A mongol népek mitológiája, a domog műfaj

A Nagy Mongol Birodalom kialakulásának idejéből és a későbbi századokból származó írott források is tartalmaznak már mitológiai, eredetmagyarázó történeteket, de a mongol népek legrégibb mítosz- és mondakincsének lejegyzése csak a XVIII. sz. végén kezdődött, mikor az első utazók, mint P. S. Pallas, a tudós érdeklődésével aprólékosan összegyűjtöttek minden adatot az általuk felkeresett népekről. (Pallas 1776, 1801) A XIX. században Potanin (1881 1883), Pozdneev (1900) működésével egyre több mongol mítoszt ismerhetett meg a nyugati világ, feljegyzéseik páratlanul értékesek és számos olyan mondát közöltek, melyeknek azóta sem ismert újabb változatuk. A jeles magyar kutató, Bálint Gábor (1972) máig kiadatlan kalmük gyűjtéseiben is előfordulnak mitológiai témák. A XX. század első felében is az orosz tudósok jártak elől a folklórgyűjtésben, így pl. B. Ja. Vladimircov (1927), Rudnev stb. A legrészletesebben adatolt mitológiai kiadvány a burját Hangalovtól (összegyűjtött műveinek kiadása: 1958, 1959. 1960), majd pedig a nyomdokain járó Šarakšinovától (1980) származik, de megjelent több tanulmány a kínai fennhatóság alatt élő, s a hagyományos életmódjukat földművelésre felváltó monguoroktól is (D. Schröder …). Az utóbbi évtizedekben ugrásszerűen megnőtt a mongóliai (Cerensodnom 1989; Sampildendew 2001), belső-mongóliai kutatók gyűjtéseinek kiadása valamint a különböző nemzetközi együttműködésekben zajló kutatóexpedíciók anyagainak a közzététele.

A mongol és a belső-ázsiai nomád népek esetében a mítosz műfaji megjelelölés természetesen más értelemben használatos, mint a régi írásbeli hagyománnyal rendelkező népeknél. A nomádok vagy az erdőlakó vadászok tételes vallásokkal való megismerkedés előtti mitológiája csak a jóval későbbi források alapján rekonstruálható (Lőrincz 1975; Birtalan 2001, 2002b). Maga a műfaji megjelölés a domog (mong. domaγ) elsősorban az aitiológiai, eredetmagyarázó történeteket foglalja magába, de mitológiai motívumok számos más folklóralkotásban is feltűnnek. Az alábbiakban a mongolokat körülvevő természeti és társadalmi környezet jelenségeit magyarázó mítoszokból szerepel egy válogatás, tematikus csoportosításban. Minden tematikus csoportot megelőz egy rövid bevezetés, melyekben a ismertetem a mongol mítoszkincs legfontosabb szüzséit és motívumait. A fordítások és a hozzákapcsolódó bevezetőrészek egy külön kiadvány részei (Birtalan 1996; lásd még www.terebess.hu)

Hogyan keletkezett a mongolok közt a mese?

Sok évvel ezelőtt a mongolok között elterjedt a félelmetes feketehimlő-járvány és az emberek százával, ezrével, tömegesen pusztultak tőle. Aki egészséges maradt, fejvesztve menekült, mivel mindenki jósorsa szerint betegedett meg vagy sem.

A menekülők így magára hagytak egy tizenötéves fiatal legényt, az eszméletét vesztett vak Tarvát. A legényt még a lelke is elhagyta, elment a pokolba Erligkánhoz. Erligkán a lélek láttán nagyon elcsodálkozott:

– Miért jöttél el, hagytad el testedet, amikor az élet még nem távozott el egészen belőle? – a lélek így válaszolt:

– Úgy tartottam, hogy testem hirtelen meghal, hát, otthagytam, s eljöttem anélkül, hogy megvártam volna, míg végleg elpusztul.

A lélek ilyetén engedelmessége és igyekezete megtetszett Erligkánnak, ezért így szólt:

– Még nem jött el az időd. Menj vissza gazdádhoz és bújj vissza bele. De mielőtt elmész, kérhetsz tőlem valamit – mondta és végigkísérte a Poklok Birodalmában. Ott aztán volt minden, ami csak előfordulhat az ember életében: gazdagság, kincs, bőség, jósors, boldogság, étel-ital, jókedv, szomorúság, búbánat, könny, szórakozás, játék, nevetés, ének, zene, mese, legenda, tánc. A vak Tarvá lelke végignézett mindent, s végül a mesét választotta. Erligkánneki adta a mesét és visszaküldte a földre.

Mire a lélek visszatért az élettelenné vált testhez, a hollók már kivájták a szemét. Amikor meglátta, milyen lett teste, nagyon megbánta, hogy vissza kell bújnia belé, de félt volna megszegni Erligkánnak adott szavát. Mit volt mit tenni, visszabújt a testbe.

A vak Tarvá ezután még sokáig élt, s az emberek meséjét, jövendőjét soha nem tévesztette el. Vak létére a jövendő dolgait előre tudta. Bejárta Mongólia földjét, meséket mesélt, azokkal nevelte-tanította az embereket. Ettől az időtől kezdtek a mongolok között mesét mesélni. (Vinkovics Judit fordítása)

Vinkovics Judit fordítása

Világkeletkezés, világteremtés

A mongol mítosz- és mondakincs megőrizte a sámánizmus, a buddhizmus (elsősorban a Con-kha-pa által alapított Sárga süveges rend), nyomokban Mani vallásának, a manicheizmusnak, a régi keleti (nesztorianizmus), sőt az újabb, ortodox kereszténység (XVIII–XIX századtól) kereszténység hatását is. A sokféle műveltség és vallás hatása legjobban a világ és az ember keletkezését, teremtését magyarázó mítoszokon érezhető. Gyakori motívum a Földet és az embert teremtő buddhista istenség (Sákjamuni[1] a történeti Buddha, Majdar[2] az eljövendő korszak Buddhája, Ocsirváni bodhiszattva[3] stb.). A mitológia ősi rétegéhez tartozik a mítoszokban még nyomokban meglévő hármas világtagolás (alsó és fölső világ, ahol a szellemlények, istenségek élnek, és a középső világ, mely az emberek gazdaszellemek és az embereket gyötrő ártó erők világa). Későbbi, a tételes vallások hatására alakult ki az alsó világ büntető pokolként való felfogása. A kínai és a buddhista világszemlélettel mutat hasonlóságot a világot alkotóelemeiből kialakító nézet (föld, víz, levegő, tűz, fém).

Az emberteremtés-mítoszokban az istenség földből, porból alkotja az embert, s megjelenik a csötgör,[4] a gonosz, akinek célja a teremtés eredményeinek tönkretétele, s csalárdsága miatt lesz az ember halandó. Az emberteremtés-történetek gyakran összekapcsolódnak a kutya és a macska teremtésével, illetve e kettő szőrőssé és az ember csupasszá válásának aitiologikus magyarázatával.

A földrengés keletkezéséről szóló történet a hagyományos indiai világképet idézi, a föld mozgásait a világ „hátasának”, a teknősnek a mozgásával magyarázva.

Szinte tudományos pontosságú az ember felegyenesedésének, kézhasználatának a magyarázata.

A világ teremtése és pusztilása

Úgy mondják, a világot SagdzsitüvBuddha[5] alkotta. Egykor nem volt szilárd föld, csak víz, Buddha hozott az Égből egy csipetnyi port, s azt szétszórván keletkezett a világunk. Azon pedig létrejöttek a növények, állatok és az ember. Az első ember egész testét szőr borította, ám ez nem tetszett Buddhának és a haján, szemöldökén, szakállán kívül mindet kitépte. De még maradt egy kis szőr az ember hónaljában és ágyékán. Aztán Sagdzsitüv valahonnan hozott egy asszonyt gyermekkel és ezzel jött létre az emberiség. Kezdetben az ember nem hallgatott Buddhára és sokat vétkezett, ezért alkotta Buddha a cért,[6] a tilalmakat. Kezdetben az ember lába előre hajlott, s így minden élőlénynél gyorsabban tudott futni, de végül is a lába hátra kezdett hajlani és így lett lassú mozgású.

Az első ember hihetetlen magas kort ért meg, de ahogy a leszármazottai egyre satnyultak, kisebbedett a testük és rövidült az életük. Egyszer majd, ha az ember már csak hét esztendeig fog élni, tegnap megszületett, holnap férfikorba érik, akkor a hátasa már csak nyúlnyi, maga pedig könyöknyi lesz csak. Akkor három nap lesz az égen, s a hőségben csak a hegygerincek maradnak meg. A pusztító tűzvész után ólomeső fog esni, a hegygerincek is elkopnak, csak a homokhordalék marad utánuk, melyet a szél szertefúj. Akkor a Földet tartó két teknős közül az egyik elmozdul és csak az üresség marad a Föld helyén. Hogy az az időszak milyen hosszú lesz, azt senki sem tudja. Annak az időszaknak a végén eljő Majdar Buddha, s újra alkotja a Földet, s a Földünket tartó teknősök egyikén újra formálódik a világ.

(Birtalan Ágnes fordítása)

A tűzisten

A tűzistent a mongolok On-gal[7] kánnak nevezik. Ő a tűz lángja fölött lakik, kovakő az anyja, kemény vas az apja. Ezért a tűzáldozat szövege így hangzik:

„Amikor Hangáj kán még kis domb volt,

Kánasszony tenger csak pocsolya volt,

a rezgőnyárfa még csak növekedett,

a kánya madárfióka volt,

a tarka vadkecskebak rókarőt gida volt.

Kán urunk csiholta,

Kánasszonyunk élesztette,

kovakő az anyja,

kemény vas az apja,

csiszolt kő az anyja,

csengő vas az apja,

felhőn áthatoló könnyű párájú,

Földanyán áthatoló hevű,

selyemarcú,

sárga vaj arcú,

tüzes tűz anyának,

tiszta faggyút és zsírt áldozunk...”

Így szokták mondani.

(Barta Fürjes Zsolt fordítása)

Asztrális mitológia

Az egyik legközismertebb aitiologikus, eredetmagyarázó mongol mítosz több mitológiai réteget is magába foglal, összekapcsolva az asztrális- és vadászmitológiát. Erhí mergen (halah Erxī mergen), a mesteríjász, a vadász megesküszik, hogy lelövi az embereket gyötrő napokat az égről, s mivel a kilőtt nyila elé röppenő fecske miatt nem tudja beváltani fogadalmát, esküjéhez híven lemetszi íjfeszítő hüvelykujját (erxī), s átváltozik négyujjú mormotává (tarbagán, halha tarwaga), hogy ezentúl a föld alatt éljen. A napokra nyilazó vadász története számos változatban ismert és több természeti jelenségre is igyekszik magyarázattal szolgálni (miért van négy ujja a tarbagánnak, miért él a föld alatt, miért villás a fecske farka stb.). A mongolok ma is úgy tartják, hogy a mormota egykori emberi mivoltát őrzi még egy darabka testrész a hátán, s ezt nem is szabad elfogyasztani, mert az „emberhús”.

A mesteríjász történetének más motívumokat tartalmazó mítosza Hühedej (Kökedej) mergen (halha Xüxedei mergen, okrát Kökedē mergen) története. Hőse, mivel tiltott totemállatokra, szarvasra vadászott, fölkerült a mennyboltra, a zsákmányul kiszemelt szarvasokkal, azok gidáival, vadászkutyájával és madarával együtt (az Orion csillagkép eredete). Talán ellentmondásosnak tűnhet, hogy a vadász ahelyett, hogy bűnhődött volna a tilalmas vadászatért, az égre emelkedik és csillaggá válik. A történet hátterében a mesteríjásznak, vadásznak, a zsákmányállatból élő közösségek létfenntartójának feltétlen tisztelte rejlik.

A Göncölszekérnek több különböző elnevezése, kialakulásának számos változata ismert a mongol népek körében: „Hét kovács, Hét öreg, Hét Buddha” (halha Dolōn darxan, Dolōn Burxan), akik (bár van rá ellenpélda is) jócselekedeteik, érdemeik jutalmául jutottak a mennyboltra. A mítosz egyik változata az európai mesekincsből is jól ismert hét vándorló testvér történetét idézi. A hét, csodás tulajdonságú vagy mesterséget ismerő anda „fogadalmas testvér” megszabadít egy kánkisasszonyt (tündérlányt), majd összevész, hogy melyikük érdeme a legnagyobb. Mivel vitájukban nem tudnak dűlőre jutni, felemelkednek az égre, s belőlük lesz a „Hét Buddha” csillagkép. A Göncölszekér kialakulásának egyik története a félig ember, félig állat lény, a Borjúfiú mítosza. A totemisztikus motívumokat tartalmazó történet a magyar Fehérlófia típusú meséknek belső-ázsiai változata, s bár jól ismert a tibeti mesegyűjteményekben is, valószínűnek látszik, hogy eredendően a mongol hagyományban gyökeredzik, s a buddhista megtérést követően bizonyos motívumai átalakultak a tibeti mese hatására.

Erhí mergen, Hüvelyk, a mesteríjász

Az öregek azt beszélik, hogy valamikor réges-régen hét nap gördült fel a kerek égre, hét nap tüze sütött erre a világra. A pusztító aszályban a föld felizzott, a vizek felforrtak, a növények, fák kiszáradtak, a jószág éhen-szomjan veszett. Az emberek is szörnyen szenvedtek az égető melegtől. Már-már létezni sem lehetett a tikkasztó hőségben.

Éppen ez idő tájt élt azon a vidéken Erhí mergen, Hüvelyk, a híres mesteríjász, aki mindenre rálőtt, amit csak meglátott, s mindent el is talált, amit csak megcélzott.

A szárazságtól szenvedő élőlények felkeresték hát, és így kérlelték:

– Lődd le, pusztítsd el azokat az égre tolakodott napokat!

A férfiak díszének született Hüvelyk mesteríjász hüvelykjében erő, szívében bátorság, májában elszántság lakozott, s forróvérű fiatalember lévén, lövésztudományával hetykén büszkélkedve, imigyen esküdött:

– Ha a hét napot hét nyílvesszővel lelőni nem tudnám, levágom hüvelykemet szégyenemben, s többé nem maradok férfiember, hanem tiszta vizet nem ivó, tavalyi füvet nem evő állattá változom, és sötét üregekben fogok élni.

Azzal kilépett jurtájából, hogy lelője az égen keletről nyugatra sorakozó hét napot. Balról kezdte, s hat nyílvesszejével hat napot hamarosan el is pusztított. Ám amikor megfeszítette íját, hogy a hetediket is lelője, hirtelen egy fecske repült a szeme elé, s eltakarta a napot. A mesteríjász lőtt, de nyila csupán a fecske farkát találta el (azt mondják, ezóta villás a fecske farka), az utolsó nap pedig félelmében gyorsan elbújt a nyugati hegyek mögé.

Amikor Hüvelyk, a mesteríjász látta, hogy tervét a fecske meghiúsította, héjabarna foltos lován űzőbe vette a madarat, hogy megölje. Lova ekkor így fogadkozott:

– Ha alkonytól pirkadatig nem érném utol ezt a fecskét, vágja le gazdám gyors léptű lábamat, s hagyjon engem kinn a pusztán. Nem maradok többé felnyergelt hátasló, ugrándozva fogok élni a hepehupás tájon.

Űzte a paripa a fecskét, űzte, s már majdnem utolérte, amikor a madár egyszer csak, huss, eltűnt az egyik bokor mögött. S ebben a pillanatban felpirkadt a hajnal. Hüvelyk, a mesteríjász megdühödött, haragjában levágta héjabarna foltos lovának két mellső lábát, s a pusztában magára hagyta.

A ló ugróegérré változott. Azt mondják, ezért rövidebb az ugróegér két mellső lába. S a fecske állítólag azóta repked a hajnali félhomályban a lovasok körül, s azt csiviteli:

– Utolérsz-e? Utolérsz-e? Utolérsz-e? Utolérsz-e?

A mesteríjász, esküje szerint, levágta a hüvelykujját, nem maradt többé férfiember, hanem tiszta vizet nem ivó, tavalyi füvet nem evő mormotává változott, s azóta is sötét lyukakban, üregekben él. Azt mesélik, ez a magyarázata annak, hogy csak négy ujj van a mormota mancsán. Hüvelyk, a mesteríjász azonban mindig elfelejti, hogy már nem ember, az esteli és a hajnali fény előcsalogatja vackából, s ilyenkor le akarja lőni a napot.

A kéklő égen megmaradt egyetlen nap azóta is tart Hüvelyk mesteríjásztól, s ha jön az alkony, a hegyek mögé bújik előle. Ezért változnak a nappalok és az éjszakák.

(Vinkovics Judit fordítása)

A természeti környezet, állat- és növényvilág

Az állat- és növényvilág eredetéről szóló mítoszok egy része más témájú eredetmítoszok motívumaként is előfordul, mint például az Erhí mergenről szóló asztrális mítoszban: a tarbagán eredete, a fecskefarok villás formájának kialakulása, vagy a hori burjátok eredetmítoszában: a magyarázat arra, hogy lett a hattyú lába fekete. Az állatvilág mítoszai között számos olyan van, mely színtisztán idegen eredetű, ezt bizonyítja pl., hogy a kérdéses állat nem őshonos a mongolok földjén, vagy legyen bár ismert, nem része a mongolok mindennapi életének. Ilyen a Macskaláma gyermekmeseként is igen kedvelt története. A mesének tulajdonképpen csak a befejező gondolata tartalmaz eredetmítoszra utaló motívumot, mely arról szól, hogy az egerek által leleplezett macska attól fogva földbe ássa ürülékét, nehogy még egyszer meglássák, mit evett. A mesének buddhista alaptörténete van, a kegyes megtérést színlelő macska lámacsengőjében nem nehéz felismernünk báránybőrt, melyet Aisópos farkasa öltött magára.

Figyelemre méltó tény, hogy arányaiban jóval kevesebb eredetmítosz foglalkozik a jószágokkal, mint a vadállatokkal vagy a mitikus lényekkel. A ló az ember hátasa és a legjellegzetesebb nomád ital, az airag „kumisz” is erjesztett kancatejből származik (NB: a tevetejből is erjesztenek airagot). A történet arról, hogyan lett a ló az ember hátasa, azt sugallja, hogy a ló és a szarvas között ellenségeskedés van, de ismertek olyan hősmesék, hőseposzok, melyekben a vitéz táltoslova szarvaspajtásaitól kér segítséget.

A teremtésmítoszokkal mutatnak rokonságot a juhról, szarvasmarháról, tevéről szóló eredetmítoszok. A juh négy szemére utaló történet megértéséhez hozzátartozik, hogy vannak olyan egyedek, melyek szeme fölött messziről egy további szempárnak látszó fekete folt van. A szarvasmarha hatalmas veséje szintén magyarázatot igényelt, ebből született egy, a teremtő Buddháról szóló történet. A mongol pásztorok tisztelik a tevét, s az egyik legszívhezszólóbb mongol mese Az árva fehér teveborjú története is tevéről szól. Mégis a mítoszokban mintha mindig ő „húzná a rövidebbet”. Elveszti a lehetőséget, hogy első legyen a tizenkettes ciklus állatai között, elveszti gyönyörű agancsát, míg a szamár hosszú füleket kap, önteltsége miatt aprócska füleket vihet haza a teve. A patkánnyal szemben való alulmaradása, jellegzetesen belső-ázsiai nomád magyarázat a távol-keleti tizenkettes ciklusról.

A medve az egyik legtiszteltebb a vadállatok között, tabuneve „öreg” vagy „embervad”, s legtöbb eredetmítosza arról szól, hogy valaha ember (gyakran vadász) volt és valamilyen súlyos bűnt követett el (pl. ki akarja vágatni a szent fát, el akarja ragadni Erlignek, az alsóvilág urának a kalpagját), amiért megfosztották emberi lététől. Az asszonyból lett medve történetében a medvével kötött totemisztikus házasság nyomai fedezhetők fel. A mítoszokban nagyon sok utalás van arra, hogy a medve az emberhez hasonlóan viselkedik, s vadászatánál ezt használják ki a vadászok. Az észak-mongóliai darhatok ha medvét ölnek, imádkozva kérik a medve lelkének bocsánatát, mondván, hogy az véletlenül tévedt nyiluk útjába.

A farkas mint Dzsingisz törzsének totemállata és mint a sámánok hátasa központi helyet foglal el a mongol hiedelemvilágban. A pásztorok, akárcsak a medvétől, tőle is tartanak és tisztelik, félik. A róla szóló mítoszban nem tartotta meg Buddha rendelkezését, ezért lakolnia kellett és nem válhatott belőle a leghatalmasabb élőlény. A róka, mint számos más nép mitológiájában, a mongoloknál is a ravaszságával tűnik ki. A mongolok rókáról alkotott elképzeléseire hatottak a kínai rókadémon-történetek. A rókadémon, mint azt a Múmingan eredetmítoszban is megtalálható, ifjú lánnyá változva keseríti meg a vadászok életét. A róka központi mesehős is, általában alantas szándékú, de előfordul, hogy a hős segítségére van. A kutyáról szóló eredetmítosz egy fontos szokást őrzött meg, a kutyatemetést. A buddhista mongolok azt tartják, hogy a kutya valaha (miként a medve is) ember volt és hogy újra emberi alakban születhessen újjá, le kell metszeni a farkát, s úgy eltemetni.

A tigris, bár a mongol pusztákhoz és erdőkhöz közeli Mandzsuriában gyakori vad volt, s a mongol pusztákon nem őshonos, a mongol meséknek mégis gyakori szereplője. Gyakran festik le e félelmetes ellenfelet mint olyan ostoba lényt, melynek még egy öregapó is túljárhat az eszén. A mítoszok tigrise is kérkedik erejével, de az ember eszével legyőzi, mint a magyar népmesékből is ismert Ki a legerősebb állat? típusú mesékben: a tigris azért lett csíkos, mert az ember fához kötözte és megégette. A fenséges tigris macskától születik egy-egy mítoszban, vagy éppen az utódairól van szó, akik bár szintén erősek, nem érnek a nyomába. A tigris mellett a macska és a párduc is szerepel az eredetmítoszokban. Egy, a denevérről szóló mongol mesében az állatok kiközösítik a denevért, mert az hol az emlősökhöz, hol a madarakhoz csatlakozik. Egy másik szüzsében denevér, akárcsak a bölcs sas, okos tanácsokat ad a madarak urának, az indiai mitológiából ismert Garudának, azaz mongolul Hangardinak.

A madarak uráról szóló történetek gyakran kapcsolódnak össze a buddhista erkölcstanító mondásokkal, mesékkel. Közülük az egyik legnépszerűbb szüzsé arról szól, hogy miért kezdett a Garuda kígyókat enni. Az eredeti indiai történet magva az, hogy a Garuda elpusztítja a gonoszt jelképező kígyót. Mítoszainkban Buddha vagy az emberhez szíves fecske megakadályozza a darazsat (dongót), hogy elárulja a madarak urának, az ember vére a legízesebb. A bagoly, a sámánmadár és totemős (lásd az ojrátok eredetmítosza), tollait fejükön viselik a sámánok. Az eredetmítoszokban azonban gyakran gúnyolják is rikoltó hangjáért, nagy szeméért. A kuvik, mint sok más mítikus társa, ember volt, méghozzá egy telhetetlen lány, akinek mohó lelke változott át a helyét nem lelő madárrá. A holló és a varjú a sámánok küldötte, a sámánok erejének jelképe. A varjú járását a hivatalnokéhoz hasonlítják. Számos eredetmítosz hőse a fürj, az ásólúd, a pelikán, sőt a kacsa is. Az ásóludat lámamadárnak is hívják a mongolok, lévén hasonló sárga árnyalatú, mint a szerzetesek viselete. Története a helytelen céllal elmélkedő szerzetesről szóló buddhista tanmese. Tibeti tantörténet szól a galamb és a veréb hangjának kialakulásáról. A buddhista keretbe ágyazott mítosz a galamb hangját a jajveszékelő asszonyéhoz a verébét az imát recitáló szerzetesekéhez hasonlítja. Földművelő hagyományt idéz a békáról szóló mítosz. Az állatok vetélkedéséből a béka került ki győztesen, maga mögé utasítva a nála rangosabb búbosbankát és kakukkot, s az ő hangjára kezdenek vetni a földművesek.

Miért hempereg a teve a hamuban?

Régen, amikor Buddha állatneveket adott a hagyományos mongol kalendárium tizenkét évének, tizenegy állat nevét egyből kiosztotta, s amikor az utolsó (vagyis a tizenkettes ciklus legelső) évére került sor, felvetődött a teve és a patkány neve, s vita kerekedett belőle, melyik kerüljön be a tizenkét év közé. Hogy egyikőjüket se bántsa meg, Buddha azt mondta, hogy a két állat maga döntsön.

Azok ketten abban állapodtak meg, hogy az kerüljön a tizenkét éves ciklus elejére, aki másnap reggel először pillantja meg a felkelő nap sugarát. A teve kelet felé nézett, ahol a napnak fel kellett bukkannia, így, állva várta a napfelkeltét. A patkány felmászott a teve púpjára és nyugat felé nézett, mindig a hegy tetejét bámulta. Amikor eljött a napfelkelte ideje, a kelő nap első sugara először a nyugati hegy csúcsán csillant meg, így a patkány vette először észre a nap fényét. A teve megdühödött, hogy elvesztette a fogadást, felugrott, hogy széttapossa a patkányt, de az beszaladt egy kupac hamu alá és elrejtőzött előle.

Azóta valahányszor csak hamut lát a teve, gyűlöletes ellenségét, a patkányt elemésztendő, széttapossa a hamut, meghempereg benne.

Így került bele a patkány a tizenkét éves ciklusba, és így maradt ki a teve belőle. Bár a teve nem került be a tizenkét év közé, a tizenkét év között szereplő minden egyes állat valamilyen tulajdonságát, jellemzőjét viseli a testén. Ezek a következők:

1. Olyan füle van, mint a patkánynak.

2. Olyan gyomra van, mint az ökörnek.

3. Olyan mancsa van, mint a tigrisnek.

4. Olyan orra van, mint a nyúlnak.

5. Olyan törzse van, mint a sárkánynak.

6. Olyan szeme van, mint a kígyónak.

7. Olyan sörénye van, mint a lónak.

8. Olyan gyapja van, mint a juhnak.

9. Olyan púpja van, mint a majomnak.

10. Olyan taréj alakú fejszőrzete van, mint a kakasnak.

11. Olyan combja van, mint a kutyának.

12. Olyan farka van, mint a disznónak.

(Vinkovics Judit fordítása)

A macskaláma

Valaha rég élt egy láma, aki a meditációnak szentelte magát. Élt vele egy macska is. Egy nap a macska ellopta a láma dohányszelencéjét, de a láma utána eredt és visszavette tőle. Másszor a macska elcsente a láma olvasóját, és bebújt vele egy lyukba. A láma kilógó farkánál fogva megfogta a macskát, és egy csapással levágta a farkát.

Akkor az elűzött macska vándorútra indult. Ment-mendegélt, míg egy olyan helyre nem ért, ahol sok egér és patkány lakott. Ott szépen elhelyezkedett és az olvasót a nyakába akasztotta. Egy nap sok egér jött arra, de a macskához nem mertek közeledni, kikerülték.

– Ne féljetek tőlem, mert én gelüng macska vagyok. Megtanítalak titeket a legtisztább Tanra, arra, hogy az élőlények hogyan kerüljék el az új életet, az újjászületést. Gyertek csak, gyertek! – szónokolt a macska. Akkor az egerek közelebb jöttek és hallgatták a tanítást. Eltelt jó pár nap, amikor az egerek és patkányok kánja, HücsinTuszt, azaz Segítő Erő így szólt:

– Hej, ez a mi mesterünk bizonyára felfalt közülünk néhányat. Az ürülékében szőrt és csontokat találtunk. Hozzatok otthonról egy csengettyűt.

Kerítettek is otthonról egy csengettyűt. „Mesterünknek ékszert adományozunk” – mondták, s a csengettyűt a macska nyakába akasztották. Hücsin Tuszt pedig így szólt egereihez, patkányaihoz:

– A mai tanítás végeztével libasorban indulunk haza. De ha a csengettyű megszólal, mindenkinek „Hátra arc!”

Mikor a tanítás befejeződött, az egerek és patkányok elindultak szépen sorban egymás után. Hirtelen megszólalt a csengő, valamennyien megfordultak, s mit láttak? A macska elkapott egy egeret, s éppen föl akarta falni.

– Ez a mi álnok mesterünk farkashoz hasonló. Mivel hittünk hazug szavának, megfogyatkoztak szegény egereink és patkányaink sorai. Bizony, nagy kárt szenvedtünk – szólt Hücsin Tuszt, s az egerek, patkányok mind más vidékre költöztek onnan.

„Mindez nem történt volna meg, ha az ürülékemet a föld alá rejtem” – morfondírozott szomorúan a macska. Úgy mondják, azóta el is dugja ürülékét, beássa a földbe.

(Birtalan Ágnes fordítása)

A kuvik éneke

Réges régen egy gazdag családban élt egy irigy leány. Mikor ez a leány tizenöt éves lett és férjhez ment, a lakodalomra rengeteg ember érkezett, s az összes húst megették, az összes pálinkát megitták, egyszóval mindent elpusztítottak. Az irigy leány erre haragra gerjedt, s az éjszaka elfutott, bebújt egy folyóparti fa odvába, majd sírva énekelni kezdett. Így szólt keserves dala:

Szakajtónyi húsomat,

Szagos-ízes ételem,

Kövér birkám szegycsontját

Közel húzva én eszem!

hu-hu-hu

Tarka selyem kelmémet,

Tavaszi szép köpenyem,

Anyám egyszem lányaként

Azt is csak én viselem!

hu-hu-hu

Foszlott irha takaróm,

Formás, büszke udvarlóm,

Puha, fehér hajlékom

Pusztán élve megtartom!

hu-hu-hu

így dalolt sírdogálva, míg meg nem halt.

A saját haragjába fulladt leány lelke kuvikká változott, s éjjelente sírdogálva énekel a szállás mellett egy faodúban. Egy nap észrevette a szállásról egy kisgyerek és gúnyolni kezdte:

Deres kuvik, szíve bús,

Derekánál tollatlan,

Sima képe foltos, csúf,

Sírdogálva álmatlan!

mondta, s a kuvikot egy fa odvába kergette, majd otthagyta és hazament. Attól kezdve a kuvik éjszakánként sírdogál, nappal pedig elrejtőzve alszik. Mikor a kuvik fázik a hideg éjszakákon, meleg helyért esedezve hívogatja a hegyek-vizek gazdáit és így énekel:

Mokány, irigy kuvikként,

Mohó vágyam átkozom,

Kopasz szürke kuvikként,

Komor éjen fázlódom.

hu-hu-hu

Megvirradó hajnalkor

Meleg fészket építek!

Gonosz hideg múltakor

Gondtalanul élhetek!

hu-hu-hu

Virradat után azonban a napsütésben melegedve elfelejti a fészekrakást és egész nap csak alszik. Mikor felébred, újra fázik és éhesen dalol egy meleg vacokról.

(Rákos Attila fordítása)

Etnogenezis

Az egyes mongol nemzetségek, törzsek eredetét gyakran magyarázzák etimológiai alapon, s a nevükkel összecsengő szavakból próbálják meg levezetni, hogyan is keletkezhetett a népcsoport. A nyugat-mongóliai ojrátok különböző nemzetségei közül az őlötök égi istenség és vízi lény nászából származnak. Ősüket születése után bagoly (totemmadár), majd gyermektelen, idős házaspár nevelte. A mítosz szerint azért kapta az őlöt nevet, mert a gyermeket bölcsőjével (mong. ölgei, halha ölgī) akasztották egy fára. Egy további ojrát nemzetség, a dörböt nevét a mongol „kiszakad, elszakad” igéből értelmezik, a mítosz buddhista elemeket tartalmaz és a dörbötök eredetét a szerzetesi közösségek kialakulásával, kolostoralapítással köti össze. A dörbötök nevének a történeti forrásokban előforduló értelmezése a „a négyek, a négy törzs”.

A burjátok eredetéről számos totemisztikus eredetmítosz szól. A legáltalánosabban ismertek azok a történetek, melyek bika, illetve a hattyúőstől származtatják a burjátokat. Kötetünkben Horidoj mergenről, a hori burjátok őséről szóló mítoszok alapmotívuma az égből alászálló madárból leánnyá változó tündér és a földi ember házassága. A hattyúruhát elrejtő Horidoj vitéz feleségül veszi a szárnyas ruhájától megfosztott, s így a földi világban rekedő égilányt, aki gyermekeket szül és asszonya marad mindaddig, míg a férjétől kicsalt hattyúruhában visszaszáll az Égbe. A mítoszban gyakran magyarázatot találunk arra is, hogy azóta fekete a hattyú lába, mióta a hattyúlány egyik, a tűz körül serénykedő gyermeke utána kapott a füstnyíláson át kiröppenő madárnak. A történet tartalmazza a burját nemzetségek neveit is.

A. Mostaert, a tudós misszionárius atya ordoszi gyűjtéséből származik a Múminganokról szóló történet, melyben a mongol alapmotívumokat a kínai műveltség elemei egészítik ki. Dzsingisz hatalmas körvadászatát meggátolja Manakan, a vadászat szelleme. A nagyúr eszén és ügyességén egy rókadémon akar túljárni (kínai motívum). A Múminganok népének elnevezése Dzsingisz körvadászatának emlékét őrzi.

A mongolok legközelebbi rokonnépei az altaji nyelvközösséghez tartozó madzsu-tunguz és török népek. A mandzsu Csin birodalomba betagosított mongol népek mongol fordításokon keresztül megismerkedtek a mandzsuk eredetmítoszával, mely a hattyúlány-történet változata, de a földön maradó leány egy ráhulló gyümölcstől válik viselőssé. Aszen családjának eredete, a türk népek Asina nemzetségéről szól, akiknek származását a farkassal hozzák kapcsolatba. A mongolokkal az egyik legközvetlenebb kapcsolatban élő kipcsak-török népesség a kazak, akik mind Kelet-Turkesztánban, mind a mai Mongólia Bajin Ölgí megyéjében napjainkig állandó kölcsönhatásban vannak a mongol, elsősorban az ojrát népekkel. A kazakok ősét Dzsingisz kántól származtatják, a kán legkisebb fia szerelmi kapcsolatba keveredik a kán egyik asszonyával és ezért büntetésből száműzik, A mítosz magyarázatot ad a kazakok mongolokétól eltérő viseletének, a kepes nevű fejfedőnek és a csapan nevű köntösnek eredetére is.

Bár az oroszokkal való érintkezés a Nagy mongol birodalom idején egészen a XIII. századig vezethető vissza, az oroszok eredetét magyarázó rövid mítosz valószínűleg későbbi, inkább az orosz telepesek, kereskedők tömeges megjelenésének idejére tehető. Ahogy a kazakokról szóló történetben, itt is magyarázatot kívánnak az eltérő külső jegyek. A világos hajú oroszokat a nád fakó színű virágzatához hasonlítják, s belőle eredeztetik.

Horidoi mergen

Réges-régen az Altaj-hegység északi oldalán, a Höhij-hegy mögött élt egy Barga Bátar nevű ember. Három fia volt, Ilüder Türgen, Burjadar mergen meg Horiodoj mergen. A három fiú az Altaj-hegység északi oldalára, a Höhij-hegy mentére járt vadászni cobolyra, vidrára, szarvasra, szarvasünőre.

Egyszer háború tört ki vidékükön, ezért Barga Bátar kocsira rakta holmijukat, és családját az Olihon szigetére költöztette. Halála után Ilüdernek és testvéreinek a sorsa rosszabbra fordult, így nyugatnak indultak. Ilüder az Altaj déli részén leszakadt tőlük, és a Dörböt, Hojt Tümed népek országában letelepedett. Burjadaj mergen a tenger északi, Horiodoj mergen pedig a déli oldalán állapodott meg.

Horiodoj mergen tavasztól őszig a tengerre járt madarakra vadászni. Egyszer, amikor éppen így vadászgatott, meglátta, hogy az égből három madár ereszkedik le, tollruhájukat a parton levetik, emberlányokká változnak, és bemerülnek a vízbe.

Horiodoj mergen ahogy a lányokat meglátta, egyikük nagyon megtetszett neki. Egyet gondolván odalopakodott, a kiválasztott lány ruháját ellopta, és egy borsófa mögé rejtette, majd ő maga is elbújt. A lányok nemsokára abbahagyták a lubickolást, és kijöttek felöltözni. Kettő fel is vette a ruháját, és gyorsan elrepült, de a harmadik nem találta, és sírva könyörögni kezdett:

– Add vissza a ruhámat! Én Bisnu isten lánya vagyok. – Horiodoj mergen addigra már nagyon megszerette, de csak feküdt tovább rejtekhelyén. A lány azonban egyre sírt tovább:

– Kérlek, ne kínozz tovább! Nézz a szemembe! Ha idős ember vagy, fogadj lányoddá, ha fiatal, sógorom legyél!

Horiodoj mergen erre már nem bírta tovább, előjött, és hazavitte a lányt magával. Otthon a madárruhát eldugta, és helyette asszonyruhát adott neki. A lány, amikor a ruhát meglátta, nagyon elcsüggedt, de azután beletörődött a sorsába, és Horiodoj mergennel élt. Gyerekeik is születtek. A hatodik gyerek után a felesége kérlelni kezdte a ruha miatt. Horiodojnak már elege lett a siránkozásból, fogta a ruhát, és odaadta. Azt gondolta magában:

– Hat gyereke mellől hova is mehetne?

Az asszony, amikor meglátta a ruháját, sírt-rítt örömében. Magára öltötte, kitárta a szárnyait, és a burját jurta tartóoszlopának a tetejére kiült. Ránézett a gyerekeire, rá a férjére, majd a tetőgyűrűn keresztül kirepült.

Horiodoj mergen nagyot ugrott, elkapta a lábát, de azután csak kicsúszott a kezéből. Azóta fekete a ludak lába. Horiodoj mergen várta-várta a feleségét egy ideig, de azután még két asszonyt vett magához.

Horiodoj gyerekei a következők voltak:

Galzót, Batnaj, Hargan, Hoacaj, Hövdúd, Halbin, Gosad, Hodaj, Bodongúd, Sarajd és Cagán.

Ettől a tizenegy gyerektől származik a burjátság, a Hori, a Dzsidzsgin, a Jarú, a Muharsivé, a Dzacsraj és a Bicsur nemzetségek, Hori ágú burjátok Csita tartományban, Aga tartományban az Aga, Mogojt és Doldirgin, Irhú tartományban a Nühedej, Kacsutaj, Ehirit-Bulagat nemzetségek élnek.

(Fekete Marietta fordítása)

Az oroszok eredete

Egyszer régenegy fiatal legény bambusz íjával pocokra vadászva éldegélt.

Egy napon, amikor ismét vadászni ment, meglátott egy madarat, és rálőtt. Ekkor a madár egy kedves lánnyá változott. Ezt látva a fiú megijedt, hogy megsebesítette, s gyorsan szegényes jurtájába vitte. Pocok húsából készült levessel etette, így gyógyítgatta. A lány érkezése óta a pocok húsa a birkáéhoz hasonlóan bőséges és ízletes lett. A lány egyik napon így szólt a fiúhoz:

– Menj az égi palotába, és apám jurtájából hozz egy vasládikát! De vigyázz, nehogy belenézz!

A fiú a lány szava szerint bement az égi palotába, és a kán ládikáját felkapta, és szaladni kezdett visszafelé. Útközben azonban az a gondolata támadt, hogy belenéz. S türelmetlenségében máris kinyitotta, s egy vaskalapácsot látott benne. Amikor megfogta, vaskatonák jöttek ki a dobozból. A fiútól, mint parancsnokuktól kérdezték:

– Hová menjünk, kivel küzdjünk? – s parancsra készen várakoztak.

A fiú a félelmétől megzavarodva alig tudott a feleségéhez hazaszaladni. Amikor elmesélte neki, hogy mi történt, felesége ezt válaszolta:

– Menj gyorsan a tóhoz, vágjál nádfejet, majd hozd ide!

A fiú a mondottak szerint kiment a tóhoz, és vágott nádfejet, és visszatért.

A feleség ekkor szétszórta a nádat és a következőket mondta:

– A nád feje vaskatonákkal megküzdő katona legyen! – ekkor sok-sok szőke hajú katona támadt, akik elmentek és legyőzték a vaskatonákat.

– Most mit tegyünk? – kérdezték visszatérve.

– Menjetek észak felé, és vizes, nádas földön telepedjetek le! – mondta és elküldte őket a feleség.

A vízköldökű nádból származók orosz emberek lettek. Ez az oka annak, hogy az oroszok szeretik a vizet.

(Ruttai Márta fordítása)