Az újperzsa mint az iráni nyelvek legjelentősebb nyelve

1. Definició, kronológia

A perzsának az elmúlt kb. 8. sz. vége/9. sz. eleje óta napjainkig használt változatának elnevezése újperzsa (vagy egyszerűen perzsa), önelnevezése fárszi (tudományos átírása fârsi). Földrajzilag a délnyugat-iráni Fársz (latinul Persis) tartomány volt a központja a korai középkorban (7–8. sz.), innen terjedt el az iszlám első évszázadaitól kezdve a környező területekre, keletre (Khorászán, Transzoxánia, Khvárazm, Közép-Ázsia, Afganisztán stb.) egészen az indiai szubkontinensig, ill. nyugatra, a Fekete tenger partvidékéig (Anatólia). Jelenleg megközelítőleg 60 millióan beszélik mint első anyanyelvet Iránban, ill. a környező országokban (Afganisztánban 1936-tól a pasto az első hivatalos nyelv), Közép-Ázsia egyes köztársaságaiban (Tadzsikisztán, Üzbégisztán, Azerbajdzsán stb.) és egyéb kisebb diaszpórákban. A közép-ázsiai tadzsik és a kabuli perzsa (dari) a klasszikus perzsához igen közel álló, sajátos helyi dialektusok, de külön nyelvnek számítanak mint önálló politikai alakulatok hivatalos nyelvei. A perzsának e fő változatai mellett számos egyéb helyi dialektusa is van mind Iránban, mind azon kívül.

A perzsa az indoeurópai (v. indogermán) nyelvcsalád indo-iráni ágába tartozik, az újiráni nyelvek délnyugati csoportjának legjelentősebb tagja. Genetikailag az ugyancsak ehhez a földrajzi környezethez köthető óperzsához (Akhaimenida dinasztia, i. e. 6–4. sz.), ill. a középperzsához (Szászánida dinasztia, i. sz. 3–7. sz.) áll a legközelebb, bár a kontinuitás közöttük nem töretlen. Tipológiailag a perzsa három nyelvtörténeti korszaka erősen különbözik: az újperzsa nagyrészt elvesztette a régi indoeurópai nyelvekre jellemző korábbi flektáló jellegét (elsősorban a névszóragozásban). A mai nyelv vegyes típusú, flektáló-agglutináló-izoláló jegyekkel bír.

Az újperzsa az elmúlt mintegy ezer évben jelentős változáson ment keresztül, elsősorban a nagyszámú arab kölcsönszó behatolása következtében (9–10. sz. 20-30%, 11–12^. sz. 50 %, ma stílustól függően 60 % vagy több). Két nagy korszakát különböztetjük meg, a klasszikus és a modern perzsát. A klasszikus perzsa az iszlám hódítása utáni első évszázadokban a keleti khorászáni területeken tűnt fel először, mint az irodalom nyelve, mely aztán nyugatra is elterjedve a 12. sz. végére nyerte el véglegesnek mondható formáját. A modern perzsa első nyomai a késő Szafavida korra (16. sz. vége) datálhatóak, míg megszilárdulása, mai sztenderd formájának kialakulása a jelenlegi fővároshoz (19. sz.), Teheránhoz köthető. Az újperzsa két kronológiai változata között a határvonal nehezen húzható meg a klasszikus perzsának az irodalom által közvetített igen nagy presztízse miatt. A mai anyanyelvi beszélők (több-kevesebb) pontossággal értik a klasszikus műveket és ezért számukra az elmúlt ezer év nyelve (fárszi) egységesnek tűnik. Ezt a benyomást erősíti a nyelv szinte változatlan ortográfiája és sajátos, a magánhangzókat (többnyire) nem jelölő írása is, mely a kiejtésben végbement változásokat jórészt elfedi. A modern perzsa formális, sokszor erősen klasszicizáló nyelvi stílusához képest a beszélt (informális) nyelv jelentős különbségeket mutat. Ez utóbbi a 20. szd. második fele óta fokozatosan sztenderdizálódik és az írott (irodalmi) nyelvben is megjelenik.

2. Az írás

Az újperzsa legkorábbi írásbeli megjelenése óta (9. sz.) az arab írás kibővített változatát használja (arab-perzsa írás): a csak a perzsában meglévő négy mássalhangzó (p, cs, zs, g) jelölésére meglévő arab betűket további pontokkal ellátva külön betűket alkotott. Az arabtól azonban nemcsak a betűformákat vette át, hanem a sémi írásokra jellemző elvet is, melynek megfelelően az írás a magánhangzókat csak töredékesen és változó módon jelöli, azaz az íráskép és az általa megjelenített hangsor között nincs pontos megfelelés. A sémi írások ugyanis – a nyelv rendszeréből következően – csak mássalhangzó jeleket tartalmaznak. Ezek közül három (alef, já, váv) a történetileg hosszú magánhangzók (ā, ī, ū), valamint a hagyományosan diftongusoknak nevezett szekvenciák (ay, aw) jelölésére is szolgál. A (történetileg) rövid magánhangzók (ă ĭ, ŭ) jelöletlenek. Ezen a gyakorlaton az arab írás adaptálása során a perzsák részben változtattak, hogy a perzsa (indoeurópai nyelv lévén) sajátosságainak jobban megfeleljen. Így írásuk a rövid magánhangzókat bizonyos esetekben jelöli, következetlenül és töredékesen (szó végén betűvel, ill. szó kezdetén ortográfiai eszközökkel (pl. a hamzát hordozó aliffal), ld. ’knwn (betű szerinti átírás) = aknūn (klasszikus átírás) ill. aknun (modern kiejtés szerinti átírás), thr’n =Tehrân (modern átírás). A 32 betűből álló írás jobbról balra halad. Egyes betűk azonban csak az arab kölcsönszavak révén kerültek be a perzsába, és kiejtésük összeolvadt a hozzájuk legközelebb álló hangok kiejtésével. Így például a /z/ fonémát négy különböző betű, az /s/, /t/, /h/ fonémákat két-két betű képviseli. Az írás értelmezését tovább nehezíti, hogy nincsenek nagybetűk, valamint a központozás és az ortográfia szabályozása esetleges és kiforratlan. Ebből következik, hogy az írás értelmezésre szorul: pl. egy összefüggő perzsa szöveget csak úgy lehet elolvasni, ha ismerjük a szavak kiejtését, valamint az írásban nem jelölt grammatikai viszonyokat értelmezzük. A kézírás (szépírás) számtalan típusa ismert és mind esztétikai mind gyakorlati szempontból a nálunk megszokottnál nagyobb a jelentősége (ld. khatt ii in EI²)^.

13. kép. Az újperzsa írás (a betűk számértékével)-

3. A klasszikus és modern perzsa legfontosabb nyelvi jellemzői (fonológia, morfológia, szintaxis, lexikon, kölcsönszavak stb.).

A mai modern perzsa tipológiailag vegyes típust képvisel: részben megőrzött régi indoeurópai nyelvekre jellemző flektáló sajátságokat az igeragozásban, míg a névszóragozás teljesen elvesztette flektáló jellegét, és az agglutináló típusú nyelvekhez hasonlóan prepozíciókkal és a névszói elemhez kapcsolt különböző típusú toldalékokkal jelzi a mondatbeli szerepet. Típusában így a középperzsához hasonlít, de grammatikailag attól számos ponton és lényegesen eltér. Hangrendszere – főként az arab kölcsönzések hatására – a középperzsához képest bővült (legjellemzőbb a glottális zárhang fonémizálódása): ma 24 mássalhangzóból és 6 magánhangzóból áll. A klasszikus és modern perzsa közötti legjellemzőbb különbség a magánhangzók rendszerében a hosszúság-rövidség oppozíciójának feladása (ld. klasszikus perzsa ā ī ū / ă ǐ ŭ > modern perzsa â i u / a e o). Hangsúlya expiratorikus és nem fonémikus: általában az utolsó szótagra esik, de számos kivétel van (pl. valamennyi ragozott igealak, egyes egyszótagú szavak stb.). Az ige morfológiájában a minimális igealak tő (jelen vagy múlt) és személyrag (első vagy második sorozat) kapcsolatából áll. Ehhez járulhatnak igei prefixumok az ige különböző kategóriáinak kifejezésére, mint pl. igei aspektus(mi-), mód (be-), tagadás (na-), tiltás (ma-). A klasszikus és modern perzsa között (valamint a mai egyes stílusrétegek között is) lényeges különbség van a igei prefixumok jelentésében és használatában (pl. a be- a modern perzsában csak a jelen idő tövével képzett alakokhoz járulhat, a mi- a modern perzsában a jelenidő töve előtt kijelentő módot, a múltidő töve előtt folyamatos aspektust fejez ki stb.). Az igei paradigma egyszavas és többtagú (un. összetett, segédigékkel és a főige múltidejű igenevével képzett) alakokból áll, melyek az igeidő (jelen, múlt, jövő), az igei aspektus (folyamatos, befejezett), az igemód (kijelentő, felszólító és kötőmód) stb. kifejezésére szolgálnak, pl. mi-kon-am (igei prefixum+jelenidő töve+1. sorozat szrag) ‘csinálom/k, éppen most csinálom’ (kijelentő mód jelenidő, egyes stílus-változatokban folyamatos jelenidő), kard-am (múlt idő töve+2. sorozat szrag) ‘csináltam’ (ún. egyszerű vagy neutrális múlt idő), mi-kard-am (folyamatosságot kifejező préfixum+múlt idő töve+2. sorozat szrag) ‘éppen csináltam, szoktam csinálni’ (imperfektum alak) stb., karde-am (múltidejű igenév+a létige enklitikus alakja) ‘megcsináltam, elvégeztem’ (perfektum alak), kh^wâh-am kard (a jövőidő segédigéjének jelenidejű töve+1. sorozat személyrag+a főige rövid főnévi igeneve) ‘fogok/m csinálni’ (jövő idejű alak). A dástan (ragozott) segédigével képzett ún. progresszív összetett igealakok (mindkét tagja ragozott) használata (dáram mi-ravam ’éppen most megyek’stb. csak a mai beszélt nyelvre jellemző. A fentieken kívűl mind a klasszikus, mind a modern nyelvben előfordulnak egyéb (ritkábban) használt igei képződmények is (ld. Lazard 1963, Jeremiás 2003). A névszóragozás teljesen elvesztette flektáló jellegét, a névszó eseteit egyes, a rag és névutó jellemzőit egyesítő toldalékok (pl. -râ tárgyeseti toldalék, -i a határozatlanság kifejezője, pl. ketâb-râ ‘a könyvet’ (csak határozott tárgykifejezésére), ketâb ‘könyv, könyvet (generikus tárgy), (yek) ketâb-i ‘egy könyv, egy könyvet’(határozatlan tárgy kifejezésére stb.), melyek általában (de nem kizárólagosan) nemcsak szóhoz, de főnévi csoporthoz is járulhatnak. Szintaxisának jellegzetessége az ún. ezáfe-szerkezet, mely a főnév (főnévi és melléknévi) bővítményének szerkesztésére szolgál, jele az első főnévi tag után kapcsolt -e morféma (pl. ketâb-e bozorg ‘nagy könyv’, ketâb-e pedar ‘az apa könyve’. A különböző típusú (hangsúlyos önálló szó vagy enklitikum) névmási bővítményeknek (mint birtokos személyrag vagy igei komplementum) igen nagy szerepe van a különböző stílusárnyalatok kifejezésében. A perzsa mondatban az alany kitétele nem kötelező és jellemző, de nem kötelező szórendje [S]OV (pl. [u] ketâb-rá kharid ‘[ő] megvette a könyvet’ vagy [u] ketâb kharid ‘[ő] könyvet vett’.