6. A DÉL-DUNÁNTÚL NÉPRAJZI CSOPORTJAI.

6.2. Muraköz

A Mura és a Dráva folyók által határolt, keletről nyugat felé szélesedő tölcsér alakú kistáj. Nyugati része, a Muraközi-dombsághoz keleti irányban haladva alföldies, ártéri terület kapcsolódik. Lakói horvátok és szlovénok, kisebb részben magyarok. Központja Csáktornya, egykor a Zrínyi család katonai és gazdasági központja volt. Életmódját meghatározta a gazdag szőlészeti-borászati hagyomány, illetve a stájer piacok közelsége. Paraszti műveltsége rokon a szomszédos Alsó-Lendva vidéki és hetési magyar parasztság műveltségével. A táj ma Horvátország határain belül, a magyar – szlovén – horvát hármashatár közelében terül el.

6.3. Somogy

Somogyság, Somogyország: a Balaton és a Dráva között elterülő változatos arculatú dombvidék. Jellegzetes kisebb tájakra oszlik. A Kapos vonalától délre fekszik Belső-Somogy. A Dráva felé síkságba lejtő, széles homokos völgyeinek a vizét a Rinya folyócska gyűjti össze. Belső-Somogy népessége volt a hagyománytartóbb. A Külső-Somogynak nevezett északi rész a Kis- és Nagy-Koppány vízrendszerében fekszik, domborzatilag jóval tagoltabb. A két jellegzetes tájat az egykor mocsaras Kapos völgy, a Víz mente választja el. Összességében, e két táj sokkal több szállal kapcsolódik egymáshoz, mintsem amellyel elkülönül. Népi kultúrájukban akkortól lehet élesebb különbségeket felfedezni, miután Belső-Somogy konzerválni kezdte a gazdagparaszti életmódot és műveltséget, míg Külső-Somogy általában véve nyíltebb maradt. Nevezetes kistáj még Fonyódtól nyugatra a Balaton hajdani öble, később mocsárvilág a Nagyberek, és a Kaposvártól délre eső erdős Zselicség. A Zselic földrajzi körülhatárolásánál körülményesebb a népélet karakteres jegyeit megragadni. Az alapvetően konzervatívabb népi kultúra a dombosabb és erdősebb természueti környezettel magyarázható. A honfoglaló magyarság sűrűn benépesítette a vidéket. Somogy legrégibb tájneveink egyike, első említése 1055-ből származik. A Somogyország elnevezés valószínűleg a „kisebbik királyság” intézményének, a dukátusnak az emléke. Somogy területén a honfoglaláskor talált kisebb csoportokban élő szlávság már az Árpád-kor elején eltűnhetett, mert a középkorban a nagytájjal megegyező határu Somogy-vármegyét viszonylag sűrű magyarság lakta. A török hódoltság idején a Nagykanizsa–Szigetvár végvár-rendszer ellenőrzése alá tartozó déli vidék sokat szenvedett a háborúskodástól. Mintegy 300 falu néptelenedett el Somogyban. Az újratelepülés részben a pusztítást átvészelt községekből, részben az északi magyar vidékekről történt. Viszonylag nagy számmal maradtak meg kuriális nemesi falvak is. A Nagyberek környéki pár szlovén, a Dráva menti néhány horvát és a zselici, valamint a Tolnával határos sáv német falvain kívül nagyobb nemzetiségi telepítés nem történt. Így Somogy az újkorban a Dunántúl legegységesebben magyarlakta megyéjének számított. A múlt század derekáig erdős, extenzív állattartó táj, főközlekedési utaktól távol eső, elzárt vidék volt. A jobbágyfelszabadítás után fejlett középparaszti réteg (az ún. „pógárok”) alakult ki. Feladták önellátó jellegű gazdálkodásukat és bekapcsolódtak a megnyíló rendszeres árutermelési lehetőségekbe. A jövedelmi többletüket a paraszti reprezentáció elvét követve parasztos-polgárias ízlésű fogyasztási formákban jelenítették meg. A talpas-favázas épületeiket téglából emelt, cseréptetős, amgas oromzatú házakra cserélték, a többnyire házilag készített bútorok helyét pedig az asztalosbútorok foglalták el. Itt alakultak az országban legkorábban hitel- és tejszövetkezetek, itt tértek át legelőbb a tejgazdaságra. A „pógárok” reformátusságán alapuló racionális világlátásuk, önképviseleti vágyuk, politizálási hajlamuk egyik példája az 1909-ben Belső-Somogyból indult, a módos paarsztság által vezetett, rövid időn belül országos jelentőségre szert tévő, Nagyatádi Szabó istván féle kisgazda mozgalom, de e táj parasztságából emelkedett ki Nagy Imre, az 1956-os forradalom mártír minisztereklnöke is. A kisbirtok ilyen látványos eredményei ellenére Somogyban a nagybirtok nyomasztó túlsúlya nem változott meg. 1920 előtt a 100 holdon felüli birtokok a föld 66%-át foglalták el Somogyban. Táji központja, Kaposvár, alig százötven éve emelkedett ki a községek sorából. Központi funkcióit kedvező fekvésének köszönhette. Egyrészt a fiumei kereskedelmi útvonalon feküdt, másrészt az élénken kapitalizálódó somogyi nagybirtokok terményeit szállító alsóbb rendű útvonalak itt futottak össze. Az 1848 előtt szétszórva elhelyezkedő többi harminc apró somogyi mezőváros nemhogy korszerű várossá nem vált, de még valamilyen szintű urbánus központi magot is csak a szabadalmas múlú Szigetvár tudott teremteni. Somogy népi kultúrájának karakteres elemei közül kiemelendő a fehér vagy sáfránysárgára színezett gyáaszruha a nőknél, a változatos mintájú szövés és hímzés, a változatos népköltészet, az archaikus elemeket őrző néptánc (pl. a kanásztánc ugrós válfaja), népzene és a gazdag pásztorművészet (tükrösök, dobozok, szelencék, botok, székhátak).

Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1967); Együd Árpád: Somogyi népköltészet (Kaposvár, 1975).

6.4. Ormánság

Baranya megye délnyugati szögletében Sellye és Vajszló környezetében egyes meghatározásoktól függően 45–22 községnyi terület. Nagy múltú élő népi tájnév. Korábban lényegesen kiterjedtebb terület megjelölésére szolgált. A Ny-baranyai sík, erdős terület Árpád-kori (1257) neve Ormán volt, Szigetvár és Szentlőrinc is beletartozott (Aljvidék). A ma Ormánságnak nevezett terület Árpád-kori neve Ormánköz, ill. Bőköz. A tájfogalom kiterjedtebb területre vonatkozott még a reformációt követő időkben is, amint az egyházban egyházigazgatási egységként szinonim előfordulása a 17. sz. végéről tanúsítja, a Superintendentia Barovia egyik egyházmegyéje volt a Tractus Superior sive Ormánság, vagyis a Felsőbaranyai egyházmegye. Így a Dráva mente református községeire való leszűkítése feltehetőleg újabb fejlemény. Az Ormán földrajzi név eredete vitatott. Valószínűleg egy „erdő” jelentésű török szóból származik. Felmerült finnugor származtatása is, eszerint „or”, „urmán”, „ormány” „hát, kiemelkedés” jelentésű szóból ered. Különben Baranya számos pontján bukkannak fel korai középkori forrásainkban török eredetű helynevek. A honfoglalás idején a mai szűkebben vett Ormánságban és környezetében szláv lakosságot talált a magyarság, erre vallanak egyes folyóvizek és falvak nevei. Az itt talált szlávok valószínűleg hamarosan felszívódtak a magyarságba. A késő középkorban az alföldi parasztság műveltségével azonos jellegű kultúra kifejlődésével kell számolnunk (pl. lakóházfejlődés); Dél-alföldi kapcsolatokra vall az Ormánság népének őző nyelvjárása is. A vidék kedvező földrajzi adottságai ellenére a hódoltság alatt nagyon erősen elpusztult. (Különösen a Szigetvárott vívott harcok során.) Polgárosult közösségei elmenekültek, részben a Kiskunság területén húzódtak meg. Később visszatelepedtek, de némely községe sohasem éledt újjá. A 18. sz. során a lassan, zökkenőkkel beálló új rendben meginduló élete a paraszti polgárosulás irányában fejlődött. Korlátozott volta azonban anyagi deklasszálódást és tudati válságot indított el. Erre vezethető vissza az Ormánság demográfiai válsága, az „egyke”-kérdés is. A késő középkorban országos viszonylatban is kiemelkedő szintű baranyai táj e vidéke a törökellenes felszabadító háborúktól a közelmúltig feltartóztathatatlanul periferikussá vált; ármentesítése, közlekedéshálózata, kereskedelmi kapcsolatrendszere, iskolahálózata stb. nem épült ki korszerű szinten. Ezért a 19. sz. második felétől, de különösen a 20. sz. első felében a szépirodalom, a publicisztika és a néprajz érdeklődésének kereszttüzébe kerülve, országosan ismertté vált, mint az elpusztuló, kihaló falusi parasztság jelképe. Valójában az 1880-as évekre feljlődtek ki azok a jegyek, melyek alapján az Ormánság élesen elkülönült a környezetétől. Ezek pedig: a táji belházasodás, az archaikus, fehér, díszítetlen viselet és az „egykézés”, mely a 20. század elején már normává vált.

Irod. Elek Péter–Gunda Béla–Hilscher Zoltán: Elsüllyedt falu a Dunántúlon – Kemse község élete (Bp., 1936); Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937); ifj. Kodolányi János: Problémák az ormánsági etnikai csoport körülhatárolásában (Népr. Ért., 1958); ifj. Kodolányi János: Ormánság (Bp., 1960); Zentai János: Adatok az Ormánság néprajzi határának megállapításához (A pécsi Janus Pannonius Múz. Évkve, 1966); Zentai János: Az Ormánság nyugati határa és belső tagolódása (A pécsi Janus Pannonius Múz. Évkve, 1971).

6.5. A Tolna és a Baranya megyei népcsoportok

Tolna és Baranya megye határai – Somoggyal ellentétben – nem képeznek néprajzi hatáérokat. Ennek oka a változatosabb felszín (domborzat és vízrajz), az erőteljes nemzetiségi megoszlás, és a hódoltság tartós hatásából eredő történeti fejlődés. Pécs, a nagy múltú püspöki és megyeszékhely, kulturális és ipari központ, a 18. sz. végén erősődő és öntudatosuló polgársága földesurával hosszas kűzdelemben nyerte el a szabad királyi város rangját. Jelentősége az egész Dél-Dunántúl szempontjából fontos, mégsem fogta úgy egységbe Baranyát (és Tolnát), mint a 19-20. század fordulója környékén Kaposvár szinte az egész somogyi tájat. Pécs vonzáskörzete a Mecsektől északra és keletre valamelyest megoszlott Szekszárd és más mezővárosok, mint pl. Mohács vagy Bonyhád között.

A Drávaszög a Villányi-hegységtől délre, a Duna és a Dráva folyók által határolt vidék, Baranya megye déli területe, melynek elnevezése Gönyey Sándorhoz köthető. Népnyelvi elnevezésem a Hegyalja. Legdélibb községei, Kopács, Laskó, Daróc lakói alfalusiaknak nevezik magukat. Lakossága középkori kontinuitású magyar, a hódoltság óta betelepülő délszláv és 18. századi betelepítésű német. A drávaszögi magyarok nyelve számos archaizmust őriz. Középkori mezővárosi hagyományokban gazdag népi kultúrája közvetlenül kapcsolódik az Ormánság és Szlavónia magyar szigeteinek műveltségéhez. Kiváló bortermő terület (Kő, Karancs, Csuza, Sepse, Hercegszőllős, Vörösmart magyar református lakosságú községeiben), hatalmas árterein élénk halászat, mocsári gazdálkodás alakult ki. A 19. sz. végén kibontakozó kertkultúrája révén gyors polgárosulás indult meg. Lakosságát élénk gazdasági és munkakapcsolatok fűzték Szlavóniához és Boszniához. Népművészete elsősorban a sárközi főkötőkkel rokon főkötőhímzéseiről ismert. A drávaszögi hímzéseket is fekete muszlinon varrták fehér fonallal, ám a minták nagyobbak, a sárközihez képest szinte elnagyoltak. Előképeik aranyhímzések is lehettek. Ellentétben a sárközivel, itt kisebb díszítmény jut a főkötő elejére, a nagyobb a kontyot borítja. Laposöltéssel, nyolcas öltéssel, huroköltéssel, láncöltéssorral, száröltéssel, keresztöltéssel és Margit-öltéssel varrták. A nagy rozetták közepét keresztekkel és a pókolásra emlékeztető laza öltésekkel töltötték ki. A főminta a főkötő kontyot borító hátsó lapjához igazodik, melyet két szimmetrikus félre tagolnak: egyik fél tükörképe a másiknak. Néha csipkesor választja el őket, máskor egybe szerkesztettek. Akad madaras, rákos minta is, de a legtöbb rozettákból, gránátalmákból, tulipánokból és leveles ágakból áll. A minták java mozgalmas, amit a kevés díszítőelem változó állásban, világos, egyértelmű kompozíció szerinti elrendezésével érnek el. A Drávaszög déli része 1918-tól előbb Jugoszláviához, majd az 1990-es évek közepétől Horvátországhoz tartozik.

Irod. Várady Ferenc: Baranya múltja és jelenje (I–II., Pécs, 1896); Katona Imre: Sárkányölő ikertestvérek (Újvidék, 1972); Baranyai Júlia: Vízbe vesző nyomokon. Fejezetek a Drávaszög történetéből (Újvidék, 1976), Gönyey Sándor: A Drávaszög néprajzi elkülönítése (Pécsi Városi Múz. Ért.-je, 1942), Gönyey Sándor: Drávaszögi hímzések (Bp., 1944), Katona Imre: Sárkányölő ikertestvérek (Újvidék, 1972), Lábadi Károly: Kopács – a víz melletti falu (Budapest, 1994), Penavin Olga: A jugoszláviai Baranya magyar tájnyelvi atlasza (Újvidék, 1969).

A Mecsektől északra eső magyar-német vegyes lakosságú Hegyhátat és Völgységet a Kapos-völgyével, a Tolnai-dombsággal és a Sárközzel fűzik össze intenzív kulturális kapcsolatok.

A Hegyhát Baranya megye északi részén a Mecsek hegység előterében a Zselicség és a Völgység között fekvő, erősen tagolt, dél felé hegyvidéki jellegűvé váló, erdős dombvidék. A honfoglalás korában völgyeiben szláv népesség lakott. (Területének középkori neve is erre utal, ugyanis a Hegyhát területét is Zselicként tartották számon.) Szláv lakossága az Árpád-kor folyamán feloldódott a magyarságban. A késő középkorban a kulturáltabb vidékek között tartották számon. A hódoltság során rendkívüli mértében elpusztult lakosságát ugyan kiegészítették menekülő délszláv-szerb elemek, de az ellenreformációs akciók elől a megmaradt csoportok egy része is elvonult. A hiányzó munkáskezek pótlására telepeseket hoztak, főleg németeket, akik a 18. sz. végére a népességet tekintve túlsúlyba kerültek. A Mária Terézia féle urbéres rendezés, majd az erdőhasználat megszigorítása, végül az elkülönözés következményeként az itt élők a feudalizmus utolsó szakaszában kedvezőtlen helyzetbe jutottak. A külterjes gabonatremesztésből és állattenyésztésből élőket a bor jó értékesítési lehetőségei mentették meg. Jelentős szőlőtelepítés kezdődött, majd amikor az 1870-es években a bor ára lezuhant, gyümölcstermesztéssel, fuvarozással, famegmunkáló háziiparokkal próbálkoztak. A kibontakozást a 19-20. század fordulóján a háromfordulós, takarmánytermesztő belterjes szarvasmarhatenyésztés és tejgazdaság hozta meg. A területén felfedezett barna- és feketeszén révén az újabb időszakban is migrációs célpont volt, mely elvezetett a lakosság egy részének kétlakivá válásához. A változásokat elősegítette a táj nyitottsága és a környező tájak újításainak hatása.

Tolna megye területén a baranyai Hegyhát folytatásában a Kapos és a Sió-Sárvíz völgye közé zárt löszös dombvidék a Völgység, amelyet a csapadékvíz eróziója mély völgyekkel tagolt. Délkeleti dombsora Bonyhád–Sióagárd vonalától keletre (a Szekszárdi-hegyek), néprajzi szempontból a Sárköz községeihez kapcsolódik. A Völgység birtokosai közé tartozott a Perczel család, akiknél Vörösmarty nevelősködött és a vidék táji elemeit, hangulatát több művében felidézte. Honfoglaláskor megszállt, a fejedelmi törzs egyik szállásterülete. A késő középkorig az ország fejlett, paraszti polgárosulás útjára tért vidéke. A reformáció során ref.-sá vált népessége, voltak ev. községei is. A hódoltság során nagyon erősen elpusztult, maradék telepeit az ellenreformáció akciói tovább csökkentették. Tipikus példája ennek Zomba esete, ahonnan a Ny-Mo.-ról vallása miatt elűzött másodlagosan ott települt ev. magyarság kénytelen volt ismét felkerekedni és Békés megyébe költözni, újjáalapítva Orosházát. A Völgység területén délszláv menekülők is megültek. A 18. sz. során nagy létszámú német csoportok népesítették be, akiknek egy része viszont protestáns vallású volt. A Völgységet a mo.-i német településtudományi irodalom Schwäbische Türkei részének tekintette. A völgységi németek belterjes mező- és tejgazdálkodása sajátos termelési körzet kialakításához vezetett. Hasonló paraszti polgárosodási folyamat játszódott le a völgységi német és magyar települések életében is, mint a Hegyháton, azzal a különbséggel, hogy a Völgységben nem nyitottak bányákat, melyek szerepet kaphattak volna az életmód átalakulásában. E területen alakult ki a bonyhádi tájfajta, mely a szarvasmarha fajtaváltásának talán legsikeresebb példáját adja. Tejszövetkezeteik Tolna megyxében az elsők között alakultak meg. A  II. világháborút követően, a kollektív bűnösség vádja alapján (potsdami egyezmény) kitelepítésre került németek helyére bukovinai székelyek és kis számban moldvai magyarok költöztek.

A Hegyhát és a Völgység népéletében tehát szorosan összefonódtak a magyar és a német etnuikumhoz tartozóak. A németek a gazdaságba, földvásárlásba, építkezésben fektették a hasznot, de a magyarok reprezentációs törekvései sem teremtettek színes, expresszív vonásokban gazdag népi műveltséget. A mértéktartó parasztos viseletek közeli rokonságban állnak más dél-dunántúli viseletekkel.

Irod. Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi jellegzetességek az észak-mecseki bányavidék gazdasági életben (Az észak-mecseki bányavidék regionális vizsgálata, szerk. Babics Antal, Bp., 1972); Andrásfalvy Bertalan: Ellentétes értékrendek és a polgárosodás (Tiszatáj 1973. 8. sz.), Gábriel András: A baranyai Hegyhát (Földrajzi Ért., 1973).

6.6. Mecsekalja

A Mecsek hegység déli és délkeleti előterének tájneve. Kedvező földrajzi fekvése következtében szőlő- és gyümölcskultúrája a korai Árpád-kortól napjainkig jelentős. A 20. században, a szén- és érclelőhelyekre alapozott jelentős iparvidékké vált. A terület nyugati peremén található Pécs, mely a városi kapcsolatok elsődleges iránya. Az észak felől kapcsolódó Bonyhád kisebb jelentőségű piacközpont. (Művelődéstörténeti szempontból a pécsváradi apátság és az egyetem szerepe emelhető ki.) A 16-17. században lakosságának többsége a protestáns felekezetek radikálisabb ágaihoz (kálvinizmus, antitrinitárius) csatlakozott. A 17-18. század során, az ellenreformáció és német csoportok betelepítse következtében a katolikusok számaránya is számottevővé vált. A németek mellett a 17. századtól nagy számban beköltöző délszláv (szerb, horvát és boszniai) csoportok határozzák meg az etnikai kép kevertségét.