Aśvaghoṣa: Buddhacarita

A szanszkrit nyelvű kāvya első ránk maradt emlékeinek szerzője egy buddhista költő, a Kr.u. 100 körül élt Aśvaghoṣa [asvaghósa]. A hagyomány úgy tartja, hogy eredetileg Śiva-hitű brāhmaṇa volt, és így részesült az ortodox tudományos és költészettani képzésben, mielőtt áttért a buddhizmusra és tudását új vallása szolgálatába állította. Két fennmaradt kiseposzán (sargabandha) kívül írt Buddhát dicsőítő himnuszokat és drámákat is, utóbbiak töredékeit pálmalevél kéziratokon fedezték fel a belső-ázsiai Turfánban.

Aśvaghoṣa két sargabandhája közül a Buddhacarita [buddhacsarita] Buddha életét és a megtéréséhez vezető eseményeket beszéli el, a Saundarananda [szaundarananda] pedig Buddha féltestvérének, Nandának a megtérését. Mind a két műben fellelhetjük a kāvya ismertetőjegyeit: a tipikus leíró részekre példa Kapilavastu [kapilavasztu] városának vagy Nanda szépséges feleségének, Sundarīnak [szundarí] a bemutatása a Saundaranandában (a szerelmes, lírai jelenetek világosan mutatják, hogy jó költőhöz illően Aśvaghoṣa jártas volt a szerelem tudományában, a kāmaśāstrában [kámasásztra]), és a klasszikus költészettani munkákban definiált hangalakzatokat (śabdālaṅkāra [sabdálankára]), szóalakzatokat (arthālaṅkāra [arthálankára]) és versmértékeket is megtaláljuk mindkét költeményben.

Ugyanakkor Aśvaghoṣa nagyon sok szállal kötődik a korábbi eposzi hagyományhoz, azon belül is elsősorban a Rāmāyaṇához. Vālmīkit név szerint is említi, és többször is párhuzamba állítja Buddha életének eseményeit Rāma királyfi történetével. Természetleírásaiban is sok hasonlóságot mutat a Rāmāyaṇa leíró részeivel, és például a szóismétléssel mint költői eszközzel is jóval gyakrabban él, mint a későbbi klasszikus költők.

Aśvaghoṣa Buddhacarita („Buddha élete”) című kiseposza nagyon népszerű volt a buddhisták körében, tibeti és kínai nyelvre is lefordították. Szanszkrit eredetije azonban sokáig lappangott, és csak a XIX. század végén került egy kézirata, amely a mű elő első tizennégy énekét tartalmazza. Tartalma röviden a következő: Gautama herceg születése, gondtalan élete a palotában; találkozása egy öreggel, egy beteggel és egy halottal; Gautama elhagyja a palotát, és remetének áll; sikertelen kísérletek a visszahívására; Māra [mára], a Kísértő és lányainak legyőzése; megvilágosodás: Gautamából Buddha lesz.

Az alábbi részletben a XIII. éneket olvashatjuk Vekerdi József fordításában.

XIII. ének: Mára legyőzése

Igen, de míg mind a világ javára
királyi bölcsek ivadéka ott ült,
és ünnepelte az egész teremtés,
megrettent Mára,[1] az igaz tan átka.

Virágnyilas Szerelem-isten néven
imádják őt sokan a nagy világban
balgán, de mások a valót jól tudják:
fő ellensége ez a megváltásnak.

Három fia: Gőg, Öröm és Botorság,
s három leánya: a Gyönyör, a Vágy s Kéj,
döbbenve kérte: mi okozta búját?
Ő így közölte velük aggodalmát:

„Magára öltve a kitartás vértjét,
és megfeszítve az igazság íját,
birodalmamból ki akar szorítni
e bölcs — ezért sújt le a rémület rám.

Ha most legyőz és énrajtam erőt vesz,
megváltás útját a világba tárja,
uralmam elfogy, megürül hatalmam,
akár trónjáról lebukó királynak.

Mielőtt szeme látásra kinyílna,
mielőtt még kisiklana kezemből,
reátörök, hogy szétzúzzam e tervét,
mint áradó víz lesodorja gátját.”

Markába fogta a virágos íjat,
az észbontó öt nyilat is ragadta
a józan elme ős megzavarója,
s indult a fához. Vele ment hat sarja.

Balkézbe fogva íjának a végét,
egyik nyílvesszőt pergetve a jobbal,
így szólította meg a fánál ülőt,
lét tengerén át túlpartra igyekvőt:

„Fel, talpra, harcos! Rettegsz a haláltól?
Törődj tiszteddel, ne a megváltással!
Nyiladdal hódítsd meg a fél világot,
így jutsz Indrához az égi világba.

Ezen az úton haladni dicsőség,
ezen haladtak a régi királyok.
Királyi bölcsek sorába születtél,
szégyen, ha koldus leszel ősi nemből.

Ám ha nem mozdulsz, makacsul kitartasz,
vigyázz, erős légy fogadalmaidban,
mert látod itt ezt a nyilat kezemben?
Meglőttem ezzel a Napot is egykor.

Ettől sebezve az eszét vesztette
Purúravasz is, a Hold unokája.
Sántanu[2] nem volt ura önmagának,
hát akkor más, a mai gyenge korban?

Hát talpra tüstént, térj rögtön eszedhez,
mert már fullánkját mereszti e nagy nyíl,
melyet nem lövök ki a párban járó,
szerelemes csakraváka-madarakra.”

De mindhiába: nem ügyelt e szókra,
ültéből nem kelt fel a Sákják bölcse.
Ekkor kilőtte a nyilat rá Mára,
és ráuszította fiát-leányát.

Ő nem törődött a kilőtt vesszővel,
nem ingott meg a szilárd nyugalomban.
Megdöbbent Mára e kitartás láttán,
majd halkan így szólt, gondokba merülve:

„Elbódította ez a nyíl Sivát is,
s a Hegy Lányáért[3] szerelemre lobbant.
Ő észre sem vette a nyíl ütését.
Nincs tán eszénél? Vagy a nyíl nem ez volt?

Virágnyilat nem vesztegetek én rá,
lányomat, Kéjt sem küldöm oda hozzá.
Törjön rá szörnyek iszonyú csordája,
üvöltve, ütve, fenyegetve bőszen!”

Egy gondolattal felidézte népét,
hogy porba zúzza Sákják csoda-bölcsét.
Nyüzsgött-sereglett szolga-hada tüstént,
kezükben dárda, buzogány, dorong, kard.

Vadkan, hal, öszvér, teve, ló pofájú,
oroszlán, tigris, elefánt fejű rém,
háromfejűek, suta félszeműek,
lógó hasúak, csupa-var hasúak,

kecskén lovaglók, pöfeteg lábúak,
szigony-körműek, kard- s dárda-fogúak,
fatörzs-karúak, kicsavart törzsűek,
fél-orcájúak, hasitott szájúak,

rézszínü, sárga, csupa-vér bőrűek,
dorong-kezűek, füst-szürke hajúak,
rongyokba bújtak, elefánt-fülűek,
lenyúzott bőrt vagy semmit viselőek,

fél arcuk sápadt, fele testük zöldes,
rőtek meg szürkék, feketék meg sárgák,
kígyó-karúak, övükön kolomppal,
repedt csengőkkel csunya zajt csapóak,

markolva nyársat, magasak, mint pálmák,
kicsik, mint törpék, vicsorogva rútul,
birka-fejükhöz madarak testével,
macska-fejükhöz torz emberi törzzsel,

borzas hajúak, kopaszok, csimbókkal,
kötél-ruhában, csupa rongycafatban,
vigyorgó arccal, szemüket meresztve,
erőt apasztón, a szivet zsibbasztón,

vad ugrásokkal haladva előre,
átbukfencezve az előttük állón,
tolongva-lökve, levegőbe szökve,
csapatostul fák tetején nyüzsögve,

vad táncot lejtve, szigonyuk csóválva,
süvöltve, súlyos buzogányt emelve,
diadalmasan bika-hangon bőgve,
tűzlánggal égő, lobogó hajukkal.

E rusnya szörnyek hada körbevette
a bódhi-fát[4] és az alatta ülőt,
s megálltak, várva a gazda parancsát,
hogy rontsanak rá, elemésztve-rontva.

Az éj leszálltán, mikor elközelgett
Mára s a nagy bölcs nagy összecsapása,
a föld megrendült, beborult a mennybolt,
lángok lobogtak, a világ morajlott,

a szélvész búgott, a vihar süvöltött,
csillag nem égett, feketült a holdfény,
sűrű sötétség takarta a földet,
kavargott-forrott valamennyi tenger,

a sziklabércek repedezni kezdtek,
a kígyó-szellemek a támadásra
méltatlankodva Márára szegezték
pillantásukat s dühösen sziszegtek.

Csupán a tisztult, szent isteni bölcsek
nézték közönnyel, szánakozva Mára
próbálkozását, mert lelkük a legfőbb
Törvényben élve, haragot sem ismert.

A fánál Mára gyülevész hadának
gyilkos szándékú gyülekezte láttán,
a megváltásnak közeledtét várva,
minden igaz lény „Üdv, üdv!” szava zengett.

A nagy bölcs nézte az igazság-bontó,
feléje rontó sereget nyugodtan,
és meg se rezzent, nem félemedett meg,
akár oroszlán a tehéncsordában.

Ekkor kiadta a parancsot Mára
a szörny-seregnek, hogy ijesszenek rá,
és fegyverével ki-ki rája támadt,
hogy megzavarja szilárd nyugalomban.

Cikázó nyelvvel, hegyes agyarakkal,
égő szemmel, mint a Sárga Korongú,
kitátott szájjal, meredő nyárs-füllel
álltak elébe, rémítni remélve.

Hiába álltak szörnyű alakokban,
fenyegetően, rémítve előtte,
nem vette őket komolyan, csak nézte,
mint vidám, pajkos gyerekek játékát.

Egy, vérbe forgó, iszonyú szemekkel,
buzogányát rá magasra emelte,
ám megmerevült buzogánya, karja,
mint egykor Indra kezében a villám.[5]

Mások fatörzset, köveket ragadtak,
ámde nem bírták a bölcsre hajítni.
Fástul, kövestül a földre lebuktak,
mint Vindhja-sziklák,[6] ha lesújt a mennykő.

Mások felszökve levegőbe, onnét
dobtak rá fákat, követ és szekercét,
de ottmaradt mind, levegőben függve,
mint esti felhőkön a megtörő fény.

Más szalma-csóvát vetett a fejére,
hegycsúcsnyit, lánggal lobogóan izzót,
ám az megállt fent, mihelyst kivetette,
s szentsége révén ezerfele porlott.

Más, mint az Égősugarú az égről,
parázs-esőt szórt fejére magasról,
mint Méru bérce a világ végnapján
szétporló sziklák izzó arany-ércét,

de a tűz-zápor sziporka-esője,
mikor lehullt a bódhi-fa tövére,
lótusz-szirommá vált rőten a földön
szelídsége végtelen erejétől.

Hiába támadt fenyegetve sok vész,
özönnyi fegyver, test- s lélek-emésztő,
nem mozdult ültében a Sákja-szentség,
szándéka mellett kitartva barátként.

Kígyókat fújt rá másiknak a szája,
mint korhadt fának kígyótanya-odva,
de megbűvölten, közelébe érve
sziszegni, marni, mozdulni se tudtak.

Viharfelhővé vált némelyik ördög,
villám, mennydörgés szörnyű robajával,
és kőzáport szórt a fára magasból –
s virágesőként pergett le a földre.

Nyilat feszített íjára a másik,
de ott lobbant el, mielőtt kilőtte,
mint lobbanékony, vad férfi haragja,
amely lelkében meddően emészti.

Öt nyílvesszőt lőtt egyik ki a bölcsre,
de mind megállott, nem érte el egy sem,
ahogy megbénul az öt érzék abban,
aki nem vágyik születésre, kéjre.

Másik dühödten vetette magát rá,
hogy agyoncsapja buzogány-ütéssel,
de összeroskadt, mielőtt elérte,
mint kit lehúznak a földre a vétkek.

Egy rút boszorkány, koponyát szorító,
varázzsal készült bódítni a bölcset,
de csak kóválygott körülötte folyton,
mint tanuláskor a lusta figyelme.

Másik merően szegezte szemét rá,
hogy megperzselje szemének a lángja,
— s előtte állva, nem látta bölcset,
ahogy nem látja javát a mohó vágy.

Nehéz kősziklát emelt fel a másik,
— hiába fáradt, lerogyott alatta,
mint üdvre vágyó, aki nem tudással,
csak önkínzással akar érni célhoz.

Sok más oroszlán- s hiéna-alakban
csapott üvöltést, bömbölve-vonyítva,
hogy minden élő reszketve figyelt fel,
gondolva, mennyet hasít meg a villám.

Az erdőkben az elefántok, őzek
mind szétfutottak vagy földre lapultak,
s az éjszakában ijedt csipogással,
mint nappal, rebbent fel a sok madárraj.

E fülrepesztő, iszonyú zsivajban,
melytől megdermedt valamennyi élő,
ő meg se rezzent, nem ijedt meg, nem félt.
Garuda[7] sem fél, ha a varjú károg.

Minél kevésbé zavarta a bölcset
a félelmes had kusza támadása,
annál vadabbul tört ellene Mára.
A szégyen és düh hajszolta a hitványt.

Amíg a Törvény gonosz ellensége
ily vad haraggal támadta a szentet,
egy láthatatlan, csoda fényt árasztó
szellem keményen szólt a levegőből:

„Ne fáraszd, Mára, magadat hiába!
Gyűlölködésed hagyd abba, nyugodj meg!
Ő ostromodtól meginogni nem fog,
mint Méru bérce a vihar dühétől.

Hamarébb hagyja el a tűz az izzást,
a víz az ömlést, a föld a nyugalmat,
mint szándékát ő, akinek erőit
világkoroknak szent érdeme adta.

Szándék, kitartás, s valamennyi élő
iránti részvét oly erős e hősben,
hogy nem kel fel, míg a valót nem látja;
akkor kel a Nap, ha az éjt elűzte.

Ha fát dörzsölnek, kigyullad a tűzláng;
ha földet ásnak, vízhez jut az ember;
kitartással ő is eléri célját;
nincs lehetetlen, igaz úton járva.

A szenvedélyek nyomorúságától
beteg világot könyörülve szánja
ez a nagy orvos, s a tudás gyógyírját
keresve fárad; akadályt ne lásson!

Sok útvesztőben tévelyeg az élet,
s ő fáradsággal keres igaz ösvényt.
Bűn megzavarni útbaigazítót!
Kalauz kell eltévedt karavánnak.

A vak sötétben elbuknak az élők,
s ő tudás mécsét gyújtja a világnak.
Kioltani nem szabad ezt a lángot,
akár az éjben elfújni a mécsest.

A világ születések tengerébe
merült el, s nem bír túlpartra kijutni.
Ő eljött, hogy az árból kisegítse.
Ne bántsa, aki becsületet ismer!

Levele tűrés, gyökere kitartás,
virága jóság, értelem az ága,
gyümölcse Törvény a tudás fájának —
mikor kisarjadt, ki ne vágja senki!

Hamis látszatok erős kötelébe
hurkolt világot szabadítni készül,
kemény bilincsek letörésén fárad.
Vesztére törnöd ilyen ügyben vétek.

Beteljesülni ma jött el a napja
mindannak, mit tett a felébredésért.
Ezért ül itt most szilárdan e fánál,
mint ős időknek nagy bölcsei régen.

A kincses földnek köldöke e szent hely,
minden malasztja ide gyűlt most egybe.
A széles földön méltóbb hona nincsen
elmélyülésnek, méltóbb helye üdvnek.

Nyugodj meg, Mára, magad ne emésszed.
Erőd, hatalmad ne silányítsd dölyffé.
Ne bizakodj el, a szerencse tűnő.
Ingó talajra sose vesd a lábad!”

Midőn a szellem befejezte szózatát,
s rendíthetetlen nyugalommal ült a bölcs,
a vesztes Mára megalázva távozott,
világ-butító nyilait cipelve el.

Veszítve kedvét s a csatát, a hadsereg
a földre dobta köveit, fatörzseit,
s futott dühödten a világba százfelé,
mint üldözőktől menekülnek vert hadak.

Menekül a gonosz ördög, vesztesen,vert hadával.
A diadal ama szenté, győztesen vak homályon.
Kiderül a borus égbolt, Hold kacag, mint a szép nő.
Szirom-özön a magasból illatos permetet szór.

 
(Vekerdi József fordítása) 

Amaru és Bhartṛhari költészete

Amaru és Bhartṛhari [bhartrihari] a muktaka költészet, vagyis az egyetlen versszakból álló költemények szanszkrit nyelvű mesterei.

Amaru életéről csupán fantasztikus legendák maradtak fenn, az egyik változat szerint király volt, akinek a testébe egy időre beleköltözött Śaṅkara [sankara], a híres filozófus, hogy elsajátítsa a szerelem művészetét (erre a célra egy nagy háremmel bíró király teste alkalmasabbnak látszott, mint egy önmegtartóztató bráhmanáé). A IX. században írt irodalomelméleti munkát idézik, tehát ez előtt kellett élnie. Neve alatt egy száz versből álló gyűjtemény maradt fenn, Amaruśataka [amarusataka] címen, bengáli, dél-indiai, nyugat-indiai és egy kevert recenzióban (a közös versek száma mintegy ötven). Amaru költészetében a śṛńgāra-rasa, vagyis az erotikus esztétikai minőség az uralkodó, és mind a beteljesült, mind a boldogtalan szerelem számos változatát, tipikus helyzeteit sokszor újítva, az apró részletek pontos, érzékeny megfigyelésével örökítette meg, megannyi verses miniatúrát hozva létre.

Bhartṛhari életéről sincsenek megbízható forrásaink, talán a VI. században élt. Három, egyenként száz-száz verset tartalmazó gyűjtemény maradt fenn a neve alatt: a Śṛṅgāraśataka [sringárasataka] („A szerelem száz verse”), a Nītiśataka [nítisataka] („A bölcsesség száz verse”)és a Vairāgyaśataka [vairágjasataka] („A lemondás száz verse”). Az egyik legenda szerint a költő nem tudott választani a világi és a világtól elvonult élet között: többször buddhista kolostorba vonult, de biztos ami biztos a kocsija mindig a kapu előtt várta. A legenda szépséghibája csupán annyi, hogy a versek alapján Bhartṛhari nem buddhistának, hanem Siva-hivő hindunak tűnik. Bhartṛhari szerelmi lírájára nem annyira a különböző konfigurációjú jelenetek részletekre ügyelő kidolgozása a jellemző, mint inkább egy személyesebb, olykor intellektuálisabb hangvétel. Már a Śṛṅgāraśatakában is találunk az ézékiség meghaladásáról és a szerelmi örömök hiábavalóságáról szóló verseket, a Vairāgyaśataka költeményei pedig már a múlandóságról, az anyagi világtól való elszakadásról vallanak.

Az alábbiakban Weöres Sándor fordításában olvashatunk néhányat Amaru és Bhartṛhari verseiből, formahű fordításban.

Amaruśataka (részletek)

Mért duzzogsz? Sok a halk sírás, kezeiden morzsolva könnycseppjeid…
Sírsz még jobban is, és zokogsz, ha szeretőd bölcs szóra hallgatni fog,
Féltékeny haragot megún s közönyösen hágy el, szalad más után,
már akkor te alázatos s odaadó volnál, de késő a bú.

Férj és nő közös ágyon; arcukat a dac fordítja két fal felé.
Szó nélkül heverésznek és haragosan, bár égnek egymás iránt.
Lassanként a szemük zugán ragyog a vágy, nézésük egymáshoz ér:
nincs többé harag és dac, felkacag a pár, s egymást karolják vígan.

„Hölgyem!” „Férjem!” „Apaszd örök haragodat!” „Mérgemben bántlak talán?”
„Bánom bűneimet.” „Ne bánd, egyedül én vagyok mindenben hibás.”
„Akkor mért ez a sok sírás, sikogatás?” „Hát ki előtt sírok én?”
„Előttem.” „Ki vagyok neked?” „Szeretőm.” „Nem vagyok az, hát sírok.”

„Hol jársz, te karcsu-derekú, a vak éjszakában?”
„Vár rám a kedves; oda surranok én, hol ő van.”
„Mondd lányka, nem remeg a szíved a mély magányban?”
„Kísér a hű szerelem istene hosszu nyíllal.”

Távolból hazatért a férj; az epedő szépasszony az éjre várt,
s a vendégsereg, ott csacsogva, nem akart útjára indulni még.
„Megcsípett a gonosz bogár!” sikogott, lengetve kendőt, a nő,
mécsest oltva a lengetéssel: „Késő van, távozzatok!”

Vándornak neje néz az útra, hol a férj majd visszatér egy napon.
Bámul hosszan a messzeségbe. Jön az éj, árnyékba bújt már az út.
Elbúsúl szive. Lép egyet hazafelé. Egyszerre mégis megáll,
sóhajt: „Hátha e percben ér ide?” Csak áll és vár s a távolba néz.

Bhartṛhari: Śṛṅgāraśataka (részletek)

Tévednek ám azok a lángeszű bölcs poéták,
kik hirdetik s hiszik az asszonyi gyöngeséget.
Hisz villogó szemeik Indra vasát legyőzték,
és minden isteni hatalmat, a gyöngeséggel.

Őrjítenek, kitüzesítenek s kinevetnek aztán,
csábítanak, de hidegek maradnak az ő szívükben,
rátörve férfiak egészen tárva maradt szivére;
mért nem közelegnek a testhez irgalomúl a szépek?

Ha őt nem látjuk, megidézni vágyjuk,
és hogyha látjuk, megölelni vágyjuk;
ölelve őt, a csoda-pillogásút,
két test, kivánjuk, vadul egybeforrjon.

Éjfél múltán, a vágy és szerelem idején, már lelankadva kéjtől,
sebzett szájával egy korty italért esedezik kedvesétől a férfi,
ám elgyengült barátnője keze közül a korsó kicsusszanva reccsen,
hát édes bor helyett őszi sugarakat ihat, tiszta holdfényt az ifjú.

A görhes, félvak, sánta, reszketeg inu, görbe, nyavalyás,
szeméten tengődő, sebeiben takart, éhen epedő,
nyüvekkel, bőrbajjal teli kopasz eb, roncs váz, nem eleven,
de mégis fut nőstény után. Holtat is megöl a szerelem.

A nagy halász, a Szerelem, kifeszíti ékes
nőkből kötött fonalait a Lét tengerében,
ajkuk csalétkira csapó halakat (mind férfi)
könnyen kifogja, süti vad Szenvedély tüzében.

Bhartṛhari: Nītiśataka (részletek)

Dölyfös kamasz voltam s folyton őrjöngtem, mint párzó elefánt,
bolond elmém hitte, hogy az egekig ér bennem a tudás.
De aztán bölcsek közt végre felismertem kicsiségemet,
s botorságom, gőgöm hamarosan elmúlt, mint tavaszi láz.

Bölcsesség: csoda-kincs, csupán keveseké; rejtekben őrzött vagyon.
Bölcsesség ad erőt, sikert, sok örömet; minden tudás tőle jő.
Bölcsesség: idegenben ő a vezetőnk; nincs isten őnála jobb.
Bölcsesség, a király lehull színed előtt. Állat, kiben nincs tudás.

Kit pénze fölvet: nemes is, tudós is,
megszívlelendő valahány tanácsa,
erényes, ékes-szavu és hatalmas.
Honnan fakad rang s uri sors? aranyból.

Míg hallgat, csúfneve kuka; ha szól, bármi szépen: szeles csak;
orcátlan, hogyha közeledik; és lusta, távol maradva;
gyávának mondja nagyura, ha tűr; lázadó, hogyha nem tűr;
szolgának lenni de kutya-nehéz! Szent se bírná nyugodtan.

Fület tudásvágy, nem a füldísz ékít,
kezet szívesség, nem a karkötőlánc,
testet nyomorgók segitése és nem
szantáli balzsam teszi csillogóvá.

Lágy napsütés, tavaszi fény veti szét a bimbót;
lótuszt a hold deleje tár ki az éjszakában;
kéretlen ad vizet az ég tetején a Felhő:
önzetlenül az igazak így segítik egymást.

Perzselték a kopasz fejét a sugarak, s vágyott az árnyék felé,
hűs nyugtot keresett, s a sors úgy akará: dús lomb tövében leült,
ott egy kő-szerű nagy gyümölcs lepotyogott, s reccsent a tar pőre fej.
Így jár mind, kit a jószerencse odahágy: balsorsa les mindenkit.

Bhartṛhari: Vairāgyaśataka (részletek)

Kincsért túrtam a földet, és a hegyek érc-kebelét olvasztottam én,
átkeltem veszedelmes tengereken és tiszteltek uralkodók,
bűvös szókat is értve, régi temetők mélyén tanyáztam soká,
és félpénzt se kerestem ennyi csodatett révén. Hát hagyj el, te vágy!

Élvezni élünk, de kiég a létünk.
Kiszenvedünk mind, de a szenvedés él.
Időnk lejár és az idő tovább fut.
Elpusztulunk és csak a puszta vágy tart.

Kimúlt minden vágy és vele a becsülés meg szeretet is;
ahány kortársam volt, a magas egeket lakja valahány;
keserves mozdulnom; bot emeli a hátat, ködös a szem:
a múlástól mégis didereg ez a rossz test, a nyomorult!

Étkem csupán az alamizsna meg egy pohár víz;
fekvőhelyem fekete föld, utitárs a testem,
koldus-ruhámat a nagy ég tartja össze,
ó jaj! de vágyaimat el nem emészti semmi.

Ékes város: a nagy király valaha ott élt és csodás udvara,
bölcs jóságu tanácsurak serege és holdfényes orcáju nők,
délceg, hetyke királyfiak, mulatozás, bájos regék s dalnokok,
mind emlékezet-útra tüntek, az idő elvitte - üdv néki, üdv!*

*)Az utolsó sorban az "üdv" szó félreérthető: nem pozitív, hanem negatív értelemben kell felfogni. "Akinek hatalmából minden az emlékezet útjára távozik - leborulunk az Idő előtt." Az idő (kála) szó fejezi ki a megszemélyesített Végzet fogalmát is.

Egyik percben gyermek; s szerelem-örömöt másodika hoz;
ma condrát sem húzhat; s közeleg az idő, hogy vagyona dús;
de már sorvadt testtel didereg a halál díszletei közt,
színészként, elmúlás szerepe az övé: jő s tovatűnik.*

*)A két utolsó sor szó szerinti fordítása: "Élete végeztével az ember, vénség-sorvasztotta tagokkal/ mint ráncokkal ékesített testű színész, eltűnik a Halál színpadának függönye mögött".

Akár Gangá partján, örökös ima közt múlik el időnk;
vagy élünk oly nőért, ki mesebeli hűség, csupa erény;
vagy isszuk mint nektárt, a dalokat, a könyvek sok-ezerét:
mit ér, míg csöpp létünk tovaoson, akármely cselekedet?

Az ágyam föld; párnám nem a puha kebel: kar a fej alatt;
a mécsem fényes Hold; vihar a legyezőm, menny a takaróm;
az égtájak, mint nők, hevesen ölelő, hű kegyeseim;
zarándok, vágy nélkül, örökig aluszik: a Semmi ura.

Nemzőm: szél! s te szülőm: göröngy! te vezetőm: fény! társaságom te: víz!
testvérem: levegő! kitárt s a magas ég kékjébe nyujtott kezem
áld s elhágy titeket. Közös szeretet él mindnyájatokban, s ezért
elvágjátok a tévelygés gomolyagát: Brahmába szétolvadok.*

(Weöres Sándor fordítása)

Ṛtusaṃhāra: „Évszakok köre”

A hagyomány Kālidāsának tulajdonítja a hat indiai évszakot (nyár, esős évszak, ősz, tél, télutó, tavasz) leíró költeményt, a Ṛtusaṃhārát [rituszamhára], de elképzelhető, hogy Kālidāsa korát megelőzően, valamikor a II. és az V. század között keletkezett. A hat évszaknak megfelelően a költemény hat részből áll, az egyes részeken belül a versszakok tartalmilag lazán, inkább csak hangulatukban kapcsolódnak egymáshoz, ugyanakkor versmértékük megegyezik, kivéve az egyes részeken belüli záró versszakokat, ahol vált a metrum (hasonlóan a sargabandha énekeihez), megfelelve a laghukāvyán belül a saṃghāta [szangháta] („gyűjtemény, csoport”) műfajának. Hasonló évszakleíró betéteket már a Rāmāyaṇában is találunk, elképzelhető, hogy ezek eredetileg önálló költemények voltak és később illesztették be őket az eposzba.

A Ṛtusaṃhāra szerzője kiváló költő volt: verseinek varázsát az elegánsan, könnyedén áradó ritmus, a képek finom részletei, valamint a természetleírás és a szerelmi jelenetek ízléses ötvözése adják.

Az alábbiakban Weöres Sándor formahű fordításában olvashatjuk a tavasz leírását.

Tavasz

A zsenge mangó-rügyek íja vesszei:
a húrja: méhraj, libegő virágfüzér:
kalandos íjász, vígan érkező Tavasz
a szomjú szívek seregét legyőzi most.

Virág a fákon, szövevény a lápon,
a nőket égő szerelem vadítja,
szökell a szellő, tele illat-árral,
napkelte, alkony betelik gyönyörrel.

A drágakővel kerített tavaknak,
a holdvilágos-ragyogású nőknek,
virágözöntől sűrűterhű fáknak
ki ad bűbájt? a Kikelet hatalma.

Szantálfa-ékszer kebelén a lánynak,
leheletében buja béthel-illat,
s a pánt, vonagló csípejét övezve,
simulva bíztat puha élvezetre.

Piros fonott öv, csupa vadnövényből,
hajló kerekded derekán kígyózik:
s hová virágfürt finom árnya omlik,
emlői völgyét színesíti sáfrány.

Fülén hűsítő üde karnikára
sötét hajában viruló asóka
s fej-ék felett dús-ragyogású jázmin —
gyönyör magának, meg a kedvesének.

Az asszony arcán laza kézvonással
húzott ecset-nyom, valamint a lótusz:
vad élvezet közt fakadó verejték
lemossa végül a szerelmes órán.

Lepelbe bújva, habos öltözékbe,
a szépek égnek örök izgalomban,
a szenvedély még szeretőjük ágyán
se hagyja nyugtuk, sose csillapulnak.

A testtelen víg hatalom szünetlen
fogyasztja, húzza, haloványra gyötri
sóhajtozással, sűrű ásítással
A nőt, ha úton van az élte-párja.

Az orca sápadt, a tekintet égő,
lankadt a test, és feszülő az emlő
és lágy a csípő — ezer-egy alakban
mutatkozol meg, szerelem hatalma!

A bágyatag kéj elözönli testük,
a bor fakítja szavaik zenéjét,
szemöldjük árnyán a tekintet álmos:
a nőket így átalakítja vágyuk.

Az illatos fát, a liánt, a sáfrányt
kívánja sok szép, kit a vére hajszol
s mósusz- meg szantál-keveréket áhít
s kifesti keblét színes-illatosra.

Keresztülütve szerelem nyilától
lefejti súlyos köpenyét az ember:
kevés ruhát hord, amelyet pirosra
a lakkfa festett, s aloé itatta.

Mangófa-nedvtől berúgott kakukk-hím
kering a nőstény körül indulatban:
lótuszvirágon here-méh időzik
bizalmasával enyelegve hosszan.

Piros kötegben kel a zsenge hajtás,
a vaskos ágak belehorgadoznak
s ha jár a szellő a virág-díszek közt,
szerelmesem, már ne tagadd a vágyad.

Asóka-fák mind tövükig pirulnak,
korallként ágas-bogasan merednek
s az ifju szűz, míg egyedül tekint rá,
bánatba bódul s az okát nem érti.

Sarjat fakasztó atimukta kinyílt virágát
szellő becézgeti a kényesen-ékes ágon,
lepkék körüllebegik és körüludvarolják,
zúdítva vágy zivatarát a magányosokra.

Friss és csodás az amarantusz: a pompa teljét
távollevő ara tekintete adja néki:
Mindenkit egy-szerelem nyűge kötöz, ha ránéz,
szívét ezer-nyilú Tavasz sebesíti, párom!

Lánghoz hasonlatos a büszke, sötét korall-fa,
hajlong a kinsuka-fa, roskadozik virágtól:
s tüstént a föld, ha tavasz érkezik, oly virító,
mint ifju lányka libegő piros öltözetben.

Mért is ne gyúlna ki az ifju, bolond, heves szív,
láttán a kinsuka-virágnak, amely pirosló,
égő, miként a papagájnak a csőre? mért is
csattogni víg fülemüléknek ezernyi hangon?

Könnyelmű kis fülemülék, csacsogók, kacérak,
megrészegítik a fület, meg a szívet, elmét,
felbujtva mind a hites asszonyokat s a sok lányt,
s erkölcs, szemérem odavész a családi lakból.

Élő sziromzuhatag ágakon ingva habzik,
harsány kakukkfi dala széled a rengetegben:
dajkálja mind, tereli mind a kelő fuvallat
s mihelyt letűnt a havazás: örömünk kigyullad.

Bűvös liget ragyog a jázmin-özön díszében,
csábítva, mint ha szerető ajakán mosoly kél
s bódítja még a remeték nagy erős szívét is,
hát még a szenvedelem-űzte világi népet!

Gyöngy-ék a keblen, aranyöv derekat kerítve,
lágy karcsú test, szerelemittasan elterülve:
mily szép a nő, ha jön a kedvteli Madhu hónap
s báját segíti a madárdal, a méhe-zsongás!

Nagy hegytetőn üde virágban a lombos erdő,
vén fák csúcsát sűrű madársereg ékesíti,
méhraj zsibong a kavicsos kusza fennsíkok közt,
s ezt látva, kedv lepi az emberi szívet-elmét.

Mangófa pírja virul, és a kamasz, ha nézi,
sír és alél, szeme lezárul a kábulattól,
arcát kezébe temeti, s jaja messzire hangzik,
sóhajt a kedvese után, akit el nem érhet.

A kókila dala és a méhek ittas zenéje
s a sziromözön a fényben: mind a szívekbe-vájó-
hegyű nyíl a szerelem zengő virág-íja húrján
s lobog a gyönyör, a sóvár kéj az íjász nyomában.

Homokos úton a szellő rázza mangófa ágát,
arany-ölű remegő pásztáit élő-virágnak:
feledi az utasember, hogy kiszikkadt, kifáradt:
a tavasz irama áthat roskatag ballagásán.

Kikelet a kakukk-ének nagy hatalmával ejti
rabul a jegyesek édes sugdolózó beszédét:
s mosolyukat üde jázmin villogó hó-színével,
amely a fogukon ég: s lomb-árnnyal ölelkezésük.

Szirom-erezetű arccal, szomjú nézés hevével,
babona-erejű dísszel, hetyke csúcsos kebellel,
fekete parazsú szemmel, álmatag szemsugárral
a csinosak elorozzák még a szentek szívét is.

Kis ajakuk íve méztől illatos, álom-édes,
szemük ide-oda surran biztatón és kacéran,
Mozog a csípejük, és bimbó libeg fürtjeik közt:
nem ez a csele az ifjú nőknek minden tavasszal?

Bimbók a szélbe heves illatokat lövellnek,
délceg kakukk-kakasok szüntelen énekelnek,
felhőzve méh-csapatok ezrei döngicsélnek,
józan, rideg szüzek is ingatag útra térnek.

Sok holdas este ragyogó-remegő sugárral,
szél-suttogás, fülemülék dala, röpke dongók,
édes, nehéz itala isteni éjszakáknak:
annak köszönd, akinek íja virág-fonású!

Ajkán méz: az asóka méze: dala méh-zsongás a bimbók körül:
fénylő fogsora jázmin: arca kivirult lótusz a forrás felett:
lélegzése a berki szél: az öröm-ünnepségen ő a vezér.
Pártákat kinyitó Tavasz, míg a világ áll, adj nekünk ünnepet!

(Weöres Sándor fordítása)

Kālidāsa

Kālidāsa [kálidásza] az indiai hagyomány és a modern irodalomtörténet vélekedése szerint is a legnagyobb alakja a klasszikus indiai irodalomnak. Valószínűleg a Gupta-dinasztia udvarában alkotott, Kr.u. 400 és 450 között. Hatása a kāvya irodalom későbbi alkotóira felmérhetetlen, tudós kommentárokkal ellátott költeményei (elsősorban a Raghuvaṃśa) a tradicionális oktatás tananyagává váltak, műveinek kéziratai a szubkontinens minden részére eljutottak, Nepáltól és Kasmírtól Keraláig, Bengáltól Gudzsarátig.

Kālidāsa az egyetlen szanszkrit költő, akinek sértetlenül fennmaradtak művei a szépirodalomnak mind „nézhető”, mind „hallgatható” ágában: a laghukāvya („rövid költemény”) műfajába tartozik Meghadūta [méghadúta], „Felhő-követ” című, mintegy száz versből álló költeménye; a Raghuvaṃśa [raghuvamsa] („Raghu nemzetsége”) és a Kumārasaṃbhava [kumáraszambhava] („A hadisten születése”) a sargabandha („énekekből álló mű”, műeposz) műfaját képviselik; három drámája is fennmaradt: az Abhijñānaśākuntala [abhidnyánasákuntalam] („Sakuntalá felismerése”), a Mālavikāgnimitra [málavikágnimitra] („Málaviká és Agnimitra”, Schmidt József fordításában címe: A király és a bajadér) és a Vikramorvaśīya [vikramórvasíja] („A vitézséggel megszerzett Urvasí”). A fentieken kívül még több kisebb költeményt is Kālidāsának tulajdonít a hagyomány (pl. Ṛtusaṃhāra), ezek szerzősége azonban bizonytalan.

A hadisten születése (Kumārasambhava)

Kālidāsa Kumārasambhava [kumáraszambhava] című kiseposza (sargabandha [szargabandha]) a hadisten fogantatásához vezető eseményeket írja le. Az istenek hatalmát egy démon veszélyezteti, akit egy jóslat szerint egyedül Śiva [siva] isten fia győzhet le. Śiva azonban feleségét, Satīt [szatí] gyászolva a Himalája (szanszkritul Himālaya) hegyeibe vonult meditálni, és esze ágában sincs figyermeket nemzeni. Indra, az istenek királya ráveszi Kāmát [káma], a szerelemistent, hogy nyilával ébressze fel a vágyat Śivában Pārvatī, Himālaya [himálaja] lánya iránt, akiről egy bölcs megjövendölte, hogy egyszer Śiva hitvese lesz. Kāma próbálkozása balul üt ki: a nyugalma megzavarása miatt feldühödött Śiva porrá égeti. Pārvatī ekkor elhatározza, hogy a Śiváéval felérő aszkézissel nyeri el a nagy isten szívét. Śiva álruhában keresi fel a hegy leányát, és így megbizonyosodva Pārvatī odaadó szerelméről beleegyezik a házasságba. Az eposzt a lánykérés, az színpompás esküvő és a nász jelenetei zárják.

Az eposz első énekében Kālidāsa a történet két szereplőjét mutatja be: Himālayát és lányát, Pārvatīt. Himālaya hegy és isten egy személyben, és Kālidāsa mesteri harmóniában ötvözi a természeti képeket az antropomorf jegyekkel. Ugyanakkor a leírás sokszínűsége, melynek fontos alkotóeleme a zene, a költészet világának teljességére is utal. Pārvatī az eposz egyik főszereplője, Śiva leendő hitvese, így szépségének részletezése helyénvaló a mű kezdetén. A leírás a hagyományos „lábtól a hajig” (pādādikeśāntavarṇana) sorrendet követi.

Első ének

Egy isten-arcú hegyet őriz Észak,

Himálaját, a hegyek ős királyát.

Két óceán közt, Kelet és Nyugat közt

toronylik égnek fejedelmi orma.

Oltalmazója, a hatalmas Méru,

táplálja bércét csoda-kincs-özönnel,

varázsfüvekkel, gyönyörű kövekkel

lakatja jól, mint a tehén a borját.

Tűzlángu ékkő terem áldott mélyén,

képét a csúcsok hava nem rútítja —

a Hold kerekjét se gyalázza egy folt,

szeplője elvész a sugárözönben.

A hegycsucs izzó vörösérce fénylik,

akárha bíbor kora-alkony égne:

nap-áldozásnak hiszi azt a tündér,

felölti gyöngyét, s fut az esti táncba.

Ott már a szétmart elefánttetemnek

az olvadó hó tovamosta vérét,

de még a gyöngy, mit koponyája rejtett,

ragyog fehéren az oroszlán vackán;

ott felmenekszik nap-arany csucsokra

a sziddha-szellem, ha riasztja zápor,

s a hegyderékon lebegő kis felhő

friss hűvösével megüdíti testét;

ott fenn a vérszín hegyiföld levével

rajzol betűket puha nyírfaháncsra

tündérleány-nép, ha szerelmet áhít,

ugy írja vágyó levelét hivének;

ott zsongva-zengve fut a sűrü sás közt

barlang-torokból kicsapó fuvallat,

versenyre kelve a magasban úszó

szellem-lovas-had daloló karával;

ott gyengekérgű szaralának dőlve,

csiklándó bőrét elefánt vakarja,

s a zsenge fából sürü gyanta esordul,

illattal öntvén el a hegytetőket;

ott éji órán a varázsnövények

barlang-zugokba beszivárgó fénye

mint rezge mécsláng, hunyorogva nézi

erdőn-csavargó szerelem csatáját;

ott kinnarák szép szeretői járnak,

ringó csipőjük, sima keblük súlya

lassítja léptük, s töri gyenge sarkuk

a zúzos ösvény, szironyos havával;

ott, hogyha kél a Nap, a Fény-lövellő,

az éji árnyék menekül riadtan,

s az óriás-hegy kebelére vonja

az oltalmáért remegő kis árnyat;

ott jak-farok dús legyezője lendül,

körüllegyezve a Hegyek Királyát;

dúsbojtu gyapja fejedelmi jelvény,

holdfényfehérség sugaraz belőle;

ott légben úszó fuvolások rejtik

barlang-tanyák kék hüvösébe párjuk;

felhők uszálya von elébük függönyt,

ha könnyü fátyluk pirulón lebontják;

ott elhüsölhet kihevült vadásznép

a lassu Gangá-vizesést porító,

a dévadáru-galyakat cibáló,

a pávafarkat-fodorító szélben;

ott égbe tör fel az örök-havas csúcs,

alatta jár-kél a Nap, égi útján,

s lótuszt rabolni le-leszáll a Göncöl

magas lakából hegyitó-tükörre.

És felruházta a dicső Teremtő

a földet-tartó-erejű hatalmast,

szent áldozathoz füveket növellőt

a Bércek Áldott Fejedelme névvel.

A Hegy-király, hogy ne szakadna magva

jegyezte egykor hites asszonyául

lelkük-szülöttét a nagy Ősatyáknak,

az ifju Ménát, kit imádtak bölcsek.

S betelve násszal, a gyönyör-fakasztó

szerelmes órák lobogó tüzével,

órája jöttén a világszép Méná

király-urának örömül, fiat szült:

Majnáka bércét a világra szülte,

s az lett barátja a Vizek Vizének,

ki elfödözte, mikor Indra isten

levágta szárnyát a makacs hegyeknek.

Majd Siva első felesége, Szatí,

fájlalva atyja s ura vad viszályát,

jógába mélyedt, s odahagyva testét,

Ménába szállott, hogy az ujraszülje.

S a földet-tartó-erejű királynak

dicső erényű felesége, Méná,

oly szépre szülte, amilyen teremhet

a tiszta jóság s türelem frigyéből.

Sugár szökellt szét születése napján,

örömre gyúltak a teremtett lények,

virág esőzött, üde szellő lengett,

és harsonáztak a nagy égi kürtök.

Villó sugár font koszorút köréje,

elöntve kék fényzuhataggal anyját,

akárha ékkő tüze felsziporkáz

lazúr-ölében a Vidúra-hegynek.

És nődögélvén, sokasult erénye,

szépsége kincsét a napok növelték,

miként növő hold halovány karéja

mind fényesebben ragyog éjről éjre.

És Párvatí lett neve, „Hegy Leánya"

a Napszeműnek, s mikor anyja, mondván:

„U má” — „Ne tedd azt” — vezekelni óvta,

Umá nevet nyert a sugár teremtés.

Bár volt a Hegynek fia-lánya több is,

nem telt be mégsem gyönyörű Umával:

ezer virág nyit — a kizsongó méhraj

mégsem keres mást, csak a zsenge mangót.

Miként a mécsnek lobogó kanóca,

miként a Földnek az iramló Gangá,

miként a vénnek a tudás igéje —

Umá volt éke a királyi Hegynek.

Mandákiní hűs folyamárja mellett

bimbókorában, kicsi-lány-seregben,

becézve bábut, hajigálva labdát,

ízlelte játék arany-édes mézét.

Mint őszi hattyúk hüvös árnyu Gangát,

varázsfü-bokrot maga-fénye éjjel,

úgy látogatta tanulás-év jöttén

volt-életének gyarapult tudása.

S hogy zsendülőben ama korba lépett,

mely drágakőnél ragyogóbb a testen,

mely részegítőbb sürü pálmabornál,

mely szomju vágyak kifeszített íja, —

mint kép, ha éled az ecsetvonásra,

mint napsugárban ha kinyíl a lótusz,

kiteljesedvén olyan égi-szép lett

szirom-kibontó, üde ifjusága.

Lábujja hajló, finom ívü sarló,

derengve csillant csigafényü körme,

suhant a földön kicsi-könnyü lába,

akárha tóban vizirózsa rebben.

Előrehajló nyaka, háta íve

hattyút utánzott, a rekedt madár meg

csilingelő sok aranyéke, lánca

ezüstös hangját irigyelte tőle.

Mikor kerekded, simabőrü lábát

mintázta egykor a kegyes Teremtő,

a többi tagnak kerekítve formát,

a karcsu láb-ív idomát követte.

Platánfa törzse sima-szép, de hűvös

a combja élő melegéhez képest;

ormánya ifjú elefánt-bikának

bár szépen ívelt, selyeméhez durva.

Tökéletes-szép csipejének dombja

Sivát magát is lenyügözte később,

a Zordon Istent, ki az ormon székel,

kihez nem ért fel soha asszony vágya.

Pihéi pelyhes, puha selyme-árnya

elérte völgyét sima köldökének,

s ágyékkötőjén vakitón kicsillant,

mint éjszin ékkő öve drága csatján.

Oltárszobor-szép, szerelemre gyujtó

testén, középen, hasa hármas árka,

mint gömbölyített, csodamívü lépcső,

mely Káma istent hivogatva duzzadt.

Buján setétlett a kerekded bimbó

egymást-szorító, sima keble párján,

mely oly feszes volt, hogy egy inda rostja

nem fért közébe, teli melle völgyén.

Sirísa-rügynél finomabb volt karja,

s később, hogy Kámát Siva földre gyűrte,

a győztest mégis leigázta Káma:

hurkot vetett rá e szirom-karokkal.

Asóka-bimbó, amikor kifeslik,

nem versenyezhet gyönyörű kezével,

melyen a gyöngyház-ragyogásu körmök

homályba űzik a kelő Hold fényét.

Gömbölyded, ívelt nyaka oszlopára

napfényü gyöngysor vakitón fonódott,

s az ékesített meg az ékesítő

növelte egymás nyügöző varázsát.

Az égi Szépség, ha a Hold felé száll,

nem látja küllős sugarát a Napnak;

ha Nap lövell fényt, elenyész a holdfény —

de mind a kettő süt Umá szeméből.

Akárha bimbó nyit a vérszin indán,

vagy gyöngy ragyog szét a piros korallon —

réz-színü ajkán, ha örömre rebbent,

villant fehéren kacagása fénye.

Édes zenéjű szava hogyha csendült,

mint drága balzsam, csepegett a szívre;

a lágy kakukkszó, üde hangja mellett,

úgy szólt, akár a megereszkedett húr.

Szellőben ingó haloványkék lótusz

sejlett szemében; szelid őzsutáktól

tanulta gyengéd szeme-rebbenését,

vagy tőle lesték el a kedves őzek?

Szemöldökének felivellő rajzát

minthogyha festék, ecset írta volna,

és Káma isten, amióta látta,

már nem dicsérte csodamívü íját.

Az állatokban ha lakozna szégyen,

a hegyben élő jakok is bizonnyal

szégyellenék dús, puhabojtu farkuk

Umá hajának zuhatagja láttán.

Formálva testét, a dicső Teremtő

minden dologból a legékesebbet

gyűjtötte össze s pazarolta rá mind —

együtt kivánta valamennyit látni.

Hogy Nárada, az örök égi vándor,

meglátta, jósolt neki égi sorsot:

egy-asszonyául Siva kéri majdan,

s a Zordon Isten soha mást nem áhít.

Ezért hiába seregeltek kérők

a zsenge-szirmú kinyiló virághoz —

Sivának szánta a leányt Hegy-apja:

szent áldozatra csak a szent Tűz méltó.

Lányát Sivának odaadta volna,

de érte nem jött a hatalmas isten.

Ha tisztes ember valamit megáhít,

bölcs közbejáró segedelmét kéri.

Régtől, mióta a sugárszemű nő

testét levetvén, odahagyta férjét,

az Állatok Szent Ura asszony nélkül,

magában élt, és zabolázta vágyát.

A Hó Hegyének csupa-illat ormán,

hol zúg a Gangá, fuvoláz a szellő —

gyötörve testét, a hatalmas isten

felvette s tűrte a vezeklés jármát.

Népes kiséret seregelt utána,

nyírháncsruhában, koszorúk diszével;

éjfényü sziklán köribé leültek,

s arany-vörös por beszitálta testük.

Vadul kapálta Siva szent bikája

a jégborított, meredek hegyoldalt,

érchangja bődült, ha oroszlán morrant,

s a vadbivalyt is tovaűzte hangja.

A Nyolc Alakban örök-élő Isten

tüzet rakott fenn, eget-érő lángút,

és ő, ki adta a vezeklés üdvét,

magába fordult s vezekelni kezdett.

Hódolva néki, a Hegyek Királya

dicsőitette a Nagy Istent fennen,

s kegyét megnyerni, gyönyörű leányát

szűz lánysereggel maga küldte hozzá.

Szolgálatára im elébe járult

a karcsu lány, és Siva elfogadta.

Bár megzavarta hegyorom-magányát,

nem tántorult meg a Nagy Isten lelke.

A hajadon a patakból áldozathoz vizet mer,

hegyi füvet, üde bimbót szór az oltár kövére,

a nagyerejü Sivának rendre szolgál serényen,

s az a feje körül égő holdsugárban füröszti.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Sakuntalá felismerése (Abhijñānaśākuntala)

A Sakuntalá felismerése a legismertebb klasszikus indiai dráma, nyugati nyelvre (angolra) először Sir William Jones fordította le 1789-ben, majd szinte minden európai nyelvre számos változatban átültették, és Goethétől Goldmark Károlyig és Arany Jánosig nagyon sok művészre volt ihlető hatással.

Műfaját tekintve a Sakuntalá felismerése (Abhijñānaśākuntala [abhidnyánasákuntala]) nāṭaka [nátaka]. Ennek megfelelően a történet forrása a Mahābhārata [mahábhárata], főhőse egy király, hét felvonásból áll és szerencsésen végződik. A dráma cselekménye röviden összefoglalva a következő:

Duṣyanta [dusjanta] király vadászat közben egy remetelak közelébe vetődik, és elhatározza, hogy tiszteletét teszi. Egy fa mögül kikémleli, ahogy egy bájos lány társnői kíséretében a facsemetéket öntözi, és a segítségére siet, amikor a lány egy méhet próbál elhessegetni. Barátnőitől a király megtudja, hogy a lány nem más, mint a remeték vezetőjének nevelt lánya, Śakuntalā [sakuntalá]. A két fiatal egymásba szeret, és gāndharva [gándharva]-házasságot kötnek, vagyis egymáséi lesznek, majd egy idő után Duṣyantát elszólítja a kötelesség.

A szerelme után vágyakozó Śakuntalā szórakozottságában nem adja meg a kellő tiszteletet egy aszkétának, aki megátkozza: a férje el fogja felejteni őt, és csak akkor fogja újra megismerni, ha a lány megmutatja neki a szerelmi zálogul nála hagyott gyűrűt. Śakuntalā nem hallja meg az átkot, barátnői pedig nem árulják el neki, mert nem akarják felzaklatni, és mivel nála van a gyűrű, nem tartanak az átoktól. Śakuntalāról kiderül, hogy terhes, és nevelőapja útnak indítja férjéhez, Duṣyantához.

A király fogadja a remeték küldöttségét, de az átok miatt nem ismeri fel Śakuntalában hitvesét, és a gyűrű sem segít, mert a lány elvesztette fürdés közben. A király házipapja oltalmára bízza a számára ismeretlen nőt, amíg az meg nem szüli gyermekét, azonban Śakuntalát egy „asszony-forma fénynyaláb”, vagyis egy tündér elragadja. A következő jelenetben egy halászt lopással vádolnak, mert megtalálták nála a király gyűrűjét, amit ő valójában egy hal gyomrában lelt: ezt a gyűrűt veszítette el Śakuntalā. A király a gyűrűt meglátva rögtön mindenre visszaemlékszik, és megbánja, hogy elküldte a feleségét születendő gyermekével együtt.

Az utolsó felvonásban a király egy győztes háborúból hazatérőben kis időre megpihen Prajāpati [pradzsápati] remetelakában, ahol egy kölyökoroszlánnal játszadozó kisfiúra lesz figyelmes, és nagyon megszereti a gyermeket. Rövidesen kiderül, hogy a fiú valójában az édesgyermeke, majd belép Śakuntalā, akit a tündér ide hozott annak idején a palotából. Prajāpati tisztázza Duṣyantát a feleségével szemben elkövetett bűn alól, és a házaspár visszaindul a király székvárosába.

Híven ahoz a hagyományos ind felfogáshoz, hogy saját művének világában a költő az egyetlen teremtő, Kālidāsa nem követte pontosan a Mahābhāratában elbeszélt történetet, amelyben Duṣyanta nem egy átok miatt taszítja el hitvesét és gyermekét, hanem mert attól tart, a világ nem fogadná el törvényesnek a viszonyt és az abból született utódot. Kālidāsa a változtatással biztosítja, hogy a király szerelme végig töretlen maradjon Śakuntalā iránt és csak önhibáján kívül feledkezzen meg asszonyáról, s így a gyűrű megtalálását követő bűntudata és az elszakadás miatt érzett fájdalma is hiteles legyen. Íly módon a darab által közvetített esztétikai minőség, a śṛṅgāra-rasa [sringára-rasza], vagyis a szerelem „íze” csorbítatlan marad.

Az alábbiakban három részletet olvashatunk a Sakuntalá felismeréséből. Elsőként a bevezető jelenetet, amelyben a költő a bevett dramaturgiai eszközökkel vezeti át a nézőt a valódi világból a dráma világába. Ezután Arany János fordításában idézzük Śakuntalā megható búcsúját a remetelaktól, gyermekkori otthonától. Arany angol nyevből fordított le néhány részletet a darabból, így a szöveghűséget és a pontos formai megfelelést nem kérhetjük rajta számon, viszont kiválóan ráérzett a darab hangulatára és fordítása magán viseli a magyar irodalom egyik legnagyobb költőjének keze nyomát. Az ötödik felvonást (csakúgy, mint a bevezető jelenetet) Vekerdi József szanszkrit eredetiből készített fordításában olvashatjuk (a versbetéteket Tellér Gyula az eredeti versmértékeket követve ültette át magyarra).

Bevezető jelenet (prastāvanā [prasztávaná])

Áldás

Áldást hozzon ma rátok Siva, aki gyönyörű nyolc alakban ragyog fel:

ő az Első Teremtmény, a nagy áldozati Tűz, ő a Főpap, ki áldoz,

ő a Hold és a Nap, mely kijelöli az időt, ő a lengés a térben,

ő a csírák Szülője s az elevenek örök és végtelen mozgatója.

Az áldás után a színigazgató (az öltöző felé nézve) Kedvesem ha elkészültél az öltözködéssel, lépj elő!

a színésznő (belép) Kedves uram, már itt is vagyok! Parancsoljon, uram, mi a teendőn?

a színigazgató Kedvesem, a nézőközönség legnagyobb része művelt emberekből áll. Ma pedig Kálidásza új darabjával, a „Sakuntalá felismerése” című színművel készülünk fellépni. Ezért mindenki nagyon iparkodjék szerepében!

a színésznő Kegyed olyan jól tanította be a szerepeket, hogy semmiben sem lehet hiba.

a színigazgató Kedvesem, megmondom, mi a helyzet:

Nem akarok én dicsekedni,

amíg le nem aratja színdarabom a sikert.

Hiszen az okos sose bízik

túlságosan tudása erejében!

a színésznő (tisztelettudóan) Ez csakugyan így van. Méltóztassék hát megmondani, mi a legközelebbi teendőm?

a színigazgató Mi más, mint az, hogy a nézőközönség fülének gyönyörűséget szerezzünk?

a színésznő Akkor hát méltóztassék választani, melyik évszakról énekeljek?

a színigazgató Nemrég állt be a nyár, a gyönyörűségre-teremtett évszak, énekelj ma talán erről. Mert most

élvezet a tóba merülni,

szellő-szárnyon virágok illata száll,

csalogat a lomb lepihenni

s kipirul az ég, mikor a nap nyugovóra tér.

a színésznő Jó.

Zúgnak a darazsak, a méhek

a gyenge bibéjü sirísa-virág körül,

ha a hevülő-szivü lányok

fülbevalóként fülükre tüzik fel.

a színigazgató Kedvesem, gyönyörűen énekeltél. Íme, dalodtól lenyűgözött lélekkel úgy ül az egész színház, mintha képre volna festve. Most melyik színdarabot válasszuk, hogy megnyerjük vele tetszésüket?

a színésznő Hiszen kegyed éppen az elébb szíveskedett úgy rendelkezni, hogy a „Sakuntalát” adjuk elő, amely eddig még nem került bemntatásra.

a színigazgató Kedvesem, jó, hogy eszembe juttattad. Ebben a pillanatban ment csak ki a fejemből. Hogy miért? Azért, mert

Lenyűgöző dalod hangja úgy elragadta szívemet,

mint az itt jövő Dusjantát a fürge lábú antilop.

(Mindketten távoznak)

Vége a bevezetésnek

(Vekerdi József és Tellér Gyula fordítása)

Negyedik felvonás (részlet): Śakuntalā búcsúja a remetelaktól

kanwa

Ti fák, magányunk fái, halljátok szavam!

Szakuntalá nem nedvesíté úgy soha

Kiszáradt ajkit a folyamból, hogy előbb

Kristály vizéből tiszta szeretettel

Ne öntött volna szomjú gyökötökre.

Gyakran szerette volna fürteit

Virágitok tömött füzérivel

Ékítni, de mert oly gyöngéd vala,

Egy szál virágtól is nem foszta meg.

Szemlélni volt csak, legfőbb öröme

Feslő bimbaitok tavasz-díszét;

Oh, mondjatok hát szíves búcsú-szót neki!

Ma, még ma hagyja el szülőhonát,

Hogy hites férje udvarába menjen.

(Egy „Koil" madár hangja hallik)

Csitt! Hallod? hallod a fák válaszát,

Nővéreinkét, a „Koil” dalában?…

Útjára jó kivánattal bocsátják

Az ő kedves Szakuntalájokat.

(Hangok a levegőben)

Isten veled, utazz kéjjel hűs folyam-part mentiben,

Hol virágzik gyönge lótusz, s a nap égő súgara

Sátoros fák méla árnyát soha átal nem töri,

Míg körötted szende szellő hűs hulláma játszadoz.

Könnyü legyen lábad nyoma, minden lépted lebbenés,

Valahol jársz, liliomból hintse szőnyeg útadat.

Menj uradhoz, menj örömmel, és szíved legyen vidám,

Mert ahol jársz, hol te átmégy, a természet mosolyog.

(Mind ámulva hallgatják)

gautami: Leányom, az erdő szüzei (nymphái), kik téged testvéri módon szeretnek, íme boldog kívánatokkal eresztenek útra. Végy búcsút tőlük, illendően.

szak.:(Illően meghajtja magát és tovább menve, — leánybarátjához, félre.) Bármennyire óhajtom, édes Prijamvadá, viszont meglátni férjemet, lábam még sem akar indulni, most, hogy itt kell hagynom örökre kislány-korom tanyáját.

prij.: Nem vagy te egyedül, kedvesem, ki a megválás gyötrelmét érzed. Amint a válás perce közeledik, az egész liget részt látszik venni bánatodban.

Búvában a gímnyáj is teutánad,

Felejt legelni; pávád a gyepen

Elhagyja táncát; s ím a fák magok

Halvány levélt hullatnak, köny gyanánt.

szak.: Atyám, hadd vegyek búcsút, mielőtt távozom, kedves jázminomtól, a berek holdfényétől. Majd úgy szeretem e növényt, mintha testvérem volna.

kanwa: Jó, jó, gyermekem; tudom, mily testvérileg szereted e kúszó növényt. Itt van jobbra.

szak.:(odamegy.) Édes jázminom, te a kúszó növények pompája, mily öröm nézni, hogy ily szeretettel csüggsz férjeden, a mango fán; de kérlek, bontsd ki egy pillanatra ölelő karjaidat, s öleld meg testvéredet; látod, ő elmegy messze, messze, és téged sohasem lát többé.

kanwa:

Szívemnek az volt édes szándoka

Leányom, oly férjhez hogy adjalak,

Ki rád méltó legyen; s ily férfiút

Nyerél magadnak önnön érdemiddel.

Hozzá sietsz most, s oly bizalmasan

Fogsz rajta csüngeni, mint jázminod

Szerelmes karját fonja ím ezen

Délceg mango körül. Bízd védurára,

Mint én uradra bízlak tégedet

S e pillanattól fogva számüzök

Szívemből minden aggályt sorsodon.

Menj útadra, gyermekem.

szak.: (Prijamvadá-, s Anaszújához.) Nektek hagyom emlékül, édes társaim. Viseljetek rá gondot, ha én elmentem.

mindkettő: (könnyekre fakadva.) Hát minket kire bízol édes? Ki visel ránk gondot, ha elmégy?

kanwa: Ejnye, Anaszújá, nem szégyelled? töröld le könyedet. Így kell enyhítni barátotokat, midőn minden segélytek s vigasztalástokra volna szüksége? (Indulnak mind.)

szak.: Atyám, látod kedves őzemet? ott legel épen a remetelak mellett. Nemsoká leborjazik, máris alig bírja. Ne felejtsd el megüzenni, ha majd anyává lett.

kanwa: Nem, nem.

szak.: (érzi, hogy valami húzza visszafelé.) Mibe akadt a ruhám? (Megfordul.)

kanwa: Leányom,

A kisded őz az, tápla-gyermeked.

Szegény kis árva! jól emlékezik,

Hogy míly szeretve, mint gyöngéd anya,

Felfogtad őt s tápláltad önkezedből,

Naponkint rizs-szemet hordván neki;

S ha egyszer-másszor tüske szúrta meg

Száját, mi gyöngéd kézzel ápolád

Balzsammal hintve a vérző sebet.

Hálás növendék! most védasszonyához

Tapadva, némán esd, hogy hadd kisérje.

szak.: Szegény kis őzikém, azt kéred, hogy kisérhess egy szerencsétlent, ki haboz elhagyni társait. Midőn anyád meghalt, mindjárt születésed után, én töltém be helyét, s tulajdon kezemmel dajkáltalak föl ; most ez a másik anyád is el akar hagyni s ki fog gondoskodni terólad! Atyám, légy neki anyja helyett anyja. Eredj vissza, gyermekem, légy az én atyám leánya. (Indúl, sírva.)

(Arany János fordítása)

Ötödik felvonás

Megjelenik a trónján ülő király és a vidúsaka

a vidúsaka (hallgatózik) Kedves barátom, figyelj csak a zenecsarnok felé! Szépen csengő ének dallama hallatszik. Gondolom, Hanszapadiká úrnő gyakorolja magát az énekművészetben.

a király Maradj csendben! Hallgatni akarom.

(A levegőben ének hallatszik)

Icike-picike méh, kis zümmögő,

aki csak a mézre lesel, mondd, hogy lehet,

hogy ifja szeretőd, mangórügyed

odahagyod, és tovaszállsz — egy lótuszért?!

a király Ó, milyen szenvedélyes dal!

a vidúsaka Megértetted az énekben levő célzást?

a király (nevetve) Hogy egyszer vonzalmat éreztem iránta, s most súlyos szemrehányást tesz nekem Vaszumatí királyné miatt. Máthavja barátom, mondd meg nevemben Hanszapadikának, hogy szellemesen feddett meg.

a vidúsaka Amint parancsolod. (Feláll) Barátom, megragad hajamnál fogva másnak szánt kezével és megver, s nincs menekvésem, mint tündértől a jámbor vezeklőnek.

a király Menj! Illedelmesen add át az üzenetet!

a vidúsaka Nincs menekvés! (Távozik)

a király (magában) Vajon miért fog el ilyen vágyódó nyugtalanság a dal hallatára, pedig nem vagyok elszakítva kedvesemtől? Vagy talán

ha könnyű dal simogató szava hallatára

nemcsak gyönyör, de remegés, suta vágy is elfog —

szivünk sugalmaival egy ez-előtti élet

rég elfeledt öröme küldene hírt magáról?^[8]

a kamarás (belépve) Lám, ilyen állapotba jutottam!

„A hárem-őri hatalom jele itt e nádbot!" —

így vettem át, mikor urunk kijelölt e tisztre.

S most, ím, midőn tovafutottak a fürge évek,

lábam merev, rogyadozó inait segíti.

Bár őfelsége halaszthatatlan kötelességének tekinti a vallás dolgait, most mégsem akarom azzal a hírrel zavarni, hogy Kásjapa tanítványai érkeztek meg; hiszen csak az imént kelt fel bírói székéből. De a világ ügyeinek irányítása nem ismer pihenést.

A nap lovával soha sem pihen meg,

nem áll meg útján a szelek fuvása,

Föld-terhét mindig viseli a Kígyó:

hát illendő, ha a király is így tesz!

Teljesítem a megbízatást. (Körüljár és körülnéz) Itt van őfelsége.

Gondoskodott már az alattvalókról,

s most eltörődvén, nyugalomra vágyik,

akár a nap-vert elefántkirály, ha

hosszan vezette a mezőn a csordát.

(Elébe lépve) Győzelem, győzelem felségednek! Remeték érkeztek asszonyokkal együtt a Himálaja lábánál elterülő vezeklő-erdőkből, Kásjapa üzenetét hozva. — Szóltam, felséged határoz.

a király (figyelmesen) Kásjapától hoztak üzenetet?

a kamarás Úgy van.

a király Akkor utasítsd nevemben Szómaráta házi papot: fogadja a vezeklőket a vendégnek kijáró tisztelettel, azután ő maga vezesse őket elébem. A vezeklők látogatásához méltó helyen akarom fogadni őket.

a kamarás Amint felséged parancsolja. (Távozik)

a király (feláll) Ajtónálló! Vezess a tűz-szentélybe!

az ajtónálló Erre, erre, felség!

a király (körbejár, az uralkodás gondjainak fáradalmát mutatva) Minden lény boldog, ha eléri, amit kívánt; csak a királyok céljának elérése okoz gyötrelmet.

Bár vágyaink heve kihűl a királyi trónon,

nagyon nehéz feladat élni e büszke ranggal.

Hisz nem csökkenti: gyarapítja a fáradalmat,

akár az önnön tenyerünkbe fogott napernyő!

a dalnokok (a színfal mögött) Győzelem a királynak!

az első dalnok

Örökös iga sanyargat drága néped javáért,

ez a te keserü sorsod, mely megújul naponta.

De ha a nap iszonyúan perzseli is a lombot:

a fa töve menedéket ád a tikkadt utasnak!

a második dalnok

Te vezeted igaz útra a tévelygőt, a bűnöst,

a pereket, a vitákat elsimítod szavaddal,

s — noha a vagyonosoknak úgyis akad utódja -—

a rokoni kötelesség-teljesítést is őrzöd.

a király Elfáradt lelkem ismét megújult. (Körbejár)

az ajtónálló A tűz-szentély terasza szépen le van tisztítva, ott áll mellette az áldozati tejet adó tehén is. Fáradjon oda, felség!

a király (felmegy az oltárhoz, és kísérője vállára támaszkodik) Ajtónállóm, milyen üzenettel küldte hozzám a bölcseket a tiszteletre méltó Kásjapa ? Talán 

démon-had keseríti meg a remeték elmélyült, szent életét?

Vagy békén legelészgető tehenüket ölték meg ártó kezek?

Tán a fák rügye sorvad el valamelyik könnyelmü tettem miatt?

Úgy, úgy nyugtalarít e sok kusza miért, s mégsem tudom, hogy mi baj?!

az ajtónálló Úgy gondolom, hogy a háborítatlan nyugalmuknak örülő bölcsek hódolatukat jöttek bemutatni.

(Belép Gautamí és a bölcsek, maguk előtt engedve Sakuntalát. Előttük a kamarás és a házi pap)

a kamarás Erre, erre kegyeskedjenek.

sárngarava Sáradvata,

habár egyik törvényt se szegi meg ez a nagyszerü király,

s a kasztok népét is csak a helyes uton s jóra vezeti —

olyannak tűnik most, remete-szivem és két szemem előtt,

mintha láng nyaldosná körül e ragyogó, cifra palotát.

sáradvata Érthető, hogy a városba érkezésünk ilyen érzést ébresztett benned. Én is

e gyönyör-hajhász tömeget

olybá nézem, miként a tiszta a mocskost,

megmosdott a bekentet,

éber az alvót, szabad a rabokat.

sakuntalá (mutatja, hogy valami előjelet érez) Vajon miért lüktet a jobb szemem?

gautamí Leányom, legyen távol a rossz jel! Adjanak szerencsét férjed házi istenei! (Körbejár)

a házi pap (a királyra mutatva) Ó, vezeklők, itt van őfelsége, a kasztok és remete-tanyák oltalmazója, aki az imént kelt fel törvénytevő székéből s fogad benneteket. Nézzetek őreá!

sárngarava Ó, nagy bráhman! Bár ez igen örvendetes, mi távol vagyunk mindettől, mert

az ág lehajlik, ha gyümölcse már beért,

lecsüng a felhő, ha telíti víztömeg,

a gazdag ember, ha derék: szerény marad —

a jótevőknek ilyen a természete.

az ajtónálló Felség, a bölcsek arcvonásai derűsek. Gondolom, ügyükben bizakodva jöttek.

a király (Sakuntalát meglátva) Ki lehet ez a hölgy,

kit csupa fátyol takar el,

hogy csak sejteni lehet csoda-termetét

s úgy áll a vezeklők közt,

mint lótuszkehely a sápatag levelek közt?

az ajtónálló Felség, nem tudom kitalálni a fátyol miatt, bár kíváncsi vagyok rá. De úgy látom, hogy igen szép termetű.

a király Lehet, de más férfi feleségét nem szabad megtekinteni.

sakuntalá (kezét keblére szorítja, magában) Szívem, miért remegsz így? Gondolj urad lelkületére és nyugodj meg!

a házi pap (előrelép) Itt vannak a remeték, illő tisztelettel fogadtuk őket. Tanítómesterük küldött velük üzenetet. Hallgassa meg felséged!

a király Figyelemmel hallgatom.

a remeték (karjukat felemelve) Győzelem neked, király!

a király Üdvözöllek mindannyiótokat.

a remeték Teljesüljenek vágyaid!

a király Zavartalan-e a bölcsek vezeklése?

a remeték

Mi gátolná a szent vallást, míg tőled jő az oltalom?

Mi okozna sötétséget, míg ég a forró napsugár?

a király Akkor méltó vagyok király nevemre. Jó egészségnek örvend-e a világ javára a tiszteletre méltó Kásjapa?

a remeték A tökéletességre-jutottak egészsége saját akaratuktól függ. Ő felséged hogyléte iránt érdeklődik, és ezt üzeni…

a király Mit parancsol a tiszteletre méltó bölcs?

sárngarava „Örömmel beleegyezem abba, hogy közös megegyezésetekkel feleségül vetted leányomat! Mert

a méltók közt is a legelső vagy, király,

lányom pedig szép, s az erények kútfeje.

Hát fennen áldjuk a kegyes nagy Alkotót,

mert összeillő a menyasszony s vőlegény !

Vedd tehát most Sakuntalát a szíve alatti élettel együtt, hogy együttesen töltsétek be a törvényt!”

gautamí Uram, szeretnék valamit mondani, de nem tudom, hogy mondjam. Hogyan lehet, hogy

te sem kutattad rokonait,

ő se jöhetett teutánad, a férje után?

S most, hogy ez esett kózöttetek,

mit szólhat egyik a másikának?!

sakuntalá (magában) Vajon mit mond uram?

a király Mit jelent ez a célzás?

sakuntalá (magában) Nekem égető tűz ez a célzás.

sárngarava Hogyan? Hiszen a felségedhez hasonló személyek tökéletesen járatosak a világi dolgokban.

Ha férjes asszony rokonok körében él,

hiába tiszta, nemigen hiszik neki.

Ezért is várják el a hozzátartozók,

hogy a hites férj vigye haza asszonyát.

a király Talán én feleségül vettem valamikor ezt a hölgyet?

sakuntalá (rémülten, magában) Szívem! Most okod van az aggodalomra!

sárngarava Vajon illik egy királyhoz, elfordulni a törvénytől, mert meggyűlölte saját tettét?

a király Mit jelent ez a kérdés valami elképzelt gonosztettről?

sárngarava Ilyen állhatatlanok, akik megrészegülnek a hatalomtól!

a király Ez a szemrehányás engem érint?

gautamí Leányom, ne szégyenkezz egy pillanatig, hadd vonom félre a fátyladat! Akkor rád fog ismerni férjed. (Úgy tesz)

a király (figyelmesen nézi Sakuntalát. Magában)

Hogy ez a gyönyörüséges, tiszta és szép teremtés

valaha a feleségem volt-e vagy sem — nem tudom.

El is ijedek előle, s vágyom is rá, akár az

icike-picike méh a harmattal-telt virágra.

(Gondolatokba merülve ül)

az ajtónálló Milyen törvénytisztelő az uralkodó! Ilyen szépséges alak láttára ki más habozna ennyit?

sárngarava király, miért ülsz szótlanul?

a király Remeték, hiába gondolkozom, nem emlékszem rá, hogy e hölgyet feleségül vettem volna. Mitévő legyek a terhesség látható jegyeit viselő asszonnyal, ha nem tudok róla, hogy én vagyok a férje?

sakuntalá (magában) Tehát uram kételkedik házasságunkban! Miben reménykedjem most?

sárngarava

Miért veted meg a remetét, ki orvul

megejtett lányát ideküldi hozzád,

ellopott kincsét neked adja önként,

s megtisztel téged, noha megraboltad?

sáradvata Sárngarava, hagyd most abba! Sakuntalá, amit mondanunk kellett, elmondtuk. Őfelsége úgy beszélt, ahogy hallottuk. Adj neki bizalmat keltő feleletet!

sakuntalá (félre) Ha olyan érzelem ennyire megváltozhatott, akkor mit ér az emlékeztetés? Látom, hogy most már csak a magam tisztázása vár rám. (Fennhangon) Felséges férjem! (Magában) Kétségbevonta a házasságot, nem szólíthatom meg így! (Fennhangon folytatja) Uralkodó! Nem méltó hozzád, hogy a remete-ligetben ígéretekkel rászedted a gyanútlan szívű lányt, és most ilyen szavakkal utasítod vissza!

a király (fülét befogva) Távol legyen a bűn !

De miért akarod a nevemet

besározni és magamat ledönteni,

mint a mederből kicsapó

folyamok a tiszta vizet és a partmenti fát?

sakuntalá Jól van. Ha így teszel, attól félve, hogy másnak a feleségét veszed el, majd az emlékeztetőjel eloszlatja kétségeidet.

a király Kitűnő gondolat!

sakuntalá (a gyűrű helyét megtapintva) Ó, jaj! Hiányzik a gyűrű az ujjamról! (Rémülten néz Gautamíra)

gautamí Biztosan akkor esett le a gyűrű, amikor Sacsí szent tavának vizét tisztelted meg áldozattal.

a király (nevetve) Erre mondják, hogy az asszonynépség mindig kész a felelettel.

sakuntalá A végzet megmutatta hatalmát. Mást mondok el neked!

a király Halljuk a történetet!

sakuntalá Egyik napon a jázminlugasban egy vízzel telt lótuszlevél-csésze volt a kezedben.

a király Hallgatom.

sakuntalá Ebben a pillanatban odajött kis növendékem, a „Hosszú-szemszögletű” nevű őzgida, te megsajnáltad s így szóltál: „Igyék előbb ő”, és csalogatni kezdted a vízzel. De bizalmatlan volt, mert nem ismert téged, és nem ment olyan közel, hogy elérhetett volna. Erre én vettem át a vizet, és ő bizalmasan odajött. Ekkor te felnevettél: „Mindenki a maga fajtájában bízik. Íme, itt van két erdőlakó!”

a király Ilyen hazug szavak mézével csalogatják kötelességükről megfeledkezett asszonyok az élvezetek után futó férfiakat!

gautamí Felség, nem szabad így beszélned ! Mi vezeklő-erdőben nevelkedtünk, és nem értünk a hazugsághoz.

a király Nagyérdemű vezeklők,

a női-nem szive ravasz, tele van cselekkel,

s ebben megyegyezik az ember az állatokkal.

Mással nevelteti fiát a kakukkmadár is,

míg gyenge szárnya levegőben repülni nem bir!

sakuntalá (haragosan) Nemtelen ember! Saját szíved után ítélsz! Ki fog ezek után követni téged, aki a törvény köntösébe burkolózva olyan vagy, mint a fűvel benőtt kút!

a király (magában) Megzavar ez a harag, mert látszik, hogy nem színleli.

S bár újra s újra tagadom, hogy a férje volnék,

úgy érzem, mintha e tüzes szemü, büszke asszony

fel-felfutó, haragos ívü szemöldökén az

emlékező Szerelem íja szakadna ketté!

(Fennhangon) Kedvesem, mindenki ismeri Dusjanta tetteit, de erről nem tudunk.

sakuntalá Így jártam hát, hogy szabad életű aszszony lett belőlem, mert bíztam a Puruk királyi nemzetségében, és ennek a mézszavú-méregszívű férfinak a kezébe kerültem! (Ruhája szegélyével eltakarja arcát és sír)

sárngarava Így kínozza az embert saját könnyelműsége!

Bizony gonddal kell intézni, s főként a titkos nászokat !

Hiszen könnyen haraggá lesz a meg nem fontolt vonzalom!

a király Ugyan? Ebben a hölgyben annyira bíztok, hogy engem hibák tömegével terheltek?

sárngarava (gúnyosan) Hallotta felséged, milyen visszás itt minden:

ki mindörökké igazat beszél csak,

annak szavait fecsegésre véled,

s ki a hiszékenyt ravaszul becsapja:

annak hiszel — lám, ez a te tudásod!

a király Igazszavú bölcs! Tehát én így tettem? Mi lesz a sorsom, amiért őt rászedtem?

sárngarava Pusztulás!

a király Nem hihető, hogy a Puruk saját pusztulásukat kívánják.

sáradvata Sárngarava! Fölösleges a válasz. Teljesítettük mesterünk parancsát; most visszatérünk. (A királyhoz)

Ez a nő a feleséged: taszítsd ki, vagy fogadd be őt!

A férjeket hatalmukban nem korlátozza semmi sem!

gautamí Menj elöl! (Indulnak)

sakuntalá Hogyan? Ez a hitszegő megcsalt, és most ti is itthagytok engem, nyomorultat?(Utánuk indul)

gautamí (megáll) Fiam, Sárngarava! Megindítóan panaszkodva jön utánunk Sakuntalá. Ha férje ilyen durván visszautasította, mitévő legyen szegény leányom?

sárngarava (haragosan visszafordul) Telhetetlen nő, szabad asszony akarsz lenni?

(Sakuntalá megijed, remeg)

sárngarava Sakuntalá,

ha igaz az, mit a büszke király beszél,

haza ne jöjj, te, te elvetemült leány!

Ha meg erényes az eskü közöttetek:

nosza, kövesd uradat, s vele élj tovább!

Állj meg! Mi menjünk tovább!

a király Remete! Cserbenhagyod a hölgyet? Mert

a hold esak az esteli lótuszt

ébreszti fel, s a nap is csak a nappalit.

Akiben lakozik önuralom,

más feleségét ölelni sose fogja!

sárngarava De ha a régebben történteket más nő ölelése miatt felejtette el felséged, akkor miért fél még törvényszegéstől?

a király Szeretném megkérdezni, hogy mi a súlyosabb és mi az enyhébb:

Nem tudom, hogy én vagyok-e eszelős, avagy ő hazug:

eltaszitsam feleségem, vagy érintsem más asszonyát?

a házi pap (gondolkozik) Ha így van, akkor ezt kell tenni…

a király Várom utasítását!

a házi pap A hölgy a szülésig maradjon az én házamban. Ha kérdezed, hogy miért javaslom ezt: Szentéletű zarándokok megjövendölték neked, hogy első fiad a világ ura lesz. Ha tehát a vezeklő-leány fia a világuralom jegyeit fogja magán viselni, üdvözöld őt szerenesekívánattal, és vezesd be háremedbe. Ellenkező esetben el kell küldeni atyjához.

a király Ahogy a mesterek jónak látják.

a házi pap Gyermekem! Jöjj velem!

sakuntalá Földanya-istennő! Nyílj meg alattam!

(Sírva elindul. A pap és a remeték távoznak. A királynak az átok miatt kötve van az emlékezete, és Sakuntalá jövetelén töpreng)

egy hang (a színfal mögül) Csoda!

a király (felfigyel) Mi lehet ez?

a házi pap (belép, csodálkozva) Felség, csoda történt!

a király Hogyan?

a házi pap Felség, Kásjapa tanítványainak távozása után

a lány sírt-rítt, szidva-átkozva sorsát,

s két karját az égre tartotta esdőn.

a király És?

a házi pap

Tündérfürdő fái közt egy sugárzó

asszony-forma fénynyaláb elragadta!

(Mindnyájan csodálkozásukat mutatják)

a király Tiszteletre méltó mester, az ilyen magyarázatot eddig is visszautasítottam. Mire való az ilyen helytelen okoskodás ? Kérem, hagyja abba.

a házi pap (ránéz) Győzelem neked! (Távozik)

a király Ajtónálló! Erősen megzavartak ezek a dolgok. Vezess hálótermembe!

az ajtónálló Erre, erre, felség! (Indul előtte)

a király

Noha arra nem emlékszem,

hogy valaha nejem lett volna e szép leány,

dobogó szivem arra ösztökél,

hogy higgyek neki, bármit is beszél !

(Mindnyájan távoznak)

Vége az ötödik felvonásnak

(Vekerdi József és Tellér Gyula fordítása)

Jayadeva: Gīta-govinda

Jayadeva [dzsajadéva] valószínűleg Lakṣmanasena [laksmanaszéna] bengáli király udvarában élt és alkotott a XII. században. Gīta-govinda [gíta-góvinda], „Pásztorének” című költeménye mind a Kṛṣṇa [krisna]-kultusz, mind pedig a klasszikus szanszkrit irodalom szempontjából kiemelkedő fontosságú.

Jayadeva költeménye több szempontból is különbözik a szanszkrit kāvya többi alkotásától. Műfaji behatárolása sem könnyű, mivel nem illeszkedik pontosan sem a laghukāvya, sem a mahākāvya keretei közé. A Gīta-govinda Kṛṣṇa és Rādhā, a tehénpásztorlány szerelméről szól: Rādhā elkeseredik, amikor Kṛṣṇa a többi pásztorlánnyal táncol; Kṛṣṇát furdalja a lelkiismeret és Rādhāra vágyakozik; Rādhā barátnője közvetíteni próbál a szerelmesek között; Kṛṣṇa hanyagságában elmulasztja a randevút, Rādhā nagyon megbántódik; a barátnők végül is kibékítik a párt, és a két szerető boldog szerelemben egyesül.

A Gīta-govinda legfőbb jellemzője a zeneiség: Jayadeva nagyon sokféle versmértéket használ, köztük olyanokat is, melyek szokatlanok a szanszkrit költészetben (megtalálhatóak viszont a prákrit és főleg az apabhramsa nyelvű versekben). Szintén gyakran él az alliteráció és a rím eszközével, ez utóbbi szintén nem jellemző a szanszkrit lírára. A költemény tizenkét énekében egymás után sorakoznak a szerelem különféle állapotait, hangulatait, a szerelmesek érzéseit lefestő részek, az elválás fájdalmától a készülődés izgalmán át a gyönyörteli egyesülésig.

Jayadeva költeményét Vekerdi József prózafordítása alapján Weöres Sándor ültette át magyar versre, zseniálisan megőrizve az eredeti metrikát és zeneiséget. Az alábbiakban két részletet olvashatunk a műből.

Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben,
fülemüleszavú kusza méhzizegésű lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Vándorok asszonyait szerelem tüze gyötri a szívbe-szövődve,
méherajos szirom-árban emelkedik a bakula tárt legyezője;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Sziromözön illata ostromol, enged a zsengefüzérű tamála,
a szerelem istene körmeiként ragyog a tavaszi kinsuka szála;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Vágy fejedelme aranyjogarával a késara-bibe ma vetekszik,
méhraj a nyílra hasonlatos, ívalaku lenge liánra lefekszik;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Ma kacag a karuna-rügy: ó hogy a föld terein hova lett a szemérem!
kétaka-tövisek a vágyteli vándorokat sebesítik a réten;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Sűrű atimuktafutókafüzérrel övezve felébred a mangó,
és Jamuná folyam árjaitól a vadonba kibomlik a bimbó;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Mézfüvek illata gomolyog, a jázmin is éledez a tavaszi tájon,
a remeteszíveket is átszövi a fiatal évszak, az illatos álom;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Bölcs Dzsajadéva igéje ígéri a vágy s csoda teljesülését,
a szerelem ősvadonában imádja nagy istene, Hari Hari léptét:
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

(…)

Látod, a lombkoszorúsfejű, sárgaredőzetű, könnyűfutású,
tánc ütemén libegő csiga-fülbevalójú, örök-kacagású
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Ez öleli: mint buja rengedező teli fürt borul a kebele rája,
mámorosan tovaleng vele, zengi a pancsama-ütemet utána;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Az pedig álmatagon lesi deli Maduszúdana tavisziromarcát,
víg, ragyogó, szerelemrehívó szemeit s a szemöldöke rajzát;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Most ama lengecsípőjű reásimul, az ajaka susog a fülébe,
hab-puha csókot ad és a legény szíve beleremeg a gyönyörűségbe;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Ládd, szerelemre kíváncsi a másika, édes-e Hari ölelése,
vágyva fogódzik a köntöse szélibe, párosan a sűrűbe térne;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Vinnyog a síp, verik az ütemet a tenyerek, a csatok, a perecek a csuklón,
sorra dicséri a férfi az ügyeseket és követik tovasiklón;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Osztja jutalmait, ontja a csókot a sok kecses ifjú leányra,
mosolyog a szépre, a bájosat öleli s a gyönyörűnek ered a nyomába;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Göndörödőhajú Hari mulatásai titkait íme kitáró
víg Dzsajadéva dicséneke, minden igézete, szava legyen áldó!
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Daṇḍin

Daṇḍin [dandin], a szanszkrit nyelvű próza egyik jeles képviselője, 700 körül élt Dél-Indiában, a Pallava-dinasztia udvarában. Gadyakāvyája töredékesen maradt fenn: elejét Avantisundarī-kathā [avantiszundarí-kathá] címen őrizte meg a kézirati hagyomány, a mű középső darabja Daśakumāracarita [dasakumáracsarita] („Tíz ifjú tettei”) címen terjedt el, a vége pedig elveszett (az is elképzelhető, hogy Daṇḍin befejezetlenül hagyta).[9] Ezen kívül fennmaradt egy Avantisundarī-kathā-sāra [szára] is, amely Daṇḍin eredeti művének kivonatos összefoglalása (vagyis az Avantisundarī-kathā és a Daśakumāracarita cselekményének valamint a két töredék közül hiányzó résznek a kivonata).

A Daśakumāracarita címen fennmaradt töredék, címével ellentétben, nyolc ifjú, köztük a főszereplő, Rājavāhana [rádzsaváhana] herceg történetét tartalmazza: az ifjak sorban elmesélik, milyen kalandok estek meg velük, miután elszakadtak egymástól. Daṇḍin műve mind a kathā, mind az ākhyāyikā jellegzetességeivel rendelkezik: jelen van benne a romantikus szerelmi szál, ugyanakkor az életrajzi, történeti elemek is megtalálhatóak; nagy szerep jut a természetfölöttinek, a varázslatnak, elsősorban pedig a sors hatalmának, ugyanakkor a mindennapi városi élet és a különféle társadalmi csoportok realisztikus ábrázolásának is.

Ami az elbeszélés stílusát illeti, a leíró részekben Daṇḍin, csakúgy, mint a szanszkrit próza többi nagy klasszikusa, hosszú összetételeket és igeneves szerkezeteket tartalmazó, terjedelmes mondatokkal él, bár ezek bonyolultsága nem éri el például Subandhu mondatainak nehézségi szintjét, már-már rejtvényszerű többrétegűségét.

Az alábbiakban Wojtilla Gyula fordításában olvashatjuk Mantragupta történetét.

Daśakumāracarita

7. fejezet: Mantragupta kalandja

Ó, királyok királyának fia! Miután eltűntél a szakadék­ban, én is elindultam keresésedre, és ennek során Kalinga országba érkeztem. A kalingák fővárosa közelében a halott­hamvasztó helyen, egy nagy fa alatt friss ágakból ágyat ve­tettem, és mivel szememre álmosság nehezedett, lefeküdtem aludni. Elérkezett az éj, mely egy koromfekete hajfonattö­meg sötétjére emlékeztetett, benne boszorkányok surrantak ide és tova, és minden nedves volt a lecsapódó ködtől és pá­rától. Amikor már minden emberfia elrejtőzött házában, és mindenfelé átható hideg terjengett, egyszer csak a sűrűn nőtt faágak közül efféle ordítás érkezett fülem tájékára, mely rögtön elűzte a szememet lágyan csókoló álmot:

— Az a gonosz varázsló, aki pancsolni kíván, éppen most teszi erőtlenné a nagy vágytól égő embert, amikor az a gyö­nyör elérésének küszöbén áll! Ki rendelkezik vajon olyan nagy hatalommal, hogy megsemmisíthetné annak a gyaláza­tos férfiúnak a varázserejét?

És nem más volt ez a hang, mint egy démonszolga és felesége kiáltása.

Ahogy ezt meghallottam, szívembe kíváncsiság költözött, hogy megtudjam, ki lehet ez a varázsló, mi ez a varázslat, és mit kell a démonszolgáknak teljesíteniük.

Egy darabon elmentem a démonszolga irányába, és meg­pillantottam egy embert, akinek testét embercsontok soka­ságából készített csillogó ékszerek díszítették, bőrét tűzön tökéletesen elégetett faszén hamujával festette feketére, és akinek villámszerűen szétágazó hajfonata volt. Ez az ember bal kezével szezám- és fehér mustármagokat szórt a beledo­bott tűzifáktól magas lánggal lobogó aranyfolyamú tűzbe, amitől az pattogó hangokat adott, és úgy felfalta az erdő sötétjét, mint egy emberevő démon az áldozatát. A démon­szolga ez előtt állt összekulcsolt kézzel és ezt kérdezte:

— Mi a teendő, mit parancsolsz?

Az a gonosz varázsló pedig ekképpen rendelkezett:

— Menj, és hozd ide a lányosházból Kalinga királyának, Kardanának, Kanakalékhá nevű lányát!

A démonszolga úgy tett, ahogy néki parancsolták. Miköz­ben a királylány egész testében reszketve, könnyektől elszo­rult torokkal, kétségbeesett szívvel szülei után kiáltozott, és az irtózattól haja kibomolva szerteszét lobogott, akkor a va­rázsló haja sűrűjénél megragadta őt, és kövön élesített kését felemelte, hogy levágja a leány fejét. Erre én a kést hirtelen kiragadtam a kezéből, és levágtam vele az ő kontyos fejét, majd elhelyeztem azt egy nem messze lévő öreg fa üregében. Ahogy ezt a démonszolga meglátta, minden félelme elillant, és boldogan így szólt:

— Ó, felséges úr! Ha nem engedelmeskedem akaratának, akkor zargat, fenyeget, és még több parancsot ad. Most ka­póra jött a jó szerencse, amely ezt a gyalázatos embert pokol­ra juttatta, hogy megízlelje annak gyötrelmeit, és ezentúl a Halálisten városában lakjék. Mostantól bármit parancsolsz is, néked fogok szolgálni, mert te végtelen dicsőséget és ked­vességet hordozol magadban. Rendelkezz velem, ne haboz­zál.

Szavai befejeztével meghajolt. Én a következő utasítást adtam neki:

— Az a tisztességes emberekhez méltó viselkedés, hogy a legcsekélyebb jótettért is a legnagyobb tisztelettel és oda­adással fizetnek. Ha te is úgy kívánod, vidd vissza ezt a kar­csú testű, a hozzá nem méltó dolgoktól módfelett megkínzott, szomorúságra nem méltó nőt saját otthonába. Nincs semmi más, amivel ennél jobban megnyerhetnéd szívemet.

Amint ezt meghallotta a királylány, egy kissé oldalra for­dította füléig érő, kék lótuszhoz hasonlatos, a félelemtől még mindig reszkető pupillájú szemét, és rám nézett. Íves szemöldöke, mely a delfinzászlós Szerelemisten íjához ha­sonlóan görbült, homloka színpadán táncosnőként táncolt kecses játékossággal. Kipirosodott orcáján, melyen hol a szerelmi vágy, hol a szégyenlősség érzése futott át, felágas­kodtak a szőrpihécskék. Keresztbe tett lába hegyén körmei olyan fényesek voltak, mint az ékes Hold, amint lefelé fordí­totta őket, és alakokat karcolt velük a földbe. Ajka mint üde bimbó reszketett. A keblén lévő szantálport eláztatta öröm­könnycseppjeinek permete, melyet mintegy felszárított az igen mélyről kibocsátott finom leheletével, amely olyan volt, mint a szívben nyilával jelet ütő Szerelemistennek, Rati istennő férjének kibocsátott öt nyila. Holdfényességű, ragyogó fogsorán fény táncolt végig, mikor valamelyest a ka­kukk nőstényéhez hasonló hangon megszólalt:

— Ó, felséges úr! Miért vetsz rögtön engem, kit a halál ke­zéből kiragadtál, a szenvedélyek és a vágyak viharától fel­korbácsolt szerelemóceánba? Nem érek többet egy lábadhoz tapadt porszemnél. Ha van benned még csekély könyörület, akkor teljesítsd kívánságom. Én csupán lábadnál kívánok szolgálni. Attól ne félj, hogy a lányosházban együttélésünk titka kitudódik. Ott lakó barátnőim és szolgálóim módfelett hűségesek hozzám. Ők mindent meg fognak tenni, hogy sen­ki se szerezzen tudomást erről.

Szívemet kegyetlenül megütötte a testben született Sze­relemisten feszesen felhúzott íjának nyila. A lány tekinteté­nek vasbilincsével valósággal megkötözött. Ekkor ránéztem a démonszolgára és gyengéd hangon így szóltam:

— Ha nem cselekszem úgy, ahogyan ez a kerékforma fene­kű nő beszélt, akkor a delfinzászlós Szerelemisten rövid időn belül olyan állapotába juttat engem, amellyel bizony nem dicsekedhetem. Vigyél engem ezzel a gazellaszeművel együtt a lányosházba.

Ezt követően az éjjel vándorló elvitt a lányosházba, amely szépséges volt, és alakjában egy őszi gomolyfelhőre hasonlított. Ott egy darabig a padlásszobában időztem, a holdarcú kedves kérésére, és közben kitartást az ő tekinteté­ből merítettem. Ő pedig az önfeledten alvó barátnők álmát gyengéd keze érintésével ellopva, felébresztette a nőket. Azok valamennyien hozzám léptek, tisztelettel a lábamhoz hajtották fejüket, és miközben szemükből örömkönnyek pa­takzottak, lágy hangon, mintha csak a fejdíszként viselt vi­rágok porzószálaira kapaszkodó méhrajok zümmögése hal­latszott volna, ekképpen szóltak hozzám:

— Ó, uram! Barátnőnket nem ragadta el a halál, mert az Áditjákénál fényesebb szemed megakadt rajta. Őt most a szívben született Szerelemisten a vágy tüzének, mint tanú­nak a jelenlétében néked adta hitvesül. Ezért díszítsd fel, ó, lótuszszemű, csodás drágakőhegy szikladarabjához ha­sonlóan kemény szíved a vágy drágaköveinek láncával, a mi barátnőnkkel. Keblének két halma a méltó barát szoros öle­lése révén elérte evilági célját.

Ezek után, hogy a csinos barátnősereg még elszakíthatat­lanabbá tette a szerelmi vágyból font bilincsünket, odalép­tem a királylányhoz, aki meghajtott testtel állt előttem, és mennyei gyönyörben egyesültem vele.

Akkor, egy idő múltán, amikor a különlét a szeretők szí­vét megkínozta, amikor a buzgó méhek testétől a vakula­virágok elhalványultak, amikor az erdővidéken előtűnik a ragyogó tilakafa, amikor a vidám, testnélküli király, a Szere­lemisten kezében tartotta az aranyos napernyőhöz hasonló felfújt karnikáravirágot, amikor a déli, Malaja felől fújó szél megragadta a szahakárafa rügyeit a rajta lévő méhekkel együtt, amikor a fekete tojásból született fülemüle hangjától lángra gyúló, piros ajkú nők ellensége, a tél ellen minden harci előkészület megtörtént, amikor az ártatlan szüzekben is feltámadt a vágy, és a szívbe behatolt vágy legyőzte sze­mérmességüket, amikor a szellő, amely a Dardura-hegy te­tején lévő szantálfák érintésétől lehűlt, tánctanárként tán­coltatta meg a különféle liánokat, akkor Kalinga királya há­remnépével, leányaival, és valamennyi városlakóval együtt egy tengerparti kertben, amelybe a Nap sugarai nem hatol­nak be, amelynek homokos talaját a zümmögő méhek rajá­nak súlyától lehajtott liánvégeken lévő rügyek borították, amely a mozgó, permetszerű esőcseppek vad zápora követ­keztében hűvös volt, tizenhárom napon keresztül átadták magukat a játéknak és a szerelmi gyönyörnek. Midőn a ki­rály elmerült a folytonos énekben, a hangszeres zenében és a szép nők ezreivel folytatott szerelmes játékokban, és a tes­tetlen Szerelemistennel valóságos versenyt vívott a szerelmi gyönyörök feltalálásában, s értelmét a vágyak okozta szom­júság szállta meg, akkor Dzsajaszinha, Andhra királya sok szövetségesével együtt hadseregével átkelt a tengeren, és a nem védett oldalon megérkezve az országba, a királyt felesé­gestől fogságba ejtette. A szerelmes Dzsajaszinha barátnői­vel együtt magával hurcolta a félelemtől remegő szemű Kanakalékhát is.

Én, mivel a testetlen Szerelemisten tüze égetett, távol tar­tottam magamtól minden ételt, és a szerelmi vágy következ­tében tagjaim valósággal elernyedtek. Ekkor ez fordult meg fejemben:

— Az a kalingai király apjával együtt az ellenség kezébe ke­rült. Az ellenséges király, nem tudván uralkodni vágyain, nyilvánvalóan magáévá akarja tenni a lányt. Az pedig úgy viselkedik, mint egy férje után halni kívánó feleség, és folyé­kony mérget bevéve gyorsan végezhet magával. Ha pedig ő erre a sorsra jut, akkor a nem mástól született Szerelemisten megsemmisíti bennem az élet utáni vágyat. Mit tegyek?

Nem sokkal ezután megláttam egy bráhmanát, aki az Andhra fővárosból érkezett. Ez a következő történetet me­sélte:

— Dzsajaszimhát, aki a tőle elszenvedett megaláztatások miatt, azon volt, hogy megöleti Kardanát, mégis, amikor megpillantotta Kanakalékhá arcát, hatalmas vágy fogta el, és ennek köszönhetően annak megkegyelmezett. Azt a szépséges nőt azonban egy jaksa szállta meg, és ezért egyetlen férfi sem láthatja, még a férfiak ura, a király sem. A király, noha varázs­lók egész seregét csatasorba állítva igyekszik őt ebből az álla­potból megszabadítani, eddig semmi eredményt nem ért el.

Ez a beszéd visszaadta reményemet. Elmentem Siva isten táncterére, a halotthamvasztó helyre. Ott kivettem egy hajfo­natot egy öreg fa törzsének üregéből, testemet rongycafatokkal burkoltam be, magamhoz vettem néhány tanítványt, és sivaimádó vándorszerzetessé változtam. A környéken élő em­berek, azok után, hogy őket különféle csodák bemutatásával és szemfényvesztéssel magamnak megnyertem, mindig bősége­sen elláttak étellel, ruhával és mindenféle ajándékokkal. Né­hány nap elteltével azután elindultam az Andhra fővárosba.

Nem túl közel ahhoz, egy erdős részen ütöttem tanyát egy tó mellett, amely hasonló volt a nem messze lévő óceánhoz, vizét a kalahanszák csapata által letört lótuszlevelek töme­géből lehullott rengeteg virágpor tette tarkává, és koszorú gyanánt vették körül a madarak. A tanítványaim által szél­tében-hosszában mesélt történetek odavonzottak minden városlakót, és én ügyesen rászedtem őket, miért is híressé váltam az emberek körében, és azt kezdték rólam rebes­getni, hogy a Védák és a hozzájuk csatlakozó segédtudo­mányok valósággal a kisujjamban vannak, ugyanígy a sászt­rák is. Azoknak, akik mindezeket nem ismerik, mindig megmagyarázom a dolgok értelmét, olyan szó, mely nem igaz, sohasem hagyja el ajkamat, és én vagyok maga a szere­tetóceán. Aki velem kapcsolatba kerül, az rövid úton beava­tást nyer a szent tanokba. Ha csak egy porszemet a lábamról valakinek a fejére szórok, az sok olyan betegséget is meggyó­gyít, amelyet az orvosok hasztalan próbáltak megszüntetni, ha valaki lábam vizét fejére önti, az egy pillanat alatt elpusz­títja a minden embert megszállni képes legszörnyűbb démo­nokat is. Képességeim határtalanok, senki sem tudhatja azokat felmérni, ugyanakkor önhittségnek még csak egy szik­rája sincs bennem.

Ez a sok ember szájában otthonos beszéd felkeltette an­nak a ksatrijának a figyelmét is, aki állandóan azon törte a fejét, hogy miként távolíthatná el a Kanakalékhát őrző Kubéra-szolgát. Minden nap eljött, és figyelmesen hallgatott minket. Ajándékokat adott tanítványaimnak, majd egy al­kalmas pillanatban óvatosan megkért arra, hogy segítsem őt célja megvalósításában. Türelmesen elvont meditációban maradva, okkult tudásomat a megfelelő időben mutatván, közben ránézve jól szemügyre vettem őt, majd így szóltam:

— Kedvesem! Itt nagy erőfeszítésre van szükség. Annak a lánynak a megszerzése, aki a lányok drágaköve, és aki ten­gernyi szép formájú szerencsés jelet visel testén, felér a tej­óceán habjaival felékesített, a Gangá és más ezer folyó gyöngyfüzérétől ragyogó Föld-menyasszony megszerzésével. Az őt őrző jaksa nem tűri, hogy bármely halandó ember csak egy pillantást is vessen arra a kék lótuszszemével játékosan kacsintóra. Várj három napig, azalatt azon leszek, hogy megtaláljam a megfelelő eszközt.

A föld ura ezt megértette, és örvendező lélekkel távozott.

Éjjel, amikor az éjszakát teremtő Hold fénye nem lát­szott, és a tíz világtájat a mélységesen sűrű sötétség nyelte el, amikor minden ember szemét megkötözte az álom, titokban kimentem a tó partjára, és nem kis fáradsággal, valami ásó­féleséggel egy olyan üreget vájtam, melynek bejárata a tó­part felé lejtett Annak a tó felé eső száját kemény kövekkel és téglákkal úgy sikerült lezárnom, hogy biztos lehettem benne: ezt az emberek nem fogják felfedezni. Hajnalban fürdéssel tisztára mostam tagjaimat, és egy maroknyi vörös lótusszal hódoltam az ezerfényű Napnak, melynek sugarai az ezerszemű keleti világtáj úrnőjénck vörös festékeként szolgáltak, aki a megteendő és meg nem teendő dolgok ta­núja, aki krokodilként szeli át a levegőóceán sűrű hullám­sávjait, aki színészként táncolja táncát az Aranyhegy csúcsának színpadán, aki széttépi az éj sötétség-elefántját, és aki a csillagokból álló gyöngysorba illesztett drágakő. Ezek után hazatértem.

Midőn a nappal főura, a Nap, a Leáldozás-hegy lejtőjének vörös krétaporához hasonló színt vett fel, és olyan volt, mint Esthajnal asszony egyik vörös szantálporral behintett korsó alakú emlője, aki a Himálaja leányának, Párvatínak bosszú­ságára, a Hegyek fejedelmének, Sivának égi testével egyesült, odajött az a férfiak ura, és olyan mélyen meghajolt, hogy fej­dísze valósággal elveszett lábam körmeinek fényében.

Akkor én így szóltam:

— Istennek legyen hála! Megvan az eszköz, amelyre vágy­tunk. Ezen a világon bizony a szerencse is csak a tevékeny embert részesíti kegyében. Minden szerencse azoké, akik nem lusták. Mivel te folttalan, és igen nemes viselkedésű vagy, és tisztelettudóan gondolkozol, ha velem együtt, akinek szívét megnyerted, úgy cselekszel, ahogyan kell, akkor a si­ker nem marad el. Ma éjjel pontban éjfélkor ereszkedj a tó vizébe. Maradj olyan hosszan a víz alatt, amíg lélegzettel csak bírod. Várj ott ebben a helyzetben addig, amíg olyan vízcsobogás hangját nem hallod, amely a partot nyaldosó víz­től a partra lökött lótusz szárának tövisszerű hegyétől meg­sebzett királyi hattyú megzavarodott gágogásához hasonla­tos. Amint a víz hangja elült, nedves testtel, kissé kivörösö­dött szemmel fogsz a tóból kijönni. Akkor megjelenésed minden embert elbűvöl majd, annyira, hogy az a jaksa nem lesz képes megállni színed előtt. Az a lányok drágaköve pe­dig egy pillanat alatt az irántad felébredt szerelmi vágy rab­ja lesz, és semmiben sem fog ellenkezni. És hitvesed, az iste­ni Föld, biztosan tenyeredben fog nyugodni, ellenségeidnek körét pedig könnyedén elűzheted. Mindez nem kétséges. Ezért, ha kívánod ezt, beszéld meg a dolgokat olyan embe­rekkel, akik a szent könyvek ismeretében biztos tudással ren­delkeznek, és más olyan hivatalnokokkal, akik javadat kí­vánják. Majd rendelj oda néhány száz halászt, és tétesd velük a tavat megfelelő állapotba. A parttól harmincölnyire állíts katonai őrséget, mert ki tudja, hogy miként kíván ártani né­ked az ellenség.

Tervem a király szívéhez szólt, és a hivatalnokok sem emeltek semmiféle kifogást a dolog ellen, mivel megértet­ték, hogy nem lehet megváltoztatni a király igen erős von­zalmát a lány iránt. Így tervem útját semmi sem keresztezte. Ebben a helyzetben a lány után módfelett epekedő királyhoz így szóltam:

— Ó, király! Régóta élek ezen emberek között. A magam­fajtának nem szabad hosszasan egy helyen maradni. Ha vég­hezviszem azt, amit tennem kell, azután nem fogsz engem többé itt látni. Az ember igyekszik nemes cselekedettel meg­hálálni annak vendégszeretetét, akinek országában tartóz­kodik. Ezért időztem én itt ilyen sokáig. Most lassan beérik mindennek a gyümölcse. Menj haza, fürödj meg kellemes illatú fürdőben, ékesítsd fel magad fehér arcfestékkel és fe­hér koszorúval, adományokkal tiszteld meg a bráhmanákat, ezeket a földön élő, háborgó isteneket, majd akkor, mikor az éj mélységes sötétsége ezerszeresen elnyeli a bot végére erő­sített lámpa szezámolajjal átitatott kanócán gyúló láng he­gyét, akkor indulj útnak.

A király megértést mutatott, és így szólt:

— Bizony egy olyan nemes ember nélkül, mint te vagy, si­ker helyett csak kudarc várt volna rám. Fájdalmas számom­ra, hogy engem, noha nem vagyok bűnös, elhagysz. Mégsem szegülhet szembe az ember a tisztelt személyek szavával.

Ezzel hazament, hogy megfürödjék.

Éjszaka, amikor egy teremtett lélek sem volt sehol, ki­mentem a tóhoz, elhelyezkedtem az üregben, fülemet pedig egy ügyesen kiképzett kis nyílásra tapasztottam. Amikor el­érkezett az éjfél, a király elvégezte az előírt szertartásokat, elhelyezte az őrséget, magához vette a halászokat, és eltávo­líttatott velük a tó belsejéből minden szúrós dolgot, majd nyugodtan a vízbe ereszkedett. Amint belemerült az elefán-

tot ellepő mélységű vízbe, haja szétbomlott, fülét és orrát víz töltötte meg, és ott feküdt a felszínen, én pedig a víz tükre alatt krokodilszerű mozgással odaúsztam, sálamat nyakára vetettem, és a kegyetlen Halálisten karjának csapásaihoz ha­sonló, erőteljes ütésekkel szüntelenül püfölve őt gyorsan ki­oltottam életét. Ezek után testét elvonszoltam onnan, bele­helyeztem az üregbe, majd kimentem a vízből.

A rögtön odasereglő katonák ugyancsak elámultak, ami­kor meglátták elváltozott külsőmet. Én pedig elefánthátra szálltam, amelyet fehér napernyő, és sok más királyi jelvény díszített, és végigvonultam a királyi úton, ahol a botos rend­őrök ütései nyomán megriadt tömeg szabad utat nyitott. Az éjszaka úgy telt el, hogy az alvás gyönyörének érzése még a szempillámat sem érintette.

Amikor az emberek szeme előtt feljött a Nap korongja, mely a vörös lakktól nedves világtájőr elefánt fejéhez és Sakra világtájfeleségének drágakőből készült tükréhez ha­sonlított, elvégeztem a reggeli ájtatosságot, majd felültem a királyi trónra, melyen úgy ragyogtak a drágakövek, mintha a napsugarakból készített szövet lett volna arra ráterítve. Ki­rályhoz méltóan viselkedtem, és így szóltam a közelemben álló, a félelemtől egész testükben remegő szolgákhoz:

— Lássátok a bölcsek erejét, amely az érzékek hatalmától le nem győzött, szeplőtlen tisztaságú vezeklő közvetítésével egy más külső elnyerését hozta a sok lótuszban bővelkedő, a boldog méhektől megszállt lótuszlevelek árnyékától tarka színű tóban. Most aztán, még a jelenlévő hitetlenek is hadd hajtsák le megszégyenülve fejüket. Ezért rendezzünk most tánccal, énekkel fényes istentiszteletet a Hold-diadémos Siva, a Narakának parancsoló Visnu, a lótuszon ülő Brahmá és a többi harminchárom isten számára. A koldusseregek vi­gyenek e házból annyi pénzt, amennyi csak kell ahhoz, hogy megszabaduljanak gondjaiktól.

Ennek a rendkívüli csodának láttán mindenkinek felra­gyogott a szeme, és ezt kiáltották:

— Dicsőség, néked, ó világ ura, ki mind a tíz világtájon homályba borítod saját fényeddel az őskirály dicsőségét!

Ezek után úgy viselkedtek, ahogyan nékik azt megparan­csoltam.

És azután titokban megkérdeztem kedvesem barátnőjét, a szívemhez közelálló Sasankaszénát, aki valami ügyben ná­lam járt, hogy mikor, és hol látta kedvesemet.

Ő egy kicsit nézett engem és közben szíve boldogsággal telt meg, majd játékosan elővillantotta foga csillogó koszo­rúját, bimbóajkát gyengéd, fiatal hajtáshoz hasonló kezébe rejtette, és miközben szeméből örömkönnyek törtek elő, amelyek elmosták a szemfestékét, két kezét összekulcsolta, és halkan, szeretetteljesen ezt mondta:

— Tudom, hogy ilyen külsejű ember nem létezhet a való­ságban, ez egy bűvész illúziója. Hogy történt ez, meséld el?

Én elmondtam neki mindent, és amit vele üzentem ked­vesemnek, az olyan nagy szívbéli örömet okozott annak, hogy azt el sem lehet képzelni.

Ezután Kalinga királyát kiszabadítottuk, az pedig meg­ajándékozott a királysággal és lánya kezével. Ezt követően Andhra és Kalinga királyaként ide érkeztem segítséget hoz­ni nagy seregemmel, és szívemet a boldogság óceánja árasz­totta el, amikor téged és barátaim seregét megláttam.

Rádzsaváhana a barátokkal együtt úgy megörvendett Mantragupta dicsőségén, hogy ajkukon túlcsordult a neve­tés, majd így szólt:

— Csodálatos ennek a bölcsnek a története. A kemény ön­megtartóztatás már ezen a világon meghozta gyümölcsét. De félre a tréfával! Mi itt éleseszűséget és férfiasságot együtt lá­tunk, és ez két olyan dolog, ami a tökéletes boldogsághoz vezet.

Ezt követően a királyfi tágra nyílt kék lótuszszemét Vis­rutára vetette, és megparancsolta neki, hogy meséljen.

Így szól a fenséges Dandin A tíz herceg története című könyvében a Mantragupta kalandja című hetedik fejezet.

(Wojtilla Gyula fordítása)

Meseirodalom

Az indiai meseirodalom alapvetően két nagy ágra osztható: egyfelől a csodákkal fűszerezett kalandok sorozatát elbeszélő, szórakoztató történetekre, másfelől pedig a tanító szándékkal írt, életismeretre nevelő, példázat jellegű mesékre.

Az utóbbi mesék legfőbb célja, hogy élvezetes módon tanítsák meg az olvasót praktikus bölcsességekre, emberismeretre, az emberekkel való helyes bánásmódra, egyszóval a nītire [níti]. A mesék szereplői gyakran emberi gondolkodással és vágyakkal felruházott állatok, akik saját bölcs vagy éppen ostoba viselkedésükkel adnak példát a célravezető vagy kudarcot eredményező magatartásra.

Az első állatmeséket a Mahābhāratában találjuk, például az álszent macskáról, az aranytojásokat tojó madárról, a ravasz sakálról, stb. A páli nyelvű buddhista Jātakák [dzsátaka] Buddha előző születéseit beszélik el, legtöbbször valamilyen talulságos állatmese formájában; a műfaj a dzsainák körében is ismert volt, akik szintén vallásos tanaik népszerűsítésére használták.

A két legnépszerűbb szanszkrit tanmesegyűjtemény a Pañcatantra [pancsatantra] („Öt könyv[ből álló tanítás]”) és a Hitopadeśa [hitópadésa] („Tanítás hasznos dolgokról”, tkp. a Pañcatantra Bengálban elterjedt változata). A Pañcatantra rendkívüli népszerűségét mutatja, hogy mintegy kétszáz változatban és több mint ötven nyelven terjedt el az egész világon, már a középkorban lefordították héberre, görögre, latinra, majd németre és egyéb európai nyelvekre is. Indiában átültették középkori és modern hindí nyelvre, ó- és modern gudzsarátíra, ó- és modern maráthíra, tamilra, stb., születtek verses és prózai feldolgozásai, és számos más mesegyűjtemény számára szolgált forrásul.

A különböző változatok összehasonlításával Hertel majd Edgerton megpróbálták rekonstruálni a Pañcatantra „eredeti” verzióját, a modern fordítások általában Edgerton kiadásán alapulnak. Az „eredeti” Pañcatantra minden bizonnyal szanszkrit nyelven íródott, keletkezési helyeként szóba jött Kasmír és a Dekkán is, ami pedig keletkezési idejét illeti, annyi bizonyos, hogy megelőzi a Kr.u. VI. századi pahlavi fordítást.

Amint a címe is mutatja, a Pañcatantra öt könyvből áll, melyek mindegyike egymásba fonódó mesék során át egy-egy témát jár körül:

I. Mitrabheda [mitrabhéda]: „A barátok elszakítása” (a kerettörténetben két ravasz sakál eléri, hogy az oroszlán és a bika összevesszenek);

II. Mitraprāpti [mitraprápti]: „Barátok szerzése” (a kerettörténetben egy galamb, egy egér, egy varjú, egy gazella és egy teknős egymást kölcsönösen kisegítve barátokká lesznek);

III. Kākolūkīya [kákólúkíja]: „A varjak és a baglyok [háborúja]”;

IV. Labdhanāśa [labdhanása]: „A megszerzett dolog elvesztése” (a kerettörténetben a majom csellel elszökik a krokodiltól);

V. Aparīkṣitakāritva [aparíksitakáritva]: „Meggondolatlan cselekvés” (a kerettörténetben egy bráhmana megöli a gyerekét őrző mongúzt, mert azt hiszi, bántotta a csecsemőt, pedig éppen hogy megvédte a kígyótól).

A Pañcatantra nyelvezete, mind a prózát, mind a versbetéteket tekintve, egyszerűnek mondható, a klasszikus költészetmércéje szerint puritán, alakzatok, költői képek alig találhatók benne. Mindez megfelel a mű céljának, hiszen a Pañcatantra könnyen érthetően és szórakoztatóan akarja nevelni olvasóit. A hagyományos klasszifikációk épp ezért gyakran nem is a kāvya, hanem a śāstra kategóriába sorolják, azon belül pedig a nītiśāstrába, vagyis a politikáról, életbölcsességről szóló tudós, tanító művek közé.

Az indiai meseirodalom másik ágába a csodás fordulatokat, fantasztikus lényeket felvonultató, a szereplőket gyakran több újraszületésen át nyomon kísérő kalandos történetek tartoznak. A hagyomány szerint ezek egy mára elveszett forrásra mennek vissza: Guṇāḍhya [gunádhja] Bṛhatkathā [brihatkathá] („Hosszú történet”) című művére. A legenda szerint Guṇāḍhya Sātavāhana [szátaváhana] király udvarában élt, egy elvesztett fogadás miatt lemondott mind a szanszkrit, mind a prákrit nyelv használatáról, és visszavonult a Vindhya- [vindhja] hegység erdejébe. Itt írta meg hétszázezer versből álló művét paiśācī [paisácsí] nyelven, vagyis a piśācák, a manók nyelvén. Tanítványai elvitték a művet a királyhoz, aki nyelve miatt visszautasította. Guṇāḍhya bánatában a madaraknak és a vadaknak olvasta fel a Bṛhatkathāt és ahogy végzett egy könyvvel, tűzre vetette. A királynak fülébe jutott a dolog, és megbánta, hogy elutasítóan viselkedett, de már csak százezer verset tudott megmenteni.

A Bṛhatkathā főhőse Naravāhanadatta [naraváhanadatta] herceg, aki sok-sok kalandon megy át míg végül elnyeri (számos más nő mellett) Madanamañjukā [madanamandzsuká] kezét és a vidhyādharák [vidhjádhara], „a tudás birtokosai”, vagyis a mágikus képességekkel rendelkező isteni lények királya lesz. Ez azonban csak a lecsupaszított kerettörténet, amelyhez sok száz, hasonlóan csodás mese kapcsolódik, a keleti meseszerkesztésben megszokott „matrjoska-technikával”, vagyis a történet szereplője elmond egy mesét, amely mesének egyik szereplője szintén belekezd egy történetbe, és így tovább.

A Bṛhatkathā eredeti, Guṇāḍhya-féle paiśācī nyelvű változata nem maradt ránk, és az sem lehetetlen, hogy ez az „ős-Bṛhatkathā” csak a legendákban létezett. Számos olyan mű fennmaradt azonban, amely magát a Bṛhatkathā feldolgozásának mondja: szanszkrit nyelven a kasmíri Somadeva [szómadéva] Kathāsaritsāgarája [kathászaritszágara] („A mesefolyamok óceánja”, XI. század), a szintén kasmíri Kṣemendra [kséméndra] Bṛhatkathā-mañjarīja [brihatkathá-mandzsarí] („Egy csokor virág a Bṛhatkathāból”, XI. század), a nepáli Budhasvāmin [budhaszvámin] Bṛhatkathā-ślokasaṅgrahája [brihatkathá-slókaszangraha] („A Bṛhatkathā verses összefoglalása”, VIII–IX. század); tamil nyelven Koṅkuveḷir [kónkuvélir] Peruṅkatai [pérunkatai] című műve (X. század?); és dzsaina mahārāṣṭrī [mahárástrí] prákrit nyelven Saṃghadāsagaṇin [szanghadászaganin] Vasudevahiṃḍi [vaszudévahindi] („Vasudeva vándorlásai” ) című műve (VI. század előtt). Az említett feldolgozásokon kívül a Bṛhatkathā meséi a kāvya irodalom számos alkotásának (színdaraboknak, prózai műveknek, stb.) voltak a forrásai.

Somadeva kasmíri bráhmana volt, aki a XI. század végén írta meg a Kathāsaritsāgarát, amely kb. kétszer olyan hosszú, mint az Iliász és az Odüsszeia együttvéve. Somadeva célja művével az volt, hogy felvidítsa a boldogtalan Sūryamatī [szúrjamatí] királynét, Ananta kasmíri király hitvesét. A Kathāsaritsāgara 18 könyvre (lambaka) és 125 alkönyvre (taraṅga [taranga]) tagolódik. A több, mint 21 ezer versszak túlnyomó többsége śloka [slóka], az eposzok versmértéke. Stílusa egyszerű, a történetek elbeszélésére koncentrál, kerüli a bonyolult alakzatokat, a hosszú szóösszetételeket, bár egy-egy leírásban megcsillogtatja a kāvya néhány díszítőelemét is.

A Vetālapañcaviṃśatikā [vétálapancsavimsatiká] („A hulladémon huszonöt [meséje]”) eredetileg önálló mesegyűjtemény lehetett, melyet mind Kṣemendra, mind Somadeva beillesztett a saját Bṛhatkathā verziójába, de későbbi feldolgozásai is ismertek.  

Az alábbiakban részleteket olvashatunk az indiai meseirodalom alkotásaiból: elsőként Schmidt József fordításában a Pañcatantra bevezető meséjét és a III. könyvet (Kākolūkīya), majd Vekerdi József prózafordításában a Somadeva-féle Vetālapañcaviṃśatikā bevezető történetét, az első és az utolsó két mesét.

Pañcatantra

Bevezető elbeszélés

Visnusarman a világnak minden könyvét összeszedte,

S belőlük ezt az ötrészű szép tankönyvet szerkesztette.

Hogy mint történt a dolog, így beszélik:

Van a Délvidéken egy Mahilárópja nevű város. Volt ott egy Amarasakti nevű király, aki valóságos csodafája volt a segélyre szorulók seregének, akinek lábai a legkiválóbb fejedelmek koronáiban lévő drágakövek fényárjában úsztak, s aki minden művészet túlsó partjára jutott. Volt neki három rendkívül nehéz fölfogású fia, név szerint: Vaszusakti, Ugrasakti és Anékasakti. Mikor a király látta, hogy fiai hallani sem akarnak a könyvről, összehívatta tanácsosait, s így szólt:

„Tudtok róla, uraim, hogy fiaim hallani sem akarnak a könyvről, s híjával vannak az értelemnek. Azért ha rájuk nézek, nagy birodalmamban sincs örömem. Mert jól mondják:

Mi hasznod van a tehénből, ha nincs borja, sem jó teje?

Mi hasznod van a fiúból, ha nincs szíve, sem jó feje?

Gondoljatok ki tehát valamit, hogy miképpen lehetne elméjüket megvilágítani! Ötszázan eszik itt tudósok kenyeremet. Legyenek most rajta, hogy óhajtásom teljesüljön!”

Az egyik tanácsos így szólt:

„Fölség! Tizenkét évig nyelvtant kell tanulni. Aztán következnek Manu és mások törvénykönyvei, Csánakja és mások életbölcsesség-könyvei, Vátszjájana és mások szerelem-könyvei. Ha a törvény, életbölcsesség és szerelem e könyveit megtanulja az ember, beáll az elme megvilágosodása.”

Erre egy másik, Szumati (okos) nevezetű így szólt:

„Az élet nem tart örökké. A nyelvtan sok időt vesz igénybe. Valami rövid tankönyvet kell kigondolni a királyfiak oktatására. Van itt egy Visnusarman nevű pap, aki minden tankönyvet kitanult, s nagy hírben áll a tanulók körében. Erre bízd rá fiaidat! Ez bizonyosan hamarosan megokosítja őket.”

Ennek hallatára a király magához hívatta Visnusarmant, s így szólt hozzá:

„Tisztelendő uram! Légy rajta az én kedvemért, hogy fiaim életbölcsesség dolgában minél előbb mindenkinél különbek legyenek! Ennek fejében száz birtoklevelet adományozok neked.”

Visnusarman erre így szólt a királyhoz:

„Halld, fölség, őszinte szavaimat! Tudást én nem árulok száz birtoklevélért sem. De ha hat hónap alatt nem tanítom meg fiaidat az életbölcsességre, veszítsem el a nevemet!”

A király a pap e bámulatos ígérete hallatára tanácsosaival együtt nagyon megörült és elcsodálkozott, aztán tisztelettel átadta neki fiait, s egészen megnyugodott. Visnusarman pedig átvéve a királyfiakat, öt könyvet állított össze számukra, amelynek címei: „Barátok meghasonlása”, „Barátok szerzése”, „A varjak és a baglyok háborúja”, „A szerzemény elvesztése” és „A hebehurgya cselekvés", s ezeket tanultatta velük. A fiúk hat hónap alatt megtanulták a könyveket, s olyanokká lettek, mint Visnusarman mondotta. Ettől az időtől fogva ez az Ütös könyv (Pancsatantra), az életbölcsességnek ez a tankönyve, az egész világon a fiatalság nevelésére szolgál — és méltán:

Aki folyton hallgatja vagy olvasgatja ezt a könyvet,

Az kudarcot semmiképpen, még az égtől sem szenvedhet.

(…)

A varjak és a baglyok háborúja

Meg ne bízzál abban, aki természetes ellenséged!

Ne higgy neki akkor se, ha barátságot kötött véled!

A baglyoknak erős vára, íme, tűzben és lángban áll!

Miért? Mert üszköt vetett rá népével a varjúkirály.

Hogy mint történt a dolog, így beszélik:

A Délvidéken van valahol egy Mahilárópja nevezetű város. Ennek közelében egy sűrű lombozatú, hatalmas fügefa áll, amelyen sok madár fészkel. Ott élt egyszer egy Méghavarna („Felhőszínű”) nevezetű varjú-király nagyszámú varjú-nép közepette, ott építtetett magának várat, s ott tanyázott alattvalóival együtt. Ugyanazon a vidéken élt egy Arimardana („Ellenségzúzó”) nevezetű bagoly-király is, s megszámlálhatatlan bagoly-népével együtt egy hegyi barlangban tanyázott, amely várul szolgált neki. Ez éjjelenként mindig elősuhant, körülröpülte a fügefát, s minden varjút megölt, akit csak előtalált. Minthogy napról napra megújította támadását, a fügefán levő varjúvár lakói mindinkább kevesbedtek. Ez a világ sorja. Jól mondják:

Csírájában fojtsd el a kórt, rögtön nyomd el ellened!

Mert ha megnő, minden késő: elvesztetted életed.

Egy napon aztán a varjú-király valamennyi miniszterét összehívta, s így szólt hozzájuk:

„A mi hatalmas és fáradhatatlan ellenségünk jól megválasztja az időt: mindig éjjel jő elő és öldököl. Hogyan védekezzünk ellene? Mi éj évadján semmit sem látunk s azt sem tudjuk, merre van a vára, hogy odamenve megtámadhatnók. Hat eszköz áll rendelkezésünkre: béke, háború, menetelés, bevárás, szövetkezés és kétszínűsködés. Melyik itt a helyénvaló?”

A miniszterek így feleltek:

„Helyesen tetted, uram, hogy ezt a kérdést föltetted. Jól mondják:

Ha egyszer már miniszter vagy, ne igen szólj kérdezetlen!

De ha urad kérdez, mindent mondj meg néki leplezetlen!

Üljünk hát össze, uram, s beszéljük meg a dolgot, hogy aztán végrehajtsuk!”

A varjú-királynak pedig öt minisztere volt, akik már előde alatt is szolgáltak, név szerint: Uddzsívin („Újraélő”), Szamdzsívin („Együtt élő”), Anudzsívin („Másból élő”), Pradzsívin („Életet fenntartó”) és Csiramdzsívin („Hosszan élő”). A király legelőször Uddzsívint kérdezte meg:

„Mit gondolsz, kedvesem, mit kell a fönnforgó körülmények közt cselekednünk?”

Uddzsívin így felelt:

„Erős ellenféllel nem szabad háborúskodni. Mivel pedig a bagoly-király erős és hozzá kellő időben támad, azért békét kell vele kötnünk. Jól mondják:

Ha életed forog kockán, hitvánnyal is szövetkezhetsz.

Ha megóvtad életedet, mindent megint megszerezhetsz.

Ha olyannal szövetkeztél, aki megnyert már sok csatát,

Ellenséged meglapul, mert félve nézi nagy hatalmát.

Gyöngébbnek az erősebbel kikezdeni biztos halál:

Összetörik az a fazék, amelyet a kő eltalál.

Ha kavicsos egérlyukat kaparna ki az oroszlán,

Biztosan otthagyná körmét, s egy egérhez jutna — talán.

Teknősként húzd össze magad, ellenséged ha szorongat!

De ha időd elérkezett, kobraként vesd reá magad!

Erősebbel kikezdeni eszében sincs az okosnak.

Ki látta már, hagy a felhők a szél ellen is mozognak?”

Uddzsívin tehát békekötést ajánlott. Miután a király meghallgatta, Szarndzsívint szólította föl:

„Szeretném tudni, mi a véleményed.”

Szamdzsívin így szólt:

„Uram! Én nem osztozom társamnak abban a véleményében, hogy békét kell kötnünk az ellenséggel. Jól mondják:

Ellenséggel össze ne állj! Ez csak romlásodra vezet:

A víz, ha mégoly forró is, mindig kioltja a tüzet.

Azonkívül ellenségünk vérszomjas, kapzsi és igazságérzet nélkül való. Ennélfogva semmiképpen sem szabad vele szerződésre lépned. Jól mondják:

Szószegővel, himpellérrel ne köss soha szövetséget!

Akárhogy is fogadkozik, végül mégis becsap téged.

Harcba kell tehát vele szállani! Ez az én véleményem. Különben is sérelmet szenvedtünk tőle. Ha tehát szerződésre lépünk vele, tovább is pusztítani fcgja a varjakat. Jól mondják:

Vágj csak közbe, ha jó szóval boldogulni úgysem lehet!

Ha izzasztó szer van helyén, vízzel ki önt le beteget?

Ha pedig fölséged azt mondaná, hogy az ellenség erős, ez az ellenvetés sem volna helytálló. Mert:

Aki elszánt, boldogulhat, ha erős is ellenfele:

Ha nagyobb is az elefánt, az oroszlán végez vele.

Ellen vére s asszony könnye ha nem omlott miattad,

Úgy hiába voltál király: neved fönn nem maradhat.”

Szamdzsívin tehát háborút ajánlott. Miután a király meghallgatta, Anudzsívint szólította föl:

„Mondd meg te is, kedvesem, mi a véleményed!”

 Anudzsívin így felelt:

„Fölség! Ellenségünk gonosz, rendkívül erős és elvetemült. Ennélfogva most sem a béke, sem a háború nincsen helyén, hanem csak a menetelés. A menetelés pedig kétféle lehet: ha életünket és javainkat féltjük, visszafelé megyünk, ha pedig hódítani akarunk, előre megyünk, s beütünk az ellenség földjére. Aki persze úgy csap be idegen területre, hogy nem ismeri az utat, s víz, eleség és takarmány nélkül szűkölködik, az nem tér vissza többé a maga országába. Jól mondják:

Ha erősebb ellen elől meghátrálva elmenekülsz,

Úgy fordulhat egyszer még, hogy országodba visszakerülsz.

Ha bolondul erősebbel kezdesz ki és viselsz hadat,

Malmára hajtod a vizet s magad veszted el magadat.

Ha tehát erősebb támad a gyöngébbre, a gyöngébb vonuljon vissza, és se békét ne kössön, se háborút ne kezdjen!”

Anudzsívin tehát az elvonulást ajánlotta. Miután a király meghallgatta, Pradzsívint szólította föl:

„Mondd meg te is, kedvesem, mi a véleményed!”

Pradzsívin így felelt:

„Uram! Nekem bizony egyik sem tetszik a három javaslat közül, sem a béke, sem a háború, sem a visszavonulás. Én azt ajánlom, hogy várjuk be az ellenség támadását. Jól mondják:

Ha vízben van a krokodil, nincs is méltó ellenfele.

De ha szárazföldre kerül, a kutya is végez vele.

Ha erősebb ellen elől meghátrálva elmenekülsz,

Nemigen várhatod, hogy még országodba visszakerülsz.

Szülőföldén bármely ember fölér akár száz ellennel.

Ha erősebb is az ellen, országodból soh'se menj el!

Építs hát erős várat, lásd el eleséggel, emberekhel, sánccal, árokkal, hadi gépekkel s egyebekkel, vesd meg váradban a lábadat s állj mindig harcra készen! Így, ha életben maradsz, megtartod uralmadat, ha pedig meghalsz, az égbe jutsz.”

Pradzsívin tehát az ellenség bevárását ajánlotta. Miután a király meghallgatta, Csiramdzsívint szólította föl:

„Mondd meg te is, kedvesem, mi a véleményed!”

Csiramdzsívin így felelt:

„Uram! A hat eszköz között nézetem szerint most a szövetkezés van helyén. Jól mondják:

Ha társ nélkül magában áll, az erős sem tehet sokat:

Ha lángját szél nem éleszti, lobogó tűz is lelohad.

Ennélfogva itt kell maradnod, uram, s egy erős szövetségeshez kell csatlakoznod, aki segítségünkre lehet bajunkban. De ha elhagyod országodat, s máshová költözöl, senki sem lesz képes rajtad csak szóval is segíteni. Jól mondják:

Éleszti a szél a tüzet, mikor egész erdők égnek,

De kioltja a kis mécsest. Ki barátja a gyöngének?

Különben nem csak az az egy módja van a dolognak, hogy hatalmasokhoz csatlakozik az ember. Az is segítségünkre lehet, ha gyöngékre támaszkodunk. Jól mondják:

A fák, hogyha az erdőben sűrűn egymás mellett állnak,

Vad viharban sem dőlnek ki: egymásban támaszt találnak.

Lehet a fa nagy s hatalmas, lehet erős a gyökere,

Mégis, hogyha magában áll, ledönti a szél ereje.

Hát még ha hatalmas szövetségesre találunk! Jól mondják:

Ki ne lenne nagyobbá, ha érintkeznek véle nagyok?

A vízcsöpp a vízirózsa szirmán igazgyöngyként ragyog.

Nincs tehát más segítség, mint a szövetkezés! Ennélfogva szövetkezzünk valakivel s így kezdjünk háborút! Ez az én véleményem.”

Csiramdzsívin tehát a szövetkezést ajánlotta. Miután Méghavarna király Csiramdzsívin beszédét meghallgatta, atyjának régi miniszterét, az éltes Szthiradzsívint („Nyugodtan élő”), aki már minden életbölcsesség túlsó partjára jutott, meghajlással tisztelte meg, s így szólt hozzá:

„Atyuskám! Hogy ezeket a minisztereket itt kérdeztem először, noha te is itt vagy, az azért történt, hogy valamennyiük meghallgatása után megítélhesd, mi a helyénvaló. Mondd meg hát nekem, mit csináljunk!”

Szthiradzsívin így válaszolt:

„Fiam! Mindaz, amit ezek a miniszterek itt mondottak, az életbölcsesség tankönyveiben gyökerezik. A maga idején mindegyiküknek a tanácsa megfelelő volna. Most azonban a kétszínűség van helyén. Jól mondják:

Soh'se bízzál! Légy kész mindig békére és háborúra!

Ellenséged szép szavakkal tartsd derűre és borúra!

Könnyen elkészül az ember az ellenségével, ha maga bizalmatlan, ellenségét pedig bizalommal tölti el maga iránt azzal, hogy kapzsiságának hízeleg. Jól mondják:

Az okosok támogatják is az ellent, hogy megöljék:

A nyálkát is édességgel szaporítják, hogy megszűnjék.

Lehet őszinte az, aki a világtól elfordult már,

De királyra s nővadászra, ha őszinte, csak kudarc vár.

Ha tehát a kétszínűség fegyverét használod, megállhatod a helyedet, s kapzsiságánál fogva távol tarthatod ellenséged; ha pedig még gyönge oldalát is kipuhatolod, meg is ölheted.”

Méghavarna király így szólt:

„De hiszen, apó, én nem is tudom, hogy hol van az ellenség. Hogyan puhatolhatnám hát ki a gyönge oldalát?”

Szthiradzsívin így felelt:

„Majd rájövök én arra, fiam, hogy hol van az ellenség s hogy mi a gyönge oldala, éspedig kémek útján.”

Ezekután Méghavarna ezt a kérdést intézte Szthiradzsívinhez:

„Mi az oka annak, apó, hogy a varjak és a baglyok szüntelen halálos ellenségeskedésben élnek?”

Szthiradzsívin erre a következő történetet mesélte el:

Első mese: A madarak királyt választanak

Történt egyszer, hogy a madarak, a hattyúk, papagájok, kócsagok, kakukkok, csátakák, baglyok, pávák, galambok, gerlék, tyúkok és mások, mindnyájan összejöttek, s izgatottan tanakodni kezdtek:

„Volna ugyan királyunk: Garuda. Ámde ez mindig csak a magasztos Visnu isten körül van elfoglalva, s egyáltalában nem törődik mivelünk. Mi hasznunk van az olyan uralkodóból, aki sohasem védelmezi meg a vadászok hurkaiba esett madarakat. Jól mondják:

Aki nem segít az ellen szorongatta, szegény népen,

Nem király az, de a halál a királynak köntösében.

Ha nincs király, aki népét kellőképpen irányozza,

Hánykódik az ország, miként hajó, ha nincs kormányossa.

Vegyük ezt fontolóra, s válasszunk másvalakit királlyá a madarak közül!”

Mikor aztán szemügyre vették a baglyot, úgy találták, hogy szerencsehozó megjelenése van, s így szóltak:

„Ez a bagoly legyen a királyunk! Hozzunk tehát elő mindent, ami az ünnepélyes királyavatáshoz szükséges!”

Erre mindenféle szent fürdőhelyekről vizet hoztak, száznyolc különféle gyökeret hordtak össze, fölállították a trónt, elkészítették a föld hét szigetének képét, leterítették a tigrisbőrt, megtöltötték vízzel az aranykorsókat s olajjal a lámpákat, megfútták a harsonákat, oda állították a tükröket s más szerencsehozó tárgyakat, az énekesek dicsőítő dalokat adtak elő, a bráhmanák (papok) buzgalommal olvasták a szentírást, a szüzek énekeltek, elővezették az anyakirálynét, a krikáliká madarat, s a bagoly már a trónra ült, hogy fölavassák. Ebben a pillanatban egy varjú került elő valahonnan, aki így szólt magában:

„Mit jelent ez a nagy madársereg s ez a nagy ünnepély?”

Mikor a madarak a varjút közeledni látták, így szóltak egymáshoz:

„A madarak közt a varjú a legnagyobb kópé, mint az emberek közt a borbély, a ragadozók közt a sakál, a vezeklők között a fehér barát. Így hát a varjú véleményét is meg kell hallgatnunk. Jól mondják:

Ha egy okos tervet sokan megbeszélnek s megfontolnak,

Kudarcot nem vallanak soha, s okvetetlen boldogulnak.”

Miután a varjú a madarakhoz ért, így szólt hozzájuk:

„Ugyan mit jelent ez a nagy tömeg és ez a nagy ünnepség?”

A madarak így feleltek:

„Nincs királyuk a madaraknak. Ezért valamennyien elhatároztuk, hogy ezt a baglyot itt a madarak királyává avatjuk. Éppen jókor jöttél. Mondd meg te is a véleményedet!”

A varjú erre nevetve így válaszolt:

„Ugyan! Vannak itt páváh, hattyúk, kakukkok, csakravákák, papagájok, galambok, darvak és más érdemes madarak! Nem helyénvaló tehát ezt a horgasorrú baglyot királlyá avatni. Ez az én véleményem. Ez a horgasorrú, fehérszemű bagoly elég félelmes és csúf akkor is, ha nem haragszik. Milyen lesz, ha dühbe jő? De különben is van már nekünk királyunk: Garuda. Minek tennők tehát a baglyot urunkká? Még ha kiváló tulajdonságai volnának is, akkor sem ajánlatos a meglevő uralkodó mellé másikat állítani. Egy erős uralkodó elég egy ország üdvére. Garudának puszta neve elég hozzá, hogy diadalmaskodjatok ellenségeitek fölött. Jól mondják:

Aki nagyra hivatkozik, mindig könnyen boldogul:

Hogy a Holdra hivatkozott, békességben élt a nyúl."

„Hogy volt ez?" — kérdezték a madarak. A varjú ezt mesélte:

Második mese: A nyúl és az elefánt

Élt egyszer egy bizonyos erdőben egy Csaturdanta („Négyfogú”) nevezetű hatalmas elefánt, csordájának fejedelme. Egyszer évekig tartó szárazság uralkodott azon a vidéken, úgyhogy a pocsolyák, víztartók, mocsarak és tavak mind kiszáradtak. Az elefántok erre így szóltak királyukhoz:

„Uram! A fiatal elefántok nem tudnak hova lenni a szomjúságtói, s némelyek közel vannak a halálhoz, mások meg is haltak már. Keressünk tehát egy víztartót, hogy ihassanak és magukhoz térjenek!”

Csaturdanta hosszas gondolkodás után így szólt:

„Van egy elhagyatott helyen egy erdő közepén egy nagy tó, amelyet a földalatti Gangá (Gangesz) vize táplál. Menjünk hát oda!”

Így is tettek, s öt éjjelen át tartó út után eljutottak ahhoz a tóhoz. Ott kedvükre alámerültek a vízben, s csak este jöttek ki belőle. A tó partján pedig, az igen laza talajban körös-körül számtalan lyuk volt, amelyben nyulak laktak. Az ide s tova cammogó elefántok szétgázolták a lyukakat, sok nyulat is halálra tapostak, sokat megnyomorítottak. Miután aztán az elefántcsorda eltávozott, előjöttek a nyulak, akiknek tanyáját az elefántok összegázolták — magukból kikelve, némelyek összezúzott lábakkal, mások véresen, mert tagjaik össze voltak törve, még mások zokogva, mert elveszítették gyermekeiket. Mikor együtt voltak, tanakodni kezdtek s így szóltak:

„Ó jaj, el vagyunk veszve! Ez az elefántcsorda újra meg újra ide fog jönni, mert másutt sehol sincsen víz. Így hát mindnyájan el fogunk pusztulni, ha csak ki nem eszelünk valamit.”

 Egy nyúl erre így szólt:

„Hagyjuk el ezt a helyet s menjünk máshová! Tehetünk-e egyebet? Manu és Vjásza bölcsek is ezt mondják:

Családért hagyd el a személyt és faluért a családot!

Országért hagyd el a falut s életedért az országot!”

Mások erre így szóltak:

„Nem szabad ezt az apáinktól és őseinktől öröklött tanyát csak úgy bolondjában elhagynunk! Inkább ijesszünk rá valamiképpen az elefántokra! Ha a sors is úgy akarja, nem jönnek többé ide. Jól mondják:

A kígyó, ha nincs is mérge, csak fújja fel jól magát!

Így eléri, hogy mérgesnek gondoIhatják a fogát!”

Még más nyulak erre így szóltak:

„Ebben az esetben csakugyan volna egy hathatós eszköz, amely úgy megrémítheti őket, hogy többé nem jönnek ide. Ennek az eszköznek az alkalmazásához egy ügyes hírvivőre van szükség. Urunk, Vidzsajadatta a holdvilágban lakik.[10] Menjen tehát egy hírvivő az elefántcsorda fejedelméhez a következő üzenettel: »A Hold megtiltja neked, hogy ebbe a tóba belemenj, mert itt körös-körül az ő alattvalói laknak.« Fia az elefántok királya ezt a valószínű üzenetet meghallja, talán el fog vonulni.”

Még mások erre így szóltak:

„Ebben az esetben van itt egy Lambakarna („Lógófülű”) nevezetű nyúl, aki jól tudja rakni a szót, s tisztában van a követ teendőivel. Küldjük ezt oda! Így talán kiszabadulunk a csávából.”

Erre mindnyájan így szóltak:

„Csakugyan, ez van helyén! Nincs más mód rá, hogy megmentsük életünket. Így cselekedjünk!”

Elhatározták tehát, hogy Lambakarnát küldik követségbe az elefántcsorda fejéhez, s a nyúl útra is kelt.

Miután Lambakarna az elefántok útját elérte, bátorságos helyen állást foglalva, így szólt az elefántok fejéhez:

„Hej, te gonosz elefánt! Hogyan merészelsz ilyen kényelmesen és minden teketória nélkül ennek a Hold-tónak a vizébe belemenni? Nem szabad feléje közeledned, s vissza kell fordulnod.”

E szavak hallatára az elefánt elcsodálkozva így szólt:

„Ki vagy te?”

Lambakarna így felelt:

„Én Vidzsajadatta nyúl vagyok, s a holdvilágban lakom. A magasztos Hold küldött engem hozzád, hogy érvényt szerezzen parancsának.”

Ennek hallatára az elefánt így szólt:

„Akkor hát közöld, Vidzsajadatta, a magasztos Hold parancsát, hogy minél előbb teljesítsem!”

A nyúl erre így szólt:

„Uram ezt az üzenetet küldi neked: »Mikor az előző napon csordáddal ide jöttél, sok nyúl elveszítette az életét. Nem tudod, hogy a nyulak az én alattvalóim? Ha tehát kedves az életed, akkor soha többé ne közeledjél ehhez a tóhoz!«”

Az elefánt így felelt:

„S hol van most a te urad, a magasztos Hold?”

A nyúl így felelt:

„Uram most a tó vizében van s vigasztalja azokat a megnyomorított nyulakat, akik még életben vannak. Engem pedig tehozzád küldött.”

Az elefánt erre így szólt:

„Ha így áll a dolog, akkor mutasd meg nekem uradat, hogy meghajtsam magamat előtte s aztán máshová menjek!”

A nyúl így felelt:

„Jöjj hát velem, de egyedül, hogy megmutassam őt neked!”

Ezekután Lambakarna az éj sötétjében a tó partjára vezette az elefántot, megmutatta neki a a Holdnak vízben tükröződő képét, s aztán így szólt:

„Ott van az uram a vízben gondolatokba mélyedve! Hajolj meg előtte csendesen, s aztán távozzál minél előbb! Mert ha megzavarod a gondolkozásban, még nagyobb haragra fog gyulladni.”

Az elefánt erre meghökkenve meghajtotta magát, s odább állott. A nyulak pedig ettől a naptól fogva övéikkel együtt békességben éltek tanyájukon.

Ezért mondom:

Aki nagyra hivatkozik, mindig könnyen boldogul:

Hogy a Holdra hivatkozott, békességben élt a nyúl.

Ezt is mondják:

Ha magad választasz bírót, nézd meg, ügyed kire bízod!

Megjárta a nyúl és veréb, a macskában hogy megbízott.

„Hogy volt ez?" — kérdezték a madarak. A varjú ezt mesélte:

Harmadik mese: A macska mint békebíró

Egyszer egy bizonyos fán laktam, amelynek tövében egy odúban egy Kapindzsala nevezetű veréb lakott. Naplementekor mindig összejöttünk, s mindenféle érdekes történeteket beszéltünk el egymásnak az isteni, papi és királyi bölcsek hajdani tetteiről s a bolyongásainkon látott nevezetes dolgokról. Így töltöttük kellemesen az idöt. Egyszer Kapindzsala más verebek társaságában élelmének megszerzése végett egy más helyre ment, ahol sok érett rizs volt. Mikor az éj beálltával sem tért onnan vissza, aggodalommal eltelve, s a tőle való elszakadáson búsulva így szóltam magamban:

„Mért nem jött ma haza Kapindzsala? Csak nem került hurokra, s veszítette életét? Mért marad tőlem távol, ha jól megy a dolga?”

Így töprengtem, mialatt sok nap múlt el. Egyszer aztán egy Sighraga („Gyorslábú”) nevezetű nyúl érkezett naplemente idején a fához, s bevette magát Kapindzsala odújába. Én nem tiltakoztam, mert már egészen lemondtam róla, hogy viszontlátom barátomat. Egy napon azonban Kapindzsala a rizs evéstől egészen meghízva visszatért, mert fölébredt benne a vágy tanyája után. Jól mondják:

Ha üdvözül is az ember, nem érzi oly jól magát,

Mint ha, habár szegényen is, viszontlátja hazáját.

Mikor a veréb az odújában tanyázó nyulat megpillantotta, megvetően így szólt hozzá:

„Hej, ez az én házam! Menj ki belöle azonnal!”

A nyúl így felelt:

„Ez nem a te házad, hanem az enyém. Mért beszélsz ilyen nyersen, mikor nincs igazad? Jól mondják:

Ha víztartót, kutat, tavat, templomot és rabszolgát

Elhagytál, nem kívánhatod, hogy még visszaszálljon rád.

Ha tíz évig használtál már házat vagy mást, akkor végül

Egészen a tulajdonod — minden tanú s írás nélkül.

A ház tehát az enyém s nem a tied.”

Kapindzsala így szólt:

„Ha már jogi úton akarod rendezni az ügyet, akkor jöjj velem s kérdezzünk meg egy jogtudóst! Akinek javára ez dönt, az vegye birtokába ezt az odút!”

Erre útnak is indultak. Én pedig így szóltam magamban:

„Mi lesz ebből? Ezt a tárgyalást végig kell néznem!”

Ennélfogva kíváncsiságból utánuk mentem.

Eközben egy Tiksnadamstra („Éles fogú”) nevezetű vadmacska meghallotta a veréb és a nyúl szóváltását. Erre egy útjukba eső folyó partjára ment, s vezeklők módjára kusa-füvet vett a kezébe, félszemét lehunyta, karjait fölemelte, lábujjhegyre állott, merően a magasztos Napba nézett, s egy sereg erkölcsös mondást vágott ki:

„Ah, milyen hiú a lét! Az élet egy pillanat alatt elmúlik! Együttlétünk barátainkkal olyan, mint az álom! Szeretteink ölelése illúzió! Nincs másban üdv, mint az erényben! Jól mondják:

Erény nélkül a tudomány annyit ér, mint kutya farka:

Testét légytől meg nem védi, semmijét el nem takarja.

Erény nélkül egészen úgy él az ember, mint az állat:

Eszik, iszik, párosodik. Egyebet mit is csinálhat?

Halld, hogy miben áll az erény, s tedd, mit a jók hangoztatnak:

Amit nem kívánsz magadnak, te se tedd embertársadnak!”

Mikor a nyúl ezeket az erkölcsi mondásokat hallotta, így szólt a verébhez:

„Hej, Kapindzsala! Ott a folyó partján egy vezeklő áll, aki csak úgy ontja az erkölcsös mondásokat. Forduljunk hozzá ügyünkkel!”

Kapindzsala így felelt:

„Igen ám, de ez a vezeklő a mi természetes ellenségünk! Azért hát csak jó távolról beszélgessünk vele! Mert különben még kísértetbe jő, s megszegi a fogadalmát.”

Ezért tehát csak messziről szóltak a vadmacskához:

„Hej, te törvénytudó vezeklő, pörben állunk egymással. Döntsd el pörünket a törvénykönyvek alapján! Aki kettőnk közül elveszti a pört, azt megeheted.”

A vadmacska így válaszolt:

„Ne beszéljetek így, kedveseim! Visszafordultam a pokol útjáról, s nem bántok már élőlényt. Az ahimszá (az élőlények kímélése) az erény útja. Jól mondják:

Legfőbb erény az ahimszá! Ezt hirdetik a bölcsek.

Így hát még a legyet, tetvet és poloskát se öld meg!

Azok a jámbor áldozók, akik áldozat alkalmával állatokat ölnek meg, bolondok! Nincsenek tisztában azzal, amit a szentírás mond. Az írásban ugyan arról van szó, hogy adzsa legyen az áldozat. De az adzsa szó értelme itt nem »kecskebak«, hanem »hétéves rizsszem«.[11] Jól mondják:

Ha az, aki fákat dönt le s állatokat öldös sorra,

Az égbe jut és üdvözül, ki száll akkor a pokolra?

Ennélfogva egyikteket sem szándékozom megenni, hanem csak azt fogom eldönteni, hogy melyikteknek van igaza. De már öreg vagyok, s nem hallok jól. Szívleljétek meg ezt, jöjjetek közelembe, s így adjátok elő ügyeteket, hogy a tényálladék ismerete alapján dönthessek és el ne játsszam üdvösségemet! Jól mondják:

Aki dölyfből, félelemből, haragból vagy kapzsiságból

Az igazság ellen ítél, nem menekül a pokoltól.

Legyetek tehát hozzám bizalommal, s mondjátok fülembe a dolgot!”

Minek szaporítsuk a szót? A ravasz macska hamarosan oly bizalmat keltett maga iránt, hogy a pörösködő felek eszüket veszítve közelébe mentek. A macska erre az egyiket karmaival, a másikat egyidejűleg fűrészhez hasonló fogaival ragadta meg, úgyhogy mind a ketten meghaltak, mire megette őket. Azért mondom:

Ha magad választasz bírót, nézd meg, ügyed kire bízod!

Megjárta a nyúl és veréb, a macskában hogy megbízott.”

„Ti vakok vagytok éjjel — folytatta a varjú —, s mégis ezt az éjjel látó baglyot akarjátok legfőbb bírátoknak megtenni. Ennélfogva éppen úgy fogtok járni, mint a nyúl és a veréb. Szívleljétek meg ezt, s ehhez képest cselekedjetek!”

A varjú szavai hallatára a madarak így szóltak:

„Igaza van a varjúnak! Jöjjünk még egyszer össze, s akkor beszéljük meg a királyválasztás dolgát!”

E szavak után valamennyien eltávoztak — ki-ki oda, ahová neki tetszett. A bagoly a krkáliká madárral együtt magára maradt a trónuson, s hiába várta, hogy fölavassák. Erre így szólt:

„Van itt valaki? Miért késik a felavatás?”

A krkáliká madár így felelt:

„A varjún múlt a dolog, kedvesem! A madarak mind elmentek — ki-ki oda, ahová neki tetszett. Csak a varjú van itt még — nem tudom miért. Állj föl tehát, hogy a váradba kísérjelek!”

Ennek hallatára a bagoly elkeseredve így szólt a varjúhoz:

„Hej, te gazfickó! Mit vétettem neked, hogy királlyá avatásomat meghiúsítottad? Mától fogva halálos ellenségeskedés lesz közöttünk és nemzetségeink között.”

E szavak után a bagoly a krkáliká madár kíséretében tanyájára ment. A varjú pedig magánkívül volt a félelemtől, s így szólt magában:

„Ó jaj! Miért nem tartottam a szájamat, s miért szereztem magamnak szükségtelenül halálos ellenséget?!

Ha rosszkor rosszat beszélek és minden ok nélkül sértek,

Csak magamnak ártok véle. Nem beszéd a szóm, de méreg.”

E szavak után a varjú is tanyájára ment.

„A varjak és a baglyok között — folytatta Szthiradzsívin miniszter — attól az időtől fogva halálos ellenségeskedés áll fönn.”

(Schmidt József fordítása)

Szómadéva: Mesefolyamok óceánja

A hulladémon huszonöt meséje (részlet)

A Gódávari folyó partján terül el Pratisthána földje. Valaha Vikrama-széna király uralkodott ebben az országban, a híres-neves mahárádzsa, akivel vitézségben csak Indra, az istenek ura mérkőzhetett.

Napról napra egy kolduló szerzetes, bizonyos Ksántisíla, azaz Lemondás Erénye járult a trónusán ülő uralkodó elé, és hódolata jeléül egy gyümölcsöt nyújtott át a föld urának. A mahárádzsa átvette tőle a gyümölcsöt, és továbbadta mellette álló kincstárnokának.

Így folyt ez tíz esztendeig. Egyszer azonban úgy esett, hogy amikor a kolduló szerzetes átadta a gyümölcsöt a népek parancsolójának, és távozott a trónteremből, a Végzet rendelése folytán beszökött a terembe egy pajkos majomkölyök, amely valahogy kiszabadult őrei keze közül. Az uralkodó odahajította a gyümölcsöt a majomnak. Ahogy a majom majszolta, a gyümölcs közepén kettéhasadt, és egy felbecsülhetetlen értékű, páratlan szépségű drágakő hullott ki belőle. A király meglátta, felvette, s megkérdezte kincstárnokától:

— Hová tetted azokat a gyümölcsöket, amelyeket a szerzetestől kaptam, és mindannyiszor neked adtam tovább?

A kincseskamra őre remegve jelentette:

— Az ablakon keresztül behajítottam a kincstárba, mert nem akartam kinyitni az ajtót. Ha úgy parancsolod, istenség, felnyittatom a kincstárat, és megkeresem a gyümölcsöket.

Így beszélt a kincstár felügyelője, majd a király parancsát véve távozott. Rövidesen visszatért, és jelentést tett urának:

— Felség, a gyümölcsöt már nem találtam, mert megrothadt, de a gyümölcs helyén tündöklő drágakőhalmazt láttam, amely úgy csillog, mint a napsugár!

A mahárádzsa elégedett volt a válasszal, és kincstartójának ajándékozta a drágaköveket. Másnap megkérdezte a szerzetestől, aki szokás szerint felkereste:

— Mondd, szerzetes, miért vesztegeted napról napra vagyonodat, midőn elém járulsz és bemutatod hódolatodat? Amíg meg nem mondod, nem fogadom el a gyümölcsöt.

A szerzetes négyszemközt elárulta titkát a királynak:

— Nagy varázslatot készülök végrehajtani, amelyhez vitéz segítőtársra van szükségem. Vitézek vitéze, segítségedet akarom kérni.

A népek ura bólintott és ígéretet tett a szerzetesnek, hogy teljesíti kérését. A szerzetes örömmel hallgatta a férfiak parancsolójának válaszát, és így folytatta:

— Nos, akkor a legközelebbi fogyó hold tizennegyedik napján, amikor leszáll az éjszaka, a halottégető temető szélén álló vadfügefa alatt fogok várni rád. Jöjj oda, istenség!

— Rendben van, megteszem — felelte a széles föld őrizője, és Lemondás Erénye, a szerzetes, örvendezve tért haza otthonába.

A vitézlelkű fejedelem nem feledkezett meg a szerzetesnek tett ígéretéről. Amikor elérkezett a fogyó hold legsötétebb éjszakája, sötét ruhával takarta el arcát, és karddal kezében elhagyta palotáját, anélkül hogy bárki észrevette volna. Rettenthetetlen léptekkel haladt a temető felé. A sűrű sötétség szennyes homályában fel-fellobbantak a halotthamvasztó máglyák hátborzongató lángjai, szanaszét hevertek a földön a csontok-koponyák-csontvázak, vigyorgó kísértethadak vijjogása töltötte be a levegőt, és vad hangok Síva félelmes nevét süvöltötték. Iszonyatos volt a temető, mint maga a testet öltött Pusztulás.

Vikrama-széna király megtalálta a vadfügefát, s csakugyan ott állt alatta a szerzetes, s varázskört rajzolt a földre. A mahárádzsa odalépett hozzá és megszólította:

— Megérkeztem, itt vagyok, szerzetes! Szólj, mi a teendőm?

A szerzetes igen megörült, amikor meghallotta a király szavát, és megpillantotta a férfiak urát:

— Király, ha valóban ily kegyes vagy hozzám: indulj el dél felé, s nem messze egy magában álló sinsapá-fát fogsz találni. Egy falakasztott férfi holtteteme függ a fán; vedd le és hozd el nekem. Légy segítségemre, nagy hős!

A fejedelem végighallgatta, s ígéretéhez híven igennel válaszolt. Körülnézett, merre van dél, és félelmet nem ismerő szívvel útnak indult. Parázsló máglyák rőt tüze vetett sejtelmes fényt az útra, és a király üggyel-bajjal megtalálta a sötétben a sinsapá-fát. A halottégetés pernyéjétől kormos fa dögszagú ágán ott lógott a tetem, visszataszítóan, mint valami kísértet hullája. A föld őrizője felmászott a fára, elvágta a kötelet, és a test a földre zuhant. Ahogy leesett, váratlanul felsikoltott, mint aki megütötte magát. A király arra gondolt, hogy talán még van benne élet. Lemászott a fáról, és szánalomból dörzsölgetni kezdte a halott tagjait. Ekkor a hulla hangosan felkacagott. A király most már rájött, hogy démon szállta meg a tetemet.

— Mit nevetsz? Gyerünk! — utasította rendre a halottat bátran Vikrama-széna király, de a következő pillanatban már nem látta a földön a szellem-megszállta tetemet. Felnézett a fára, és észrevette, hogy a test újra ott himbálózik. Felmászott érte ismét és lehozta; mert gyémántnál is keményebb a hőslelkű férfiak szilárd elhatározása. Szótlanul vállára vette a szellem-megszállta testet, és elindult vele. Útközben megszólalt a holttestben rejtőző szellem:

— Király, elmondok egy mesét, hogy elűzzem az út egyhangúságát; hallgasd meg!

Első mese

Van egy Benáresz nevű város, a Városromboló Síva kedvenc városa, ahová úgy zarándokolnak a jámbor hívők, mintha a szent Kailásza bérceit járnák. Az égből alászálló Gangá folyó soha-nem-apadó vizű hullámai úgy gyöngyöznek végig a városon, mint gyöngyszemek a gyöngyfüzéren. Pratápa-mukuta, azaz Tűz-diadém király volt valaha a város ura, aki vitézségével úgy perzselte fel ellenségeinek nemzetségeit, mint erdőtűz a vadon fáit. Volt egy fia, Vadzsra-mukuta, azaz Villám-diadém, aki szépségével még a Szerelem-istent is megszégyenítette, erejét pedig ellenfelei nyögték. A királyfi legjobb barátja a miniszter fia volt, a nagy tudású Buddhi-saríra, azaz Bölcsesség Teste, akit a királyfi saját életénél is jobban szeretett.

Egyszer a királyfi — aki szenvedélyesen szeretett vadászni —, barátja társaságában messzire elkalandozott a vad nyomán. Oroszlánok sörényes fejét úgy szelte le nyilaival, mintha a Vitézség istenének megannyi jakfarklegyezőjét ejtette volna zsákmányul. Vadászat közben egy hatalmas rengetegbe érkezett. A lomb között kókila madarak daloltak mint a szerelem udvari dalnokai, s a virágterhes fák úgy lengették ágaikat, mint legyezőt a királyok rabszolganői. A királyfi és a miniszter fia megpillantott az erdőben egy tavat; széles volt, mint a tenger, és lótuszoktól csillogott, mint a Szépség istennőjének kéjpalotája. Éppen akkor jött fürdeni a gyönyörű tóhoz kíséretével együtt egy tündéri szépségű leány. Szépsége zuhatagától szinte megáradt a tó vize, csábos pillantásától szinte új lótuszerdő sarjadt a tükrén.

Holdfénynél tündöklőbb, lótusznál ékesebb arcával egyetlen szempillantás alatt rabul ejtette a királyfi szívét. Ám a leány szemét is annyira lenyűgözte az ifjú reászegeződő tekintete, hogy ő sem tekintett már szeméremre és illendőségre.

— Vajon ki lehet? — nézett össze barátjával a királyfi. Ekkor a leány rejtett jeladással hozta tudomására, hogy kicsoda és hol van a hazája. Virágcsokrából kihúzott egy szál lótuszt, és fülére illesztette. Ezután fogait babrálta hosszasan. Majd fogta a lótuszt és fejére tette. Végül jelentőségteljesen szívére szorította kezét. A királyfi semmit sem értett az egész jeladásból, de szerencsére barátja, az okos miniszterfiú, kitalálta, hogy mit jelentenek a célzások. A leányt hamarosan elvezették kísérői. Hazaérve lepihent heverőjére, de szíve — jeladása zálogaként — a királyfinál maradt.

Feldúlva, átok-sújtotta szellemként tért meg városába a királyfi, és keservesen gyötrődött a leány távolléte miatt. Barátja négyszemközt érdeklődött hogyléte felől, s mellékesen megjegyezte, hogy a leány megkeresése nem okozna nehézséget. A rádzsa fia kijött a sodrából, és felkiáltott:

— Sem nevét, sem családját, sem lakhelyét nem ismerjük, hogyan keressük meg? Miért biztatsz alaptalan reménnyel?

A miniszterfiú megnyugtató szóval válaszolt uralkodója sarjának:

— Hát nem értetted, hogy mit akart jeladásával tudomásodra hozni? Amikor a lótuszt fülére akasztotta, ezt mondta vele: „Karnótpala, azaz Lótusz-fülbevalós király birodalmában lakom.” Amikor a fogát babrálta, ez volt mozdulatának értelme: „Tudd meg, hogy elefántcsont-faragó[12] leánya vagyok.” A fejére helyezett lótusz a nevét árulta el: „Padmávatí, azaz Lótuszvirág a nevem.” Szívére szorított kezével pedig ezt mondta: „Szívem a tiéd!” Nos, Lótusz-fülbevalós nevű király Kalinga országában uralkodik. Egy Szangráma-vardhana, azaz Harc-gyarapító nevű elefántcsont-faragó a kegyence. Az elefántcsont-faragónak van egy leánya, a Három Világ legszebb gyöngyszeme; neve Lótuszvirág, s atyja a tulajdon életénél is jobban félti. Mindezt már régebben hallottam emberek elbeszéléséből, istenség; ezért értettem meg jeladását, amellyel nevét és lakhelyét akarta elárulni.

A királyfi elismeréssel hallgatta az eszes miniszterfiú szavait, és megörült, hogy lehetősége támadt célja elérésére. Megtanácskozta a teendőket barátjával, és vadászat ürügyén újra elindultak arra a tájra, ahol a leánnyal találkoztak. Félúton a királyfi előrevágtatott, szélsebes paripáján maga mögött hagyta a kísérő katonákat, és a miniszter fia társaságában letért a Kalinga ország felé vezető útra. Megérkeztek Lótusz-fülbevalós király városába, megkeresték az elefántcsont-faragó házát, és a közelben szállást fogadtak egy öregasszonynál. A miniszter fia bekötötte a lovakat az istállóba, ellátta vízzel és abrakkal, majd a királyfi füle hallatára megkérdezte az öregasszonytól:

— Anyám, nem ismersz-e véletlenül egy Harc-gyarapító nevű elefántcsont-faragót?

Az idős nő teljes bizalommal válaszolta kérdésre:

— Hogyne ismerném! Én voltam a dajkája, most pedig a leányát bízta gondozásomra, Lótuszvirágot. De mostanában nem tudok eljárni hozzá, mert nincs ruhám: van egy rossz fiam, szenvedélyes kockajátékos, és mihelyt jó ruhát lát rajtam, ellopja.

A miniszter fia igen megörült a válasznak. Saját ruháját adta az öregasszonynak, elhalmozta ajándékokkal, majd így kérlelte:

— Anyánk vagy! Tedd meg, amire bizalmasan kérünk! Keressd fel Lótuszvirágot, az elefántcsont-faragó lányát, és add át neki ezt az üzenetet: „Itt van az a királyfi, akivel a tó partján találkoztál. Ő küldött, hogy jelentsem érkezését, mert szerelmes beléd.”

— Jól van — felelte a megvesztegetett vénasszony. Tüstént felkereste a leányt, és hamarosan visszatért. A királyfi és a miniszterfiú kérdésére elmondta, mit végzett:

— Félrehívtam és elmondtam neki, hogy itt vagytok. Ahogy meghallotta, csúnyán összeszidott, és mindkét, kámforral illatosított tenyerével arcul ütött. Sírva jöttem haza, annyira felháborított a megszégyenítés. Nézzétek, fiacskáim! Itt van az arcomon a tíz ujja nyoma!

Szavai kétségbe ejtették a királyfit, de az éles eszű miniszterfiú félrevonta, és így beszélt hozzá:

— Nem kell kétségbeesned! Óvatosságból történt a szidás. Azzal pedig, hogy kámfortól csillogó tíz ujját az öregasszony képére nyomta, neked küldött üzenetet: „Várj tíz napig, amíg a növő hold időszaka eltelik, mert ezek a holdfényes éjszakák nem alkalmasak a találkára.”

A királyfi megvigasztalódott, a miniszter fia pedig eladott a piacon egy keveset a magával hozott aranyból. Az öregasszonnyal fényes lakomát készíttetett, és a két fiatalember meg a vénasszony jóízűen belakmározott. Így töltöttek el tíz napot, s ekkor a miniszterfiú megint elküldte a vénasszonyt Lótuszvirághoz, puhatolózni. Az ízes ételek és italok levették lábáról az öreget, és hogy kedvükben járjon, ismét felkereste Lótuszvirágot. Visszatérve jelentette:

— Most egy szót sem szóltam, csak megálltam előtte, de ő rám támadt, hogy biztosan megint tőletek hozok üzenetet. Három lakkfestékes körmét a mellembe vájta; itt a helye. Erre visszajöttem.

A miniszter fia kérdezés nélkül magyarázattal szolgált a királyfinak:

— Ne gondolj semmi rosszra! Három vörösre festett körme, amelyeknek nyoma ott maradt az asszony mellén, ezt jelenti: „Három éjszakán át tisztulásom ideje van rajtam.”

Így magyarázta meg a miniszter fia a rejtett üzenetet, majd a három nap elteltével ismét útnak indította a vénasszonyt Lótuszvirághoz. A leány nagy tisztelettel fogadta és megvendégelte a házába érkező vendéget, egész nap itallal és játékokkal szórakoztatta. Estefelé, mikor az öregasszony éppen indulni készült, rémült kiáltozás hallatszott be az utcáról:

— Jaj, jaj, megvadult egy elefánt! Elszakította kötelékét, errefelé rohan, mindenkit agyontapos! — hangzott a járókelők jajveszékelése.

Ekkor Lótuszvirág így szólt az öregasszonyhoz:

— Semmiképpen sem mehetsz a rendes úton haza, mert az elefánt miatt veszélyes a járás. Egy székre ültetünk inkább, és ezen a nagy ablakon keresztül kötélen leeresztünk a kertbe. Lent felmászol arra a fára, átkapaszkodsz a kerítésen, egy másik fán lemászol, és onnan már baj nélkül hazamehetsz.

Úgy történt, ahogy mondta. Szolgálói egy székre ültették az öregasszonyt, és az ablakon keresztül kötélen leeresztették a kertbe. Hazament a mondott úton, és mindenről részletesen beszámolt a királyfinak és a miniszter fiának. Ekkor a miniszter fia így szólt barátjához:

— Kívánságod teljesült! Lótuszvirág így árulta el az utat. Menj el hozzá még ma, mihelyt beesteledik; ugyanezen az úton juthatsz el kedvesed hajlékába.

Tanácsára a királyfi elindult; barátja követte. A kerítésen keresztül bemásztak a kertbe, ahogy az öregasszonytól hallották. Megtalálták a kötélre erősített széket; fent szolgálólányok tartották, akik az utat lesték. A királyfi ráült a székre, a szolgálók gyorsan felhúzták, és az ablakon át besegítették kedveséhez. Amikor bemászott az ablakon, a miniszterfiú hazatért.
Odabent a királyfi megpillantotta Lótuszvirágot. Telihold tündöklésű arcáról a szépség holdsugarai ragyogtak; mintha a csillagok hűs fényű ura rejtőzött volna el az éjszakában, elközelgő fogytától félve. A leány is meglátta az ifjút, felállt, majd a hosszas várakozás utáni találkozás hevességével borult nyakába, és elárasztotta a forró szerelem minden érzelemkitörésével. A királyfi a tanúk nélküli házasság szertartásával nőül vette kedvesét. Nála maradt elrejtőzve, és élvezte vágyainak beteljesülését.

Így telt el néhány nap. Egyik éjszaka a királyfi így szólt kedveséhez:

— Velem jött barátom is, a miniszter fia. Most egyedül van dajkád házában. Meglátogatom, azután visszajövök hozzád, karcsú derekú kedvesem!

Amint az eszes Lótuszvirág meghallotta ezt a beszédet, megkérdezte a férfitól:

— Felséges férjem, szeretném tudni: te fejtetted-e meg jelbeszédemet, vagy barátod, a miniszter fia?

A királyfi kertelés nélkül válaszolt a nő kérdésére:

— Én bizony nem értettem semmit az egészből. Barátom fejtette meg, mert bölcsességét szinte emberfölöttinek mondhatom. Tőle tudtam meg jeladásod értelmét.

A szépséges hölgy elgondolkozott, majd így szólt a királyfihoz:

— Ebben az esetben igen helytelenül tetted, hogy mindeddig nem beszéltél róla. Aki a te barátod, az az én bátyám. Bétel átnyújtásával és mindenféle szolgálattal kell szüntelenül tiszteletemet nyilvánítanom előtte, jobban, mint bárki más előtt.

A királyfi éjszaka az asszony engedelmével kilopózott a házból, az ismert úton, és felkereste barátját. Beszélgetés közben megemlítette, hogy elmondta kedvesének, hogyan fejtette meg barátja a jeladást.

A miniszterfia nem helyeselte, de csak ennyit mondott:

— Rosszul tetted.

Eközben rájuk virradt. Előírás szerint elvégezték a reggeli áhítatot, és tovább beszélgettek. Ekkor váratlanul megjelent Lótuszvirág barátnője; bételt és süteményt hozott. Érdeklődött a miniszterfiú hogyléte felől, tisztelettel átnyújtotta a küldeményt, majd ravasz fogással elejét vette, hogy a királyfi is egyék belőle: látszólag mellékesen megjegyezte, hogy úrnője reggelire várja férjét. Ezután észrevétlenül távozott.

Ekkor a miniszter fia így szólt a királyfihoz:

— Figyelj, istenség; mindjárt csodát mutatok!

Ezzel a küldött süteményt odadobta egy kutyának. Ahogy a kutya megette, megdöglött.

— Hát ez meg miféle furcsa dolog? — fordult barátjához a királyfi. Barátja megmagyarázta:

— Lótuszvirág a jeladás megfejtése miatt azt gondolja, hogy veszélyesen ravasz vagyok, és mérgezett ételt küldött, hogy megöljön. Eszeveszetten szerelmes beléd, és így gondolkozik: „Ha ez a barátja elpusztul, rajtam kívül senkivel sem fog törődni a királyfi; de ha barátja befolyása alatt áll, egyszer esetleg itt hagy és hazatér vele városába.” Nem szabad neheztelned rá. Mindenesetre el kell szakítanunk hozzátartozóitól; majd kigondolok valami cselt, hogy magunkkal vihessük.

— Bölcsesség Teste, valóban méltó vagy nevedre — dicsérte barátját a királyfi. Ekkor hirtelen nagy jajveszékelés hangzott fel a város utcáin:

— Ó, jaj! Királyunk kisfiát elragadta a halál!

A miniszter fiának kapóra jött a váratlan fordulat. Így szólt a királyfihoz:

— Nos, ma éjszaka keressd fel lakásán Lótuszvirágot, és addig itasd, amíg a sok részegítő italtól elveszíti eszméletét és mozdulni sem tud. Ekkor megtüzesített szigonnyal üss bélyeget a bőrére a csípője halmán, azután szedd össze minden ékszerét, és ereszkedj le kötélen az ablakon keresztül. A további teendőket bízd rám; én majd gondoskodom róla, hogy minden jóra forduljon.

Így szólt a miniszterfiú, és háromágú szigonyt készített, olyan hegyes ágakkal, mint a vadkan sörtéje. A királyfi fogta a szigonyt, amely görbe és durva volt, mint kedvese szíve, és vaskemény, mint barátja akarata. Éjszaka belopózott Lótuszvirág házába, megfogadva barátja javaslatát; mert a fejedelemnek nem kell fontolgatnia igaz lelkű emberei tanácsát. Mikor szeretője eszméletlenségig leitta magát, a királyfi a szigonnyal bélyeget ütött combja tövére, ellopta ékszereit, és visszatért barátjához. Megmutatta az ékszereket, és elmondta, hogy mit végzett.

A miniszterfiú most már biztos volt ötlete sikerében. Másnap reggel kiment a temetőbe, remeteköntöst öltött magára, a királyfit pedig tanítványának álcázta és kitanította:

— Menj el a bazárba. Vidd magaddal az ékszerek közül ezt a gyöngysort, és tégy úgy, mintha el akarnád adni. Azonban szabj érte olyan magas árat, hogy senki se vegye meg; csak kínáld jobbra-balra, hogy mindenki megnézze. Ha a városi őrök elfognak, közöld velük zavartalan nyugalommal: „Mesterem bízta rám a gyöngysort, hogy adjam el.”

A királyfi követte barátja utasítását. A bazárban fel-alá járkálva mindenkinek mutogatta a gyöngysort. Miközben így sürgölődött, észrevették a városi őrök, és letartóztatták, mert az elefántcsont-faragó leánya jelentette a lopást, és már keresték is a tolvajt. Késedelem nélkül a városi főfelügyelő elé vezették. A főfelügyelő a remeteköntös láttán udvariasan kérdezte:

— Magasztos bölcs, hogyan került hozzád ez a gyöngysor? Tudd meg, hogy az éjszaka ellopták az elefántcsont-faragó leányának összes ékszerét.

A vezeklő remetének álcázott királyfi így válaszolt:

— Mesterem bízta rám; menjetek, kérdezzétek meg tőle!

A városi őrök főfelügyelője elment vele, és megkérdezte a miniszterfiút:

— Hogyan került tanítványod kezébe ez a gyöngysor, bölcs mester?

A ravasz ifjú mindenkit elküldött a közelből, majd elmondott egy koholt történetet:

— Vezeklő életet élek, erdőről erdőre zarándokolok. A Sors ide vezérelt, s miközben éjszaka a temetőben tartózkodtam, láttam, hogy boszorkánygyülekezet sereglik össze. Körbe álltak; a kör közepén az egyik boszorkány, aki magával hurcolta a király kisfiát, kitépte a fiúcska szívét, és felajánlotta Sivának. Részeg volt, s miközben én imádságaimat morzsolgattam olvasómon, szörnyű fintorokkal nekem rontott, hogy elrabolja az olvasót. Mértéktelen arcátlansága felháborított. Varázsigékkel izzóra tüzesítettem a nálam levő szigony hegyét, és combja tövébe döftem. Ezt a gyöngysort is letéptem a nyakáról. Minthogy azonban remetének nincs szüksége ilyen holmira, el akarom adni.

A városi főfelügyelő a királyhoz sietett a hírrel. A király végighallgatta a történetet, és mikor megtudta, hogy a gyöngysor az elefántcsont-faragó leányának tulajdona, elküldött egy megbízható öregasszonyt, hogy nézze meg a leányt. Amikor meghallotta az öregasszonytól, hogy a leány combján valóban látható a szigony nyoma, bizonyosra vette, hogy a leány boszorkány, és varázslattal pusztította el fiát. Felkereste a remetének öltözött miniszterfiút, és véleményét kérte, milyen büntetéssel sújtsa Lótuszvirágot. Javaslatára száműzte a városból, hiába könyörögtek érte szülei.

A leány meztelenül, száműzötten bolyongott az őserdőben, mégsem gondolt arra, hogy elvesse magától az életet, mert sejtette, hogy a miniszterfiú csele lappang a történtek mögött. A homály leszálltakor a két barát csakugyan levetette a remeteruhát, lóra szálltak, és megkeresték a kesergő leányt. Megvigasztalták, lóra ültették, és elvitték saját országukba. Ott a királyfi boldogan élt vele.

Az elefántcsont-faragó bizonyosra vette, hogy az őserdőben felfalták leányát a vadállatok, és feleségével együtt belepusztult bánatába.

Mikor a szellem a történet végére ért, kérdéssel fordult a népek urához:

— Döntsd el a kérdést, amelyet nem tudok megoldani: ki a bűnös a szülők halálában? Talán a miniszter fia, vagy inkább a királyfi? Vagy esetleg Lótuszvirág? Te vagy a bölcsek bölcse, király! Ha tudod az igazat, de nem mondod meg, százfelé hasad a fejed!

Vikrama-széna király tisztában volt az igazsággal, s mivel félt a szellem átkától, így válaszolt:

— Varázslat ura, világos a helyzet. Hármójuk közül egyik sem bűnös, csakis a király felelős a történtekért.

A szellem nem értett egyet vele:

— Miért a király? Hiszen hármójuk műve volt az egész! Ha a hattyúk kárt tesznek a rizsvetésben, talán a varjakat hibáztatod érte?

A férfiak parancsolója megmagyarázta:

— Megmondom, miért ártatlan mind a három. A miniszterfiú ura ügyét szolgálta, tehát nem hibáztatható. Lótuszvirágot és a királyfit a Szerelem nyilának égető tüze megfosztotta eszüktől, vakon törtek céljuk felé, tehát nem vonhatók felelősségre. Ám a király nem tanulta meg az államvezetés tudományát, nem nyomozta ki alattvalói körében az igazságot kémek segítségével, nem jött rá a ravasz cselfogásra, nem tudott apró jelekből következtetni — tehát reá hárul a bűn!

A démon még meghallgatta a király válaszát, aztán varázserejével egy szempillantás alatt eltűnt a férfiak urának villáról a holttesttel együtt, amelybe beleköltözött. A mahárádzsa rendíthetetlen szívvel eltökélte, hogy visszaszerzi a hullát.

(…)

Huszonnegyedik mese

A máglya-szemű, sötétség-bőrű Éjszaka-boszorkány nem rémítette a mahárádzsát. Keresztülment a félelmetes temetőn, és levette a fáról a holttestet a belebújt szellemmel. Vállán a tetemmel nyomban elindult, mint már néhányszor, s közben a szellem ismét beszéddel fordult a népek parancsolójához:

— Ó, mahárádzsa! Én már belefáradtam a folytonos jövés-menésbe, de te még most is bírod! Nos, felteszek egy nagy-nagy találós kérdést; ezt fejtsd meg!

A Dekkhán földjén csöppnyi ország uralkodója volt Dharma király. Nevének jelentése: „Igazság”, s ő valóban vezérelefánt volt az igazak között. Szerteágazó rokonsággal rendelkezett. Felesége, a Málava-földről származó Csandravatí — azaz Holdfény — előkelő család sarja volt, s a szép asszonyok koszorújában ő volt a gyöngyszem. A királyi párnak egyetlen lánya született, aki méltán viselte a Lávanjavatí, azaz Szépség Özöne nevet.

Mikor a leány eladósorba került, a király ellen összefogtak hatalomra vágyó rokonai, és megdöntötték uralmát. Menekülnie kellett. Sebtében összeszedte legértékesebb drágaságait, és az éjszaka leple alatt feleségével és leányával együtt elhagyta országát. Apósához, Málava-föld uralkodójához vette útját. Még azon az éjszakán elért övéivel a Vindhja-hegység rengetegébe. Midőn az őserdő magába fogadtaa királyt, az Éjszaka, amely idáig kísérte, búcsút vett tőle, és harmatkönnyeivel siratta szerencsétlenségét. Kelet hegyén felgördült a Nap, s kinyújtott sugár-kezeivel mintha vissza akarta volna tartani: „Ne lépj be ebbe a rablóktól nyüzsgő erdőbe!”

A király és övéi gyalogszerrel, hegyes füvektől sebes lábbal vándoroltak a vadonban, s egy vad erdei törzs falujának közelébe értek. Lakói mások életének és vagyonának elrablásából éltek. Becsületes emberek messze elkerülték a szörnyű falu táját, a Halál városának mását.
A rablók már messziről észrevették a díszes ruhában, ékszeresen közelítő királyt. Fegyvert ragadtak, és megrohanták, hogy kirabolják. A támadók láttán a király így szólt feleségéhez és leányához:

— Ezeknek a vadaknak rátok fáj legjobban a foguk. Meneküljetek a sűrűségbe!

A királyné megfogadta férje tanácsát, és leányával együtt elrejtőzött a bozótban. A király kirántotta kardját, s karján pajzsával, vitézül szembeszállt a nyílzáport zúdító támadókkal. Sokat elejtett közülük. Ekkor a törzsfőnök az egész falut kivezényelte ellene. Csapásaik összetörték pajzsát, s végül a magányosan harcoló király elesett. A rablócsapat megfosztotta ékszereitől és távozott. Felesége, Holdfény királyné, végignézte a sűrűből férje halálát. Fájdalmában magánkívül futott tovább leányával együtt, s egy másik erdőbe menekült. A déli hőségben az árnyék a fák hűs tövébe telepedett, mint a fáradt vándor, s a kimerült, kétségbeesett királyné is leroskadt leányával együtt egy lótuszvirágos tó partján levő terebélyes fa alá.

Éppen akkor vadászgatott arra lóháton, fiával együtt, egy közelben lakó vadásztörzs főnöke. A törzsfőnök, Csanda-szinha — azaz Vad Oroszlán — észrevette a porban a női lábnyomokat, és így szólt fiához, Szinha-parákramához, Oroszlán Erejéhez:

— Kövessük ezeket a szép nőket sejtető, formás lábnyomokat! Ha megtaláljuk a két nőt, vedd feleségül azt, amelyik jobban tetszik!

A fiú így felelt Vad Oroszlánnak:

— Gondolom, azt veszem feleségül, amelyiké ez a kisebb lábnyom. Bizonyosan az a fiatalabb, és így korban jobban illik hozzám. A nagyobb lábú nyilván idősebb, és hozzád illik feleségül.

Vad Oroszlán azonban így felelt Oroszlán Erejének:

— Miféle ötlet ez? Anyád nemrég távozott az égbe. Ilyen jó feleség után nem kívánok másikat.

Fia nem adott igazat neki:

— Apám, ne beszélj így! Feleség nélkül üres a családapa háza. Nem ismered ezt a verset:

Hogyha szelíd szavu, szerető,
hű feleség nem várja a házban a férfit,
nincs, amiért hazatérjen:
háza nem otthona, rideg odúja csupán.

Életemre könyörgök, atyám, vedd feleségül a másik nőt!

Vad Oroszlán beleegyezett fia kívánságába, és együtt elindultak a lábnyomok után.

Megérkeztek a tóhoz, és a fa árnyékában ott találták a gyöngysorokkal ékes, sötét bőrű Holdfény királynét, akire fehér leánya, Szépség Özöne, olyan fényt vetett világos nappal, mint csillag az éjszakai égboltra. A törzsfőnök és fia kíváncsian közeledett a királynéhoz, aki rémülten ugrott fel, mert rablóknak gondolta őket. Leánya ekkor így nyugtatta:

— Ne félj, anyám, ezek nem rablók! Nézd, milyen megnyerő a külsejük, és milyen rendes az öltözetük! Bizonyosan vadászni jöttek erre — szólt leánya.

A királyné tétovázott, de Vad Oroszlán leszállt lováról, és így beszélt a két nőhöz:

— Miért riadoztok? Jó szándékkal vagyunk; azért jöttünk, hogy lássunk benneteket. Bízzatok bennünk; áruljátok el aggodalom nélkül, kik vagytok? Mintha a Gyönyör és Öröm menekült volna ebbe a vadonba bánatában, mivel férjüket, a Szerelmet, Siva szemének villámsugara porrá égette! Hogyan kerültök ebbe az ember-nem-lakta rengetegbe? Hiszen testeteknek drágaköves palotában kellene pihennie! Bánat szorítja össze szívünket, ha arra gondolunk, hogy lábatok e tüskés talajt tapossa, pedig szép nők öle volna hozzá méltó párna! Arcotokra fátyol helyett szélkavarta por vet árnyat. A forró napsugár, amely virágszirom-gyönge tagjaitokra hull, a mi testünket égeti együttérzésünkben. Mondjátok el, mi történt veletek Szívünket szánalom szaggatja, s nem bírjuk elnézni, hogy a ragadozó vadaktól hemzsegő rengeteget lakjátok.

Vad Oroszlán szavaira a királyné felsóhajtott, és szégyentől-bánattól akadozó hangon elbeszélte történetüket. Mikor Vad Oroszlán megtudta, hogy nincs férje, megvigasztalta és nyájas szavakkal rábírta, hogy leányával együtt maradjon náluk. Lóra ültették a két nőt, és elvitték őket gazdagon berendezett házukba. Az asszony tehetetlenül engedett, mintha másik életre született volna; mit tehet a nő idegenben, oltalmazó nélkül?

Holdfény királynét Vad Oroszlán fia, Oroszlán Ereje vette feleségül, mert történetesen a királynénak volt kisebb lába. A királyleánynak, Szépség Özönének, nagyobb lába volt, ezért ő lett Vad Oroszlánnak, az apának a felesége. Nem szeghették meg a megállapodást, amelyet előzőleg, a két lábnyom nagyságának vizsgálata alapján kötöttek. Így a lábnyomok csalóka látszata folytán az anyát a fiú, a leányt az apa vette el, s a leány saját anyjának anyósa, az anya leányának menye lett. Idővel mindkettőjüknek fiai és lányai születtek, később azok is családot alapítottak. Így élt Vad Oroszlán és Oroszlán Ereje házasságban Szépség Özönével és Holdfénnyel.

Még mindig tartott az éjszaka, amikor a démon a történet végére ért. Utána feltette szokásos kérdését Vikrama-széna királynak:

— Ha tudod, mondd meg: az anyának a fiútól és az apának a leánytól született gyermekei milyen rokonsági viszonyban állnak egymással? Ha tudod, de elhallgatod, elér az átok!

A mahárádzsa hallotta a démon kérdését, és sokáig törte rajta a fejét, de semmiképpen sem tudta megoldani. Némán ment tovább. Ekkor a felakasztott férfi tetemébe bújt szellem felujjongott magában, és így gondolkozott: „Erre a fogós kérdésre nem tud válaszolni a király. Magában örül, hogy nem kell megszólalnia, és ugyancsak fürge léptekkel halad az úton. Nem játszhatom ki tovább ezt az igazlelkű uralkodót. A szerzetes különben sem elégedne meg mostani segítségemmel, hanem továbbra is szolgálatára kényszerítene. Itt az alkalom, hogy túljárjak a gonosz varázsló eszén. A varázserőt, amelyre eddig szert tett, átruházom erre a fényes jövő előtt álló királyra.”

Így határozott a démon, majd újra megszólította a föld urát:

— Mahárádzsa, halálra fárasztottad magadat ebben a fekete éjszaka homályába burkolózó szörnyű temetőben, mégsem elégedetlenkedsz, és nem inogsz meg elhatározásodban. Meg vagyok elégedve csodálatos kitartásoddal. Most már viheted nyugodtan ezt a hullát, én kiköltözöm belőle. Ám figyeld meg jól, amit mondok; javadat akarom, kövesd tanácsomat! A gonosz szerzetes, akinek ezt a hullát viszed, idézni fog engem, és áldozatot mutat be nekem. Téged akar feláldozni az álnok varázsló! Fel fog szólítani: „Borulj arcra a földön!” Te ekkor így válaszolj: „Előbb mutasd meg, hogyan kell csinálni!” Ő majd leborul a földre, és megmutatja, hogyan kell arccal a földre feküdnöd. Ekkor te szeld le a fejét egy kardsuhintással! Így reád fog szállni a szellemek fölötti hatalom, amelyre a gonosz jógi akar szert tenni. Áldozd fel őt a szellemeknek, s légy te a föld ura; másként a jógi áldoz fel téged! Látod, ezért akadályoztam meg olyan sokáig, hogy elvigyél neki. Eredj! Kísérjen siker útadon!

E szavakkal a démon eltávozott a király vállán levő holttestből. „A jógi gonoszsága feneketlen!” — szólt a bölcs úr magában, és megörült a tanácsnak, szívesen megfogadta, s vitte a tetemet immár háborítatlan arra, hol a fügefa alatt ült s várta már a varázsló.

Huszonötödik mese

Vikrama-széna király végre megérkezett a hullával Lemondás Erényéhez, a szerzeteshez. A szerzetes egyedül ült a vadfügefa tövében, a halotthamvasztó temető szélén, a holdtalan éjszaka hátborzongató sötétjében, és leste az utat. A vérrel fellocsolt földre csontok fehér porával rajzolt varázskört, a kör négy oldalára vérrel teli csészéket állított, emberzsírból készült mécsessel világította meg a varázslat helyét, áldozati tűz lobogott mellette, és minden kellék készen állt, hogy bemutassa tiszteletét istenének.

A király odaérkezett. A varázsló megörült, amikor megpillantotta a holttestet. Felállt és megdicsérte a királyt:

— Nagy és nehéz szívességet tettél nekem, mahárádzsa. Más rangodbeli személyvajon válalkoznék-e ilyen feladatra, ilyen helyen és ilyen időben? Nemes királyok között is te vagy a legnemesebb, s mindenütt hírlik rólad, hogy rendíthetetlen vagy az igazságban, nem törődsz önmagaddal, csak mások ügyét intézed. A bölcsek tanítása szerint a nagyok nagysága abban rejlik, hogy feltett szándékuktól még életük árán sem tántorulnak el.

Így beszélt a szerzetes, abban a hiszemben, hogy elérte célját. Leemelte a király válláról a holttestet, megmosta, megkente illatos kenetekkel, koszorút akasztott a nyakába, és a varázskör közepébe fektette. Majd máglyák hamvával szórta meg saját testét, vállán emberi hajból készült áldozati zsinórt vetett át, halottakról lehúzott leplekbe burkolózott, és egy darabig jógába merült. Ezután varázsigékkel megidézte a szellemet, újra a holttestbe kényszerítette, és áldozatot mutatott be előtte: egy koponyát csillogó emberi fogakkal töltött meg, virágokat és illatszereket hintett elé, emberszem porával megfüstölte, emberhúst nyújtott felé. Hódolata bemutatása után felszólította a mellette álló királyt:

— Király, megjelent előttünk a varázslatok ura. Borulj le előtte egész testeddel a földre, hogy elnyerd megelégedését, és teljesítse kívánságaidat!

A királynak eszébe jutott a szellem tanácsa, és így beszélt:

— Nem tudom, hogyan kell csinálni. Mutasd meg előbb, azután megteszem.
A szerzetes leborult a földre, hogy megmutassa. Ekkor a király kirántotta kardját, és levágta fejét. Felhasította mellét, kivette belőle a szívet, és a fejjel együtt felajánlotta áldozatul a szellemnek.

A temetőben az összes lelkek és kísértetek ujjongásban törtek ki. A szellem elégedetten szólította meg a holttestből a férfiak urát:

— Mahárádzsa, ha a földön befejezed világbíró uralkodásodat, elnyered a légi szellemek királyi méltóságát, amit a szerzetes szeretett volna megszerezni. S mivel oly sokat fáradoztál velem, kérj tőlem bármit, teljesítem kívánságodat!

A népek ura így válaszolt a démon beszédére:

— Leghőbb vágyam beteljesült, ha sikerült kivívnom megelégedésedet. Ám hogy szavad mégse hangzott légyen hiába, ezt a kegyet kérem tőled: a huszonnégy, szívet gyönyörködtető találós mese és huszonötödikül ez a befejezés terjedjen el az egész földkerekségen, és örvendjen örökös népszerűségnek!

A démon meghallgatta a kérést és kinyilatkoztatta:

— Úgy legyen! Sőt kívánságodat további keggyel toldom meg, föld őrizője. E mesék gyöngysora nemcsak híres és kedvelt lesz A hulladémon huszonöt meséje címen, hanem üdvére is válik az egész világnak: aki akár egyetlen sort illőtisztelettel felolvas vagy meghallgat belőle, azon nem fog semmiféle átok. Démonok, lidércek, kísértetek, boszorkányok, ördögök hatalmukat vesztik ott, ahol ezt a művet olvassák.

Ezután a szellem, jóga-varázslatával, végleg elhagyta a testet; szabadon mehetett, ahová akart.

Elmúlt az éjszaka. A király látta, hogy nincs további teendője, s hazatért székvárosába, Pratisthánába. Alattvalóinak sorjában beszámolt mindenről, ami ezen az éjszakán történt, s népe fényes ünnepséggel fejezte ki tiszteletét uralkodója előtt. Az egész nap fürdéssel, ajándékosztogatással, tánccal, énekkel, zenével, Siva imádatával telt el. Kevés idő múltán a király — Sivától kapott győzhetetlen kardja segítségével — hatalmába kerítette az egész földet, minden szigetével és tengerével, s háborítatlan békében uralkodott fölötte. Földi uralkodása végeztével elnyerte a légi szellemek királyságát, hosszú ideig élvezte hatalmát, és végezetül a magasztos Siva lényébe olvadt.

Itt végződik a hulladémon huszonöt meséje.

(Vekerdi József fordítása)