1. Néprajzi csoportok, a népi kultúra táji tagoltságának rendszere. A tájalkotás szempontjai. Fogalmak és problematikák.

NÉPRAJZI CSOPORTOK, A NÉPI KULTÚRA TÁJI TAGOLTSÁGÁNAK RENDSZERE. A CSOPORT ALKOTÁS SZEMPONTJAI. FOGALMAK ÉS PROBLEMATIKÁK.

1.1. A népi kultúra táji tagoltságának kérdése a néprajzi kutatásokban, a kezdetektől a 20. század közepéig.

A középkorban még többé-kevésbé egységes arculatú magyar népi kultúra táji tagoltsága a 18-19. században teljesedett ki. Ekkor a nyelvjárás, a viselet, a díszítőművészet, a lakáskultúra, az építkezés, a táplálkozás, a gazdálkodás, a népzene, a néptánc, a népköltészet, a szokások, valamint a viselkedés és a magatartás különböző változatai és formái alapján különféle regionális kultúrák voltak megkülönböztethetők. A később „néprajzi csoportok” néven elnevezett regionális kulturális egységeket a 19. század első felében „fedezte fel” a tudomány. Az első magyar néprajzi tanulmány, Szeder Fábián 1819-ben megjelent „A Palóczok” című tanulmánya végső soron, a magyar nemzeti karakter mind teljesebb és sokszínűbb bemutatásának indokaként íródott. A maga korában újdonságnak ható munka a későbbi néprajzi kutatásokban is benne rejlő problémát vet fel, vagyis a leíró, táji változatokat regisztráló népismereti munkákban sokáig keveredtek a táji, a kulturális és a nyelvjárási elkülönülés szempontjai. Az 1820-as években Csaplovics János és Horvát István már az egész magyar nyelvterület igyekezett regionális csoportokra osztani. Csaplovics palóc, dunamelléki, tiszamelléki és székely magyarokról írt 1822-ben, míg Horvát 1825-ben tizennégy történeti hátterű és eltérő nyelvjárást beszélő népcsoportot különböztetett meg: „Székelek, Palótzok, Barkók, Matyók, Sárköziek, Ormánságiak, Rábaköziek, Őrségiek, Kunok, Nyitra völgyiek, Balog völgyiek, Telegdiek, Bodrogköziek, Götsejiek”. A reformkori felbuzdulást követően a jelentős táji monográfiák még évtizedeket várattak magukra. Orbán Balázs Székelyföldről szóló hat kötetes munkája (1868-1873) még teljes egészében romantikus ihletéssel készült, elegyítve az akkor divatos országleíró statisztikát és az útirajzot. A 19-20. század fordulója körül született két nagy vállalkozás, az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben, illetve a Borovszky Samu nevével fémjelzett, befejezetlen vármegyei monográfiasorozat az adott megyékről vallott tudás közvetítésének teljességére törekedett, így a gazdag, néprajzilag is figyelemre méltó anyag mellett jelentős a dilettánsnak mondható, inkább irodalmi erényeket csillogtató népleírás is bennük. Pintér Sándor 1880-ban megjelent palóc monográfiája a tudatosan néprajzi tájleírásokhoz történő igazodás első lépcsője, mely teljes egészében Jankó János tevékenységével teljesedett ki a századforduló környékén. A tragikusan fiatalon elhunyt jelentős hatású tudósnak könyvei jelentek meg Kalotaszegről (1892), Aranyosszék-Torockóról (1893) és a Balaton-mellékéről (1902). Jankó sokoldalú, földrajzi, népnyelvi és antropológiai szempontokkal övezett leíró néprajzi műveket alkotott, melyek elsősorban az adott tájegység tárgyi világról adnak részletes beszámolót. A néprajztudomány intézményesülését (társaság, múzeum, folyóirat) követően, a 20. sz. elején Bátky Zsigmond vállalkozott a magyarországi magyarok és nemzetiségek táji jellegzetességeinek bemutatására, ám mind a földrajzi behatárolás, mind az etnikai csoportok jellemzésére alkalmazott általánosító sztereotípiák (pl. „szorgalmas”, „agyafúrt”, „babonás”, „szapora”, „nyakas”) még az előző évszázad tájleírásainak hangulatát idézik. Tudományos szempontból figyelemre méltóbb Györffy István munkássága, aki Jankó nyomán a regionális műveltség feltárását egy-egy konkrét táj bemutatásával kezdte. Legismertebbek a Fekete-Kőrös völgyéről (1913) és a Nagykunságról (1922) írott munkái, melyek a tájak anyagi kultúráját etnikai-néptörténeti háttérből közelítették meg. Györffy összegző munkája, a Milyen elemekből áll a magyar nép (1925) ugyan valamelyest meghaladta Bátky munkáját, ám hozzá hasonlóan mégis inkább népszerűsítő volt, s meg sem kísérelte tárgyának fogalmi meghatározását. A 20. század első felében az „emberföldrajz” címszó alatt rokon tudományok képviselői is foglalkoztak a magyar népi kultúra regionális tagoltságának kérdésével, ide sorolható többek között Cholnoky Jenő, Kogutowitz Károly és Szilády Zoltán neve. Az átfogó rendszerezést azonban a korszak jelentős etnográfusa, Viski Károly végezte el. A magyarság néprajza (1933) bevezetőjében öt nagy földrajzi egység (Dunántúl, Felföld, Alföld, Erdély, Moldva) kapcsán összesen harmincnyolc kisebb egységgel, népcsoporttal számolt. A behatárolás és a kulturális jellemzők kérdésében azonban ő is kénytelen volt még a „köztudatra” hivatkozni ott, ahol hiányoztak a néprajzi tájkutatások. Az 1938-ban megjelent Etnikai csoportok és vidékek című, illetve az 1939-ben a Mi a magyar? kötetbe írott összefoglalása továbbra sem oldotta meg azt a problémát, hogy a néprajzi jelenségek elterjedési területe és a köztudatban meglévő etnikai csoportok területe a valóságban nem mindig esik egybe, így a két szempont összhangba hozása nehézkes. Felismerte, hogy az, amit egy népcsoport büszkén magáénak vall, az nem biztos, hogy valóban csak a sajátja, vagyis a táji identitás alapján jelentő kulturális különállás sokszor csak a fejekben létezik. Viski munkásságával végleg a magyar néprajzi érdeklődés részévé vált a regionális kultúrák, a népcsoportok és a táji tagolódás kérdése.

Vissza

1.2. A népi kultúra táji tagoltságának kérdése a néprajzi kutatásokban, a 20. század második felében

A 20. század második felében a néprajztudomány három irányban is gazdagította a kérdéskör szakirodalmát:
1. Népcsoport monográfiák. Elméletileg is fontos tanulmányok születtek olyan néprajzi csoportokról, mint pl. a bukovinai székelyek (Andrásfalvy Bertalan, 1973) vagy a poták (Bárth János 1973). Több szerző azonban önálló kötetes monográfiává érlelte kutatási eredményeit. Így Bálint Sándor 1976 és 1980 között publikálta három kötetes monográfiáját A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete I-III. címmel. Benkő Samu „Murokországról” (1972), Paládi-Kovács Attila a Barkóságról (1982), Petercsák Tivadar pedig Hegyközről (1978) adott ki monográfiát. Számottevő vállalkozás volt a „táji kismonográfia” sorozat, mely az 1990-es évek elejéig jeles néprajzi csoportokról összegezte a tájkutatás tapasztalatait a szakmának és a művelt nagyközönségnek. Pl. Kodolányi János Ormánságról (1960), Balogh István a debreceni cívisekről (1973), Dömötör Sándor Őrségről (1960), Katona Imre Sárközről (1962), Szabó László Jászságról (1982), Tálasi István Kiskunságról (1977), Bellon Tibor Nagykunságról (1979), Vajkai Aurél Bakonyról (1959) és Balatonmellékről (1964), míg Timaffy László Rábaközről és a Hanságról (1991) írt a sorozatba. Külön kell szólni a többszerzős táj- és településmonográfiákról, melyeknek jelentős hagyománya van tudományunkban. A település-monográfiák – a tájmonográfiákhoz hasonlóan – fontos adalékokat szolgáltatnak a regionális tagoltság kérdéséhez. Kiemelkedik közülük is (nemcsak kb. ezer oldalas terjedelmével) a Bárth János szerkesztette Kecel története és néprajza (1984). 1982-ben jelent meg két kötetben a Csépa. Tanulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből c. kötet Barna Gábor szerkesztésében. A tájmonográfiák közül a legnagyobb szabásúnak az 1960-as évek végétől mintegy húsz éven át tartó palóc-kutatás bizonyult. 1968-ban jelent meg Bakó Ferenc szerkesztésében a Módszerek és feladatok. (Palóc Tanácskozás Egerben 1967. november 10-11-én) című konferencia kötet, amely minden korábbinál alaposabb és átfogóbb regionális kutatást alapozott meg, melynek végeredménye a négy kötetben megjelent Palócok monográfia (1989). Szót kell ejtenünk Ikvai Nándorról, akinek szervezésében két nagyobb tájkutatás is megvalósult, a Börzsöny (1977) és a Tápió mente (1985) vidékéről.
2. A terminológiai tisztázásra sort kerítő munkák sorában Barabás Jenő Az etnikai csoport fogalmának kérdéséhez (Ethn, 1958) és Andrásfalvy Bertalan A táji munkamegosztás néprajzi vizsgálata (Ethn, 1978) és a Néprajzi csoport, kistáj, régió (Népi kultúra – népi társadalom, 1980) tanulmányok hatása volt jelentős a szakmára. 1977-ben Sárospatakon tartották azt a konferenciát, melynek célja a terminológiai viták lefolytatása, majd a konszenzusra jutás volt. Az előadások szövegei Paládi-Kovács Attila szerkesztésében jelentek meg (Néprajzi csoportok kutatási módszerei. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 7.).
3. Összefoglalások. Kósa László és Filep Antal A magyar nép táji-történeti tagolódása (1975) egyedülálló kísérlet a Kárpát-medence néprajzi csoportjainak teljességre törekvő, ugyanakkor lexikonszerű tömörségű bemutatására. Kósa László Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920) (1998) című könyvében a paraszti kultúra virágzásának utolsó korszakában nagytájanként haladva mutatja be a népi kultúra táji jellegzetességeit. Lényeges megemlíteni Balassa Iván 1989-ben megjelent munkáját (A határainkon túli magyarok néprajza.), mely a Kárpát-medencében, más országok határai között élő tömb-és szórványmagyarság néprajzi és statisztikai bemutatására vállalkozott. Az 1970-es években megjelent két kézikönyvből (Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar Néprajz /1979/ és Kósa László – Szemerkényi Ágnes: Apáról fiúra /1973/) már nem hiányozhatott a Kárpát-mdence nevesebb tájneveinek és néprajzi csoportjainak bemutatása, összefoglaló térképen történő ábrázolása.

Vissza

1.3. A néprajzi csoport és a rokon terminusok jelentése, problematikája.

A néprajzi csoport terminus használatát Gunda Béla vezette be a tudományos diskurzusba, 1943-ban írott összefoglalásában. Ezt követően e terminust a tudomány széles körben elfogadta, ám teljes konszenzus sohasem alakult ki a fogalom értelmezésében. Többen kísérletet tettek az etnikai csoport, a táji csoport, vagy éppen az etnokulturális csoport fogalmának elterjesztésében, részben a néprajzi csoporttól eltérő tartalmak megjelenítésére (elsősorban Kósa László), részben pedig szinonimaként (főként Tálasi István). Legújabban, a 21. sz. elején, a kulturális régió fogalmának bevezetése (Borsos Balázs) kettős célú: hogy a magyar regionális néprajzi kutatásokat nemzetközi vonatkozásban kompatibilisebbé tegye, másfelől végleg lezárja egy eleve hibás terminus (a néprajzi csoport) kutatásának korszakát. A hagyományos, néprajzi csoport szempontú regionális kutatások helyett egyre inkább tért nyernek a kontaktzónával kapcsolatos vizsgálatok, melyek egy adott település vagy táj esetén nem a környezetüktől eltérő sajátos, egyedi kultúra megragadását, hanem ellenkezőleg a kulturális sokszínűség állapotának elemzését tűzik ki feladatul.

Néprajzi csoportnak nevezzük a hagyományos műveltség egy adott tájra, falucsoportra jellemző szerkezetét, melynek népessége a földrajzi térben elkülönül környezetétől. Másképp fogalmazva, olyan kisebb egység egy nagyobb népterületen, népcsoporton (pl. Kárpát-medencei magyarság) vagy régión (pl. Erdély) belül, mely sajátos kulturális jegyeivel elkülönül a környezetétől. Minél többek és minél határozottabbak az elkülönítő jegyek a népi műveltségben (gazdálkodás, életmód, folklór, társadalomszervezet), annál jogosabb a néprajzi csoport megnevezés, de már 2-3 karakteres jegy is elég lehet, hogy néprajzi csoportról beszélhessünk. A néprajzi csoport kialakulásának előzményét jelenthette egy sajátos közjogi helyzet (Hajdúság), a foglalkozási különállás (Őrség), a földrajzi név (Sárköz) vagy a külső megnevezés, gúnynév (matyók). A néprajzi csoportokhoz tartozó falvak száma változó, az egy-kettőtől a néhány tízig tarthat. Vannak olyan néprajzi csoportok, ahol a terület pontosan körülhatárolható (Sárköz, matyók), más esetben viszont a csoporthoz tartozó települések száma vitatott (palócok, Ormánság). A néprajzi csoportokra általában jellemző a csoportendogámia (a házasságok a csoporton belül köttetnek), a sajátos „mi-tudat”, az etnikai-felekezeti egységesség. A néprajzi csoportokkulturális szempontú elkülönülése egybeeshet a földrajzi elkülönülésükkel, éppen ezért egy részük egy-egy földrajzi táj nevét kapta. Ilyen táji csoport például a Bakony, a Bodrogköz, a Csallóköz, az Ecsedi-láp és a Fekete-Kőrös-völgy. A Kárpát-medence magyar nyelvterületének egészét nem fedik le néprajzi csoportok. A karakteresen elkülönülő, kulturálisan jól megragadható néprajzi csoportok mellett a régiót átszövik a szomszédos települések közötti kapcsolatok hálója, melyek meghatározzák a társadalmi kapcsolatok, a munkamegosztás és a migráció irányát. A 20. század végén a néprajzi csoportok már nem egy létező műveltségbeli karakter kifejezői, sokkal inkább olyan kulturális tapasztalatok, melyek támpontot adnak a hagyományőrzés új formáinak (folklórfesztiválok, gasztronómiai versenyek).

Andrásfalvy Bertalan meghatározásában a néprajzi csoport „a műveltség alapján létrejött, magát a maga körében megismételni, fenntartani kivánó, összetartozásának tudatában lévő közösség. Nagysága, kiterjedése, a benne összefogottak száma korlátozott. Mint növekvő sejt, bizonyos terjedelem elérése után osztódik részekre, új csoportokra osztódik fel. A néprajzi csoport történetileg integráció és differenciáció útján egyaránt létrejöhet - egysége korhoz kötött. Minősége és értékrendje történetileg adott határok közt állandó változásban lehet és van. Addig marad fenn egysége, ameddig egyes részei, benne élők mindannyian egymással szorosabb kapcsolatban vannak, mint másokkal. Amint egy részlete elzárkózik az egésztől - azzal, hogy viszonylagosan sürübb az érintkezése a részen belül, mint az egésszel - új néprajzi csoport kialakulása kezdődik. A részecskék állandó, egymást meghatározó kapcsolatát szerkezetnek, struktúrának is felfoghatjuk, mert az elemek külön nem határozhatják meg, így ez korlátozza a néprajzi csoport meghatározásánál a kartográfiai munkát. Ha ugyanis a néprajzi csoport meghatározásának fő ismérve az adott műveltség, mint összefüggő szerkezet, akkor nyilvánvaló a néprajzi csoport nem minden esetben ábrázolható a térképen összefüggő foltként. Ezért csaknem minden táji, földrajzi névhez kapcsolódó csoport elnevezést szükséges felülvizsgálnunk és tovább pontosítanunk.”

Mindazonáltal a néprajzi csoportok meghatározásában megannyi probléma merül fel:

A néprajzi csoporttal gyakorta szinonímaként alkalmazott etnikai csoport elnevezés azt sugallja, hogy sajtos etnikai összetétel jellemző a csoportra. Szabó László egyenesen úgy definiálta a fogalmat, annak kritériuma a néprajzi csoporttal szemben, hogy népessége idegen eredetű, más etnikumból lépett át a magyarságba. Az „idegenszerűség” szempontját minden esetre nem érdemes túlhangsúlyozni, hiszen - bár több néprajzi csoport, éppen különállásuk és kiváltságaik hangsúlyozásával, határozottan utal besenyő, kun, székely, tatár eredetükre - olyan történelmi képződmények, melyek állandó átalakulásban vannak (biológiailag, kultúrálisan, életmódjukban, foglalkozászserkezetükben, stb). Gunda Béla szerint „Az etnikai csoport nem egyenlő valamilyen kultúra regionális elterjedésével. Az etnikai csoport egy kultúrán belül csak egy olyan sziget, amelyen az elemek szembetűnően kidomborodnak, mélyen jellegzetes elemek alakulnak ki. Egy kultúra keretében számtalan kisebb-nagyobb etnikai csoport jöhet létre, amelyek jellegzetességei könnyebben oldódnak fel, mint a regionálisan is meghatározott kultúra egésze. Az etnikai csoport esetében számolnunk kell azokkal a meghatározó jellegzetességekkel, amelyeket a nép is vall önmagáról vagy szomszédairól. Sajnos ezt nemigen vettük eddig tekintetbe…Az etnikai csoportot lényegében egy bizonyos térhez, területhez kapcsolódó jellegzetesen integrált kulturális egységnek tartom. A terület, a tér fogalmát azonban nemcsak földrajzi értelemben használom, hanem olyan térre is gondolok, amely keretet ad egy szociális képződménynek, s maga a szociális képződmény hozta létre. A tér fogalma a sárköziek esetében egybeesik a geográfiai értelemben vett Sárközzel, a tájjal, de a teret jelentheti egy falu is, amelyet a gazdasági és társadalmi szerkezet alakított ki sajátos tájjá. Az etnikai csoport értelmezésénél szándékosan nem használom a táj fogalmát, mert a táj csak geográfiai elemekkel van kitöltve. A tájhoz csak geográfiai elemek tartoznak. De a tér, amelyet Sárköznek, Palócföldnek, Kalotaszegnek vagy Mezőkövesdnek nevez az etnológia, már az emberi magatartások összességének, a kultúra stílusának is a kifejezője és integrálódási folyamatok eredménye.” Tálasi István szerint az egyes csoportok között csak bizonyos határjelenségek vannak, s valamennyi alföldi etnikai csoportunknak még népmozgalmi eredetétől eltekintve is sajátos alföldi jellegű műveltsége van. A néprajzi vizsgálatokat inkább etnikai (származásukban összefűződő, történetileg együtt fejlődött) keretben, mintsem földrajzi tájon kezdjük, mert a kultúra organizmusát ezeken belül jobban tudjuk érzékelni. Fél Edit: Az etnikai csoportok önmagukban nem fejeződnek be határaikon, átcsapnak más etnikai csoportok határain, s az elválasztó más oldalról összekötő jegyekké válnak. Az etnikai alcsoport 3-6, esetleg több falu közössége, mely egy falu körül csoportosuló, azonos jellegű falukat foglal magában, miket többnyire exogám, illetve egymás között endogám házassági szokások is összekötnek. Gunda Béla: „Amikor a kultúrák alkatát és integrációját vizsgáljuk, figyelembe kell venni az ún. etnikai csoportokat, amelyeket egy bizonyos térhez, területhez kapcsolódó jellegzetesen integrált kultúrális egységnek tarthatunk.” - földrajzi értelemben olyan térre gondolunk, amely teret ad egy szociális képződménynek, s maga a szociális képződmény hozta létre. Pl. Sárköz, Kalotaszeg. Mezőkövesd, Palócföld: ezek a terek már az emberi magatartások összességének, a kultúra stílusának is a kefejezői, s integrálódási folyamatok eredményei... Az etnikai csoport történeti képződmény, amelynek a jellege, alkata folytonosan változik. Nem egyenlő valamilyen kultúra regionális elterjedésével, hanem a kultúrán belül egy olyan sziget, amelyen az elemek szembetűnően kidomborodnak, amelyen jellegzetes elemek alakulnak ki. Míg az etnikai csoport sajátos nyelvvel vagy sajátos nyelvjárással rendelkezik, és sajátságos a történeti kialakulása is, addig a kultúra területén kölönböző nyelveket vagy nyelvjárásokat beszélő népcsoportok lakhatnak, s a népcsoportoknak különböző lehet a története. Egy kultúra keretében számtalan kisebb vagy nagyobb etnikai csoport jöhet létre, amelyek jellegzetességei könnyebben oldódnak fel, mint a regionálisan is meghatározott kultúra egésze.
Több meghatározás is kiemeli a néprajzi csoportok esetében a „mi-tudat” fontosságát, ám sosem szabad elfelejteni, hogy az identitás relatív, az azonosulás és az elhatárolás mindig az adott helyzettől, a felvett integráló vagy differenciáló kritériumtól függ. Ezzel összefüggésben, a gúnynév sem lehet csoportalkotó szempont, hisz nem minden általa megnevezett személy identitásába épült az be.
A Diószegi Vilmos által bevezetett és a Kósa László által is átvett etnokulturális csoport fogalom olyan jelenségre alkalmazható „kreált” kategória, melyet csupán adatok és néprajzi jelenségek térképre vitele rajzol ki. Valóságos közösségi létet nem takar - báraz etnikai csoportok közül is kevésnek van, csupán a nagyságrendben kisebbeknek (pl. hóstátiak, alfalusiak). Andrásfalvy Bertalan szerint ugyanakkor nincs lényeges különbség az etnokulturális csoport és a néprajzi, illetve az etnikai csoportok között. Ezzel szemben Paládi-Kovács Attila elveti az íróasztal mögött kreált „fiktív csoportok” létjogosultságát.
A táji csoport kategóriáját Kása László különválasztotta a néprajzi csoporttól. Olyan csoportot ért alatta, melynek keretét kisebb-nagyobb táj vagy vidék alkotja (pl. Somogy, Bükk, Mezőség, Hegyföld). Kósa szerint: „A táji csoport átmeneti kategóriája, megközelítési lehetőség, ha úgy tetszik munkahipotézis a népi kultúra táji tagoltságának tanulmányozásához.” A táji csoportok némelyike egykor fejlett öntudattal rendelkezett (Őrség, Hétfalu, Torockó, Szék)Þ csoporttá szerveződés formai jegyeivel rendelkeztek; némelyike viszont etnokulturális csoporttá fejlődhet. Andrásfalvy odáig megy, hogy a táji csoportnak – a néprajzi csoporttal szemben - nem feltétele a műveltségbeli, életmódbeli homogenitás, inkább éppen különbözőségeket tételez fel, melyek szükségképpen kiegészítik egymást. Míg a néprajzi csoporton belül elsősorban a műveltség cserélődik, egyenlítődik ki, addig a kistájon, a tájon belül az anyagi javak. A táj létezéséhez hozzátartozik a kistáji munkamegosztás, mely az anyagi javak kicserélődését biztosítja. A természeti adottság és az ahhoz alkalmazott sajátos kultúra egy-egy falunak, népcsoportnak kijelölte a helyét a kistáji munkamegosztásban. Példaként Magyaregregy (É-Mecsek) hozható fel. A hideg, kötött, rossz minőségű talaj és a páradús, erdei környezet az erdei legeltetésnek és a gyümölcstermelésnek kedvezett. „Gyümölcsös Egregy”-ről a körtét, szilvát, almát és diót kocsikkal szállították a környező gabonatermelő falvakba, ahol szemes takarmányért cserélték el az árut. A századforduló táján a falu átalakult: a gyorsabb munkát végző vasekék megjelenésével egyre több család tért át a gabonatermesztésre. Mikorra gabonából önellátó lettek, a gyümölcsfák nagy részét kivágták, vagy szedetlenül hagyták, így elértéktelenedett a gyümölcs.
Térbeliség, kiterjedés problematikája. A néprajzi csoport térbeli elhelyezkedése, ábrázolása nehézséget jelent a vegyes összetételű települések, így például Mohács esetében, ahol elvileg hét különböző néprajzi csoport van jelen. A tájnevek néprajzi említésénél (pl. Sárköz) a tájnak csak egyik legfontosabb, legnagyobb számú néprajzi csoportjára gondolunk (pl. amikor Bátát a Sárközhöz soroljuk, csak annak református magyarsága értendő Decs, Őcsény, Alsónyék és Sárpilis néprajzi csoportjához tartozónak, a bátai katolikusok már nem). Másfelől viszont a sárközi néprajzi csoporthoz igen közel áll műveltségében a zengőalji ref. magyar népcsoport (Zengővárkony, Váralja, Pécsvárad ref. magyarsága) - összeházasodás, kulturális kontaktus - egykor olyan erős lehetett., hogy egy időben egyetlen néprajzi csoportnak is tarthatjuk e két részt. (Az eleven kapcsolat csak az I. világháború után szűnt meg csaknem teljesen, minek következtében eltérő műveltség alakult ki - pl. szőttes és varrt hímek, fejviselet.) A néprajzi csoportoknak nincsenek éles határaik. A csoport lényegét adó értékrend tulajdonképpen egy modell, melyet a csoport tagjai különböző mértékben követnek. A kultúra, mint a szivárvány színképe - benne minden szín tisztán kimutatható, de a színek egymásba is olvadnak, nehéz egy-egy színt vonallal elhatárolni. A néprajzi csoportok - történeti jellegükből adódóan - állandó változásban, átalakulásban, elkülönülésben és összeépülésben vannak. A térbeliség kérdése a kapcsolatok irányával is összefügg. A tőkés viszonyok között megváltozott az árucsere jellege is. Már nem falu és falu között, hanem falu és város között bonyolódott le a csere, egyre inkább specializált kereskedő réteg segítségével. Pl. A Hegyhát Pécshez közelebb eső nagy részéből a legfontosabb áru a munkaerő lesz. A kapitalizálódó városok körül kisebb-nagyobb régiók alakulnak ki, a régió látja el a várost munkaerővel és mezőgazdasági terményekkel, a város a régiót iparcikkal és különféle szolgáltatásokkal. Andrásfalvy a régió meghatározásánál is a térbeliséget emelte ki, miszerint annak egy-egy központ kulturális körzetét kell jelentenie. Lehet adminisztratív eredetű is a központ. A régi, a hagyományos műveltség elemei a régiók külső, a központtól legtávolabbra eső övezeteiben, s ott a legkisebb lélekszámú falvakban élnek tovább (legkisebb lehetőség itt adódik a művelődésre és urbanizációra). Végső soron – Gunda Béla gondolatával - a kultúra is determinálja és definiálja a természeti tájat. A nyelvi és a fizikai antropológiai tulajdonságok könnyebben áttörnek a különböző természeti határokon, mint a műveltség (Vilkuna 1975: Nyelvhatár, etnikai határ, kulturális határ. Magyar Tudomány). Nem minden anyagi tulajdonság függ a flórátó és faunától (pl. fazekasság® letelepült életmód és a munkamegosztás az elsődleges szempont). A környezet maga nem teremti meg a kultúrát, csak biztosítja a közeget, amelyben a kultúra növekedhet. De ha egyszer lokalizálódott egy kultúra, a környezet stabilitása igyekszik a kultúra típusát eredeti helyén fanntartani még akkor is, ha az antropológiai alkatban és a nyelvben változások következnek be.
Időbeliség kérdése. Viski Károly az elsők között foglalkozott a néprajzi csoportok időbeliségének problematikájával. Népcsoport vagy néprajzi csoport, etnikai csoport fogalmán állandó történeti alakulási folyamatban lévő alakulatot értett. A néprajzi csoportokat együttesen vagy egymást váltogatva különösen két tényező alakjtja: a történeti sors és a földrajzi környezet. A változás (Viskinél: "mozgalom") menete, mozzanatainak időtartama részben a néplélekben lappangó okoktól, részben az életformát alakító, változandó, külső körülményektől, hatásoktól (népközi, földrajzi, gazdasági, közlekedési, társadalmi, szervezeti, stb. viszonyoktól) s az ezeket is irányító vagy átalakító, sokszor váratlanul megjelenő történeti sorsfordulatoktól függ. Andrásfalvy is úgy véli, hogy „...az egyes falvak műveltségbeli egysége, valamint különbözősége - történeti képződmény. Az összetartozás és különbözőség csak egy bizonyos időben, történetileg állapítható meg ... ezek a néprajzi csoportok egy adott időben azok a műveltségek, kultúrák, melyekre mint funkcionális egészre tekintünk.” Dankó Imre is úgy véli, hogy a néprajzi csoport történelmi kategória, aminek többé-kevésbé körülhatárolható földrajzi, gazdasági és ennek kapcsán társadalmi-kulturális tartalma van. A földrajzi, gazdasági és társadalmi-kulturális tényezők szoros kapcsolatban vannak egymással. Ezeknek a tényezőknek a módosulása, változása átalakítja egy-egy népcsoport egész életmódjátÞ fokozottan a történetiség felé. Különösen áll ez olyan jellegzetesen történelmi beágyazottságú néprajzi csoportok vizsgálata esetében, amelyek különösebb födrajzi és gazdasági elhatárolhatóság nélkül, különállóságukat kizárólag társadalmi, vagy... jogi tényezőknek köszönhetik (pl. hajdúk).”
Mikrotájak és a határ kérdése. Paládi-Kovács Attila az európai néprajzi atlasz és a kartográfiai módszer eredményeit tanulmányozva (pl. Milovan Gavazzi (1956) Die kulturgeographische Gliederung Südosteuropas /Délkelet-Európa kulturgeográfiai tagolódásáról/ arra a következtetésre jutott, hogy a határvonalak csak szimbolikusak és valójában inkább határzónákat, keverékzónákat kellene jelezni. A területek nem etnográfiai, sokkal inkább geográfiai, néptörténeti és szélesebben vett művelődéstörténeti alapokra épülnek. Ebben a konstrukcióban azonban a népi kultúra nem nagyobb szerkezeti egységeiben van jelen, hanem színes üvegcserepek halmazaként. Gavazzi egyenértékűnek nem vehető jelenségeket említ együtt, olyanokat is, amelyeknek az elméletalkotás adott szintjén semmi jelentősége nem lehet. Ilmar Talve (1973-74) Kulturgrenzen und Kulturgebeite Finnlands. (Ethnol. Europaea).: A kulturhatár fogalmának használatát csak abban az esetben tartja megfontolandónak, ha sok fontos jelenség elterjedésénél tapasztalható egybeesés. Ha a jelenségek viszonylag újak, célszerű innovációs területről beszélni, melyek határainak még nincs meg a történeti mélységük. A kultúrhatár ismertető jegye - Talve Kolsrud nyomán - az ún. egyensúlyszituáció. - a különböző jelenségek kifejlődése e határon jut a "teljesség stádiumába". Talve fő szempontja a térképre kerülő jelenségek válogatásánál azok régisége. Dolgozata végén áttekinti azokat a természetföldrajzi, vallási, és politikai határokat, amelyek befolyással voltak a kulturális határok alalkulására. Josef Gajek (1976) Lengyelország területének néprajzi differenciálódása (Etnográfia Polski). Moszynski nyomán a határzónák vagy frontiere-k kutatása volt a cél. A Lengyel Néprajzi Atlasz összesen 6 övezetet és 11 kulturális zónát különített el. Ezek össze-vissza keresztezik egymást, nem alkotnak összefüggő rendszert vagy régió-konstrukciót, mint Gavazzi kultúrprovinciái vagy Talve kultúrterületei. A kultúrális fejlődés dinamizmusa jól követhető, de vajon van-e értelme egyáltalán összefüggő régiókban gondolkodni? Van-e a népi kultúrát átfogó (tehát a regionális kultúrát is meghatározó) pattern, vagy csupán bizonyos jelenségcsoportok elterjedési területeiben gondolkodjunk (areák, zónák)? Hofer Tamás szerint a magyar kutatásban különböző jelzőkkel /táji, etnikai, néprajzi, stb./ kiegészítve a csoport terminus használata gyökeresedett meg, a figyelem homogén és körülhatárolható egységek keresésére összpontosult, az a kérdés, hogy ezeknek a csoportoknak központja, "vezetője" lehetne, nemigen merült föl. A néprajzi csoportokról folyó viták nagy része a határok megvonása körül zajlott és zajlik (pl. Ormánság - Zentai János 12 szerző eltérő nézeteit vitte térképre; Palócság; Göcsej, Hetés - Szentmihályi Imre). Számos, egyébként néprajzi szempontból "normális" község nem osztható be egyértelműen valamely körülhatárolható, többé-kevésbé homogén csoporthoz. Ilyen pl. Átány is, amelyik házassági kapcsolatai és összetartozás tudata alapján lazán kapcsolódik: környező, elsősorban Tiszanána-i református lakosság (de itt sem körülhatárolható egy csoport); gazdasági kapcsolatai alapján pedig beiilleszkedik egy, a Tiszától a Jászságig, Egerig terjedő munkamegosztási rendszerbe, ahol különböző értékesítési-vásárlási kapcsolatokban különböző hagyományos partnerei vannak. Pl. a fejlettebb Jászságtól - gazdaságilag - függő viszonyban van, az egri szőlővidékről aratókat kötött le, kihasználta az extenzíven gazdálkodó Tiszavidéken adódó értékesítési lehetőségeket. Az Átányhoz hasonló faluk gyanús színben tünnek föl, mintha viselkedésük rendellenes lenne. Inkább javaslunk a községek közötti kapcsolatok leírására a "csoport" modellen kívül más modelleket is. A települések közötti kapcsolatok = hálózat (ezzel kiküszöbölődnének a "magányos" falvak, és hajlékonyabb, reálisabb kép adódnék a faluk beilleszkedéséről kisebb és nagyobb, egymással nem feltétlenül összeeső regionális rendszerekbe. Ez a háló-modell vizsgálhatóvá tenné a csomópontokat, ahol különösen sok kapcsolat fut össze (Fél Edit a viseletcsoportok és viseleti alcsoportok vizsgálatánál például arra az eredményre jutott, hogy ezekben mindig található egy divatot diktáló, újításokat kezdeményező központi helység, "csomópont").
A kulturális régió Paládi-Kovács Attila meghatározásávalaz a földrajzilag körülhatárolható nagytáj, amelyen a kultúrának egy történetileg viszonylag stabil, folytonosságot mutató, a környezettől eltérő, sajátos struktúrája mutatható ki. A kulturális régiók egymással érintkező, összefüggő rendszerbe foglalhatók, s bár egymást nem fedik, éles határok sem vonhatók közöttük. A régióval szinoním fogalom a provincia és a tartomány. A néprajzi anyag (etnográfiai térképek és atlasz) önmagában nem elégséges a régiók meghatározására, hanem tekintetbe kell venni a jelenségek hátterében meghúzódó természetföldrajzi, életföldrajzi, néptörténeti tényeket, csakúgy, mint a nyelvi, a politikai, a felekezeti, az igazgatási határokat, stb.
Innovációs központ, centrum – periféria. A népcsoportok, táji kapcsolatok vizsgálatánál fölmerül annak kérdése, hogy az egyes régiók (vagy néprajzi csoportok) milyen strukturális kapcsolatban vannak egymással, más szóval van-e valamilyen sajátos szerepük a nagyobb népterületek „munkamegosztásában”. A táji munkamegosztás: csak kívülről tűnik fel az minden esetben, hogy egy fejlettebb (újító) és egy fejletlenebb (hagyományőrző) terület között cserélődnek a javak. Az átányiak pl. libát nevelnek, de tömés és hízlalás előtt a jászsági vállalkozók felvásárolják tőlük. Igy a magasabb presztízsű munkákat már nem ők végzik, az igazi hasznot nem ők fölözik, életmódjuk hagyományosabb marad, mégis, ők nem érzik aszimmetrikusnak a viszonyt, ragaszkodnak tájukhoz, szülőföldjükhöz.
Paraszti polgárosulás. A magyar paraszttársadalomban, elsősorban a jobbágyfelszabadítást követően, a 19. század második és a 20. század első felében végbemenő társadalmi és kulturális folyamat, melynek során a parasztság megszabadult feudális jogi és életmódbeli kötöttségeitől és jellemzőitől, és a tőkés társadalomnak önálló, munkaerejével és termelőeszközeivel rendelkező, vállalkozóképes és vállalkozó szellemű tagja lett. A paraszti polgárusulás jogi feltételeit az 1848-as jobbágyfelszabadítás és az 1853-as úrbéri pátens biztosította, a parasztság életmódja, szemlélete és kulturális arculata azonban jóval lassabban változott. A polgárosulást elősegítő tényezők közé sorolható az ország vasúthálózatának kiépítése, mely egy-egy települést bekapcsolt a régió vérkeringésébe. A vízszabályozás következtében számos vidéken ugrásszerűen nőtt a művelés alá vont terület nagysága, mely a mezőgazdasági gépgyártás fejlődésével párosulva (például Vidats-eke, gőzcséplőgép) a paraszttársadalom hirtelen gazdagodásához vezetett. Az 1860-as években kezdődött gabonakonjunktúra, illetve az erőteljes városiasodás (Budapest a századfordulóra világvárossá duzzadt) a mezőgazdasági termények iránti fokozott kereslethez vezetett, ami az addig önellátásra berendezkedett parasztgazdaságokat is a piacra termelésre sarkallta. A parasztság szemléletének kitágulása felgyorsult az 1868-as egységes és kötelező népiskolai oktatást elrendelő törvényben. A mezőgazdasági szakiskolák agrárszakembereket képeztek, mezőgazdasági szakkiállításokon pedig mindenki megismerkedhetett a legkorszerűbb technológiákkal. A kötelező sorkatonai szolgálat bevezetése és a pártpolitikába történő bevonásuk azt jelentette, hogy a parasztság a századforduló idején már nem egy zárt társadalmi osztály volt, hanem a nemzet életének aktív és tevékeny részese. A szemlélet változása az életmódban és a kultúrában is éreztette a hatását. A parasztok a korábban otthon, kenderből és lenből előállított ruháik helyett finomabb gyári anyagokat kezdtek hordani. A régi stílusú zenék, táncok és balladák helyett új stílus került divatba. A paraszti polgárosulás folyamata némely vidéken (pl. Sárköz) a népművészet kivirágzásához, egy új parasztos stíluskialakításához vezetett. A paraszti polgárosulás térben és időben nem egyenletesen alakította át a magyar paraszttársadalom életét. Voltak olyan területek, ahol a kedvező természetföldrajzi (folyóvölgyek mentén - Sárköz, kedvező domborzati és talajviszonyok - Dél-alföld), gazdaságföldrajzi (kereskedelmi utak és vasút mentén - Kecskemét) vagy település-földrajzi (nagyváros körzetében - Soroksár, Rákospalota, Dunakeszi) viszonyok a gyors polgárosulást segítették. Ahol ezek a viszonyok kedvezőtlenek voltak, ott éppen ellenkezőleg, a társadalom egyfajta bezárkózásával, a fejlődés megrekedésével kellett számolni (Ormánság, Mezőség).
A falusi kultúra urbanizálódása és modernizálódása következtében az addigi tájformáló kritériumok skálája új tényezővel egészült ki a 20. sz. második felében. Az újonnan keletkező nagyobb ipari központok vonzásában sokféle sajátságos új 'kulturális régió' körvonalai bontakoztak ki. Ez sajátosan alakította és formálta, színesebbé tette a korábbi népi kultúra regionális képét (Márkus Mihály Ostrava, Kladensko, Orava, Kosice környéke kapcsán vizsgálta a jelenséget). Különösen komplikált a helyzet az iparilag fejlett városok és a bányavidékek körzetében meghúzni a néprajzi csoportok határvonalait. E határok a II. világháború befejezése óta sokfelé fokozatosan halványultak, úgyszólván nivellálódtak. Megállapítást nyert, hogy a szocializmus korszakában a korábbi néprajzi tájak regionális és etnikai jellegzetességei, különösen a nagyobb ipari központokban egy nagyobb gazdasági-kulturális egységbe, formációba olvadnak össze. Az ezredforduló köznépi kultúrájának képe térbelileg mégsem homogén. A kisüzemi gazdálkodás változatai (pl. fóliázás, bogyósgyümölcs-termesztés, libafarmok) csak meghatározott tájakon jelentős szerepűek. Az életmód területén a gasztronómiai fesztiválok és egyéb, a lokális identitás-képzés szolgálatába állított hagyományőrző tevékenységek tartják életben az adott tájra, településre jellemző, karakteres népi kultúra élményét.
Vissza