11. A KÖZÉPSŐ FELFÖLD NÉPRAJZI CSOPORTJAI

11.2. Palócok

A 19. és a 20. században a Börzsöny vidékétől keletre, a Mátrától és a Bükktől északra fekvő medencéket lakó, sajátos kulturális jegyekkel rendelkező népesség elnevezése. A palóc név a szláv "polovec" kun jelentésű szó átvételéből ered, legelső írásos említése a 17. századra datálódik. Korábban a palóc csak személynévként volt használatos, nép vagy csoportnevet nem jelölt. A palócok eredete a magyar néprajztudomány vitatott kérdése. Az egyik, elfogadottabb feltételezés szerint a mai palócok ősei a kunok 13. századi nagy mértékű betelepülése előtt, a 11-13. század során a magyarság között megtelepült kisebb kun csoportok lehettek, letelepedésük  központja az Árpád korra visszanyúlóan Bélapátfalva lehetett. A másik feltételezés szerint a mai palócok ősei a honfoglaló magyarsággal a Kárpát-medencébe érkezett kabar-kazár elemek lehettek. Az Árpád-korban már kimutatható palóc telepek nem alkottak összefüggő néprajzi csoportot, hanem egymástól elszigetelve léteztek, így kollektív kiváltságokat nem kaphattak, asszimilációjuk a környék lakosságába gyorsan végbement. A későbbi évszázadok során a palócok lakta vidék számos vonásában megőrizte archaikus és egyedi jellegét, köszönhetően annak, hogy a népesség a középkor óta folyamatos, tehát a nagy, 16-18. századi népesség mozgások nem érintették jelentékenyen a területet. A római katolikus egyház befolyása a palócok ra mindig is erős volt, így a palócok felekezeti szempontból egységesen katolikusok. Jellegzetes kultúrájukból kiemelendő az északi, palóc házterület építkezése, a nagycsaládra épülő családszervezet, a markolábnak nevezett hiedelemlény, a lakodalmi hajnaltűz vagy menyasszonyporkolás szokása, a külü típusú kendertörő (bitó), a vászon hátitarisznya, a diftongusok és az illabiális a hangzó alkalmazása a beszélt nyelvben. A palócok lakta területről a 18. és a 19. században, spontán vagy szervezett telepítés keretében jelentős népesség került az Alföldre, ahol a birtokszerkezet kedvezőbbnek mutatkozott a családi gazdaságok számára. Gyakran emlegetik a palócokkal együtt a barkókat, akik Borsod, Nógrád, Gömör és Heves megyék határvidékén, Ózd környékén élnek, és akiket a palócok egyik ágának tekintenek. A palócok lakta terület pontos behatárolása nehéz, mert a népnév a parasztság körében gúnyos, pejoratív jelentésű, így számos palóc település magát nem annak tartja. A Palócföld, mint tájfogalom, ha tágabban értelmezzük, keleten a borsod-gömöri református néptömbbel, északon a magyar-szlovák nyelvhatárral, délen a Mátra-Bükk vonallal határos, nyugati irányban az Őrhalom-Pásztó vonalig terjed. A szűkebben értelmezett palóc centrum Észak-Hevesre és Észak-Kelet-Nógrádra korlátozódik Salgótarján környékén. Ismertebb palóc falvak: Őrhalom, Rimóc, Kazár, Bodony. A palócokat a köztudatban Mikszáth Kálmán irodalmi tevékenysége tette ismertté.
A palócok gazdálkodására – akárcsak a népi műveltség más területeire - jellmezőek az archaizmusok. A sarlós aratásról még néprajzi film készülhetett Istenmezején. A természeti környezet a pásztorkodásnak kedvezett. A néprajzi szakirodalom a palóc pásztorkodás néven ismeri a Mátra és Bükk hegység környékének jellegzetesen középhegységi, erdei legeltető állattartását. A pásztorkodás módját döntő módon meghatározta a viszonylag sűrű településhálózat, a települések szűk határa és az egyes falvak jogállása (nemesi, úrbéres, zsellér). A tenyésztett állatfajok közül kiemelkedő jelentősége volt a juhnak és a szarvasmarhának. Igázásra elsősorban ökröt használtak; a növendék és a heverő-marhát tavasztól-őszig gulyában legeltették. A szarvasmarha nyári legeltetése, őrzése közösségi nyájakban történt. Számos faluból jártak el az Alföldre szarvasmarhát felvásárolni és a Felföldön nyereséggel túladtak rajta. Lótenyésztés csekély mértékben folyt, ménes csak egy-két nagyobb nemesi faluban és uradalmakban akadt. A sertéstenyésztés belső szükségletet elégített ki. A közösségi és családi őrzésű kondák az év nagy részében az erdőket járták, a sertéseket ősszel makkoltatás révén hizlalták fel. A juhtartás üzemformái közül karakterisztikus volt a nagycsaládoké. Ezek saját vagy bérelt erdejük, legelőjük területén, valamely nőtlen férfitagjuk őrzésére bízva legeltették nyájukat. Juhaik kora tavasztól késő őszig a legelőn voltak, erdei aklokban éjszakáztak; a gyapjú és az élőállat jelentette fő hasznukat. A közösségi és uradalmi juhnyájakat fogadott juhászok őrizték. A bacsók mestersége nemzedékeken át öröklődött, valóságos pásztordinasztiák voltak a Mátra–Bükk vidékén. Közülük kerültek ki a legjobb fafaragók, dudások. A magyar pásztorművészetben a felföldi pásztorművészet jellegzetessége a fafaragás és a különféle fémberakás. A fennmaradt emlékanyag és föltehetően a pásztori faragógyakorlat kibontakozása is későbbről datálódik, mint az Alföldön és a Dunántúlon. Domború faragással díszítették a pásztorbotokat, juhászkampókat és a karikásostorok nyelét. Különösen változatosak és a felföldi pásztorművészetre jellemzőek az ivócsanakok, Domború faragás került a fa gyufatartókra és sótartókra; egyes pásztorok (pl. Barna János) ezekre az apró felületekre bibliai jeleneteket komponáltak. A pásztori fafaragásnak ehhez a gyakorlatához kapcsolódik a Nógrád megyében a múlt század utolsó harmadában divatba jött bútorokat díszítő áttört faragás. A felföldi pásztorművészetre jellemző még az ólmozás, rézszalagok, szögek beverése, rézlemezből kivágott díszítmények berakása. Ólmozás főképpen botokra, ostornyelekre került, a rézszalagokkal való beverés legszebb példái a balta- és a fokosnyelek. Pásztori hangszerként maradt fenn a Felföldön a duda, amelyre kos- és kecskefej alakú dudafejeket faragtak. Ezekre ugyancsak kerülhetett fémberakás, fémdísz, homlokukra tükör is.
A palócok anyagi műveltségének jól kutatott területe még a palóc bútor, mely felépítését tekintve asztalosbútor, túlnyomórészt faragóspecialisták, elsősorban pásztorok műve. Elterjedési területe Nógrád és Heves megye északi része. Jellemzője a négyszögletes tölgy- vagy bükkfa lapokon, táblákon kivitelezett áttört faragás, amely a rendszerint fenyőfa bútor szembetűnő részén, keretlécek közt helyezkedik el. A palóc díszbútor, elsősorban a szobabeli szentsarokban egyedül vagy párosan állított pad, továbbá ágy elé való rengő pad, szék és karosszék, ritkábban tálasfogas, asztal – itt a táblák a kávába illeszkednek –, bölcső, kanáltartó. – A palóc áttört bútor valószínűleg elsősorban a csuklós támlájú pad ihletésére született, kiterjedéséhez hozzájárulhatott a klasszicizmusban és historizmusban divatozó rácsos támlájú ülőbútor hatása. A kialakulás kezdete nem ismert, az 1880-as évekből való első évszámos példányokon már több, eltérő felfogásban dolgozó mester keze különböztethető meg, kettő éppen a két legjelesebb, stílusteremtő egyéniség Csábrádi József és Bertók János munkája. Számos készítője közül a második generáció legönállóbb alkotói Lőrincz Pál és Gyurkó Pál voltak. A virágkor a 20. sz. elejéig tartott, elvétve az 1940-es évek végéig készült palóc áttört bútor. Egyes kései példányokon az ábrák csupán némi domborulatot kaptak, áttörés nélkül. A palóc áttört bútor sikerétől indítva, tanult mesteremberek – így kerékgyártó, asztalos – is készítették, kifűrészelt huszárok sorával, esetleg virágindával. A palóc áttört bútor többnyire barnára, zöldre festett, a faragás gyakran színezett. Az egyszerűbb példányok díszítése 1–2 stilizált növényi és geometrikus motívum ismétléséből áll, középen néha magyar címerrel. Különösen a padokon volt kedvelt a figurális dísz, leginkább huszárok (huszáros lóca), esetleg gyalogos katonák. Ez lehetett a palóc áttört bútor kiinduló témája; megjelenítésmódja – kivont karddal lovagló huszár –, a katonai emléklapokra vezethető vissza. A palóc áttört bútor táblái rendszerint önmagukban is megálló, zárt kompozíciót képeznek, egy, néha egymás fölött két mezővel. Padon és más nagyobb bútoron együttesük általában összefüggő jelenetsort, vonuló, vágtató regimentet ad ki. A pásztorfaragások ábrázoló gyakorlatára támaszkodva követhették ezt a további témák, köztük a legkedveltebb az erdő bemutatása lett, vadászattal, legeltető pásztorral, esetleg bibliai ősszülőkkel. Más téma csupán esetleges, így a mezőgazdasági és favágó munka, lakodalom, Jézus életéből vett jelenetek, továbbá a mesét, hiedelemmondát illusztrálók, mint a 3 madarász története, a beszélgető állatok – ez utóbbiak felismerését az segíti, hogy feljegyzésre került az alkotó elképzelése. Az összefüggő mondanivaló nem zárta ki a díszített felület szimmetrikus megkomponálását, ez segített az esetleges különféle témák egymás mellé rendelésében is. Minthogy az asztalsarokba szánt padok együtt képeztek egységet, a díszítés is ehhez igazodott, amikor a két pad találkozásánál lévő végek kaptak kiemeltebb díszt, a külsők pedig egyszerűbbet. Innen a páratlanul fennmaradt példányok látszólagos aszimmetriája. A palóc áttört bútor ábrázolásmódjára általában jellemző a kora-középkori képzőművészet gyakorlatára emlékeztető naiv szimbolika, mely a hangsúlyozni kívánt valóságelemek jelentőségét erőteljes felnagyításukkal érzékelteti a kevésbé fontosaknak ítéltekkel szemben. Az erdőábrázolásokon így a falevelek, apró erdei állatok, nyulak, madarak, mókusok gyakran közel akkorák, mint az itt csak mellékszereplő ember.
A palóc népművészet másik jelentős kifejezési formája a palóc szőttesek. Elterjedési területük Nógrád és Heves megye északi része. Kiemelkedő csoportjaik a halottas párnák, lepedővégek, búcsútarisznyák és kötények. Ezek pamut- és kenderszálból elegyesen vagy tiszta pamutból szőtt parasztszőttesek. Piros, piros-kék pamutfonallal mintázták őket, újabban (a 19. század elejétől) zölddel és sárgával is. Legtartózkodóbb a halottas párnák díszítése: mértanias csíkokból áll, melyeket H és K betűhöz hasonló elemekből szerkesztettek. A pamutvászon kötények és búcsútarisznyák piros, piros-kék díszítése sokszor az egész tárgyat elborítja, egymás fölé helyezett csíkokból áll, ezekben az egyszerű mértanias elemek mellett a stilizált virágelemek sorai is megjelennek. Szokás a vászonkötények aljába viselőjük nevét is beleszőni vagy belevarrni. A Néprajzi Múz. gyűjteményében egy hollókői kötény piros felirata szinte örömmel adja tudtul, hogy viselője „Horvát Mihály 18 éves”, vagyis elérte a legénykort, amikor megkaphatja a legényt megillető öltözetdarabokat, így a díszes vászonkötényt is.
A korábban jellegzetesen palócnak tartott háztípus helyett újabban az „északi” és a „felföldi” háztípus elnevezések terjedtek el a néprajzban, lévén a terminussl jelölt minták érvényessége nem szűkíthető le a Palócföldre. Ennek ellenére a palócok lakóháza jól megragadható jellemzőkkel bír. A palóc háztípus a keleti háztípus változata. Az eredetileg egyhelyiséges, belső fűtésű kemencés lakóház előbb nyitott, majd zárt előtérrel bővült, amely raktározási funkciókat is ellátott, majd egy további, lakás céljára is igénybe vett kamrahelyiséget csatoltak hozzá. Az utóbbi kétszáz évben háromhelyiséges alaprajzi egységek jellemezték általánosan háztípusunkat. A lakószobába és a kamrába a közöttük kialakított előtéren (pitvaron) át lehetett bejutni, a lakószobának, kamrának ajtaja nem nyílt a szabadba, bár előfordult, hogy a háromhelyiséges alaprajzi egységet újabb kamrával (vagy kamrákkal) bővítették, ebben az esetben a második vagy az esetleges további kamra közvetlenül az udvarról nyílt. Az utóbbi kétszáz évben a tehetősebb rétegek építkezésével szokásossá vált az istállóknak a lakóépülethez csatolása, közös alaprajzi egységbe és közös tetőszék alá való építése, ebben az esetben is, mint a magyarság körében mindenütt, az istállók szintén közvetlenül az udvarból nyíltak. Az északi háztípus a hazai társadalmi, gazdasági, művelődési fejlődés visszafogottabb típusához tartozott. Elterjedésterülete egybeesett a szigorúbb feudális viszonyok között fejlődő egybefüggő északmagyarországi tömbbel. Az északi háztípus történeti fejlődésének nyomon követésében mindeddig hiányoznak a középkori fejlődését részleteiben megvilágító régészeti feltárások. A 16. sz.-tól tömegesebben fennmaradt írásos források már nagyjából a mai viszonyokra jellemző állapotokat mutatják. A több helyiségűvé válás e területen is kibontakozott a 15. sz. végéig, ezzel párhuzamosan megjelentek a mai méreteket megközelítő lakóhelyiségek. A változást követte a tüzelőberendezés méretbeli növekedése, anélkül azonban, hogy szerkezeti, minőségi változás következett volna be. A hajdan szoba sarkába épített vagy falba vájt kemence méreteit annyira megnövelték, hogy teteje és padkája is a ház lakóinak hálóhelye lehetett. Ebben az időben még általában nincsen e házvidéken füsttelenítés. A füst szabadon terjengett a szobában, az ablakokon, ajtókon át húzódott ki. A 19. sz. elejéről azonban általánossá vált az, hogy a kemence és a főzőtűzhely füstjét a föléje és a kemenceszáj fölé épített kürtő szívja ki a szobából a padlástérbe, onnét szivárog el a tetőnyílásokon vagy a füstfogóból ferde, vízszintes tengelyű síp vezette a füstöt az előtérbe, amelynek kezdetben mennyezete sem volt. Később a füst elsősorban a szikrafogó funkciót betöltő félfödém vagy a vakkémény érintésével oszlott el a padlástérben. A 19. sz. folyamán az északi háztípus elterjedésterületén is kedveltté váltak a sövény, deszkavázú, tapasztott szabadkémények. A kürtős kemencék az északi háztípus területének középső, valamint nyugati felében voltak jellemzők, míg keleten a sípos, előtérbe torkolló füstjáratú ún. kaboláskemencék váltak kedveltekké. A padlástér füsttelenítésére általában a lekontyolt tetők oromzatán elöl s hátul nyílást képeztek ki. A 19. sz. második felében a jobbágyfelszabadítás, a polgárosulás következtében kibontakozó átalakulások során felbomlott az északi háztípus hagyományos rendje. A lakás fűtésére a szomszédos középmagyar háztípus külső fűtésű boglyakemencéjét vagy fekvő félhenger alakú kemencéit építették a szobákba, ezek füstelvezetésére az előtér bejárattal szembeni oldalára szabadkéményt építettek. Ezzel a hagyományos állapottal szemben e területeken is különvált a lakás, ill. az ételkészítés funkciója, a korábban közlekedő és raktározó funkciójú előtér pitvar-kéményalja beosztású konyhává alakult, amely az ételkészítés valamennyi fázisát befogadhatta. A 19. sz. végén, a 20. sz. elején gyakorivá vált a külső fűtésű, újabb típusú kemencék lebontása is. A szobákba falazott, vaslemeztetős takaréktűzhelyeket kezdtek építeni, amelyeket később hordozható, lemezből készült takaréktűzhelyekkel cseréltek fel. Ezzel párhuzamosan a kenyérsütés számára a kémény alá építettek a konyhában kemencét. Ezek többnyire alacsony, padlóhoz közeli tűztérrel épültek. Boltozatukat körülfalazták, tetejükön sík, sima, asztalszerű felületet képeztek ki, amelyen adott esetben nyílt tűzhelyen főzni is lehetett. A tüzelőszerkezet gyökeres átalakulása e házvidéken a szomszédos közép-magyar háztípushoz igazodott. További fejlődésében is ugyan megkésve, de mozzanatról mozzanatra követte példáját. A hagyományos belső fűtésű, kürtős füsttelenítéses kemencéjű lakóházak az utóbbi három-négy évtizedben teljesen eltűntek. A kabolás kemencék a lassúbb ütemű fejlődés következtében a felszabadulás körüli időszakig viszonylag nagyobb számban maradtak használatban. Miközben a tüzelőszerkezetek tekintetében a középmagyar háztípussal teljesen konvergensen zajlott le az északi háztípus fejlődése, s a különbségek a két háztípus között fokozatosan csökkentek, egyes sajátságok mégis erősen megmaradtak napjainkig. Jó példa erre az utcai rövid homlokzatok kettős szimmetrikus ablakelhelyezése, amit az északi háztípus területén elsősorban a szarufás fedélszékek általánossá válásával lehet magyarázni. Az északi háztípus területének K-i részén, az egykori Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Szatmár, Máramaros stb. megyék magyar parasztsága körében a ® kandalló tüzelőszerkezet is széles körűen megjelent. A kabolás kemencék mellett helyenként általánossá váltak az Erdély-szerte is ismert cserép csempékből rakott hőpalástú kandallós kemencék. Feltételezhető, hogy a kandalló használata megvolt a 16. sz.-tól, s a 17–18. sz. folyamán megindult szélesebb körű elterjedése könnyen magyarázható a vidéknek az erdélyi fejedelemséghez fűződő politikai, gazdasági, kulturális kapcsolataival és az egykorú Kelet-Magyarország és Erdély között váltakozó irányú nagy migrációs mozgalmaival. Az északi háztípus területén készített kandallók tűztere valószínűleg magasabbra volt építve, mint a keleti háztípus vidékén. – Az északi házvidéken feltételezhetően az eredeti, leginkább használt építőanyag a fa volt. A borona-technika többféle változatát alkalmazták. Részben az erdőtakaró pusztulása, részben az uradalmi erdőgazdálkodás előtérbe nyomulása miatt korlátozottabbá vált a paraszti fahasználat. Megfelelő viszonyok esetén általánossá vált az északi háztípus vidékén a kőfalazat, ezek hiányában a sár-, tömés-, vályogfalazatok használatára tértek át. Az utóbbi évtizedekben pedig a kő további terjedése mellett a tégla is kedvelt építőanyaggá vált. A múlt század végén és a század elején még kimutatták az ágasfás, szelemenes megoldást. Talán a korábbi időszakban a szelemenes tető előfordulása gyakoribb volt, mégis házvidékünk egészére a szarufás-kakasülős fedélszéket kell a késő középkor óta jellemzőnek tartanunk. A tetőformák tekintetében általánosak voltak a mindkét végükön lekontyolt nyeregtetők. Az utóbbi 100–150 évben széles körben elterjedtté vált az alsó csonkakontyos fedélforma. Napjainkhoz közeledve az oromzati nyílás növekedése, a csonkakonty méretének csökkenése figyelhető meg. Az 1860-as évektől kezdve fokozatosan emelkedett a falazott oromzatú egyszerű nyeregtetők száma. Hagyományos fedőanyag a zsúp volt vidékünkön. Nád csak a mocsarasabb, vízállásosabb folyóvölgyekben és a déli peremvidékeken fordult elő. A zsúptető felverésének többféle módját ismerték. Előfordult a lépcsőzetesen felrakott, de általános az éleken lépcsőzetes és a teljesen simán felvert héjazat volt. A cseréptetők 1860–1870 óta számottevő mértékben megszaporodtak, s az utóbbi 20. sz. középső harmadában általánossá váltak. Az 1920-as évekig számos helyen divatossá vált a hagyományos típusú házak építésénél vagy átalakításánál a bádoglemezzel fedett tető. Ezek helyenként az egész falukép meghatározói voltak. Az 1920-as évek óta folyamatosan szaporodott, az utóbbi két évtizedben egészen gyakorivá vált a műpalafedés is. Az északi háztípus elterjedésterületén az igényesebb architektonikus kiképzés, a történeti stílusok közvetlen hatásának jelentkezése a 19. sz. elejére, legfeljebb a 18. sz. végére tehető. Főleg az 1860-as–1880-as évektől jelentékeny ízléskéséssel jelentkezett szélesebbkörűen a barokk, copf, klasszicista, romantikus, eklektikus stílus hatása. Házvidékünkön különösen az oromzatokon és az utcai homlokzatokon a nyíláskeretek körül jelentkező vakolatarchitektúra emelkedett magasabb fokra és örvendett széles körű kedveltségnek. Északi területeink lakóházai ugyan eredetileg nem voltak tornácosak, csak szélesen kiülő ereszek védték a ház elejét, de a múlt század második felében, századunk első felében részben az új épületekkel együtt, részben felújítások során házvidékünk kései periódusára jellemző tornáctípus alakult, java részük homloktornáccal készült. Minthogy az északi háztípus elterjedésterületén nagyon gyakoriak voltak a nagy családok, a több nemzedékes familiáris együttélésnek mély hagyományai voltak, a családszervezet hatására meglehetősen terjedelmes épületek, épületegyüttesek alakultak ki. Előfordult, hogy háromszor-négyszer ismétlődően szoba-konyha, kamra alapegységből tevődött össze egy épület. Gyakorivá vált az udvarok közös beépítése. Nemegyszer egy-egy telken így 6–8 több lakásos épület sorakozott, sőt a mindkét oldalán szorosan beépített udvar szinte közterületté, zuggá, utcává válhatott. Ezt a beépítést helyenként a mezővárosokban, városokban is a közelmúltig fel lehetett lelni e házvidéken. A 19. sz. végével indult meg a magyar nyelvterületen háztípusunk hagyományos kereteinek végleges bomlása. Lényegében a felszabadulásig a gazdálkodó rétegeknél teljesen felszámolódtak a tradicionális keretek, legfeljebb a 19. sz. folyamán kialakult sajátosságok, valamint az alaprajzi beosztás, ablakok, ajtók elhelyezése emlékeztetett a régi formákra.
A szellemi kultúra területenén jelentős kutatások folytak a palóc táncok témájában. A Palóc-vidék tánckultúrájának összefoglaló jellegzetessége az új stílusú tánc- és zeneanyag egyeduralma, valamint a leánykörtánc általános elterjedése. A nyugati és keleti vidékek tánckultúrája részletvonásokban különbözik s jobban kapcsolódik a dunántúli, ill. alföldi táncdialektusokhoz, mint egymáshoz. A nyugati palócok pl. a régies dudazene emlékeit s a menyasszonyfektető gyertyás tánc divatját a Dunántúlhoz hasonlóan őrzik, míg a keletiek táncaiban sok az alföldi vonás. A pásztortáncok maradványai több helyütt feltűnnek: nyugaton a kétbotos kanásztánc és söprűtánc, keleten pedig a botforgatós, olykor baltás pásztortáncokat járják a jellegzetes felföldi kanász- és dudanótákra. A palóc karikázó legegyszerűbb, általános formája a kört állandóan napirányba forgató nyitó-záró lépés és az ezt követő gyors sergés. A karikázó nyugaton olykor gazdagabb, több részes, keleten pedig az Alföldre is jellemző körcsárdással vegyül. A sallai verbunk a nyugati, a vasvári verbunk a keleti vidékek jellemző férfitánca. Az utóbbi páros változatban is gyakori. A nyugati lassú csárdást igen egyszerű, végig zárt fogásmóddal járják. A lenthangsúlyos friss csárdás viszont gazdag. Legjellemzőbb mozzanatai a páros forgás, a lippentős-bukós motívum s a párelengedős csalogatás. Korábban a tánckezdő verbunkot itt a friss követte, a lassú csárdás csak később került a táncrendbe. A keleti lassú csárdás gazdagabb s a fenthangsúlyos frissel egybeolvad éppúgy, mint a Tiszántúlon; a nyílt fogásmódok, a félfordulós motívum és a férfi csapásoló figurázása jellemzi. A menyasszonyfektető gyertyás tánc különböző – osztó, vonuló páros és kígyó – formái a nyugati vidékre jellemzőek, kelet felé ritkul a használatuk.

Irod. Bakó Ferenc: Település, népi építkezés (Heves megye műemlékei. I., Bp., 1969); Bakó Ferenc: Palócföldi lakodalom (Bp., 1987); Bakó Ferenc szerk.: Palócok I-IV. (Eger, 1989); Istvánffy Gyula: A palócok lakóháza és berendezése (Népr. Ért., 1911); Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp, 1934); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (V., Bp., 1922); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972); Manga János: Palócföld (Bp., 1979); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965); Pápay Károly: A palóc faház (Ethn., 1893); Szeder Fábián: A palóczok (Tud. Gyűjt., 1819. VI.).

11.3. Barkók

A barkó néprajzi csoport Borsod, Nógrád, Gömör és Heves megye határvidékén. A Sajótól délnyugatra a Zagyva forrásvidékéig a Rima, a Hangony és a Hodos patakok mentén, ill. ezek közvetlen környékén fekvő mintegy ötven falu népe. A barkók nevének eredete ismeretlen, írásos források a múlt század elején kezdték használni. Olykor gúnynévként is szerepelt, de inkább megkülönböztető név a gömör-borsodi, részben eredetileg ref. kisnemesi, ill. a r. k. eredetileg többnyire jobbágyparaszt magyarok között, s egyben kulturális különbségek kifejezője. A barkókat a magyar néprajztudomány gyakran a palócokkal együtt vagy azok egyik ágaként tárgyalta. A barkók lakta vidék a honfoglalás óta folyamatosan magyar népességű terület. A falvak többsége irtáseredetű. A lombos erdőktől elhódított gyengébb minőségű szántókon az önellátást sem mindig biztosító földművelés alakult ki. A legutóbbi időkig az erdei legelőket hasznosító állattartás jelentette a vidék értékesebb gazdálkodási ágazatát (sertés, juh, szarvasmarha). A városoktól távol eső, elzárt völgyekben fekvő barkó falvak a 20. sz.-ig archaikus népi kultúrát őriztek meg. A vidék központja a rövid városi múltra visszatekintő Ózd. Nevezetes falvai: Domaháza, Hangony, Szentsimon.

Irod. Paládi-Kovács Attila: A barkó etnikai csoport (Műveltség és Hagyomány, 1968); Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 1982).