, szívesen fogtál kapát,
nem vagy rest dologra sem, s a férfit az mutatja meg,
hogy nem tartja többre önmagát, ha gazdag is nagyon,
más, szegényebb embereknél: az, ha sorsa változik,
nem törik meg, és ilyennek ismertük meg jellemed.
Csak maradj tovább is mindig így.
SZÓSZTRATOSZ
Azon leszek bizony.
Ám elég: a durva emberek dicsérik önmaguk.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
|