Text 2

Kicsire nem adnak

Németország demográfiai helyzete minden túlzás nélkül drámai. A népesség számának egyszerű fenntartásához a demográfusok szerint száz nőnek 208 gyermeket kellene világra hoznia, ezzel szemben évek óta nem lépik túl a 140-et. Más számokkal kifejezve: az ezer lakosra jutó születések száma 2004-ben 8,6, tavalyi (nem végleges) adatok szerint pedig csupán 8,4, ami európai mértékben is negatív rekord. A születések és halálozások mérlege évtizedek óta mínuszos: az utóbbi években például már rendre százezerrel többen halnak meg, mint ahányan születnek, s hogy az ország ennek ellenére „tartja“ 82 milliós lélekszámát, az a várható életkor kitolódásán kívül a bevándorlásnak köszönhető: 2004-ben 82 ezren, 2003-ban 142 ezren, 2002-ben 219 ezren érkeztek Németországba, de a kilencvenes évek elején előfordult, hogy félmilliós vagy azt meghaladó számban voltak az új jövevények. Azt, hogy a népességfogyás pártpolitikától, ideológiától, de még a társadalmi rendszertől is független, jól illusztrálja az a tény, hogy mindkét országrészben, tehát az egykori NDK-ban, illetve NSZK-ban is egyszerre – a hetvenes évek elején – fordult negatívba a születési-halálozási mérleg. Az azóta is tartó tendenciát akkoriban mindkét kormány elsősorban munkaerő-gazdálkodási eszközökkel, vendégmunkások behívásával próbálta kezelni. A szülési kedvet azonban sem a szocializmus építésének ígérete, sem a jóléti kapitalizmus nem tudta fellendíteni, s ez a helyzet a két rendszer egyikének kimúlásával sem változott. Németországban ma már szinte divat az egyedül élés, a szingli életmód, a jó állásban lévő nők karrierépítési megfontolásokból, mások állásuk elvesztésétől félve, a munkanélküliek pedig az anyagi nehézségektől visszariadva halogatják a gyerekvállalást, míg végleg ki nem kerülnek a szülőképes korból. Igaz, az állam sem töri magát a helyzet megváltoztatása érdekében. A politikai legendárium szerint a háború utáni első kancellár, a kereszténydemokrata Konrad Adenauer azzal ütötte el a kérdést, hogy „az embereknek úgyis lesznek gyerekeik“, nincs szükség társadalmi ösztönzésre. Tény: az állam semmilyen formában nem kukucskál be a hálószobákba, s az ott történtek következményeit is az érintettekre bízza: az abortusz gyakorlatilag liberalizált, a nőnek csupán egy, a megszakítás körülményeit és következményeit feltáró, anonimizált tanácsadó beszélgetésen kell részt vennie. Többé-kevésbé magánügy a gyereknevelés is. Bár számítások szerint az átlagos családnak 150-200 ezer eurójába kerül egy gyerek felnevelése 18 éves koráig, ehhez képest szerény az állam hozzájárulása: a családi pótlék havi 154 euró gyerekenként, s ez az összeg csak a negyedik gyerek után emelkedik 179 euróra – vagyis a társadalom még a negyedrészét sem vállalja át a gyereknevelés költségeinek. A sokáig mellékes kérdésként kezelt népesedéspolitikai helyzettel mostanában próbál szembenézni a kormány – ám tekintettel annak nagykoalíciós mivoltára, itt is nehéz lenne ideológiai predesztináltságot felfedezni. Éppen a múlt héten döntöttek arról, hogy a gyerekek gondozására fordított költségeik egy részét (ez lehet az óvoda vagy a Németországban elterjedt magánpótmama, az úgynevezett Tagesmutter díja) a családok évente maximum négyezer euró erejéig leírhatják az adójukból. Azokban a családokban, ahol mindkét szülő dolgozik, ez a lehetőség a gyerek 14 éves koráig áll fenn, ahol viszont csak az egyik fél jár el otthonról, hat év a felső korhatár. Talán ez az a pont, ahol felfedezhető némi eltérés a jobb- és baloldal között. A keresztény pártok ugyanis azt szorgalmazták, hogy a kedvezmény egyformán érvényesüljön mind az egykeresős, mind a kétkeresős családoknál. A szociáldemokraták érvelése szerint viszont az egykeresős családok az adórendszer következtében már élveznek nem kis előnyöket (a német szja szerint a házastársak összeadott s kettővel osztott jövedelme az adóalap), így indokolatlan lenne kétszer is kedvezményben részesíteni őket. A világnézeti különbséget kereső – ha akarja – itt felfedezheti, hogy a keresztény pártok inkább az egykeresős, a gyereket, gyerekeket otthon nevelő anyukás családmodellt pártolják, míg a szocdemek ideálja inkább a dolgozó nő. A demográfiai helyzettel való szembenézés másik, kevésbé konstruktív, de kényszerű következménye a nyugdíjkorhatár tervezett felemelése. A kormány elképzelései szerint a mai 65. évről fokozatosan a betöltött 67. évre emelnék a nyugdíjba vonulás idejét. A magyarázat egyszerű: a népességfogyás következtében nem lesz, aki megtermelje az átlagéletkor növekedése miatt egyre hosszabb időn át folyósított nyugdíjakat. Az érintettek tiltakozása azonban máris meglehetősen nagy.
(WEYER, 2006)