A hitvilág és a vallás jelenségei

A mongol hitvilág, az ősvallás, a sámánizmus és a sámánizmussal keveredő buddhizmus jellegzetes szereplőiről szól ez a fejezet. A sámánok (halha b«), sámánasszonyok (halha udgan)a közvetítők az emberi és szellemi világ közt. A szellemi világ segítségével képesek megszüntetni a közösségüket fenyegető bajokat, veszélyeket, betegségeket, jósolnak múltról és jövőről, elvégzik az áldozati szertartásokat, legyen szó a gazdaszellemeknek bemutatott áldozatról, a halott lelkének démonoktól való megóvásáról, vagy akár a vadászszerencse biztosításáról. Számos eredetmítosz szól arról, hogy ki lett az első sámán (sámánasszony) az egyes mongol népcsoportoknál. Sosolok sámánasszony egy ragadozó madártól nyerte el a sámántudományt, a történet totemisztikus elképzelések és a sámánság eredetének összefüggésére utal. Az első sámánasszony első tevékenysége a gyógyítás, melynek két fontos jelképes kelléke is megjelenik a történetben: a fehér nemez a fehér mint szakrális szín szertartási fontosságra utal, a jurta tartóoszlop pedig a világokat összekötő világfa szimbóluma. Annak ellenére, hogy ősvallási mítoszról van szó, a kezdőkép beleszövi a buddhizmussal megismert teremtéstörténetek egyikét.

Mélyen átitatták a buddhista motívumok a nevezetes mongol sámán Dajin Dérh (mong. Dayan Degereki, halha Dayan Dērx) mítoszait. Dajin Dérhet többnyire Dzsingisz kán kortársának tartják a legendák, ám anakronisztikus módon a Dalai lámát is szerepelteik velük egyidőben. Az egyik történetben a sámán és a buddhista egyház feje vetekedik egymással, összemérik erejüket úgy a kártyázásban, mint a lelkek megszabadításban. A mítoszok azt sugallják, hogy a sámán az erősebb, Dzsingisz kán kardja mégis megsebzi, és kőbálvánnyá változik. Az asszonyszöktetés motívuma, valamint a Hövszgöl megyei kegyhelyéhez fűződő termékenységvarázsló rituálék alapján Dajin Dérh nemcsak sámán volt, hanem eredendően termékenységistenség is.

Sámánok vetekedéséről szól Szohor Nojon, a Vak nemesúr története. A mítoszban számos, a mongol hitvilágból ismert motívum jelenik meg, mint pl. a burját bika-ősről szóló (Buha nojon, burj. Buxa noyon)szóló totemisztikus mítoszok vándorlásai, a sámánok átváltozóképessége, mágikus tevékenységek (pl. a fehér színű nemezzel való varázslás).

A déli mongol csahar nép eredetmítosza szintén az első sámánok megjelenését meséli el, szorosan összekapcsolva a sámánság eredetét az ősök tiszteletével. Az embereknek kezdetben ártó, majd őket segítő szellemeket a megfelelően végzett áldozatok, halotti szertartások hívták életre. A helyesen, pontosan végzett szertartások, a tisztelet megszelídíti és az emberek szolgálatába állítja a védőszellemek erejét. A történetből arra is választ kapunk, hogyan készült a sámándob és milyen volt az első sámánok fejéke. A két, sámánokat megszálló segítőszellem a férfi és a női princípium megtestesítője.

Aliban, az apró termetű szellemlény gyakori szereplője a népi hiedelemvilágnak. Egy mítoszváltozat inkább egy ártalmatlan pusztai manó tulajdonságait mutatja, szerepe azonban nagyon fontos, hiszen ő a szellemi világ küldötte az emberi világban. A mitológiában és a népi gyógyászatban mint veszedelmes betegségokozó, bajhozó ismert. A burját elképzelések szerint az emberi világban a Keleti Égbolt gonosz istenei által a Földre küldött alibanok miatt terjedt el minden kórság és viszály az emberek között.

Bár a vizek gazdaszellemei mindig is szerves részét alkották a mongol mitológiai elképzeléseknek, a jelenleg ismert adatok (mítoszok, népvallási szövegek) azt mutatják, hogy a mongol hagyományt nagyban befolyásolták a kínai, majd a buddhizmussal érkező indiai és tibeti jelenségek. Így lett a vizek gazdájából a lúsz (mong. lus, luus, halha lūs), a „sárkány” formájú lény. Alakja, mint számos más mitikus jelenségé, kettős, jószándékú az emberekhez, biztosítja a vizek bőségét, de lehet rettenetes pusztító, betegségokozó is, akárcsak eleme a víz. A Fekete Lúsz sárkány című mese jellegzetes mongol népmesének tekinthető, megjelenik benne az ellenfelét eszével legyőző groteszk külsejű „kétarasznyi embereke”, a mongol mesék gyakori szereplője Aszar és Baszar, a két földöntúli erejű kutya stb. A többi sárkány- és krokodiltörténet erősen magán viseli a buddhizmus és az ősi indiai hitvilág hatását. Az Ocsivániról szóló mítosz tulajdonképpen a világkígyó, világsárkány megszelídítését mutatja be, a legyőzött sárkány helye a vizek birodalma lett. A krokodilról szóló első történet a Mahábháratából is jól ismert mítosz mongol földre jutott változata: a világóceán köpülése a világ tengelye és a világkígyó segítségével, mely létrehozta a Napot, a Holdat és az őket elnyelő szörnyet Ráhut, s ez utóbbi elpusztított testéből lett a csillapíthatatlan étvágyú szörny, Matar (skr. makara). A második történet hőse az európai és belső-ázsiai eredetmítoszokból ismert „toronyba zárt lány” motívuma, akit csillapíthatalan szerelmi éhsége változtat öldöklő szörnyeteggé.

A szülde (mong. sülde, halha süld) a harcos mongol birodalom legfontosabb jelképe, a szülde fogalmában együtt van a harci szellemről, a harcosok férfierejéről, lelkéről, a törzsek összetartásáról és később birodalmat összefogó vezetőről alkotott elképzelés. A szülde elvont fogalma mikor testet öltött totemmadárként, zászlóként, vagy a buddhizmus és ősvallás pantheonjának kialakulása idején hadistenként ábrázolták. A Kilenc Szülde istenről szóló mítosz a hadistenről alkotott elképzeléseket tükrözi, kerettörténete a „Jó és Rossz testvér” meséje, mely számos nép mesekincsében megtalálható, egy buddhista tanmese változata is ismert a mongol írott hagyományban.

Ocsirváni és Lham istenasszony a buddhista mitológia jellegzetes alakjai. Ocsiváni kék színét a gonosz mérgező vérének lenyelésével nyerte, megmentve ezzel az élőlényeket. Lham istenasszony a buddhista tanvédő jelkép-istenségek közt az egyetlen nőnemű. Könyörtelen a tan ellenségivel szemben, így férjét és fiát sem kímélte, közismert ikonográfiai ábrázolása szerint a fia bőréből készült nyeregtakaró fedi öszvérének hátát. A mongol szájhagyományból ismert mítoszban férje Geszer kán, a mitológiai és epikus hős.

Az Ezer Buddha története jellegzetes indiai mese a Világbíró, a Tan kerekét megforgató uralkodóról, akinek – és ez ismét egy gyakori mese- és mitológiai motívum – öregségére sincs gyermeke. Majd legifjabb asszonya fiút szült, s az Égből lehulló ládika varázslata hatására a többi kilencszázkilencvenkilenc asszonya is anyává lett. Az égből aláhulló tárgyak profetikus tulajdonságúak a mongol buddhista hagyományban, s a mítoszban nincs közelebbről meghatározva, és a történet szempontjából lényegtelen is, hogy milyen istenség adománya a mágikus erejű tárgy.

Az első sámánasszony

Amikor az égi ezer Buddha az embert teremtette, megalkotta a kányamadarat is, hogy óvja meg az embert a csötgör-ördög mesterkedésétől. Ha közeledne bármilyen ártó erő, a kányának jelentenie kell a Buddháknak. A kánya, a Buddhák parancsa szerint ült a kerítésen és figyelte az embereket. De az emberek gyermekei nyilazni kezdtek a kányára, nem hagytak békét neki, s az a Buddhákhoz ment:

– Én nem tudom ezeket az embereket őrizni, mert lőnek rám és meg akarnak ölni. - erre a Buddhák így feleltek:

– Akkor menj az emberekhez és add nekik a varázserődet! – A kánya visszarepült és meglátott egy juhterelés közben messzire tévedt lányt, leszállt mellé egy tuskóra és átadta neki a varázserejét. A lány fölébredt, körülnézett és gondolataiban minden tisztán, világosan tükröződött. Amikor a lány hazaért, a bátyja kötekedve így szólt:

– Te hová tűntél el három napra a nyájjal együtt? Most téged megöllek, elpusztítalak. – A lány megbántódott a bátyja ok nélküli kötekedésétől, s a báty abban a pillanatban ájultan esett össze, megbetegedett, s a vizeletét nem tudta kiüríteni. Akkor a lány így szólt:

– Meggyógyítlak téged. – majd behívta a jurtába, egy fehér nemezre villásvégű jurta-tartóoszlopot (actai bagan) rakott, s hassal arra fektette:

– Mi rád ragadt, gyorsan múljon el! – szólt a lány. Attól kezdve az a kislány sámánasszony lett. Ő volt Sosolok, az első, sámánasszony.

(Birtalan Ágnes fordítása)

Dajin dērh

Egykor régen élt ezen a tájon kilenc sámán. A mesterük elindult a Nyugati Szentséghez (Lhásza), hogy találkozzon Őszentségével, a Dalai lámával. Ám a sámánt nem engedték be a kolostorba. A lámák abban a jurtában tartották, ahol füstölőáldozatot égettek. A sámánt egy álló napon át kísérgette két szentéletű láma, szerzetesi ruhát adtak rá, oktatták a szent Tanra. Mikor haza akarták küldeni, akkor a sámán szégyellte a szerzetesi viseletet és saját ruháját vette magára, s úgy indult haza. Hazafelé mentében betért Dzsingisz Kán jurtájába, amely az Uran dös hegyen volt. Dzsingisz kán így szólt a kánasszonyhoz:

– Menj ki és béklyózd meg ennek az embernek a lovát. – a kánasszony kiment, de mikor látta, hogy a ló orrából kígyó kúszik elő nem bírta megbéklyózni a lovat. A sámán azt mondta, hogy majd ő maga megbéklyózza, s kifelé menet a kánasszonyt fölkapva elvágtatott. Dzsingisz kán utána vágtatott, s kardjával rávágott a sámánra, aki ettől kőszoborrá változott.

Ez nem más, mint a Dajin Dérh kőszobor, amit ma is ismerünk.

(Birtalan Ágnes fordítása)

Dajin dērh 2.

Egykor régen Har mergen, a Fekete Bölcs sámán alászállt az égből és Lhaszába ment. Éppen akkor érkezett meg Dzsingisz kán száznyolc asszonyával és száznyolc lányával, hogy áldozzon Lhaszában. Dzsingisz száznyolc lánya közül, az utolsóként haladó, legkisebb lányt Har mergen elragadta és megszökött vele. Mikor Dzsingisz kán hátranézett, látta, hogy Har mergen a lányát a hóna alá szorítva éppen menekülni készül. A Fekete sámán háromszor megkerülte Lhaszát és észak-nyugati irányba akart távozni, de Dzsingisz kán üldözőbe vette. Átkeltek a Négy kán országán és közben Dzsingisz csak messziről látta a menekülőt. Mas mangirt, „Vadhagymás” Höh, „Kék” tavánál elvesztette szem elől, de a nyomát újra megtalálta. Üldözte az Altaj tizenhárom hegyén át, majd az Oron-Tagna hegység Űrín hajrhan „Hajnali szenthegy” hegy mellett ismét közelről látta a Fekete sámánt. Már majdnem elérte egy hágón, melyen egy nagy vizű tó és sok-sok hegy látszott, s ahol találkozott egy férfival és annak a gyermekével. Megkérdezte annak a vidéknek a nevét, „Unagan har, Csikó feketehegy." – hangzott a válasz. Dzsingisz kán úgy vélte, hogy ez szerencsés jel, bizonyára itt találkozik elrabolt lányával. Dzsingisz kán megkötözte a Fekete sámán lábát, s mikor az igyekezett elszabadulni, megcsúszott és elengedte a lányt. Azután a délnyugati irányban lévő barlangba repült. A barlangon, melybe a Fekete sámán elrejtezett, még ma is láthatók Dzsingisz kardjának a nyomai.

Ez a sámán volt Dajin Dérh.

(Birtalan Ágnes fordítása)

Dajin dérh 3.

A legelső sámánt Dajin Dérhnekhívták. A Sár „Sárga” folyó forrásánál, Nacsin Bumbarajban lakott. Olyan erős sámán volt, hogy az edzenekaz Ég és a Föld jó- és rosszszándékú gazdái, mind mind a segítségére voltak.

Egyszer kártyázott a Dalai lámával. Fogadásos játszmájuk három évig tartott, de végül összekülönböztek azon, hogy melyikük nyert többször. Végül megegyeztek abban, hogy összemérik az erejüket. Abban maradtak, hogy a nagyobb erejűnek fizeti a másik az elvesztett játszmák nyereségét. Másnap a Dalai láma 1000 embert mentett meg, de Dajin Dérh 1300-at. Akkor a Dalai láma így szólt Dajin Dérhhez:

– Megismertem az erődet. Eredj a mongolok földjére! Most nagy szükség van ott a hozzád fogható emberre. - a sámán nem ellenkezett. Összeszedte a sámáneszközeit és elindult. Út közben megállt Alag Tégnél és megpihent. Mivel a Nap hétágra sütött, kettévágta sámándobját, felét felakasztotta a levegőbe és alatta hűsölt, de amikor tovább indult elfelejtette magával vinni. Azóta használnak a sámánok szögletes féldobot.

Amikor Dajin Dérh megérkezett a mongolok földjére, Dzsingisz kán épp kiházasítani készült az egyik lányát Hentij kánnal. Ahogy a kán hírét vette, hogy a híres sámán megérkezett, meghívta a palotájába. Bár Dajin Dérh nem akart elmenni, miután többször is hívták, nem tehetett mást, mint kénytelen-kelletlen elment a kánhoz. Bár csak épp a teát és az ételt akarta megízlelni, de Dzsingisz kán nem engedte el utána sem. Akkor a sámán észrevétlenül, titokban hívta a lovát és menni akart. Távoztában beleütközött az új menyecskébe, s mivel nagyon megtetszett neki a lány, fölkapta, a nyergébe emelte és elvágtatott. Mivel ezt sokan látták, a hír hamar a kán fülébe jutott, aki üldözni kezdte őket. Mikor arra a hágóra értek, ahol majdnem utolérte őket a kán, akkor Dajin Dérh először a szilkéjét, azután az olvasóját, majd pedig a jurtáját hagyta maga mögött. Azokat a helyeket ma úgy hívják: Ajag harúl, Erh harúl, Ger harúl, azaz a Szilke őrhely, Olvasó őrhely, Jurta őrhely. Aztán még átkeltek néhány hegyen és az altajbeli Urmogojt halmon Dajin Dérh kőszoborrá változott a kánkisasszony pedig a közeli barlangba menekült, s kősziklává változott. A kánkisasszony arca és felsőteste még ma is tükröződik a Cagán (Fehér) tó vizében.

Dzsingisz kán megpróbálta többször is lefejezni a kővé vált sámánt, de akárhányszor is csapott rá kardjával, annak az éle kicsorbult. Akkor úgy döntött, hogy felakasztatja a kőszobrot, s a nyakára kötelet vetett, de akkor Dajin Dérh kérlelni kezdte:

– Ne öljön meg engem, kánuram. Örökké a segítségére leszek. – a kán eleget tett a kérésének és megkegyelmezett neki. S nem csak maga Dajin Dérh segített, hanem a tíz nagy erejű Doksitot, a Tanvédő istenségeket is magával hozta a mongolok földjének védelmére.

Így Dajin Dérh lett az első sámán. Az a kőszobor Dajin Dérh ma is látható a Cagán tó környékén. Az első sámánhoz, Dajin Dérhhez minden vidékről érkeznek a sámánok, hogy tisztelegjenek előtte.

És hisznek a sámánok Dzsingisz lányában is, aki segít a víz okozta betegségek gyógyításában, valamint a gyermektelen párokon.

Úgy mondják, Dajin Dérhet követően Dzsingisz kán idején élt egy másik hatalmas sámán is, akinek tíz fehér lova volt az Altajban, és tíz fehér köntöst viselt.

(Birtalan Ágnes fordítása)

A fekete védőszellem eredete (csahar sámánkrónika)

A messzi északon, a Hangáj hegyei között élt egyszer egy Ingdakaj nevű ember. Apja nagy jártasságra tett szert a sötét, baljós praktikák elsajátításában, de tudását nem használta. A fia egyszer így szólt hozzá:

– Jó lenne, ha könyörületes szívvel fordulnál az élőlények felé, hisz oly nagy tudásra tettél szert.

Szavaira apja ekképpen válaszolt:

– Akármilyen hatalmas tudásra is tettem szert, nagy fájdalom így megöregedni. Életem végének közeledtével, gondoskodnom kell a jövődről. Ha eljön életem fogytának ideje, amikor észrevétlen utolsó leheletem is kilehelem, keress megfelelő nyughelyet számomra, oda temess és ott áldozz nekem. Ha így teszel, akkor én is a javadat szolgálom.

Fia, Ingdakaj figyelmesen hallgatta.

Hónap sem telt, öreg apja hirtelen nehéz betegségbe esett. A kór egyre súlyosabb és súlyosabb lett. Az öreg magához szólította fiát, s megkérdezte tőle:

– Úgy-e nem feledted, mit parancsoltam neked? – A fiú azt felelte, hogy nem, nem felejtette el.

– Akkor jó – válaszolta az apa, arca hamuszínűvé vált, ujját a szájához emelte, tudata megzavarodott, az utolsót sóhajtotta, s azzal megszűnt lélegezni.

A fiú pontosan követte az apja megszabta utat, s órát, a megszabott rend szerint egészen egyedül kivitte a holttestet, s lefektette a magányosan emelkedő Vörös Szikla laposán egy délkeleti horpaszban. Áldozatot mutatott be, s imádkozott. Imájában a holtat az „Ősök Véd-Szellemé”-nek nevezte. Dolga végeztével hazatért.

Ezután Ingdakaj rendszeresen áldozatokat mutatott be: egy fakupában teát, egy facsészében vizet és egy másik facsészében tejborpálinkát ajánlott fel minden újhold első, hetedik és kilencedik napján. Tisztelettel meghajolt és imádkozott. Három év telt el így az áldozatokkal. A Vörös Szikla felett felhők gyülekeztek, köd emelkedett, majd szétoszlott. Amikor a felhők megjelentek, a fiú akkor áldozott. Mécseseket, füstölőket gyújtott és imádkozott, hogy elűzze a gonoszt.

Mindeközben az elhunyt atya szelleme szövetséget kötött a hely gazdaszellemeivel Ahogy múltak az évek, egyre erősebb lett, megtanulta a szent ráolvasásokat. Rálelt Ataga Tengri imájára, s oly tudásra és hatalomra tett szert, hogy képes volt jégesőt előidézni, villámokkal lesújtani, s rettenetes gonoszságokat végrehajtani. Elkészítette fejdíszét bagoly tollából, s dobját keresztfára feszítette.

Az Ősök Védőszelleme hamarosan messze földön híressé vált. Amikor Ingdakaj anyja meghalt, fia a régi szokások szerint a Vörös Szikla déli oldalán temette el, s áldozatokat mutatott be neki.

A korábbi ősök szellemei nem hagyták el a helyet, hanem összegyűltek, s különféle dolgokban testet öltöttek.

Az öregasszony szelleme lassanként szintén igen nagy erőre tett szert, s szövetkezett a természet szellemeivel. Így formálódott Emegeldzsi édzsi, „az öreg Nagyanyó” Sámánasszony tanítása. Mikor a gonosz erősen terjedt, ez az öregasszony Emegeldzsi édzsi néven jól ismert védőszellemmé vált.

Eleinte tárgyakban jelent meg, s ahogy múltak az évek, fokozatosan oly erőre lelt, hogy fel tudott emelkedni a levegőbe, s képes volt repülni is. Hatalmában állt a felhőket összegyűjteni, esőt varázsolni, villámlást és égzengést kavarni, a villámokkal lesújtani és jégesőt hozni. E katasztrófák előidézésén túl sok egyéb gonoszt is tett az emberekben, s az állatokban: megmérgezte vérüket. A környéken lakó családok rettegtek haragjától, s más vidékre menekültek. Reménykedve messzi, elhagyott tájra értek, azonban a démonasszony egy szempillantás alatt sírhelyéről náluk termett.

Összeültek a népek, hogy megtanácskozzák, mit lehetne tenni, hisz oly nagy lett a fenyegetettség. A halha és az urjanhaj tartomány összefogott. Elvonultak a Vörös Sziklához, áldozatot mutattak be. Felidézték a jó szellemeket, s kiűzték a rosszakat. A tea, a pálinka és a víz javát áldozatul ajánlották. Könyörgésük sikerre vezetett, gyógyírt találtak a bajokra. Elérték, hogy még ha meg is jelennek a gonosz szellemek, megértőek lesznek, és nem bántják a gyerekeket, a csecsemőket, csak a férfiak jó lovait, marháit szállják meg, s okoznak remegést férfinak nőnek. Így is történt, egyszer egy szellem megszállt egy Bürgeü nevű embert, hogy az csak úgy reszketett. Sokan látták, s a szellemet „Fekete Bálvány”"-nak nevezték el. Később "Fekete Védőszellem"-ként kezdték tisztelni, s ettől kezdve tilos volt a fekete szín nevét kiejteni, ezért őt magát is csak „A Sötét”-ként emlegették.

Élt még ott egy bizonyos lány, akit az „Utolsóként született”-nek neveztek. Emegeldzsi édzsi ezt a lányt szállta meg, s hozta rá a reszketést. Sokan voltak ennek tanúi, s döbbenten figyelték, hogy mi lehet ez?

Egy nap aztán végre a Fekete Ongot és Emegeldzsi édzsi sámánasszony révülésbe esett, sótlan teát és tejbor pálinkát hintett a levegőbe, s elűzte a gonoszt. Majd a levegőbe emelkedtek, elrepültek a Vörös Sziklához. A Fekete Ongot és a Sámán lány leereszkedtek a Vörös Szikla csúcsára, megtalálták a keresztrúdra kifeszített dobjaikat, s magukkal vitték őket. Mindegyikük a saját dobját verte, fejükbe nyomták a bagolytollból készült fejdíszüket, majd ismét a levegőbe emelkedtek, s visszatértek. Jurtáról jurtára jártak, s dobjukat verve így kántáltak:

Minden élőt megsegítő

Arany dobunkat hozzuk,

Minden világbélit mentő

Ataga Tengritől alászállunk.

Sokan hallották éneküket, s mondogatták egymásnak: ezek csodás erőt bíró védőszellemek ám!

Ongot és Edzsi kikérdezte az embereket bajaikról, fájdalmukról, majd így szóltak: Ha kegyes szívvel áldozatok, tea javát, tej színét, pálinka tetejét, víz tisztáját nekünk adjátok, hatalmunkban áll minden bajotoktól megmenteni benneteket. Az emberek, mikor ezt hallották, arra a sok rosszra gondoltak, ami korábban osztályrészük volt, s megrettentek. Sámánnak és sámánasszonynak szólították őket, teát, tejborpálinkát és vizet áldoztak nekik, hogy védelmükbe vegyék őket.

Majd elkészítették képmásukat, testüket egyéves fekete bárány szőréből, szemüket fekete szederből formálták, s Édzsi védőszellemnek, és a Sötét Védőszellemnek nevezték el őket, majd áldozatokat mutattak be nekik. (Sárközi Alice fordítása)

Aliban

Hurmaszt istennek volt egy gonosz megtestesülése is, aki folytonosan pusztította, gyötörte az élőlényeket, rombolta a teremtést, eloltotta a meggyújtott tüzet, kiszárította a folyóvizeket, szétdúlt mindent. Látva Hurmaszt isten, hogy bármennyire is csak együttérző, segítőkész lényeket akart alkotni, született egy kérlelhetetlen ellensége is, nagyon elővigyázatos lett. Volt Hurmaszt istennek egy aranyos dagina-tündérasszonya, aki mikor átváltozott aranybegyű, ezüsthátú madárrá, a gonosz megtestesülés lelőtte. Akkor Hurmaszt haragra lobbant és megalkotta alibant, a csötgör-ördög küldöncét, s leküldte az alsó világba, hogy a gonosz megtestesüléssel is megismertesse a szenvedést. Aliban gyermeknyi testű, fakó hajú teremtmény. Ha a hajszálai összekeverednek, csengő-bongó hangot hallatnak, mint a vas. Aliban étele a szél és a levegőben vándorol. Mikor a csötgör-ördög el akar pusztítani egy embert, először a követét, alibant küldi, hogy szerezze meg az ember lelkét.

Egyszer egy vadász a pusztában aludt vadászat közben, és észrevette, hogy valami a talpa alá akar férkőzni. Felkelt, hát látja, hogy az egy világos hajú, a feje tetején egyetlen szemű kicsi lény volt. A feje tetején lévő egyetlen szemmel folytonosan az eget kémleli, hogy mikor jön érte Hurmaszt isten követe, hogy teremtőjéhez visszavigye.

(Birtalan Ágnes fordítása)

Hogyan lett Ocsiváni kék színű?

A darhatok úgy vélik, hogy azért van holdfogyatkozás, mert a hetvenfejű Gonosz lenyelte a holdat. Amikor a Gonosz megitta Buddha nektárját, a mester Ocsirvánit küldte, hogy győzze le. Buddha követe, Ocsirváni így szomorkodott:

– Én már sohasem lehetek kék színű. Az a sorsom, hogy fehér legyek. – Fogta Buddha gyémántvillámát és a Gonosz után eredt, utolérte és széthasította. Mérges vizelet folyt ki belőle, végigcsöpögött mindenhol. Ocsirváni ijedten gondolta: ez még másokra is bajt hozhat, s felhörpintette az egészet. Az italtól egész teste kék színűvé vált.

(Sárközi Alice fordítása)

Lham istenasszony

Valamikor réges régen Lham istenasszony Geszer kán felesége volt. Egyszer, ahogy Geszer vadászni ment, összeakadt egy sulmasz démonnal, aki neki ajándékozta a feledés ételét. Evett is belőle mindennap egy kicsit, nem is talált többet haza. Így telt néhány év. Egy nap, reggel még mielőtt belekóstolt volna a sulmasz démon feledés-ételébe, kiment a mezőre. Összetalálkozott a varjúval, aki ezt mondta neki:

– Nem vagy te a honát feledő Geszer, hanem a hazatérő Geszer! – szólt, majd elrepült. Ezután találkozott a rókával, aki így szólt hozzá:

– Nem vagy te az otthonát feledő Geszer, hanem a hazatérő Geszer! – mondta, majd elszaladt. Amikor tovább ment összeakadt egy farkassal.

– Nem vagy te az otthonát feledő Geszer, hanem a hazatérő Geszer! – mondta a farkas is, és eliramodott. Geszer elgondolkodott rajta, hogy mi a csudát beszélnek így hozzá a vadállatok, s a szárnyasok.

– Úgy látszik nem mentem haza, biz, ez nincs rendjén – gondolta, s egyenesen hazafelé vette az útját, s elvágatott. Amikor megérkezett, egy három év körüli fiúcska szaladt elé.

– Apa, apa! – kiáltotta.

Geszer így szólt:

– Hát anyád mit csinál?

– Szilaj sárga íját feszíti, s apámat akarja megölni, ha megjön.

– Ha kérdezi, mondd, hogy apád megjött, és észak felé átkelt a hegyen – mondta, s dél felé elügetett.

Mikor a fiú bement a jurtába, kérdezi az anyja:

– Ki jött, mit mondott, mit csinált?

– Apám jött meg, de megijedt anyámasszonytól, s el is ügetett északnak – mondta. Lham istenasszony gyorsan felkapaszkodott az északi hegy tetejére, s körülnézett. Onnan látszott, hogy a déli hegyen éppen átkel valaki, akinek kalpagjának arany gombja megcsillant a napsugárban. Hosszan célzott, s az arany gombot nyilával kettéhasította. Mire hazaért a gazda, fakóvá, a fia lábán sárga lóvá vált. Lham istenasszony fogta a fiát, s derékban kettéharapta.

Nálunk Bajdrag hürében a Majdar tiszteletére rendezett maszkos táncban szereplő Lham istenasszonyt szájában egy kettéharapott gyerekkel ábrázolják. Ilyen álarccal jelenítik meg az előadásokon. Az bizony Geszer felesége, Lham buddha.

(Sárközi Alice fordítása)