Szanszkrit irodalom

Tartalom:

1. Bevezetés

2. Aśvaghoṣa: Buddhacarita

3. Amaru és Bhartṛhari költészete

4. Ṛtusaṃhāra: „Évszakok köre”

5. Kālidāsa

5.1. A hadisten születése (Kumārasambhava)

5.2. Sakuntalá felismerése (Abhijñānaśākuntala)

6. Jayadeva: Gīta-govinda

7. Daṇḍin

8. Meseirodalom

     8.1. Pañcatantra

     8.2. A hulladémon huszonöt meséje

Az idézetek forrásai:

Asvaghósa: Buddha élete (Buddhacsarita), ford. Vekerdi József, Terebess Kiadó, Budapest 1999.

Vágyzuhatag: Amaru és Bhartrihari szanszkrit verseiből, válogatta, szerkesztette és az utószót írta Vekerdi József, Terebess Kiadó, Budapest 1997.

Kálidásza: Válogatott művei, Európa Könyvkiadó, Budapest 1961.

Arany János: Összes költeményei, vol. I, Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1973.

Dzsajadéva: Gíta Govinda: Pásztorének, ford. Weöres Sándor, Magvető, Budapest 1982.

Dandin: A tíz herceg története, ford. Wojtilla Gyula, Édesvíz Kiadó, Budapest 1998.

Pancsatantra, azaz Ötös könyv: Az életbölcsességnek régi indiai tankönyve, az emberek és állatok világából való mulattató és tanulságos történeteknek versekkel tarkázott világhírű gyűjteménye, ford. Schmidt József, Magyar Helikon, Budapest 1959.

A hulladémon huszonöt meséje: Szanszkrit tündérmesék, ford. Vekerdi József, Európa, Budapest 1963.

Bevezetés

A klasszikus indiai irodalomelméleti munkák világosan megkülönböztetik egymástól a tág értelemben vett irodalmon (vāṅmaya [vánmaja], „szavakból / nyelvből álló”, szöveg) belül a szépirodalmat (kāvya [kávja]) és a vallási / tudományos irodalmat (śāstra [sásztra]). Bizonyos felosztásokban az egységes śāstra helyett külön kategóriaként szerepel a Véda, az itihāsa-purāṇa [itihásza-purána] (ide tartozik a két eposz, a Mahābhārata [mahábhárata] és a Rāmāyaṇa [rámájana], illetve a mítoszokat, legendákat tartalmazó purāṇák [purána]), és a szorosabb értelemben vett tudományos / normatív irodalom (śāstra; ide tartoznak a különböző térsadalmi csoportokba tartozó, különböző életkorú emberekre vonatkozó életvezetési szabályokat előíró dharmaśāstrák [dharmasásztra], a különböző vallásfilozófiai, esztétikai, dramaturgiai, zenei, építészeti, orvosi, stb. traktátusok, de pl. a tolvajlás szakmáját leíró cauryaśāstra [csaurjasásztra] is). A szépirodalom, vagyis a kāvya minden esetben külön kategóriát alkot.

A śāstra és a kāvya közötti legfontosabb különbség funkciójukban rejlik: amíg egy śāstra-szöveg előír, utasít, tanít, addig egy kāvya (a szó szépirodalmi művet is jelenthet) elsődleges célja az olvasó / hallgató / néző gyönyörködtetése, és ha van is didaktikus szerepe, ez csak alárendelt lehet. Amint azt Abhinavagupta, a kiváló X. századi kasmíri filozófus és esztéta megfogalmazta, a Véda (és a normatív irodalom általában) úgy tanít minket, mint a tanítómesterünk: utasításait, előírásait feltétlenül elfogadjuk; az itihāsa-purāṇa-szövegekből úgy tanulhatunk, mint egy tanácsokat adó baráttól; a kāvya pedig úgy tanít minket, mint egy szerető feleség.

A Védákat általában, és így a Védák himnuszait sem tekintették sohasem szépirodalomnak Indiában, hasonlóan más szent szövegekhez. A két nagyeposz esetében már nem ilyen egyértelmű a helyzet. A Mahābhāratát és a Rāmāyaṇát is elsősorban az itihāsa kategóriába sorolták, ugyanakkor a Rāmāyaṇa hagyomány szerinti szerzőjére, Vālmīkire úgy tekintettek, mint az első költőre (kavira), eposzára pedig mint az első kāvyára, és a Mahābhāratával kapcsolatban is születtek a kāvya esztétikáján alapuló értelmezések.

Az első kāvyák a Kr.u. első évszázadokból maradtak fenn, és az elmúlt kétezer évben az indiai szubkontinens minden vidékén születtek és születnek ma is kāvyák. Hagyományosan három irodalmi nyelv alkalmas arra, hogy rajta kāvyát írjanak: a szanszkrit (saṃskṛta [szanszkrita]), a prákrit (prākṛta [prákrita])[1], és az apabhraṃśa [apabhramsa].

A kāvya irodalomnak a hagyományos felosztás szerint két nagy ága van: a śrāvya [srávja] („hallgatható”) és a dṛśya [drisja] („nézhető”). Előbbibe a lírai, epikus és prózai műfajok tartoznak, utóbbiba pedig a dráma. A śravyán belül megkülönböztetünk padya [padja], azaz metrikus, gadya [gadja], azaz prózai, és miśra [misra], azaz verset és prózát vegyítő műveket. A padya kategóriába tartozik a laghukāvya [laghukávja] és a mahākāvya [mahákávja] műfaja, a gadyába a kathā [kathá] és az ākhyāyikā [ákhjájiká], a miśrába pedig a campū [csampú].

A laghukāvya jelentése „rövid költemény”, és egy vagy néhány versszakból álló, metrikus alkotások tartoznak ide. Az egyetlen versszakból álló költemény (muktaka) általában egy érzelmet, hangulatot közvetít az olvasó számára, gyakran több jelentésrétegen keresztül. Lehet párbeszédes, ábrázolhat egy rövid jelenetet, de lehet egy táj, egy évszak, egy napszak leírása is. A jelenetekben a művelt olvasó számára azonnal felismerhető karakterek szerepelnek, például a szerelmes üzenetet közvetítő dūtī [dútí], a kurtizán (gaṇikā [ganiká]), a rivális feleség (sapatnī [sapatní]), és számos nő- és férfitípus, pl. a naív, tapasztalatlan lány (mugdhā [mugdhá]), a szenvedélyes, tapasztalt nő (pragalbhā [pragalbhá]), stb. A muktaka költészet mesterei voltak Amaru és Bhartṛhari [bhartrihari]. Több, általában téma szerint rendezett gyűjteményt (kośát [kósa]) is összeállítottak muktakákból.

Ugyancsak a laghukāvyák közé tartoznak az egymáshoz lazán kapcsolódó versszakokból álló, viszonylag rövid, lírai jellegű költemények. Tipikus műfaj ezen belül „a hat évszak leírása” (ṣaḍṛtuvarṇana [sadrituvarnana], pl. Ṛtusaṃhāra [rituszamhára]: „Az évszakok köre”), de ide sorolhatók az igényesebben megírt vallásos himnuszok (stotrák [sztótra]) is. A khaṇḍakāvya [khandakávja] szintén több versszakból áll, de ebben az esetben valamilyen történet is megjelenik a háttérben, amely összefogja a leíró verseket, pl. a dūtakāvya [dútakávja] műfajában a költemény elbeszélője üzenetet küld szerelmének (vö. Kālidāsa [kálidásza]: Meghadūta [méghadúta], „Felhőkövet”). Végül érdemes megemlíteni a rejtvényeket és a carmina figuratát (citrakāvya [csitrakávja]), utóbbiak lehetnek például csak egy- vagy kétféle mássalhangzót tartalmazó versek, vagy olyan versszakok, amelyeket egy bizonyos ábrába írva meghatározott minta szerint kell kiolvasni.

A mahākāvya annyit tesz, hogy „hosszú költemény”, és tágabb értelemben minden hosszú, összefüggő verses, prózai és kevert kāvyát ide lehet sorolni. Szorosabban véve a mahākāvya a sargabandha [szargabandha] szinonímája, vagyis a fejezetekből (sarga) (énekekből) álló, elbeszélő jellegű költeményé. A sargabandhában elbeszélt történet forrása lehet az itihāsa, vagyis a két nagy eposz, a Mahābhārata és a Rāmāyaṇa, vagy a purāṇák mítoszai és legendái, illetve a költő megénekelheti egy régebbi vagy kortárs királynak, leggyakrabban patrónusának dicső tetteit is. A sargabandhának általában van egy hőse (nāyaka [nájaka]) és egy ellenhőse (pratināyaka [pratinájaka]), és az események meghatározott csomópontok körül szerveződve haladnak előre. A költő művét számos leíró résszel gazdagíthatja, melyek témái lehetnek pl. egy város, a tenger, egy hegy, az évszakok, nap- vagy holdkelte, vízi játékok, szerelmi jelenetek, menyegző, tanácskozás, csata, stb. A sargabandha építőköve a versszak, ezt ékesíti a költő az alakzatokkal (alaṅkāra [alankára], „dísz”), és a mondathatár is legtöbbször egybeesik a versszak határával, illetve elsősorban a leíró részek esetében több versszak alkothat egy mondatot.

Az ind hagyomány a következő hat sargabandhát tartja a műfaj csúcsteljesítményének: Kālidāsa [kálidásza] (kb. 400–450): Kumārasambhava [kumáraszambhava] („A hadisten születése”) és Raghuvaṃśa [raghuvamsa] („Raghu nemzetsége”); Bhaṭṭi [bhatti] (V–VI. század): Rāvaṇavadha [rávanavadha] („Rávana megölése”); Bhāravi [bháravi] (600 körül): Kirātārjunīya [kirátárdzsuníja] („Ardzsuna és a hegylakó”); Māgha [mágha] (VII–VIII. század): Śiśupālavadha [sisupálavadha] („Sisupála megölése”); Śrīharṣa [sríharsa] (XII. század): Naiṣadhacarita [naisadhacsarita] („Nala tettei”).

A próza (gadya) kāvyán belül két műfajt különböztet meg a hagyományos irodalomelmélet: a kathāt és az ākhyāyikāt. A kathā története kitalált (forrása lehet a meseirodalom, elsősorban a Bṛhatkathā [brihatkathá]), az ākhyāyikā pedig történeti, életrajzi témát dolgoz fel. A kathā tipikusan egy csodás elemekkel tarkított szerelmi történet, melyben a hős számos viszontagság és kaland után nyeri el a hősnő kezét; ennek megfelelően számos leíró részt tartalmaz a szereplőkről, a természetről és a helyszínekről. Az ākhyāyikā jellegzetes témái pl. a lányszöktetés, a hős felemelkedése, a hatalomhoz vezető útja, csatajelenetek, és ezek elbeszélését is is leíró részek gazdagítják. Formailag a két műfaj közötti különbség abban rejlik, hogy amíg az ākhyāyikā fejezetekből áll, melyeket átvezető versek választanak el egymástól, addig a kathā nem tagolódik részekre és csak prózai szöveget tartalmaz. Ezeket a klasszikus irodalomelméleti művekben megszabott különbségeket nem minden író tartotta fontosnak, és a kathā és az ākhyāyikā közötti határvonal a művekben gyakran elmosódik.

A gadyakāvya építőegysége a mondat, amely a különböző igeneves szerkezetek révén nyomtatásban akár egy egész oldalra kiterjedő hosszúságú is lehet. Fontos jellemzői ennek a prózastílusnak a hosszú szóösszetételek, melyek megalkotásakor a költő egyrészt számos hang- és szóalakzatot használ, másrészt a szavak gondos megválogatásával és azáltal, hogy az összetételeket nem csupán egy módon lehet felbontani, két vagy akár többféle értelmezésre is lehetőséget ad az olvasónak.

A leghíresebb szanszkrit gadyakāvyák: Subandhu [szubandhu] (VI–VII. század): Vāsavadattā [vászavadattá] (a hősnő neve); Bāṇa [bána] (VII. század első fele): Harṣacarita [harsacsarita] („Harsa király tettei”) és Kādambarī [kádambarí] (a hősnő neve); Daṇḍin (700 körül): Avantisundarī [avantiszundarí] (a hősnő neve), ez utóbbinak az eleje maradt fenn Avantisundarī-kathā címen, illetve a közepe Daśakumāracarita [dasakumáracsarita] („Tíz ifjú tettei”) címen.

A klasszikus indiai drámára általánosan jellemző a prózai és metrikus részek ötvözése, valamint a többnyelvűség. A magasabb társadalmi rendbe tartozó szereplők (isten, király, miniszter, hadvezér, pap, szent ember, stb.) szanszkrit nyelven, a nők és az alacsonyabb kasztúak pedig valamelyik drámai prákrit nyelven (śaurasenī [sauraszéní], māgadhī [mágadhí], stb.) beszélnek.

A színdarab általános elnevezése rūpaka [rúpaka], ezen belül több műfajt is megkülönböztet a hagyományos drámaelmélet. A legmagasabb rendű műfajnak tekintett nāṭaka [nátaka] cselekménye egy, az eposzokból, purāṇákból és egyéb mítoszokat és legendákat tartalmazó szövegekből merített történeten alapul. Főhőse egy király vagy egy emberi alakot öltött isten, domináns esztétikai minősége (rasa [rasza], „íz, hangulat”) pedig a heroikus (vīra [víra]) vagy az erotikus (śṛṅgāra [sringára]), de a többi rasa (elsősorban az adbhuta, „csodás”) is megjelenhet benne alárendelt szerepben. A cselekmény meghatározott szakaszokban és fordulópontokon keresztül jut el a végkifejletig, amely szerencsés kell hogy legyen. A prózai és a verses részek nyelve is egyszerű, nem tartalmaz hosszú szóösszetételeket; a felvonások (aṅka [anka]) száma általában öt és tíz között van. A legismertebb nāṭaka Kālidāsa [kálidásza] Śakuntalā [sakuntalá] felismerése című drámája.

A prakaraṇa [prakarana] cselekménye egy, a szerző által kitalált (vagy esetleg a meseirodalomból vett és átdolgozott) történeten alapul. Főszereplője egy bráhmana, egy miniszter, vagy egy kereskedő, aki számos nehézséget leküzdve teljesíti a kötelességét, nyeri el a hősnő szerelmét, és / vagy szerez vagyont és megbecsülést. A hősnő származhat tisztes családból vagy lehet kurtizán. A darabban sokféle karakter színre léphet: életművészek, kereskedők, tolvajok, rendőrök, általában a városi lakosság minden rétege. A domináns rasa az erotikus, de mellette a heroikus is megjelenhet; a felvonások száma öt és tíz között mozoghat. A leghíresebb prakaraṇa Śūdraka [súdraka] Mṛcchakaṭika [mriccshakatika] című darabja (magyarul Az agyagkocsika címmel olvasható Schmidt József erősen tömörítő fordításában).

A nāṭikā [nátiká] renszerint négy felvonásból áll, és benne a király szerelmes lesz egy fiatal lányba, aki viszonozná is a szerelmét, azonban a rangidős királyné féltékenysége megnehezíti, hogy a pár egymásé legyen. Egy ravasz miniszter cselvetése aztán meghozza a kívánt eredményt, és végül a királyné is kiengesztelődik, és a lányt is befogadja a király háreme.

A prahasana [prahaszana] leginkább a bohózatnak felel meg. Cselekményét az író találja ki, és darabjában mindenféle, főleg alacsony rangú szereplőt felvonultathat, akik általában egymást próbálják rászedni. Az uralkodó rasa természetesen a komikus (hāsya [hászja]).

A bhāṇa [bhána] egyfelvonásos monológ, egyetlen szereplője a viṭa [vita], egy idősödő életművész, akit rendszerint megbíznak valamilyen feladattal, például hogy békítsen ki egy szerelmespárt. Feladata teljesítése közben a viṭa bejárja az egész várost, és a legkülonfélébb emberekkel elegyedik szóba, így például kurtizánokkal, költőkkel, szerzetesekkel, kereskedőkkel, stb. Mivel nagyon jó emberismerettel rendelkezik, azonnal rájön minden apróbb és nagyobb titokra, amit a többiek rejtegetni próbálnak előle, és ironikus megjegyzésekkel végül mindig kiszedi belőlük az igazságot. Mivel a színpadon végig egyetlen szereplő van, a párbeszédeket is egyedül mondja el, ami a gyakorlatban úgy történik, hogy egy „Mit mondasz?” kérdés után mintegy megismétli beszélgetőtársa szövegét. A bhāṇa domináns rasája is a komikus.

A fentieken kívül a klasszikus drámaelmélet még több más, kevésbé művelt műfajt is ismer.