A szeldzsukok egy új népesség és életmód alapjait vetették meg, amelyre a későbbi évszázadok során a majdani “Törökország” épült. Az erős perzsa hatások, a jelentős iranizálódás ellenére a török nyelv és életmód hosszú időn át fennmaradt. Rendkívül fontos szerepe volt az oguz, vagy türkmén népnek, ők képezték ugyanis a szeldzsuk szultánok katonai erejének fő forrását. Míg a városi lakosság átvette a perzsa nyelvet és kultúrát, addig a katonaság kizárólag törökül beszélt, és a városok falain kívül rekedt türkmén nép-elemek egyaránt őrizték a nyelvet, és korábbi hagyományos életmódjukat.
Az iszlamizálás ellenére a szeldzsuk kultúra sok tekintetben megőrizte egyedi vonásait; mint például ember- és állatfigurák megjelenítése az épület-szobrászatban, illetve a művészetek egyéb területein, jelentős mértékben elhatárolódva ezzel az iszlám művészet hagyományaitól. Az ún. “eurázsiai állatstílus” jellegzetes figurái; - mint az oroszlán, sas, róka, páva, nyúl, szimbólikus jelentéssel felruházva, az olyan képzeletbeli, mítikus alakokkal egységben, mint a hárpiák, szirének, szfinxek, sárkányok, tündérek - különösen jelentős szerepet kaptak.
Az anatóliai szeldzsuk művészet legkiemelkedőbb ágazatának az építészetet, illetve az építészeti dekorációt tekintjük. A Kis-Ázsia területén napjainkig fennmaradt szeldzsuk dzsámik és medreszék különlegesen elegáns stílusban épültek, faragott kő, stukkó, illetve csempe-díszítésük az iszlám művészet alkotásainak legkifinomultabb köréhez tartozik. Az építészeti alkotások között a karavánszerájok (hánok) alkotják a legizgalmasabb csoportot. Az építészeti megjelenítésben, és a külső dekoráció kidolgozottságában megmutatkozó gazdagság a korszak nyilvánvaló gazdasági prosperitására utal.
Oszmán művészet
Az oszmán krónikák állításai szerint mindössze 400 családból állott az az oguz-török eredetű törzs, akiknek szálláshelyét Burszától DK-re, Szöjüt közelében jelölte ki a 14. század elején a Konyában székelő szeldzsuk szultán. A szeldzsuk határ védelmére rendelt törzs, a nevét adó uralkodó, Oszmán (1299-1326) vezetésével több kisebb bizánci település elfoglalása után 1326-ban hódította meg a jelentős (iparral és kereskedelemmel rendelkező) várost, Burszát, amely az új állam első székvárosa lett. 1361-ben oszmán kézre került Drinápoly, török nevén Edirne, amely Konstantinápoly 1453-as elfoglalásáig a birodalom második fővárosaként szolgált. Konstantinápoly elfoglalása fordulópont a birodalom életében, amely jelentős hatással volt a művészeti és kézműves tevékenységre is. Művészeti szempontból hasonló fordulópontként értelmezhető, hogy I. Szelim idején, Tebríz (1514), majd Kairó (1517) elfoglalásával hatalmas zsákmány került az oszmán uralkodó kincstárába. De talán még ennél is fontosabb volt a tény, hogy a mesterek is Isztambulba kerültek.
Az oszmán művészet és kézművesség egyik jellemző vonása, hogy felszívott, felhasznált minden előzményt, mindazt a kulturális és szakmai örökséget, amelyet az egyre terjeszkedő birodalom a meghódított területeken feltalálhatott. Ilyen módon integrálta, illetve fejlesztette tovább az iszlám művészet és kézműipar legszebb, akkor már több évszázadra visszavezethető hagyományait. De felhasználta az európai művészetből is mindazt, amit csak lehetett; akár, maga az emberi erő, a kézműves vagy művész, akár, a kész produktum, a tárgy jutott el a birodalomba. A terjeszkedő Oszmán birodalomban, a 15. század elejétől a 17. század elejéig tartó időszakban a művészetek és a hagyományos muszlim iparágak megújult virágzása volt megfigyelhető. Ennek egyik oka az uralkodói megrendelésekben kereshető. Minden megrendelés, minden elkészült épület, minden megszületett műtárgy a feltörekvő birodalom nagyságát, hatalmát, az uralkodó Oszmán dinasztia erejét volt hivatott hirdetni és bizonyítani.
A 15. század közepétől az isztambuli szultáni szerájban működő, különlegesen magas színvonalú alkotásokat létrehozó műhelyek kisugárzása birodalom szerte éreztette hatását. E műhelyek tevékenységében az idők során kimutatható változások mindig összekapcsolhatóak a birodalomban magában beálló változásokkal. A szultáni szerájbeli pompa II. Bajezid, majd I. Szelim szultán uralkodása alatt erősödött meg. A szerájban dolgozó kézművesek, különböző évekből származó fizetési jegyzékei számos hasznos adatot tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy mikor, hány és milyen származású mester dolgozott a szultáni udvar megrendelésein. A származás szerinti megkülönböztetés a 16. század végéig követhető nyomon. A művészeket két alapvető csoportra osztották; Rumiyan, vagyis a birodalom nyugati feléből származó, illetve Adzseman, keleti, elsősorban perzsa származású emberek. Számos, nagy karriert befutó, magas pozícióba kerülő művész mint hadifogoly, vagy mint rabszolgafiú kezdte pályafutását.
Az udvari mesterek létszáma a 16. század folyamán folyamatosan növekedett, a művészeteket leginkább pártoló III. Murád (1574-1595) és fia III. Mehmed (1595-1603) idején volt a legmagasabb; 1596-97-ben 1502 főről tudunk. Számuk a 17. század elejétől jelentősen lecsökkent, a század végén pedig mindössze 289-en voltak.
A művészeti és kézműves tevékenység természetesen nem korlátozódott a szerájbeli műhelyekre. Mellettük megéltek és működtek a helyi igényeket kiszolgáló kisebb és nagyobb műhelyek. Sőt, Anatólia egyes körzetei hagyományosan bizonyos kézműves iparágakra szakosodtak. A fajanszok gyártása például Iznikben és Kütahyában zajlott, Bursza a selyemszövés központjaként vált világhírűvé, a szőnyegek meghatározott típusai pedig bizonyos anatóliai városokhoz, így Uşakhoz, vagy Ladikhoz köthetőek.
A művészeti tevékenység egy része céhes kereteken belül folyt, az oszmán céhszervezet azonban számos vonásában alapvetően különbözött a korabeli európai céhektől. A török céhek elsősorban a városi lakosság megszervezését és nyilvántartását szolgálták, semmint szakmai testületek lettek volna.
