4. Sajnovics János és Gyarmathi Sámuel
– a Demonstratio és az Affinitás
E
szótárak írásával egy időben Magyarországon is kiemelkedő finnugor vonatkozású
esemény történt: 1769-ben SAJNOVICS János útra
kelt Lappföldre. Útjának elsődleges célja csillagászati megfigyelések végzése
volt. Ebben az évben egy ritka esemény megfigyelése foglalkoztatta a tudósokat:
a számítások szerint egy nyári éjszakán a Vénusz áthalad a Nap előtt, metszi a
Napot és a Földet összekötő képzeletbeli egyenest. Ennek a jelenségnek a
megmérésével pontosítani lehetett a Nap–Föld távolságra vonatkozó számításokat.
Mindezen mellékkörülmények a finnugrisztika számára azáltal váltak jelentőssé,
hogy a Vénusz átvonulásának mérésére a sarkkörön túlra indított expedíció
vezetője, Hell Miksa Sajnovicsot választotta útitársul,
éppen azért hogy ő a lapp és a magyar nyelv rokonságát is tanulmányozza. A
nyelvészeti munkába a matematikus–csillagász Sajnovics
nem nagy lelkesedéssel kezdett bele, később azonban kedvet kapott hozzá. Kedvét
a felismert nyelvi kapcsolatok, a lapp és a magyar beszéd hasonló hangzása
hozták meg.
Sajnovics utazásának jelentős szakirodalma van.
A nyelvész-tudománytörténész utódok elemezték műve tudományos értékeit, és a
magyar közéletre gyakorolt hatását is. Már a 19. század végén önálló kötetben
foglalkozott vele Hám Sándor,
később Csupor Zoltán, majd Lakó György. Sajnovics János 1770-ben írta a finnugor történeti
nyelvtudományt megalapozó művét, a Demonstratiót. Megjelenésének 200.
évfordulóján tudományos konferencián emlékeztek szerzőjére.[1]
Sajnovics János művének teljes címe: Demonstratio.
Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse [Bizonyítás. A magyar és a lapp
nyelv azonos.]. Műve először Koppenhágában jelent meg, majd rövidesen
Nagyszombatban is, ahol SAJNOVICS hazatérte után továbbra is a csillagvizsgáló
segédfelügyelőjeként dolgozott.
A röviden csak Demonstratiónak
nevezett értekezés a finnugor történeti nyelvészet egyik alapművének számít, az
utóbbi évtizedekben azonban a latin nyelvű kultúra háttérbe szorulásával egyre
kevesebben olvasták, tanulmányozták. A magyar fordítás 1994-ben készült el. Pár
évvel korábban Sajnovics
naplójának magyar fordítása is megjelent. E két műből minden érdeklődő képet
alkothat Sajnovics északi útjának
és finnugrisztikai kutatásainak jelentőségéről.[2]
A Demonstratio 12 fejezetre
oszlik. Emeljük ki belőle a fontosabb gondolatokat:
Az 1. fejezetben Sajnovics arról értekezik, hogy a
magyar és a lapp nyelv rokonságban áll, noha a két nyelv beszélői nem értik
egymást. A Halotti beszéd példáján bizonyítja, hogy a nyelvek milyen
változásokon mennek keresztül az évszázadok folyamán, és egy magyar embernek is
milyen nehézséget jelent anyanyelvének változásait követni, a régi magyar
szöveget megérteni. Sajnovics
szavaival: „Ezért a következtetés, miszerint a magyar ember nem érti meg a
lapp beszédet, tehát különbözik a nyelvük: hamis és semmitmondó bizonyítás.”[3]
A 3. fejezet címe: „A magyar és a
lapp nyelv azonos voltát bizonyítja az, hogy a szavakat mindkét népnél
hasonlóan ejtik ki.” Sajnovicsnak
ez az állítása saját tapasztalatain alapult: lapp és finn embereket is hallott
anyanyelvükön beszélni. Az egyik esetről így ír:
„Midőn Mauersundban, egy finn határ
menti kikötővárosban vesztegeltünk a kedvezőtlen szél miatt, felkerestük a
városi kereskedőt. Épp ott volt T. Daass úr is, annak a népnek misszionáriusa,
amely a közeli tenger partján halászatból él, karéliainak (karjeliainak) nevezi
magát, és úgy tartja, hogy Karjeliából érkezett egykor oda. T. Hell atya
megragadta a kínálkozó alkalmat, és sok kérdést tett fel a lappokról, és
hosszas beszélgetést folytatott a misszionáriussal nyelvükről, szokásaikról
stb. Eközben véletlenül betért épp a házba egy karjeliai ember is, és T. Hell
atya kérésére a misszionárius elimádkoztatta vele a Miatyánkot. S íme, néhány
szót tökéletesen megértettünk, és a többit is úgy ejtette, ahogy eddig csak
magyar embert véltünk beszélni. Ez a dolog megerősítette T. Hell atya sejtését
és feltevését, amely, mint említettem, Scheffer és Büsching nyomán
fogalmazódott meg benne, tudniillik, hogy a finn, a lapp és a magyar nép rokon
egymással, és ettől kezdve szüntelenül hevesen biztatott, sarkallt, kért és
sürgetett, hogy derítsem ki a magyar és a lapp nyelv közelebbi egyezését, mivel
ő maga fontosabb teendőkkel volt elfoglalva.”[4]
Az
idézetből látjuk, hogy a tudós csillagászokra nagy hatást gyakorolt a magyar és
a lapp nyelv hasonló hangzása. Ezért Sajnovicsot
élénken foglalkoztatta, hogyan lehetne a lapp nyelvről szakirodalmat olvasni,
egyáltalán hogyan lehet lapp nyelvű nyomtatványokat olvasni. A Demonstratio 4.
és 5. fejezetében Knud Leem,
lappföldi norvég misszionárius könyveinek lapp nyelvi átírási rendszerét
elemzi, abból a szempontból, hogy a Leemnél
olvasható betűk, betűkapcsolatok milyen hangokat jelölnek, ebből következően
mely magyar hangokkal azonosíthatók, s milyen betűkkel jelöli a magyar
helyesírás ugyanazokat a hangokat.
Ezután két fejezetben a dialektusok
eltéréseit tárgyalja Sajnovics. A
6. fejezetben általában szól a témáról. Először a német nyelvjárások
eltéréseire hivatkozik, majd a német és a dán nyelv könnyen felismerhető
kapcsolataira, eltérő kiejtésbeli normáira hoz föl példákat, a következő
fejezetben pedig a lapp nyelv dialektusairól értekezik. E témakör átgondolására
Sajnovicsnak azért volt szüksége,
hogy magyarázatot találjon a nyelvek és dialektusok közti eltérések és
kapcsolatok okára. Az eltéréseket a történelmi, földrajzi távolsággal
magyarázta. A nyelvészeti kutatások kezdetlegességét mutatja, hogy a 6.
fejezetben Sajnovics idézi Hell Miksa azon véleményét, miszerint a
lappok Kína északi határterületeiről származnak. A népnevek és földrajzi nevek
hasonlóságára alapozott ötletet Hell
kiegészítette a magyar–kínai nyelvrokonság elméletével is. Egy kínai szótárt
forgatva ugyanis felfedezte, hogy visszafelé olvasva egyes kínai szavak magyar
szavakra hasonlítanak. Butaság és előre mutató felfedezések tehát együtt vannak
jelen a kibontakozó, módszereit kereső nyelvtudományban. Úgy tűnik, hogy Hell Miksa ötletéig nyúlik vissza az a
feltételezés is, hogy a finnugorok valahonnan keletről származnak (lásd Wiedemann és
Castrén
ázsiai őshaza-elméletét).
A Demonstratio átgondolt, logikus
felépítésű tanulmány. Az eddig ismertetett fejezetekben Sajnovics tisztázta a legalapvetőbb dolgokat: egyrészt, hogy
mi okozza a nyelvek, kapcsolatait, eltéréseit, és azok miben nyilvánulnak meg
(1–3. fejezet), másrészt pedig a lapp és a magyar nyelv hasonlításának
módszertani problémáit (4–7. fejezet). A 8. fejezettől olvashatjuk a
magyar–lapp nyelvrokonság bizonyítékait. A magyar és a lapp nyelv közösnek vélt
szavait a 8. fejezet Elenchus nevű részében találjuk. Szószedetének
összeállításakor Sajnovics nagyon
óvatosan járt el: csak olyan lapp és magyar szavakat vett föl, amelyek
szótárakból kikereshetők, igyekezett a közösnek tűnő, de idegen eredetű
szavakat kiszűrni, és csak azokat a szavakat rokonította, amelyek jelentése is
azonos. Mindezen törekvésekből megállapítható, Sajnovics igazi tudós volt, és a Demonstratio mindenben
megfelel egy tudományos közlemény ismérveinek: adatai megbízhatóak,
ellenőrizhetőek, a szerző gondolatmenete, következtetéseinek kialakulása a
műben nyomon követhető.
A Demonstratióban 150 magyar–lapp
szóegyeztetést találunk, ezekből száztizennégy tőszó, a többi képzett alak. Sajnovics munkásságának értékelői a
tőszó-egyeztetések 29–33%-át tartják helyesnek. Hogyan értékeljük ezt az
arányt? Sajnovics ugyan a
dialektusokról írván felismerte az eltérések szabályszerűségeit, e felismerést
azonban mégsem alkalmazta következetesen etimológiái felállításánál, nem
foglalta rendszerbe a lapp és a magyar hangrendszer közti eltéréseket. Mégis, a
helyes etimológiák aránya magasabb, mint a korszak más nyelvészeti munkáiban.
Egy évszázaddal később BUDENZ József a
Magyar–Ugor Összehasonlító Szótárában már a történeti nyelvtudomány módszereit
alkalmazva több tévedést követett el, mint Sajnovics.
A 9–11. fejezetben Sajnovics a lapp és a magyar nyelv
szerkezetét hasonlítja össze. A nyelvtani kapcsolatok vizsgálata, a
szóegyezésekkel egyenrangú kezelése teszi a Demonstratiót előremutató
nyelvészeti munkává. Sajnovics
szerint a magyar és a lapp nyelv azonosságát bizonyító műből nem hiányozhat a
nyelvtani összevetés:
„Igen
sok olyan szót soroltam fel (és még többet felsorolhattam volna), amelyekből
elég világosan kitűnik a magyar és a lapp nyelv egyezése, de úgy véltem, nem
szabad itt megállnom. Tovább kell lépnem és magukat a szófajokat, a névszót, a
névmást, az igét is a grammatika mérlegére kell tennem. Ha bebizonyítom, hogy
ezeket a szófajokat azonos vagy majdnem azonos módon használja mindkét nép, úgy
vélem, a tökéletes bizonyításhoz semmit sem hiányolhat már művemből az olvasó.”[5]
A
9. fejezetben a névszók összehasonlítása során a következőket olvashatjuk: a
magyarban és a lappban a főneveknek nincs nemük, a többes szám jele a -k,
a középfok jele mindkét nyelvben a -bb, a jelzőként álló melléknév nem
ragozódik, egyeztetés a számnevek esetében sincs.
A
10. fejezetben Sajnovics a
személyes, kérdő és vonatkozó névmások közös eredetéről ír, és a birtokos
szuffixumokat (=birtokos személyjelek) is összehasonlítja.
A
11. fejezetben az igeragozás összehasonlítását találjuk. Sajnovics mint magyarul tudó ember
könnyedén ismeri fel a lapp nyelvben a határozott és általános ragozást, s
anyanyelve birtokában azonnal meglátja, hogy amit Fielström grammatikájában
nyelvjárási eltérésnek vél, az valami egészen más, az igék „határozott és
határozatlan szerkesztéséből” eredő jelenség. E felismeréshez valóban
finnugornak kellett lenni.
A
nyelvtani összehasonlító fejezetekben vannak olyan jelenségek, amelyeket már Sajnovics előtt felfedeztek, s
előfordulnak téves hasonlítások is. E fejezetek jelentősége abban áll, hogy a
Demonstratióban kiemelt helyet foglalnak el, utánuk már csak a bibliográfiai
összefoglaló olvasható. Sajnovics
tehát láthatóan nagy jelentőséget tulajdonított a magyar és a lapp nyelv
szerkezeti összehasonlításának. A Demonstratio után már nem lehetett olyan
nyelvhasonlítást végezni, amiben nem szerepel nyelvtani összevetés. A
módszertani előrelépés jelentősége mellett Sajnovics művének fogyatékosságai –
pl. a kínai–magyar nyelvrokonság ötlete – elhanyagolhatók.
Sajnovics
és Hell, miután végeztek
csillagászati megfigyeléseikkel, visszatértek Koppenhágába. Sajnovics rendezte kéziratos
jegyzeteit, könyvtárakban egészítette ki tudását, majd a dán tudós társaság
előtt három felolvasóülésen számolt be lapp–magyar nyelvészeti kutatásairól. Ez
1770 január–februárjában történt, majd nem sokkal ezután műve nyomtatásban is
megjelent. Az európai tudományos körök elismeréssel fogadták a Demonstratiót.
Megjelenése által a finnugor nyelvrokonság feltételezésből bizonyossággá vált.
Tudóstársai Sajnovics eredményeit
ismertették és értékelték, majd felhasználták saját nézeteik tovább építésére.
A turkui egyetem tanára, Henrik Gabriel Porthan
a következőket írta:
„A
finn olvasó figyelmét fel kell, hogy keltse az a körülmény, hogy ezeknek a
szavaknak egy nagy része megvan a finnben, s hogy ezek a finnek kiejtésében még
közelebb állnak a magyar nyelvhez, mint a lapp szavak.”[6]
A
művelt olvasók Magyarországon a Demonstratio nagyszombati kiadásából
tájékozódhattak a lapp rokonságról, s olvashatták Josef Hager Bécsben megjelent ismertetését is. A mű hazai
fogadtatása ellentmondásos volt. Az érvek és ellenérvek tudományos értékelése
mellett érzelmi motivációk is hangot kaptak: a Demonstratiónak szépirodalmi
visszhangja jelentősebb, mint a tudományos. E témakör összefoglalása Éder Zoltán művében olvasható.[7]
A birodalom két államalkotó nemzete, a
német[8] és a
magyar ellentétes nézeteket fogalmazott meg jövőjével kapcsolatban, ráadásul a
magyarok többet is, a polémia tehát a magyar írástudók között is kitört. Sajnovics idején a Habsburg-ház
figyelemre méltó kísérletet tett a felvilágosult abszolutizmus eszme- és
eszközrendszerén belül államának modernizálására. II. József úgy képzelte, hogy
a gazdasági-kulturális reformok hasznát majd a birodalom egyetlen nyelvét
egységesen beszélő nemzet fogja élvezni. E nyelv – II. József szerint –
természetesen a német lesz. Elképzelését egyöntetű magyar felháborodás fogadta.
A birodalmi törekvésekkel egy időben ugyanis kibontakozott az a magyar nemzeti
mozgalom, amely a 19. század első felében a magyar reformmozgalomba torkollott.
A nemesi udvarokban divatba jött magyarnak lenni, magyar ruhákat hordani,
magyar zenét hallgatni s magyarul beszélni. A németesítő törekvések
ellensúlyozására a korszak jellegzetes társadalmi vitafórumain, a röplapok
hasábjain fogalmaztak meg különböző koncepciókat, közöltek lánglelkű
felhívásokat.
A bécsi udvarban élő magyar testőrség
tagjai európai kitekintéssel is rendelkeztek, nemzetük jövőjét környezetébe
ágyazva értelmezték, s próbálták európai módon elrendezni. Nagyvonalú
elképzeléseiket a finnugor nyelvrokonság elmélete igen zavarta.[9] Barcsay Ábrahám kapitány a dicsőséges
múltat félti, azokat az eszméket, amelyek erőt adnak a magyarságnak: a szkíta
rokonságot, vitéz honfoglaló eleink emlékét. Barcsay
verseiből Domokos Péter
osszegyűjtötte a Sajnovics-ellenes
fricskákat, ezért itt most csak a leghíresebbet, szállóigévé vált sorait
idézzük:
„Addig magyaroknak hirdessék munkáji,
Hogy ők a scytháknak vitéz unokáji.
E szeglet-kövön fekszik szabadságunk,
Külnben bizonyos, higgyük el,
rabságunk.
Sajnovits jármától ójjuk nemzetünket,
Ki Lappóniából hurcolja nyelvünket…”[10]
SAJNOVICS
a magyar és a lapp nyelv rokonságáról értekezett ugyan, de az ellentábor a
nyelvrokonságot néprokonságnak értette, s kikérte magának a lapp atyafiságot.
BARCSAY Ábrahám mellett ORCZY Lőrinc tiltakozik leghevesebben a finnugor
rokonság ellen. „Tsillag néző Sajnovits’ és Hell’ hibái tzáfoltatnak”
című verséből kitűnik, hogy a Demonstratiót figyelmesen elolvasta, hogy aztán
össztüzet zúdítson a szerzőre. SAJNOVICSOT gúnyolódva rekeszti ki a magyar
nemzetből:
„Tudom, meg örültél az Atyafiságnak,
’S ilyly Nemes Nemzettel való
rokonságnak,
Nagy híre volt mindég híres
lapponságnak,
Valamint most köztünk a’ jeles
tótságnak,
E népnek lehetnél vala Vezére”
ORCZY
Lőrinc egyszerűen elképzelhetetlennek tartja, hogy azoknak a szkítáknak a
leszármazottai, „kik hajdan Sándornak [Nagy Sándor makedón uralkodónak]
olyly fenn felelének, ’s kinek kópjájokkal büszkén kérkedének” mégis inkább
a lappok rokonai lennének. E feltételezés mögött idegen cselszövést sejt,
sorait ismét SAJNOVICS tót [szlovák] származására utalva zárja:
„Te pedig Tsillagász! bár akár ki
lehetsz,
Kedves rokonidhozz töstént viszsza
mehetsz,
Vélek száraz halból készült málét
ehetsz,
Mert lám ítéletet Nyelvünkről nem
tehetsz.”
Vajon
miért sejtett Orczy Lőrinc tót
ármánykodást a lapp–magyar nyelvrokonság hátterében? Mi ragadtatta őt arra,
hogy a finnugor nyelvrokonság elméletét a napi politikai csatározásokkal hozza
összefüggésbe? Reakciójának hátterét Dümmerth
Dezső világította meg.[11] A 18. század második felében nemcsak a magyar
nemzeti mozgalom, hanem a szlovák is bontogatta szárnyait. Kollár Ádám szerint a szláv népek
gyűrűbe fogják a magyarságot, és a magyar nyelv olyként enyészik el, ahogy a
kunoké. Ez az egyik forrása Herder
híres jóslatának a magyarok eltűnéséről, mely jóslat meghökkentette s egyben
fölháborította a művelt magyar köröket. Orczy
Lőrinc s vele mások azt gondolták, hogy minden eltérés a dicsőséges magyar
múltra való hivatkozástól a nemzetet gyengíti, s pánszláv érdekeket szolgál.
Ekkor jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnugor nyelvrokonság hirdetői
a magyarság ellenségei. Újabb változatairól még lesz szó kutatástörténeti
áttekintésünkben.
BAECSAY
Ábrahám és ORCZY Lőrinc az új elméletet szépirodalmi formákban utasították el.
A lapp rokonságot azonban a tudós kortársak sem fogadták el.. BEREGSZÁSZI NAGY
Pál (1750–1828) a magyar nyelvet a perzsa, török, arab és héber nyelvvel rokonította,
HORVÁT István vakbuzgalmában pedig leírta szállóigévé vált mondását: „Pözsög
a Szent Írás minden féle régi magyar nevektől és régi magyar írás módtól.”[12]
A
bírálatok mellett Sajnovicsnak
elismerésben is volt része. Révai
Miklós (1750–1807) szakirodalmi tájékozottsága révén az egész finnugor
nyelvcsaládot felsorolja, s a rokonság mibenlétét is igyekszik meghatározni:
megállapítja, hogy a finnugor népek nem egymás leszármazottai, hanem
mindannyian egy közös őstől erednek. Ez alapvetően igaz megállapítás – a
finnugor nyelvekre. Révainál azonban, miként kortársainál, még nem válik el a
nyelvek és népek rokonságának fogalomköre.
Egy másik kortárs, Pray György (1723–1800) a hun–magyar
rokonság eszméjével nem kívánt szakítani, csak a finnugor népeket is besorolta
ebbe a körbe, miként korábban Bél
Mátyás.
A
csekély tudományos elismerés mellett a Demostratiónak pozítiv irodalmi
visszhangja is volt. Jezsuita rendtársa és barátja, Molnár János hexameterekben írott költeményében dicsőítette Sajnovicsot. A finnugor nyelvrokonság
két író fantáziáját is megmozgatta. Az alkotók a dicsőséges múlt eseményeit
finnugor környezetbe helyezték. Perecsényi
Nagy László (1771–1827) Szakadár esthonnyiai Magyar Fejedelem
bujdosása című eposzába a régieskedés jegyében a Demonstratióból lapp
szavakat, a Halotti Beszédből pedig régi magyar szavakat vett át. Dugonics András (1740–1818) finnugor
témájú művei az Etelka (1788),[13] a Jolánka, Etelka leánya (1804),
valamint az Etelka Karjelben (1794). E művek a finnugor rokonság
népszerűsítése érdekében születtek, a szerző történelemszemlélete ugyanolyan
ekletikus, mint Bél Mátyásé vagy Pray Györgyé. Dugonics András művének címe is hirdeti a nyelvrokonságot: Sajnovics nyomán Karjala nevét a magyar
kar és jel szavak összetételeként értelmezi. Műveihez számtalan
lábjegyzetet csatolt, melyekben még néhány hasonlóan borzasztó szómagyarázat található,
bizonyítván, hogy Sajnovicson és
talán Révai Miklóson kívül nem
értette senki e hazában, mi is az a nyelvrokonság. Dugonics András a lappok nevét a láp szóból
magyarázza, a Balti-tengert a baltából, Finnországot Finomországnak
nevezi, „Karjel-ország Anya-várossát” (Viipuri, ma Viborg, Oroszország)
pedig Víg-várként értelmezi.
A
Sajnovics János műve által
kiváltott reakció jellegzetesen magyar volt: a tudatlansággal keveredett
nemzeti gőg irányította. Maga a mű, a Demonstratio azonban a nyelvtudomány
európai fejlődésébe beilleszkedő, a fejlődést továbblendítő alkotás volt. Sajnovics megértette a szabályos
hangmegfelelések elvét, és elfogadta, hogy a nyelvrokonság a nyelvtani
kapcsolatok elemzésével bizonyítható. Művének nagy hiányossága azonban, hogy a
szabályos hangmegfeleléseknek fittyet hányva a hangzásbeli hasonlóságot
helyezte előtérbe a magyar és a lapp szavak rokonítása során.[14] Talán
azért, mert a szakirodalomban ezt a módszert látta. Ha tovább foglalkozik a
nyelvészettel, logikus gondolkodásával hamar rájött volna erre az
ellentmondásra.
A
18. század végén még egy kiemelkedő finnugor nyelvészeti munka jelent meg, a GYARMATHI Sámuel által írt Affinitás. Gyarmathi Sámuel, miként Sajnovics János is, kacskaringós úton
jutott el a finnugor nyelvtudomány műveléséig. Életrajzát Gulya János könyvéből ismerhetjük meg.[15] Gyarmathi
Sámuel 1751-ben született Kolozsvárott. Korán árvaságra jutott, de kiemelkedő
képességei folytán mégis módja nyílt tanulni. A híres enyedi[16]
kollégium elvégzése után Bécsbe került, ahol 1782-ben orvosdoktori diplomát
szerzett. Német nyelvterületen tett utazásai során házitanítóként, nevelőként
dolgozott, így teremtette elő az utazásaihoz szükséges pénzt. Erdélybe való
visszatérése után, 1787-ben kinevezték Hunyad vármegye tiszti főorvosává, majd
bekerült a Bethlen családba, ahol
előbb háziorvos, később Bethlen
Elek nevelője lett. A külhoni egyetemre induló fiatal főnemes kísérőjeként
érkezett Göttingába,[17] 1796-ban. Ekkor már túl volt az Okoskodva
tanító magyar nyelvmester[18] című munkája megírásán, tehát tanújelét adta
nyelvészeti érdeklődésének. Göttingába érkezvén tudta, hogy egy olyan
tudományos központban élhet és dolgozhat, ahol a finnugor nyelvrokonság és a
finnugor népek történetének kutatói tevékenykednek. Megismerkedett velük, jó
barátságba került L. A. SCHLÖZERREL, és távolabbi tudományos
kapcsolatok kiépítésébe is kezdett: levelet írt a stockholmi tudós társaságnak,
amelyben a lapp nyelv tanulmányozásához kért segítséget.
GYARMATHI
Sámuel 1797-ben kezdett finnugor nyelvészeti műve megírásához. SCHLÖZERREL
folyamatosan konzultált, a nagy tekintélyű tudós hozzá intézett levelét műve
harmadik függelékeként publikálta.[19] A mű teljes címe: Affinitas
linguae hungaricae cum linguis fennicae origins grammatice demonstrata. A
szakirodalomban röviden csak Affinitásként emlegetik. Címének magyar fordítása:
A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel.
Az Affinitás a Demonstratióhoz hasonlóan latinul íródott, magyar fordítása
1997-ben jelent meg.[20]
Az
Affinitás első része a lapp és a finn nyelv magyar kapcsolatait mutatja be. E
tekintélyes hosszúságú fejezetben Gyarmathi
először a lapp és magyar „végződéseket” (képzőket, jeleket) hasonlítja
össze, majd a fejezetet így zárja: „…miként a magyarok, a lappok is
idegenkednek a szókezdő kettős mássalhangzótól … úgy hiszem, ezeket a
szomszédos svédektől és németektől vették… Hasonló forrásból merítettek a
magyarok is…”
Ezután módszeresen halad tovább: a
névszóragozást, melléknévfokozást, a számneveket, a névmásokat, „a birtokos
szavakat és szuffixumokat”, az igéket, a határozószavakat és az elöljárókat
tárgyalja. A névszókról megállapítja, hogy „sem a lapp, sem a magyar
nyelvben a nemnek semmiféle nyomát sem tudtam felfedezni…” A
melléknevek fokozását összehasonlítva a középfok jelét (-b) a lapp és a
magyar nyelvben azonosnak találja. A legnagyobb hasonlóságra a lapp és magyar
számnevek összehasonlítása során bukkan. A birtokos szavakról és
szuffixumokról című fejezetben ezt olvashatjuk: „Aki az idézett példákat
jól szemügyre veszi, egy pillanat alatt meglátja a birtokos szavak képzésében a
rendkívüli hasonlóságot.” Tehát észrevette, hogy az összehasonlított
nyelvek a birtokviszony kifejezésére birtokos személyjeleket használnak. Az
igéknél a képezhető igealakok sokféle jelentésárnyalatára hívja fel a
figyelmet. Ilyen más európai nyelvekben nincsen, azoknak csak a „terjengős
körülírás” marad. A magyar nyelv tanulmányozása során észrevette, hogy a
főnévi igenevek is ragozhatók. Ezt a jelenséget a lappnál is megfigyeli.
A szintaxisra rátérve szintén alapvető
hasonlóságra hívja fel a figyelmet: „a melléknév és a főnév [tehát a
jelző és a jelzett szó] nemben, számban és esetben való egyeztetésének (mint
a latinoknál és másoknál) nyoma sincs…”
A
nyelvtani áttekintést Gyarmathi a
szókészleti kapcsolatok bemutatásával zárja. Külön foglalkozik a Biblia
szövegével, mert ott a sokféle ragozott és képzett alak „a finn szavakat
sokkal szembetűnőbben szokta a magyarokhoz közel hozni”. A fejezet végén
megállapítja, hogy a finn szavak négy csoportba sorolhatók. Megfigyelése
rávilágít gondolkodásmódjára: Gyarmathi
kiváló rendszerező, osztályozó elme volt. E képessége segítette őt a dolgok
megértésében és elemzésében. A lappok és a finnek nyelvének rokonsága
című fejezetben, melyet itt részletesebben ismertettünk, Gyarmathi Sámuel ezen képességét
kamatoztatva csupán egymás mellé állítva bemutat nyelveket, s táblázatai révén
máris sorjáznak a további elemzésre érdemes nyelvtani jelenségek. Az Affinitás
tehát ugyanolyan leíró jellegű mű, mint az Okoskodva tanító magyar nyelvmester.
GYARMATHI
Sámuel elküldte SCHLÖZERNEK az első fejezet kéziratát, akitől biztatást és
újabb könyveket kapott. SCHLÖZER azt tanácsolta, hogy GYARMATHI egyéb „finn
eredetű” nyelveket is vonjon be vizsgálatai körébe. Az Affinitás kézirata ennek
megfelelően további fejezetekkel gyarapodott. Az észt nyelvtanok segítségével
könnyedén összeállt a második fejezet: A magyar nyelv grammatikailag
bizonyított rokonsága az észt nyelvvel. Felépítése ugyanolyan, mint az
elsőé. A Biblia mellett itt azonban a közmondásokat, találós kérdéseket is
megvizsgálja, mert a bennük található közös szavak mellett azonosnak találja a
szórendet is, valamint közös népi szokásnak tartja, hogy „a lányok és a
legények a fonóházakban egész estéket múlatnak efféle tréfákkal”.
Az
észt nyelvi összehasonlító fejezetben a létige tárgyalása során Gyarmathi Sámuel felhívja a figyelmet
arra, hogy „szokásomhoz híven közlök valamiféle fiktív ragozást, ami nagyon
hasonlít a magyarhoz, és az átalakulást az észtből a magyarba mintegy
természetes folyamatában mutatom be, hiszen egyúttal ezt is igyekszem
kikutatni”. Ez igen fontos módszertani előrelépés a történeti
nyelvészetben.
A
harmadik fejezet címe: Megfigyelések hét finn eredetű nyelvről, úgymint a
vogul, a votják, a csuvas,[21] a permi, a zürjén és a mordvin nyelvről. E
fejezethez Gyarmathi WITSEN és Müller könyveit, valamint Müller kéziratos szótárát használta. Forrásai
kevés nyelvi adatot tartalmaztak, főként szavakat, ezért ebben a fejezetben Gyarmathi nem tudott az előzőekben
megszokott alapossággal véleményt nyilvánítani. Egy-két olyan azonosságra
azonban felhívta a figyelmet, amelyet már a lapp, a finn és az észt nyelv
tanulmányozása során észlelt (számnevek hasonlósága, birtokos személyjelek
használata) és észrevette, hogy a főnévi igenév képzője a permi nyelvekben és a
magyarban azonos (-ni).
GYARMATHI
Sámuel úgy érezte, hogy ezen fejezetek megírásával a kitűzött célt, a finnugor
nyelvek alak- és mondattanának, valamint szókészletének összehasonlítását
elvégezte. Ezért minden további mondandóját függelékként csatolta művéhez. Az
első függelék a tatár szójegyzék címet viseli. A tatár itt a török szinonímája.
GYARMATHI így kezdi: „Tudott dolog, hogy a magyarok és a tatárok hosszú időn
át szoros kapcsolatban voltak. … E keveredésből már sokan megpróbálták
levezetni a két nyelv hasonlóságát… Lássuk hát, mi az igazság…” GYARMATHI
Sámuel szerint az igazság az, hogy a tatár nyelv alapjaiban különbözik a
magyartól: eltérnek a személyes névmások, a birtokos szavak és az igeragozás. A
török-tatár nyelvek csak annyiban hasonlítanak a magyarra, mint minden más
keleti nyelv, a finn eredetű nyelvekkel a magyar sokkal szorosabb kapcsolatban
áll.
A
második függelék a Nagy Katalin cárnő által szorgalmazott nyelvi anyaggyűjtés
eredményét, a PALLAS-féle soknyelvű szótárt ismerteti,
majd a magyar nyelv szláv jövevényszavaival foglalkozik. Megfigyelése szerint a
szláv nyelvek „a mesterségbeli és az elvont fogalmakat jelölő szakszavak nagy
bőségének örvendenek, míg a mi népünk mindaddig nélkülözhette ezeket, ameddig
Ázsiában nomád életet élve nem kényszerült jártasságot szerezni a
mesterségekben”. De azt is észreveszi, hogy „nem csupán új szavakat vettek
át a magyarok a szomszédaiktól, hanem lemondtak régi szavaikról is, új szláv
vagy egyéb idegen szavakkal helyettesítve őket”. A szláv hatást tehát
egyértelműen másodlagosnak tartja, miként az előző függelékben a tatár-török
hatást.
A
harmadik függelék Schlözer levele
Gyarmathi Sámuelhez. A német
tudós felhívja a figyelmet, hogy a keleti finnugor nyelvekkel: a cseremisz,
votják, csuvas és vogul nyelvvel kellene behatóbban foglalkozni. Ha ebben Gyarmathi előre haladna, akkor Schlözer le tudná vonni a megfelelő
történeti következtetéseket.
GYARMATHI
Sámuel és SAJNOVICS János műveivel azért foglalkoztunk részletesebben, mert
előre mutató észrevételeket és tudományos módszereket tartalmaztak. E két mű
jelentősen hozzájárult a történeti nyelvészet fejlődéséhez.
GYARMATHI
Sámuel Affinitása Göttingában, a korabeli Európa egyik legfontosabb tudományos
központjában jelent meg. Ez a körülmény, valamint a mű vitán felüli kvalitásai
irányt szabtak a történeti nyelvészek további munkálatainak: az indoeurópai
nyelvek kutatói előremutató ötletekkel, javaslatokkal álltak elő. A dán Rasmus
RASK a „betűátmenetekről” (= szabályos hangmegfelelések) értekezett,
Jakob GRIMM pedig méltán nevezhető a történeti nyelvészet megteremtőjének: az
írott források és az adott kor nyelvi valóságát összevetve jutott időt álló
következtetésekre a német nyelv kialakulását, fejlődését illetően.
Az
Affinitás második függelékében Gyarmathi
Sámuel Pallas soknyelvű szótárát
elemezte. Sok nyelvész érdeklődése fordult az ilyen szótárak felé. Újabb
szótárakak is készültek, szerzőik L. Hervás Y Panduro
és J. Chr. Adelung voltak. A
soknyelvű szótárak alapján azonban nem lehetett megírni egyetlen nyelv leíró
nyelvtanát sem. A nyelvészek és a nyelvek iránt érdeklődők jobb híján a
szavakat hasonlítgatták parttalanul, s próbálták ezáltal a soknyelvű
szótárakban lévő nyelveket csoportosítani. Természetesen így sok légből kapott
etimológia született, e szótárak révén egy már idejét múlt nyelvészeti tevékenység
kapott ismét erőre.
(Klima László)
[1]
Válogatás a Sajnoviccsal
foglalkozó irodalomból:
HÁM Sándor: Sajnovics János élete és Demonstratiója.
Esztergom, 1889.
KISBÁN Eszter: Tordasi és Kákózi Sajnovics János.
Debrecen–Budapest, 1942.
CSUPOR Zoltán Mihály: Emlékezés Sajnovics Jánosra, a
finnugor nyelvtudomány megalapítójára. Helsinki, 1965.
LAKÓ György: Sajnovics János. A múlt magyar tudósai. Bp.
1973.
Sajnovics János.
Emlékünnepség és tudománytörténeti szimpózium (Székesfehérvár–Tordas, 1970.
május 12–14.) (szerk. Gulya J., Szathmári I.) Bp. 1974.
FRENYÓ Zoltán: Sajnovics János műve és hatása. Valóság,
2005/10. 50–69.
[2] Demonstratio
Sajnovics János: Bizonyítás. A
magyar és a lapp nyelv azonos. (szerk. Szíj Enikő, ford. Constantinovitsné
Vladár Zsuzsa. Bibliotheca Regulyana 2. Bp. 1994.
Sajnovics naplója 1768–1769–1770. (előszó, jegyz. és szerk. Szíj
Enikő, ford. Deák András) Bibliotheca Regulyana 1. Bp. 1990.
[9] E
témakörről lásd: Arató Endre: A
magyar „nemzeti” ideológia jellemző vonásai a 18. században. In: Nemzetiség a
feudalizmus korában. (szerk. Spira Gy, Szűcs J.) Bp. 1972.; Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII.
századi Magyarországon. Bp. 1980.; Niederhauser
Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Bp. 1977.
[10] A
részlet a „Kedvezzenek mások a Múzsának… Bessenyei Györgynek” című versből
származik. Barcsay Ábrahám költeményei. Bp. 1943. 67–68. Idézi Domokos Péter: I. m. Bp. 1998.2 69.
[11] Dümmerth Dezső: Herder jóslata és
forrásai. Filológiai Közlöny, 1963.; Uő:
Kollár Ádám problémája. Filológiai Közlöny, 1967.
[13]
Teljes címe: Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világos-váratt, Árpád és
Zoltán fejedelmeink ideikben.
[18] Gyarmathi Sámuel: Okoskodva tanító
magyar nyelvmester. Mely irattatott Gyarmathi Sámuel N. Hunyad Vármegye Orvossa
által. Első darab: Kolo’sváratt, 1794., második darab: Kolo’sváratt és
Szebenben, 1794.
[19] A
könyvből néhány példány már elkészült, midőn Schlözer
ezt a levelet megírta. Ezért ez a harmadik kiegészítés csak a később elkészült
példányokban olvasható.