A mongol nyelvek és írások

A mongol nyelvek a török és mandzsu-tunguz nyelvekkel együtt az altaji nyelvközösséghez tartoznak, melyhez az altaji nyelvek rokonságát, összetartozását igazolni kívánó kutatók (régebben G. J. Ramstedt, napjainkban például A. Miller) odasorolják még a koreait, a japánt és az ajnut is. Az altaji nyelvek genetikus rokonságának elmélete nem bizonyított, bár vannak tipológiai egyezések, úgy mint az agglutináció, a magánhangzó-harmónia, a szórend kötöttsége stb., de a szókincsbeli azonosságok valószínűleg későbbi érintkezések eredményei.

Maga a mongol kifejezés eredetileg nem egy nemzetséget vagy törzset jelentett, hanem — a források tanúsága szerint — egy törzsszövetség, 13. századtól pedig az abból kialakuló birodalom elnevezése volt. 1206-ban Dzsingisz kán törzse, a bordzsigid vezetésével jött létre a Nagy Mongol Birodalom, és ettől kezdve a mongol szó összefoglaló neve lett számos, rokon nyelvű (ma mongolnak nevezett) népcsoportnak. A mai mongol népek gyakran használják a mongol kifejezést jelzős szerkezetben önelnevezésként: halha mongol, burját mongol, csahar mongol, stb.

A mongol nyelvekről

A mongol nyelvek kifejezés alatt több beszélt és írott nyelv, beszélt nyelvjárás értendő, számos idő- és térbeli csoportosításuk létezik. A mai beszélt nyelvek, nyelvjárások bemutatásánál a területi felosztás a legcélravezetőbb, mely egyúttal tipológiailag is egymáshoz közel álló nyelveket fog össze (bár előfordul olyan nyelvi jelenség is, mely a mongol nyelvek elterjedési területének nyugat és keleti végpontjain azonos). A mongol nyelvek meglehetősen nagy területen helyezkednek el Észak-Eurázsiában, elsősorban Belső-Ázsiában és Dél-Szibériában. Az úgy nevezett archaikus perem vagy szigetnyelvek nevet viselő csoport délről (Kína északi, északnyugati részei, Afganisztán) keretezi azt a területet, ahol kevésbé archaikus jellegű nyelveket, nyelvjárásokat beszélik.

Mongol nyelveket beszélő népcsoportok alkotják a Mongol Köztársaság lakóinak kb. 90 százalékát. Oroszországon belül a mongol népeknek két önálló köztársasága van: a Burját Köztársaság és a Kalmük Köztársaság. Kínán belül a Belső-Mongol Autonóm Területen, a Hszincsiang Ujgur Autonóm Tartományban (Xinjiang), Kanszu (Gansu) és Csinghaj (Qinghai) tartományokban, valamint a Kirgiz Köztársaság és Afganisztán egyes területein is élnek mongol csoportok.

A magukat mongolnak vallók száma a fenti országokban együttesen körülbelül 7 millió (az anyanyelvi beszélők száma valószínűleg kevesebb). A Mongol Köztársaságon kívül élő mongolok kétnyelvűek, a többségi nyelvi környezet hatására az anyanyelv egyre erősebben háttérbe szorul.

Néhány mongol nyelvre oly mértékig hatott a szomszédos idegen nyelvi környezet, hogy megértése a többi mongol nyelvet beszélő számára nehézséget okoz (ilyenek az archaikus peremnyelvek: a mongvor, pao-an, dahúr, de például egy halha számára — hangkészlete és szókincse miatt — első hallásra nehezen követhető a burját és kalmük is).

A legáltalánosabban elfogadott diakrón korszakolás a következő:

1. Ősmongol nyelvállapot.

2. Ómongol nyelvállapot.

3. Középmongol nyelvállapot.

4. Új mongol nyelvállapot.

1. Az ősmongol nyelvállapot néhány fontosabb jellemzője (nyelvi források hiányában, pl.: a mandzsu-tunguz nyelvek mongol eredetű jövevényszavai alapján következtethetünk egyes jelenségekre): fonémarendszerében nyolc rövid magánhangzó volt, léteztek eredeti hosszúságok, megvolt a feltételezett altaji szókezdő *p- >*φ- (bilabiális spiráns), vagy *p-,még nem tűnt el az intervokális spiráns az *aγa, *aγu, *ege, *egü stb. hangkapcsolatokból, *ti, *di, *tï, *dï még nem palatalizálódott.

2. Az ómongol nyelvállapotot (I. sz. I. évezred) tükrözik a tabgacs (a nép neve a török forrásokban) vagy más néven topa (a kínai forrásokban) nyelv kínai krónikákból ismert szórványemlékei, valamint a kitaj nyelv belső, és a külső (kínaiból ismert) forrásai.

A tabgacsok a nomád hszien-pei törzsszövetségből váltak ki, s alapítottak dinasztiát a mai Mongólia területén Wei néven (386–530). Nyelvemlékeik alapján valószínűleg mongol nyelvű volt a vezetőrétegük. A tabgacs számos eleme más altaji nyelvekből is magyarázható, ezért nyelvi hovatartozása még vita tárgya. Az ismert szórványemlékeket Liget Lajos foglalta össze több cikkében (1941 és 1969).

Az ómongol nyelvállapotnak több jelenségére, szókincsére világít rá a kitaj nyelv.

A kitajok a nomád, félnomád törzsi-nemzetségi szervezettségből kilépve Liao néven alapítottak dinasztiát Északkelet-Kína területén (907–1125); az uralkodó nemzetség feltételezhetően mongol nyelvű volt. Az ómongolban több nyelvjárás létezett, melyek közül sajátos helyet foglalt el a kitaj (ld. Kara 1986, Ligeti 1927, Starikov (red.) 1970).

3. A középmongol időszak (13–16. sz.) a nagy mongol birodalom és utódállamainak kora, mind belső (mongol nyelvű), mind pedig szórványemlékeket, szószedeteket tartalmazó külső forrásokban bővelkedik. Számos emléke közül legfontosabbak: az ujgur-mongol írásos emlékek, melynek nyelvét preklasszikus nyelvnek nevezzük, a kínai átírásos emlékek, mint pl. A mongolok titkos története (ld. 1. kép), a Phags-pa írásos emlékek, valamint a muzulmán történetírók, nyelvészek szótárai, krónikáik szórványemlékei: Ibn Muhanna és Muqaddimat al-Adab szótárai (14. sz.), a szórványok Rašīd ad-Dīn, Ğāmi^c at-tawārīh című „Krónikagyűjteményében” (befejezése 1310–1311). A középmongol időszakban a nyelvjárási különbségek már karakteresebben megmutatkoznak, a Phags-pa írásos emlékek mögött egy keleti középmongol, a muzulmán és örmény szerzők szóanyaga mögött pedig egy nyugati középmongol nyelvjárás húzódik meg. A középmongol erősen különbözik az írott mongol nyelvtől (ld. alább), s közelebb áll a mai nyelvek kiejtéshez mint a későbbi írott mongol nyelv.

1. kép: Kínai írásjegyekkel leírt mongol nyelvemlék, "A mongolok titkos története" című krónika első oldala.

4. A modern mongol nyelvek jellegzetességeit lásd alább.

Az írott mongol nyelvek

A mongol nyelvek tipologizálásakor feltétlenül külön kell tárgyalni az írott mongol nyelveket, a preklasszikus és klasszikus nyelvállapotú mongol nyelvet, valamint a világos vagy más néven ojrát írással írt ojrát irodalmi nyelvet.

A tulajdonképpeni írott mongol nyelv

Az írott mongol nyelv kifejezés a Nagy Mongol Birodalom kialakulásától (1206) kezdve napjainkig is ujgur-mongol írással készülő művek nyelvét jelenti, melynek írásképe nem tükrözi a beszélt nyelveket és nyelvjárásokat. Az írott mongol nyelvet hagyományosan egy preklasszikus és egy klasszikus korszakra tagolják. A preklasszikus nyelv a 13. századi szövegek nyelve, mely — mivel a korabeli kiejtést jobban tükrözi — közelebb állt a 13. századi beszélt nyelvhez mint a későbbi ujgur-mongol írásos emlékek. A preklasszikus nyelv sajátosságai ezen kívül megjelennek a 17. századi krónikairodalom és a 13. századi buddhista művek új (16. századi) redakcióinak nyelvében is. A ma Belső-Mongóliában és a 90-es évektől a Mongol Köztársaságban is (itt a cirill betűs írással párhuzamosan) újra használt írás a klasszikus nyelvállapotra épül, Belső-Mongóliában bizonyos nyelvi helyzetekben (pl. a névszóragozás, a kérdő partikula használata) közelítik a kiejtett formákhoz.

Az írott ojrát nyelv

Az ojrát írott nyelv a 17. század közepétől alakult ki, miután az ojrátok neves buddhista misszionáriusa zaja pandita 1648-ban megalkotta az ujgur-mongol írás alapján az ojrát írást, vagy más néven „világos írást”, azzal a céllal, hogy az írott nyelvet közelítse a beszélt nyelvhez és pontosabb hangjelölést tegyen lehetővé. Az ojrát írás főként korai formájában, sokat megőrzött ugyan az ujgur-mongol írásos irodalmi mongol nyelv sajátságaiból, de számos vonatkozásban megfelel vagy közel áll a 17. század beszélt nyelvéhez is.

2. kép: Ojrát írásos kézirat (a Subašid "Bölcs mondások kincsestára" című didaktikus mű lapjai).

3. kép:Ojrát írásos fanyomat (a Xalimaq xādūd-iyin tou¤i "Kalmük kánok krónikája" című munka első oldala).

A modern mongol nyelvek legfontosabb jellemzői

Hangtan

A mai mongol nyelvek hangkészletének alapja az írott mongol hét magánhangzója és tizenhét alapmássalhangzója, melyek különböző hangváltozások során meglehetősen átalakultak. A szóeleji hangsúly miatt a nem első szótagi rövid magánhangzók redukálódnak. A rövidülés mértéke eltérő a különböző nyelvekben, legerősebb a nyugati mongol nyelvekben az ojrátban és a kalmükben, kevésbé jelentkezik a burjátban (északi nyelv), az ordosziban (déli nyelvek). A rövid magánhangzókkal fonematikus ellentétpárt alkotnak a hosszúak; fonematikus kapcsolat van a magas- és mélyhangrendű magánhangzók között is. A mongol nyelvek északi, középső és déli csoportjainál labiális illeszkedés is van. A mássalhangzók fonéma oppozíciói: félzöngés média szemben a hehezetes zöngétlen változatokkal. Az i hang környezetében mind a magán- mind a mássalhangzók lágyulnak (palatalizálódnak). Az egyes mongol nyelvjárások mássalhangzó-állományában a legnagyobb különbségek a zárréshangok (affrikáták) és a belőlük kialakult réshangok (spiráns) között mutatkoznak.

Alaktan, mondattan

Névszók. Mint fent említettük a mongol nyelvek agglutináló nyelvek, a névszóragozási esetek a legtöbb mongol nyelvben ugyanazoknak a morfémáknak hangtani változatai (allomorf), de egy-egy különleges, a többitől eltérő esetforma előfordul. A névszókon belül nem különülnek el a melléknevek és a főnevek. A névszóragok a tővég, a hangrend és az ajakmozgás szerint illeszkednek (ez utóbbi a nyugati nyelvekre nem jellemző). A jelzők nem veszik föl névszóragokat, felsorolásnál csak az utolsó tag ragozódik. Számos többesjel van, de használatuk korlátozott. Számnevek után a többes szám nem használatos, de néhány esetben mind az írott, mind a mai nyelvekben szórványosan előfordul.

Igék. Az igéknek a legtöbb mongol nyelvben nincs személyragjuk (kivétel a kalmük, ojrát, burját, dahúr), az igetövekhez időjelek, módjelek, határozói igenévképzők stb. kapcsolódhatnak, közülük az időjeles, a felszólító mód jeles alakok mondatzáró állítmányi helyzetben állnak; a határozói igenév (adverbium) néhány elszórt esettől eltekintve, nem lehet állítmányi helyzetben, mondat végén. A legtöbb mongol nyelvben a határozói igenevek csak tagmondatokat köthetnek össze. Sajátos csoportot alkotnak a ragozható igenevek (nomen verbale), melyek szinte valamennyi mondatrészként szerepelhetnek, így mondatzáró, állítmányi szerepben is állhatnak. A mondatok szórendje kötött, (SOV [alany–tárgy–ige], tulajdonképpen SOP [alany–tárgy–állítmány]), melytől az írott nyelvben ritkán, a beszélt nyelvben többször előfordul inverziós eltérés, egy-egy kiemelt mondatrész hátravetése.

Az alábbiakban röviden ismertetünk néhány olyan mongol nyelvet, melyek vagy külön nyelvek vagy egymáshoz közeli nyelvjárások összefoglaló elnevezései. E kiadvány jellege miatt az ismertető csak a legnagyobb nyelvekre, a főbb nyelvjárásokra, a peremnyelvek közül pedig egyetlen példára terjed ki.

A halha nyelv (halha xalx), a tulajdonképpeni mongol nyelv

A Mongol Köztáraság hivatalos és irodalmi nyelve, és a ország tömegtájékoztatásában használt nyelv. Az anyanyelvi beszélők száma kb. 2.4 millió, nagy részük a Mongol Köztársaság lakója, kisebb csoportok élnek még Kínában (Nyugat-Belső-Mongólia, Hszincsiang Ujgur Autonóm Tartomány) és Oroszország dél-szibériai területein. A halha nyelvjárásának tekinthető a mongóliai Hövszgöl megyében beszélt darhat (darxad), a Szühebátor megyében beszélt dariganga (dariganga), a Hövszgöl, Bulgan, Dzavhan, és Uvsz megyében beszélt hotogoit; átmeneti nyelvjárások: a halha és a burját között a congol (congol) a szelenga burját és a szártúl; a halha és az ojrát között a mjangat (myangad) és az altaji ojrátság keleti peremén kialakult nyelvjárások. Maga a tulajdonképpeni halha nyelv is négy fő nyelvjárásra oszlik: északi (Ulánbátor tágabb környéke és az északi megyék), nyugati (az Orhon folyótól nyugatra eső területek) déli, (Góbi) keleti (a keleti megyék).

4. kép: Cirillbetűs nyomtatott halha szöveg ("A mongol Legek" című könyvecske egy oldala).

A nyugati mongol, azaz ojrát nyelv (ojrát «rd)

Az ojrát több nyelvjárás összefoglaló neve (l. táblázat), az ojrátból alakult ki a kalmük is (l. alább). Ojrátok a Mongol Köztársaság nyugati megyéiben (Uvsz, Hovd, Bajan Ölgij), Kínában a Hszincsiang Ujgur Autonóm Területen (Bajangol, Hovogszajr, Tarbagataj megyékben), Kanszu tartományban és szórványosan Belső-Mongóliában élnek. Az ojrátok száma Mongóliában kb. 150 ezer, Kínában (csak a dzsungáriai ojrátok száma ismert) kb. 135 ezer. A Mongol Köztársaságban élők nagy részének nyelvére erősen hatott a halha, a Kínában élők többsége két vagy több nyelvű, nyelvükre hatással van a csahar alapú köznyelv a bärimjhā, valamint a többségi környezet (ujgur, kazak, kínai). A dzsungáriai ojrátoknál az ojrát nyelv használatos a közoktatásban, az írott nyelv pedig szorványosan a könyvkiadásban.

Az ojrátra erőteljesen hatottak a szomszédos kipcsak török nyelvek.

A kalmük nyelv (kalmük xal’mg)

A kalmükök a XVII. században, az utolsó eurázsiai népvándorlási hullámként, a kínai Turkesztánból kivándorolt ojrátok leszármazottai. A Volga alsó folyásánál elterülő hazájukba 1632-ben érkeztek (ma Kalmük Köztársaság, fővárosa Elszt, oroszosan Eliszta).

A köztársaságon kívül még Oroszországban, Asztrahán, Rosztov, Volgográd, Sztavropol körzetében élnek kalmükök. A magukat kalmüknek vallók száma 137 ezer, közülük azonban sokan már csak oroszul beszélnek. Néhány ezer ún.szárt-kalmük él Kirgiziában, az Iszik köl vidékén, nyelvük szintén ojrát nyelvjárás. Kb. 1000 kalmük él New Jersey államban. A kalmük államnyelv, irodalmi nyelv és az orosz mellett az iskolai oktatás és a tömegtájékoztatás nyelve is a köztársaságban.

5. kép: Cirillbetűs nyomtatott kalmük szöveg (A kalmük-orosz társalgási zsebkönyv egy oldala).

A burját nyelv (burját buriad)

A Burját Köztársaság Dél-Szibériában, a Bajkál tó vidékén, Oroszország területén helyezkedik el, a Mongol Köztársasággal határosan (fővárosa Ulān Üde, oroszosan Ulán-Ude). A köztársaságon kívül burjátok a Mongol Köztársaság északi, északkeleti területén: Dornod, Hentij, Szelenge, Bulgan, Hövszgöl megyék több járásában, valamint Kína Belső-Mongol Autonóm Területének északi részén élnek. Számuk 400 ezerre tehető, ebből a Burját Köztársaságban 314 ezer fő él. Többségük kétnyelvű, de sokan már csak a többségi környezet nyelvét beszélik. A burját nyelv hori nyelvjárása az irodalmi nyelv a köztársaságban, s mint államnyelv az orosszal párhuzamosan használatos az oktatásban és a tömegtájékoztatásban.

6. kép: Cirillbetűs nyomtatott burját szöveg. (Az Onihon üge onostoi "A közmondások találóak" című közmondásgyűjtemény egy oldala).

A dahúr nyelv (dahúr dagūr)

A dahúrok jelentősebb csoportjai a Morin Dawa Dahúr Autonóm Kerületben (Kína), és Belső-Mongóliában élnek, egy kisebb csoportjukat, akik szintén őrzik még nyelvüket, a mandzsu korban (1750 körül) Kelet-Turkesztánba, Kuldzsa város környékére telepítették. Számuk 1990-ben 121 ezer felett volt, becslések szerint 80-90 %-uk ma is beszéli, vagy legalább érti a dahúrt.

A dahúr nyelvjárásai: hailari, cicihári, buthai, és a turkesztáni Ili-vidéki (vagy kuldzsai).

A dahúrra erősen hatott a mandzsu-tunguz környezet, s a számos jövevényszó mellett több ragmorféma is átkerült, pl. a tunguz többesjel.

7. kép: Cirill betűs dahúr írás (Kara 1995).

Írásrendszer

A rendelkezésre álló adatok szerint a legkorábbi mongol – legalábbis valószínűsíthetően mongol – nép, mely írásbeliséggel és saját írással rendelkezett, a szien-pei népek közül való, topa vagy tabgacs néven ismert nép volt, mely Észak-Kína területén alapította meg a Wei dinasztiát (388-550). Írásbeliségüknek nincs fennmaradt emléke, arról csak közvetetten, későbbi kínai forrásokból vannak ismereteink, melyek meglehetősen hiányosak, így az írás jellegéről sincs adatunk.

A kitaj

A szintén a szien-pei népek közül származó kitajok észak-kínai Liao dinasztiája (907-1125) által használt írásrendszerekről már több információnk van és fennmaradt emlékek is rendelkezésre állnak. Kétféle saját írást használtak: a nagy kitaj és a kis kitaj írást.

8. kép: Kis kitaj írás (www.ancientscripts.com/kithan.html).

 A 920-ra keltezhető nagy kitaj írás a kínai íráson alapult, de a felhasznált több ezer jel (melyek között valószínűleg nem csak szó-, hanem hangjelek is előfordultak) jó részének formája és jelentése a kínaitól eltérő, s máig megfejtetlenek. Az egyszerűbb szerkezetű kis kitaj írást (melyet sokáig tévesen az ujgur írással azonosítottak) 925-ben hozták létre, s bár ez is tartalmaz szójeleket, de emellett szótagokat és hangokat is jelöl, elemeinek száma néhány százra tehető, s szövegemlékeit is sikerült részben megfejteni.

9. kép: Nagy kitaj írás (www.ancientscripts.com/kithan.html).

Az ujgur-mongol írás

A 13. századtól, Dzsingisz kán korától kezdve vannak adataink és fennmaradt emlékeink a mongolok által azóta is használt írásrendszerre, az ujgur vagy ujgur-mongol néven ismert írásra. Ez egy gyökerében közel-keleti eredetű írásrendszer, mely szogd közvetítéssel jutott a ujgurokhoz, majd tőlük a mongolsághoz, akiknek egyes csoportjai (najmanok vagy kereitek) feltételezhetően már Dzsingisz ideje előtt is használták. Az ujgur-mongol írás fentről-lefelé haladó betűírás, a sorok balról-jobbra követik egymást.

10. kép: Ujgur írásmódú írott mongol szöveg. (az Altan Tobči "Arany foglalat" című krónika részlete).

Az írás betűi sok esetben többértelműek, csak az első szótagban, de ott is csak részben különböztetik meg hangrend szerint a magánhangzókat, nem tesznek különbséget a zöngés és zöngétlen mássalhangzópárok között, s nincs közvetlen mód a hosszú magánhangzók jelölésére.

A helyesírás nem követi a beszélt nyelvet, egy attól távol álló nyelvállapotot rögzít (lásd A mongol írott nyelv fejezetet), s az ujgur írásbeliségtől örökölt elemek is felfedezhetők benne. Az ujgur-mongol írással, a mongol írott nyelv és a halha beszélt nyelvjárás összehasonlításával foglalkozik: Vladimircov 1929; további irodalmi hivatkozások pedig A mongol írott nyelvemlékei című részben találhatók. Az ujgur-mongol írás jeleinek többértelműsége miatt a mongol nyelv lejegyzésekor is okozott nehézségeket, de a buddhista irodalomban használatos idegen nyelvű, főként tibeti és szanszkrit szavak egyértelmű átadására szinte teljesen alkalmatlan volt. Ezt a hiányosságot igyekezett kiküszöbölni Ayusi Güsi, aki 1587-ben az ujgur mongol írást kiegészítette főként a tibeti írásból eredő mellékjelekkel, illetve új betűkkel, melyek a tibeti és szankszkrit nyelv hangjainak pontos jelölését tették lehetővé. Az új jeleket összefoglalóan ali-gali (ali-yali) vagy galig (yaliy) névvel illették (< szanszkrit āli kāli). A galig jelek napjainkban is részét képezik az ujgur-mongol írásnak, s általában az idegen szavak, kifejezések és nevek átírásakor használatosak.

A Phagsz-pa írás

Az óriásira növekedett mongol birodalom igényei hívták életre Kubiláj kán idején, 1269-ben a „birodalmi” vagy Phagsz-pa (Phags-pa) írást, melyet megalkotójáról, a tibeti származású Phagsz-pa lámáról neveztek el. Az írás képes volt nem csak a mongol, hanem a birodalom többi nyelvének (török, tibeti, kínai) lejegyzésére is. Alapját a tibeti írás jelentette, de a kínai és az ujgur-mongol írás hatásai is megfigyelhetők (szövegirány, helyesírás, a betűket összekötő vonal, stb.). Az Phagsz-pa írás szótagos helyesírású betűírás (a betűk négyzet alakot formáznak, ezért négyszögírásnak is nevezik, mong. dörbeljhin bičig), mely pontosan megkülönbözteti a lejegyzett nyelvek hangjait, így a mongol magas és mély hangrendű magánhangzóit, illetve zöngés és zöngétlen mássalhangzópárjait, s helyenként nem csupán a fonémákat jelöli, hanem az allofónokat is. Phagsz-pa írással leginkább kőbe vésett feliratok, követi táblák (pajdze) maradtak fenn, valamint buddhista szövegek töredékei. Az írásrendszer nem volt hosszú ideig használatban, a Jüan dinasztia bukása után gyakorlatilag megszűnt, s újra kizárólagos helyet foglalt el a ujgur-mongol írás, melyet a Phagsz-pa írás korábban sem tudott visszaszorítani.

11. kép: Phagsz-pa (Phags-pa) írásos útiokmány: pajdze (Poppe 1957 alapján).

Az ojrát írás

Az ujgur-mongol írás korlátai, betűinek többértelműsége, illetve a beszélt nyelvben időközben végbement, azt az írott nyelvtől még inkább eltávolító változások okozta nehézségek vezettek oda, hogy az ojrát zaya pandita, Oqtorγuyin Dalai 1648-ban az ujgur-mongol ábécé alapján új írást és irodalmi nyelvet hozott létre. A világos írásnak (mong. tod üsüg, ojr. todorxoi üzüq) nevezett ábécé kiküszöbölte az ujgur-mongol írás betűinek többértelműségét, lehetővé tette a magas, mély, hosszú és rövid magánhangzók, valamint a zöngés és zöngétlen mássalhangzók jelölését, az szókezdő, szóbelseji és szóvégi betűalakok egységesítésével egyszerűsítette a helyesírást (ld. 2. kép).  Noha a világos írás létrehozásakor Oqtorγuyin Dalai egy új irodalmi nyelvet is alkotott, mely az ujgur-mongol írásos szövegek korabeli tudós (sok helyen betűhív) olvasatán alapult, s az egész mongolság számára készült, végül csupán a nyugati mongolok, az ojrátok között terjedt el Nyugat-Mongólia, Kelet-Turkesztán és a Volga-vidék (kalmükök) területén, ezért ojrát írásnak is nevezik (ld. 3. kép).

A szojombo írás

A 17. században élt mongol egyházfő, Öndör Gegen Dzanabadzar (halha Öndör Gegēn Janabajār) nevéhez fűződik két, elsősorban nem mindennapi használatra szánt, hanem díszes feliratokhoz készült írás megalkotása. Az egyik a szojombo (mong. soyombo) írás (1686), mely a szojombo jel alakját használja a betűk alapformájaként, s a tibeti írás mintájára formált mássalhangzó- és magánhangzójelekkel egészíti ki azt. A szótagokba rendezett jeleket használó írás képes a mongol nyelv hangjainak pontos jelölésére (hangrend, hosszúság, zönge), miként a tibeti és a szanszkrit lejegyzésére is.

12. kép: Szojombó (Soyombo) írás magánhangzói és egyes szótagjai (Mönxerdene 2005 alapján). 

A négyszögletes pecsétírás

Az Öndör Gegen által alkotott másik írás a négyszögletes pecsétírás (mong. kebtege dörbeljhin bičig „vízszintes négyszögírás”), melynek megjelenése sokban hasonlít a Phagsz-pa íráséhoz, ugyanúgy a tibeti íráson alapul, szótagos helyesírású, s a betűk négyszögletes formájúak, de a betűk nem függőlegesen, hanem vízszintesen sorakoznak, balról-jobbra haladva. A négyszögeltes pecsétírással viszonylag kevés emlék maradt fenn, ezekről, valamint az írásról magáról Rintschen 1952 és Byambā 1997 szolgálnak adatokkal.

A burját írás

A 19. századtól kezdődően felélénkült a burját mongolság szellemi élete és öntudata, s ennek eredményeként két burját tudós, Žamcarano és Agwan Doržiev 1905-ben létrehozták a burját írást, mely az ujgur-mongol ábécén és az ojrát íráson alapult, s új betűk és mellékjelek bevezetésével lehetővé tette a burját nyelvjárás hangjainak pontos és maradéktalan jelölését. Noha az írással készültek kiadványok, valójában soha nem terjedt el a mindennapi használatban, s a kijelölt célt, a burját nyelvjárás lejegyzését hamarosan a latin, illetve a cirill írás valósította meg.

13. kép: Burját írásos könyv részlete (Kara 2005 alapján).

A cirill- és latinbetűs írások

A 20. századtól kezdve egyre több mongol nép alkalmazott latin vagy cirill íráson alapuló ábécét (ld.  4., 5., 6.  és 7. kép), gyakran felsőbb utasításra, az aktuális politikai helyzetnek megfelelően váltogatva azokat. A Volga-menti kalmükök által a 20. század első felében használt latin és cirill írásokból közöl mintákat Kara 1997, és ugyanő adott ki terjedelmes szöveggyűjteményt a mandzsúriai dahúrok hajdani, mára pinyin alapuló latinra cserélt cirill betűs írásbeliségéből (1995).

Az 1940-es évektől kezdve általánossá vált a cirill írás használata Mongóliában (halhák), a burjátok és a kalmükök között, minden esetben sajátos és egymásétól sokszor eltérő betűkkel kiegészítve azt. Belső-Mongólia területén máig folyamatos az ujgur-mongol írásbeliség (kisebb helyesírási újításokkal), de az 1990-es évektől Mongóliában is újra párhuzamosan alkalmazzák a cirill ábécével. Az ojrát írás hivatalosan csak a kelet-turkesztáni ojrátok között maradt fenn (bár néhány éve áttértek a Belső-Mongóliában honos ujgur-mongol írásra), de mind Nyugat-Mongólia területén, mind pedig a kalmükök között is ismert még szórványosan.