9. A FELFÖLD NÉPRAJZA. A NAGYTÁJ BEHATÁROLÁSA, TERMÉSZET ÉS TÁRSADALOMFÖLDRAJZA. HELYE A NAGYTÁJI MUNKAMEGOSZTÁSBAN.

9.2.  A Felföld népe

A Felföld a Kárpát-medence egyik régiója, nagytája, melynek egyéb, változó tartalmú és szempontú elnevezései a Palócföld, a Felvidék, az Észak-Magyarország és a Felső-Magyarország voltak. Bár a magyar történelem különböző korszakaiban a ~ön a magyar, a szlovák és a német nemzetiségek lakta területek szerves egységet alkottak, a magyar néprajztudomány ~ fogalma a Kárpát-medence északi régiójának magyarok lakta részét jelenti. Határai északon a magyar-szlovák nyelvhatár - mely az elmúlt évszázadokban többször módosult -, délen az Alföld, nyugaton a Garam völgye, míg keleten az Eperjes-Sátoraljaújhely-Hegyalja vonal. A Felföld felszínét tekintve folyóvölgyekkel, medencékkel és szigethegységekkel erősen tagolt hegy- és dombvidék. Eredetileg hatalmas, összefüggő erdőségek borították, melyek az erdőirtások megritkultak. A kedvezőtlen domborzati és éghajlati viszonyok, valamint a növénytakaró miatt az itt élő paraszti lakosság nem képes az alföldihez és a dunántúlihoz hasonló szántóföldi gazdálkodásra. Egészen a 19. század végéig változatlan formában fennmaradt a régies jellegű mezőgazdasági gyakorlat. Az egyik legjelentősebb megélhetési forrás az erdő. Az amúgy is kishatárú településeken kevés a szántóföldi művelés alá vonható terület. A 19. század második feléig jelentős bevételi forrást jelentő szőlő- és bortermelést tönkretette a filoxéra. Ezen körülmények és a parasztgazdaságok földterületének elaprózódása következtében a Felföld tipikusan népesség-kibocsájtó terület. Különösen az Alföld irányába indult nagyobb népmozgás, mely a végleges áttelepedést éppúgy jelentheti, mint a nyáron, az aratás idején csoportosan vállalt idénymunkás. A Felföldről a 20. század első felében a lányok a nagyobb városokban (pl. Budapest) házi cselédnek szegődtek. A rossz megélhetési lehetőségek miatt a Felföld ről nagy számban vándoroltak ki az emberek Amerikába. A Felföld településképe kiegyenlítődött fejlődést és viszonylagos egységességet mutat. A nagytáj déli részén húzódik egy városokból álló vonulat (Vác, Pest, Gyöngyös, Eger, Miskolc és Sátoraljaújhely), mely a vásárain, a Felföld és az Alföld határán, a két régió javainak kicserélését biztosította. Északon szintén egy városok alkotta vonal húzódik (Léva, Balassagyarmat, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó és Kassa), ahol a délebbi alacsonyabb hegységek, dombságok völgyeinek és az északibb, magasabb hegységi területről származó javak cseréje folyik. A két vonal között, a Felföld ön, zömében 1000-3000 lakost számláló, hasonló nagyságú és ökológiai jellegű határu falvakkal tarkított várostalan vidéket találunk. A régió kulturális és vallási életének szervezésében nagy fontossággal bírtak a püspöki székhelyek, mint Vác, Eger, Rozsnyó és Kassa. A reformáció központja a sárospataki református kollégium volt. A térségben húzódott az a végvárvonal (Drégely, Eger, Sirok, Hollókő, Fülek, stb.), melynek jelentősége túlmutatott a török elleni harcokon, jelentős szerepet játszott a helyi történeti néphagyomány kialakulásában és identitásszervező erejében. A Felföld napjainkig (illetve a 20. század közepéig) megőrzött számos olyan archaikus kulturális elemet, melyek az Alföldön és Dunántúlon nem voltak ismeretesek vagy már régen feledésbe merültek. Ilyenek például a hátyi és a hátra vetett batyu, az ácsolt láda, a Markoláb nevű hiedelemlény és az asszonyfarsang (Mátraalmás). Magyarországon belül itt találhatóak azok a falvak, ahol a legtovább, egészen a 20. század második feléig hordták a díszes, parasztos stílusú népviseletet (Buják, Hollókő, Kazár, Rimóc). A Felföldet alkotó, egymástól elkülönülő néprajzi csoportok: a Börzsöny vidéke, mely etnikailag (magyarok, szlovákok, németek) és felekezetileg (római katolikusok, evangélikusok, reformátusok) kevert; a palócok és a barkók; a Cserehát (a Hernád és a Bódva folyók közötti dombterület); a matyók; a Hegyköz (a Zempléni-hegység karéjában meghúzódó medence); a Tokaj Hegyalja, mely elsősorban a kedvező fekvés (kereskedelmi és vízi utak mentén terül el), a virágzó szőlő- és borkultúra, valamint a református hagyományok kulturális központjaként jelentős mezővárosi és parasztpolgári fejlődésen ment keresztül (Szerencs, Tokaj, Sátoraljaújhely, Sárospatak, Tarcal, Bodrogkeresztúr, stb.).

9.3. A Felföld regionális meghatározása, behatárolása

A Felföld kulturális régióként történtmeghatározása PALÁDI-KOVÁCS Attila nevéhez fűződik. Néprajzi értelemben célszerűbb a rugalmas "Felföld" kategóriát használni a "Felvidék" elnevezés helyett. E fogalomhasználatot erősíti az a tény is, hogy az Északi-középhegység lakosságának a 19-20. században sohasem volt "felvidéki" tudata. A trianoni határtól Magyarországra eső települések lakossága az "odaátiakat" nevezte felvidékieknek. A "Felvidék" fogalom a 19. század közepétől, mint irodalmi tájfogalom került be a köztudatba, majd később politikai töltetű interpretációk alkalmazták azt. A történeti "Felvidék" földrajzilag is némiképp más régiót takar, mint a "Felföld", hiszen az előbbinek nem része az Északi-középhegység térsége. A Felföld esetében jogosnak látszik a nagytáji elnevezés, miután a geográfiai, domborzati, növényföldrajzi határok egybeesnek az etnikai és kulturális határokkal. Például a szőlő magyarországi elterjedésének északi határa szinte megegyezik a magyar-szlovák nyelvhatárral. Vannak olyan kulturális elemek, melyek bár távol esnek egymástól a népi kultúra szerkezetében, mégis a Felföldhöz köthetőek (pl. teherhordás, történeti mondák). Ugyanakkor a népi kultúra nem minden ágában mutatkoznak felföldinek minősíthető jelenségek (pl. népszokások, hitvilág). Szemben a "Felföld" ("Felvidék" vagy "Felső-Magyarország") történelmi, közjogi, stb. kategóriáival, ökológiai és néprajzi szempontból mindenképpen legalább két részre kell tagolnunk a régiót: Északi (Magas) -Felföldre és Dél (Alacsony)-Felföldre. Az Északi-felföldet magas hegységek, 1500-2500 méter magasságú óriási gránittömbök tagolják, ide tartozik a Magas- és Alacsony Tátra, a Kis- és Nagy Fátra, a Liptói havasok. A Dél-Felföld alacsonyabb hegyekből és fennsíkokból, valamint folyóvölgyekből áll, területét két hegyfüzér övezi: északról a Selmeci hegység, a Karancs és a Medves, délről a Börzsöny, a Mátra és a Zemlpéni hegység vonulata. A két felföldi alrégió kontaktzónája a szőlő és a búza északi határát foglalja magába, s szőlő- és gyümölcstermő tájként maga is részt vesz a Magas-felföld ellátásában. A Felföld egészére a lépcsőzetes tájszerkezet a jellemző. A régiót völgyrendszerek és medencék tagolják. A medencéket - tengerszint feletti magasságuk alapján - három csoportba oszthatjuk: a/ magasan fekvő medencék (500 m felett); b/ közepesen magasan fekvő medencék (300-500 m között); allacsonyan fekvő medencék (300 m alatt). A Hont-Ipolyi (Nógrádi) medence, hasonlóan a Losonci-, a Rimaszombati-, a Borsodi-, a Kassai- és a Trencséni medencékhez az alacsony medencék csoportjába tartozik. Minden medence - mint egy-egy életkamrácska (MENDÖL Tibor) - külön világ. A medencék sorozatát a folyóvölgyek természetes útvonalai észak-déli irányban fűzik fel. Ezért a medencék az Alfölddel vagy a Kisalfölddel könnyebben érintkeznek, mint a hegy mögötti szomszédos vármegyék. Az életkamrákhoz szervesen igazodott az egyházi és állami közigazgatás. A régió legtöbb vármegyéje egy-egy medencét töltött ki (Nógrád, Gömör, Szepes, Túróc, Liptó, Árva), más esetekben kéttagú völgyrendszereket fogtak össze (Bars, Abaúj-Torna, Sáros). A Felföld déli szegélyén - különösen a vulkáni eredetű hegysor déli törmeléklejtőin - szinte szakadatlan övezetet alkotnak a szőlő- és gyümölcsültetvények Váctól Sátoraljaújhelyig. A Felföld és az Alföld - mint két eltérő földrajzi régió - határvonalán alakult ki az ország egyik fő vásárvonala (Vác, Hatvan, Gyöngyös, Eger, Miskolc, stb.).

A Felföld néprajzi értelmezésének másik - elsősorban KÓSA László által alkalmazott - kategóriája szükségszerűen szűkebb az előzőekben taglaltakénál, miután a szerző értekezésében csak a magyar etnikum kultúrájának elemzésére vállalkozott. E terület - mely tulajdonképpen egybeesik az előző megközelítésben Dél-felföldnek nevezett régióval - viszonylag jól behatárolható: déli határa az Alföld északi pereme, északi határa a magyar-szlovák nyelvhatár, nyugaton a Garam és Duna völgyéig, keleten a Hernád völgyéig és az Eperjes-Tokaji hegylánc térségéig terjed. (Mivel az 1918 előtti Magyarország gazdasági-társadalmi szerkezetében a Felföld déli, magyarok lakta, valamint északi, szlovákok és kisebb részben németek lakta részei szervesen összefüggtek, történeti és néprajzi vizsgálatainkban természetesen számolni kell a nemmagyar vidékek mindenkori befolyásával is.) A Dél-felföld, vagyis az Északi-középhegység az eltérő táji feltételekhez alkalmazkodó ember sajátos műveltségével jellemezhető, mely eltér, mind az Alföld, mind a történelmi Felvidék parasztságának műveltségétől. Mondhatjuk úgy is, hogy az Északi-középhegység sajátos ütköző zónát, övezetet jelentett két nagytáj között. Ez sajátos kettősséget jelentett, egyrészt részben önálló termelési struktúrát, részben pedig szenzibilis struktúrát, amelyen mindkét irányból áthatoltak a két érintkező nagytáj termékei, sokszor ebben a puffer-zónában zajlott le azok cseréje. Ebből adódik, hogy a hegyvidéki népesség mindig is sokféle és sokirányú kapcsolatokkal rendelkezett, részben a szomszédos nagytájak, részben a középhegységi zónát alkotó kistájak között. A Dél-felföldön népesség a folyók és patakok völgyében települt meg, de ez a lehetőség több változatot foglal magában az Ipoly, a Zagyva vagy a Tarna szélesen kitárulkozó, medenceszerű völgyeitől a kis patakok zártabb, meredekebb völgyéig. Mindkettőt azonban a hegyvidéki életmód jellemzi, a viszonylag szűkös szántóterület, melyen búzát, kukoricát termelnek, míg a hegyoldalakon, dombhátokon húzódik a szőlőskertek sora, valamint a ló- és szarvasmarhatartást a magasabb hegyekben kisállattartás (juh, kecske) egészít ki. Természetesen tovább lehetne bontani a lombos erdők övezetét is egy dombsági és egy középhegységi területre, illetve hegykeretre és medencékre. Így, például a dombsági területeken többféle alternatívája létezik a mezőgazdálkodásnak is, közel sem olyan kiszolgáltatott az a természeti viszonyoknak, mint a középhegységekben. Az ilyen átmeneti zónákban a délies lejtők kifejezetten nagy gazdasági hatású növénykultúrák termesztését tették lehetővé.  FRISNYÁK Sándor a felvidéki régión belül - a hagyományos gazdálkodás profilja alapján - három, kelet-nyugati kiterjedésű övezetet (zónát) különít el. A déli övezet a vásárvonalas vármegyéket takarja, ahol az önellátás mellett a piacra termelés is jelentős. A középső övezet a Lévától a Hernád völgyéig terjedő zóna, amelyen belül az erdő- és mezőgazdaságon alapuló önellátás a karakteres gazdasági tevékenység. Az északi övezet tulajdonképpen egy széles erdőgazdasági zóna, mely a folyóvölgyek és kismedencék "átmeneti jellegű" sávjával együtt is élelemhiányos vidék.

A legproblematikusabb azon települések, sávok besorolása a nagytáji rendszerbe, melyek éppen azok ütközőpontján terülnek el. Erre szolgáltat példát LISZKA József, amikor az Ipoly alsó folyása mentén elterülő Leléd népi kultúráját a "síkvidék-peremi műveltség" kifejezéssel jellemzi. Hasonlóan írta le az 1930-as években MORVAY Péter a Börzsöny dél-keleti lábainál elterülő Szokolya gazdálkodását ("... átmeneti jellegű az alföldi és a dombvidéki földművelés között"), holott az - ismerve a település néprajzi irodalmát - nyugodtan besorolható lett volna a középhegységi vagy dombsági gazdálkodás tipikus példái közé. Egy-egy település besorolása a különböző övezetekhez, sávokhoz és régiókhoz kapcsolt gazdálkodási típusokba tehát kutatói mérlegelés eredménye, s mint ilyen, sokszor szubjektív. SELMECZI KOVÁCS Attila a csűrös építkezés gyakorlatát elemezve Parád völgye kapcsán szintén az átmenetiséget hangsúlyozza. Tehát számtalan példát tudunk hozni az átmenetiség gazdálkodási formációira, mely a lépcsőzetességből fakad, s így nézőpont kérdése, hogy azt egy önálló arculatú tájnak vagy kontaktzónának tekintjük. Másfelől az alacsonyabb és rövidebb hegygerincek nem alkotnak olyan éles határokat, mint a magashegységek, melyek kulturális-, közigazgatási-, növényzeti határok is általában. Ebből következik, hogy a Dél-Felföldön sokkal több az elmosódó határral jellemezhető átmeneti terület és kontaktzóna, mint a Felföld északi, magasabban fekvő területeinél. Így nem is azt állítom, hogy minden település vagy kisebb táj gazdálkodása, kultúrájának mintakészlete és struktúrája pontosan megfeleltethető egy-egy paraszti ökotípusnak, hanem azt, hogy a paraszti kultúra regionális változataiban felismerhető - a környezethez való alkalmazkodás jellegéből fakadóan - egy olyan kulturális mag, mely egy vagy több ökotípus jellemzőit jeleníti meg.

Végezetül, szeretnék választ kapni a kérdésre, vajon az egész Északi-középhegység (Dél-felföld) nem egy kontaktzóna, mely két nagytáj, az Alföld és a Kárpátok övezete között az átmenetiségével hívja fel a figyelmet? ZÓLYOMI József a palóc falvak állattartását elemezve azt a véleményét fogalmazza meg, miszerint az itt lakók "a sajátos történeti, gazdasági, földrajzi környezetben arra kényszerültek, hogy az Alföld és az Északi-Kárpátok kultúrájából adott időben adott dolgokat vegyenek át." Magdalena PARIKOVA és Peter SLAVOVSKY a honti agrárvidékről állapítják meg, hogy abban keveredik a hegyvidéki és az alföldi agrokultúra. A Zemplén-hegység népi kultúrája szervesen kapcsolódik az Északkeleti-Kárpátok kulturális övezetéhez. Mindez az építészeti kultúrára is érvényes. (Például a Zemplén-hegység nem volt nagycsaládos terület, így nem volt hálókamra sem, amely a kamra elterjedését más észak-magyarországi vidékeken felgyorsította. Másrészt sok faluban alig játszott szerepet a földművelés, ezért sem volt szükség gabonatárolásra használt kamrákra. Ugyanígy változatos a kép a füstelvezetéssel kapcsolatban, melynek három formája élt a térségben.) Úgy véljük, a kérdés eldöntése végső soron kutatói felfogás kérdése. Az biztos, hogy a kétirányú kulturális- gazdasági- és társadalmi kapcsolatrendszer behatárolja az Északi-középhegység parasztjainak termelési- és fogyasztási stratégiáit. Ha kontakt-zónának is tekintenénk az egész régiót, abban az esetben sem vitatható, hogy a terület sajátos, a környezetétől eltérő ökológiai adottságokkal rendelkezik, vagyis nem puszta elvonatkoztatás önálló ökotípusról beszélni.

9.4. A Felföld hagyományos népi kultúrájának főbb jellegzetességei

Az északi-középhegység népi kultúrájának általános képét - a paraszti polgárosultság  szempontjából - az archaikusság, a fáziskésés, a konzervativizmus, a konzerválódott feudalizmus és a marginális helyzet fogalmai jellemzik leginkább. A polgárosultság életmód-alakító elemei mind a termelést, mind pedig a fogyasztást nézve késve érkeznek a területre. Érvényes a megállapítás az innovációkra is, melyek az alföldi területek felől termékenyítik meg a régió népi kultúráját. Itt kevés innováció születik. Különösen a 19-20. században figyelhető meg a síksági, alföldi eredetű műveltségelemek és jelenségcsoportok korábbinál nagyobb mértékű északra nyomulása. Például a tüzelőberendezés terén a szabadkéménnyel kombinált, kívül fűtős kemencekályha a Garam és az Ipoly mentén, a Mátra és a Bükk térségében, sőt a Hernád völgyében is visszaszorította a szobai tüzelésű lapos kemencét. A szántóföldi gazdálkodásban a sarlós helyett a kaszás aratás, a kézi cséplés helyett nyomtatás, és járulékos eszközei terjednek el, mint a tarlógereblye (bőgő), görbefogú gereblye, hosszúnyelű szórólapát. A táplálkozásban a töltött káposzta a Bódva-völgyében a lakodalmi étrendbe a századfordulón az alföldi hatásra került be. Különösen érzékeny "felvonulási terepei" voltak az alföldi eredetű kulturális javak terjedésének a folyóvölgyek (Hernád, Bódva, Sajó völgye). A viselet egyes elemei is délről, például Mezőkövesdről (matyó mellény, matyó kendő, matyó lajbi) kerülnek be Nagylóc, Kazár és Varsány női viseletébe a 20. század első felében. Az innovációk befogadásának "konjunktúrája" két irányból is megközelíthető. Egyrészt ez nyilvánvalóan összefügg a centrum-periféria kérdéskörével, vagyis e tekintetben az Északi-középhegység periférikus, fáziskéséssel jellemezhető régiója a magyar nyelvterületnek. Másrészt viszont a kívülről érkező új ilyetén arányú befogadása nem történhetett volna a kultúra nagyfokú adaptivitása nélkül. Egymással némiképp ellentmondó vélekedések születtek annak kapcsán, hogy vajon a Felföld népi kultúrája mennyire homogén vagy éppen heterogén. KÓSA László kiegyenlítődött fejlődésnek nevezi azt a folyamatot, melynek hátterében a földrajzi feltételek és a településszerkezet azonossága, a történeti sors hasonló alakulása húzódik meg. Ennek következménye, hogy nincsenek olyan szembetűnően régiesebb arculatú kistájak, mint pl. a Dunántúlon az Ormánság vagy az Őrség. Hiányoznak a Sárközihez hasonló erős népművészeti központok, valamint Szegedhez és Debrecenhez hasonló nagysugarú városi központok. A másik elképzelés, mely a természeti környezetből indul ki, a Felföldet a legheterogénabb, legtagoltabb természeti környezettel rendelkező régiónak tekinti. E heterogenitásban tetten érhető egyfajta "kulturális mag", mely éppen az alkalmazkodás gazdag formáinak hatására a hegyvidéki népesség életmódjának rugalmasságához vezet.

A következő csomópont a gazdasági tevékenységek egymáshoz viszonyított hangsúlya. A néprajzi leírások egyetértenek abban, hogy a kevés és rossz minőségű szántóföld miatt a földművelés csak másodlagos az erdei munka és az állattartás mögött. HUSEBY-DARVAS Éva Cserépfalun szerzett tapasztalatait kiterjesztette az Északi-Középhegység, a Bakony és Erdély egyes területeire, azzal a kiegészítéssel, hogy az állattartás mellett a terület természeti lehetőségeit kihasználó egyéb tevékenységek is jelentősek, mint a mészégetés, a fafeldolgozás, a fuvarozás, az erdőlés, az orozás, a gyűjtögetés, a távoli vidékeken vállalt idénymunkák. Az egész régió területét nézve az összes művelés alatt álló területen belül a szántóterület és az erdőterület aránya közel azonos, ami elvileg az erdei haszonvételek, és az állattartás szerepének erősségét sugallja a földműveléssel szemben. Talán ez a megállapítás a legkevésbé általánosítható, hisz a folyóvölgyek és az erdők, hegyek belsőbb területe ebből a szempontból más-más képet mutatnak. NOVÁK László a Börzsöny néhány településével kapcsolatban arra a megállapításra jut, hogy "a hagyományos paraszti gazdálkodás önellátó jellegéből kifolyólag, falvainkban a földművelés és az állattenyésztés viszonylag egyensúlyi helyzetben volt, illetve a paraszti gazdaságok mozgásának, működésének megfelelően (tehén, ökör, ló váltogatásával a rendszeres jószágcsere, sertés és baromfi, tojás és tej értékesítése) piacra történő árutermelés - még ha kisebb mennyiségben is - a gabonafélék révén valósulhatott meg". Minden esetre az állattartás szerepe jelentős, azon belül is az állatkereskedelem, a kupeckedés és a tinóbetanítás érdemel külön is említést. Máshol "marginális állatok", mint például a szamár tartásának jelentősége is nagyobb az ökológiai adottságok és a szőlőművelés feltételei következtében. A fához, erdőhöz való viszony fontos szerepet játszik mind a termelőkultúrában, mind a fogyasztásban, mind pedig a népi árucserében. Az erdei termékek gyűjtögetése, az állatok erdei legelőn tartása, a fafaragás, csakúgy, mint az erdei termékek értékesítése lényeges haszonvételnek számított az erdei parasztok életében. Az erdőhöz való viszony már az irtásföldek (települések) kialakításában is fontos szerephez jutott. A mezőgazdasági termelés kedvezőtlen feltételei miatt a mezőgazdaságon kívüli (jövedelemszerzési) tevékenységek hangsúlyosak. UJVÁRY Zoltán gömöri tapasztalatait kiterjeszti a "hegyi lakosokra", akik télen orsó, guzsaly, fakanál, tál, teknő, kosár, seprő, pokróc, stb. készítésével foglalkoztak, cserépedényeikkel a fazekasok, üvegtábláikkal a vándor ablakosok, a sonkolyt kereső barkácsolók az Alföldet minden irányban bejárták, hazulról néha fél évig is elmaradtak. Zita SKOVIEROVA a Nyitra környéki falvak lakóinál szintén a mezőgazdasági parcellák kis méretéből eredezteti a férfiak nagyarányú, gazdaságon kívüli munkavállalását, akik erdei munkákkal (favágás és fuvarozás), kupeckedéssel (szarvasmarhával) és idénymunkák vállalásával egészítették ki családi üzemük bevételeit, míg a lányok cselédként és pesztraként a nyitrai kereskedőknél, iparosoknál s a helybéli értelmiségnél szolgáltak. Ugyanakkor még a legzordabb felvidéki területeken is a mezőgazdaság határozza meg a kiegészítő tevékenységek rendjét és nem fordítva. Még a specializált falvak, mint a gömöri fazekasfalvak, valamint a túróci olejkárok esetében is érvényes e modell. Általában véve a háziipari tevékenység, az erdei munkák többsége is csupán kiegészítője a mezőgazdálkodás évi rendjének. Az árucsere vonatkozásában is sokkal jelentősebb a gabona, bor, gyümölcs, só, fa, állat, mint azok a termékek, melyeknek a néprajz eddig a legnagyobb figyelmet szentelte. Ezt a véleményt erősíti meg - mégha ebből az egy példából nem is általánosíthatunk - SZABÓ István és SZABÓ László, a Börzsöny északi részén található Kemencéről azt írták, hogy bár a települést "fafaragó faluként" emlegetik, ott valójában csak 10-12 család foglalkozott eladásra faragással, s a fafaragás tömeges, kizárólagos mesterséggé, szabályszerű foglalkozássá nem válhatott. Ennek némiképp ellentmondanak (vagy olyan kivételek, melyek erősítik a szabályt) azok a kolóniák, melyek jellegzetesen iparinak mondhatóak, mint például a VIGA Gyula által többször is ismertetett bükki szlovák meszesek (Répáshuta példáján) Számos néprajzi adat szól a középhegységi falvak és kistájak gyümölcstermesztési hagyományáról és a gyümölccsel történő piacozási gyakorlatáról. CSOMA Zsigmond a hegyvidéki gyümölcstermesztést a szántóföldi növénytermesztés kedvezőtlen feltételeivel magyarázza. Ide sorolható a szőlő- és bortermelés gyakorlata, mely jelentős ágazata a paraszti gazdálkodásnak. A szőlő (bor) és gyümölcs mellett különféle kertészeti termékek, mint a káposzta is fontos értékesítési cikk volt több itteni település számára. Jelentős a régióban a bányászat és az ipari munka. A Felföld vonatkozásában megállapítható, hogy különösen a 18. század derekától vált lényeges telepítő erővé a bányászat. Ennek hátterében nem pusztán a modern iparosítás folyamatát kell látnunk, hanem a hegyvidéki térség adottságaiból eredeztethető nyersanyagkincs mélyen a múltban gyökerező kiaknázására tett folytonos emberi kísérletét is.

A munkával kapcsolatos mobilitás és migráció jelentős a térségben. Idesorolhatóak a vándorárusok, a vándoriparosok és a vándoraratók is. A mezőgazdaság nem volt képes eltartani az itt élők  többségét, akik a gazdaságon kívüli időszaki munkavállalásra kényszerültek. CS. SCHWALM Edit a summásság társadalom- és természetföldrajzi okai között sorolja fel a birtokelaprózódást, aminek következtében az életképtelen gazdaságok nem képesek eltartani a lakosságot. Ez az oka annak, hogy az összes magyarországi vándormunkás közel fele a palóc vidékről, annak is a középső és keleti részéről származott. Ugyanakkor itt sem lehet általánosítani, hiszen az egyes palóc falvak más és más módon és mértékben vettek részt a summás munkában, például Őrhalom paraszti gazdálkodásában jelentős szerepet kapott az intenzív burgonya- és káposztatermesztés, ami megoldotta a foglalkoztatottságot. Mind az árucserében, mind a munkavállalásban, mind pedig az elvándorlásban az Alföld és az Északi-Középhegység viszonylatában az utóbbi népe volt a mozgékonyabb fél. A munkamigráció kérdéséhez sorolható az is, hogy a fuvarozás jelentősége szinte az egész Északi-középhegységben, azon belül is különösen egyes települések életében számottevő.

A társadalomi hierarchia kevésbé tagolt, az alföldhöz képest kisebbek a gazdaságok közötti vagyoni, méretbeli különbségek. A munkaszervezetben sem alakult ki a parasztság helyi értelemben vett vagyonosabb és szegényebb rétege között alá-fölérendeltségi viszony olyan értelemben, mint az Alföldön, s nem jött létre aránytalan munkacsere, azaz a ledolgozás a különböző vagyoni helyzetűek között.

Az alapvető gazdasági gondolkodás és mentalitás egy sajátos kettősséget takar. Egyfelől a biztonságra törekvésnek alárendelt "mindent termelés" eszménye a hagyományos paraszti értékrendből eredeztethető. Másfelől viszont a nagyfokú mobilitás következménye (és természetesen előzménye is egyben), hogy a termelést áthatja a piaci érintettség. Ebből következik, hogy területünkről mind a népi árucsere, mind a piacozáskonkrét gyakorlatának számtalan példája ismert tudományszakunkban.A piacozás gyakorlatát mindazonáltal nem szűkíthetjük le egy korszakra, mivel több adat - és a saját tapasztalataink - is azt erősítik meg, hogy egészen napjainkig jelentős a tevékenység.

Az eddig felsorolt tulajdonságok mellett léteznek olyan kulturális elemek, melyek csak meghatározott korszakokban jellemezték a Felföld népi műveltségét. A népi társadalom területéről származó adat, hogy a palóc vidék magyar és szlovák eredetű falvaiban egyaránt megtalálható az azonos típusú nagycsalád. A családszervezetben tehát nem etnikai, hanem egyéb tényezők bizonyíthatóak, mint pl. a nagycsaládok esetében - többek között - a hegyvidéki gazdálkodás sokoldalúsága. Az északi-középhegységi népi kultúra táji tagoltságának egyik fontos meghatározója a "parochiális csoporthoz" tartozás, hisz a néhány községből álló csoportok népe az egyházi szertartások, ünnepek révén szoros kapcsolatba került. Az ökológiai adottságok a termelő kultúra esetében is jelentős kultúraalakító tényezők. Ha e zónát el akarjuk helyezni az alföldi és a magashegyi (Kárpátok) zónája között, akkor a szőlőtermesztés miatt az előbbi, krumpli termesztési  hagyománya miatt az utóbbihoz kapcsolhatjuk. Ezt a tényt erősíti, hogy nagy múltja és formai változatossága van a kapaformák elterjedésének. Sajátos felföldi típust alkot a teherhordás, mely itt a háton cipekedés gyakorlatát követi. Különösen a jellegzetes teherhordó eszköznek, a hátikosárnak (hátyi) jelentős a néprajzi szakirodalma. A népi építkezés jellegzetessége a Felföld déli régiójában a zsilipelt falú ház, a csűr és a lépcsőzetesen felrakott kévés zsúptető. A "palóc", illetve "északi magyar" házterület sajátosságaként tartja számon a magyar néprajz a hideg női hálókamra meglétét. Az egész régiót átfogó házterület azonban idővel tovább tagolódott, először a 18. században egy kelet-nyugati részre (Sajó jelentette a határt), majd a 19. században megtörtént a kistáji változatok kiformálódása is. Az esetlegesen kiragadott példákat a táplálkozás témájával zárom. A menyasszonyi kalács, és a gomba táplálkozásban betöltött szerepe az egész régióban jelentős.

Melyek azok a tulajdonságok, melyek a Felföld hagyományos műveltségét több társadalomtörténeti korszakon is átvezetően jellemzik? Hogy mi a felföldi lakosság korszakokon át érvényes karakteres sajátossága, azt az értékrend, a mentalitás és az életvezetési stratégiák mentén kell keresnünk. Az alapvető paraszti mentalitás és gazdálkodási stratégia itt is hasonló az alföldihez, vagyis a középhegységi lakosság zöme is földet akart, a föld és a jószág megszerzése volt az elérendő cél, hisz az alap ez esetben is a feudalizmusban gyökerező "földéhség" volt. Mégis, itt a gazdálkodásban, illetve a mentalitásban is sajátos kettősség figyelhető meg. A piacra termelés és az önellátás mindig jelen volt. Ez hosszú történelmi korszakokon keresztül - a feudalizmustól napjainkig - érvényesnek látszó megállapítás. PÁPAY Zsuzsa egy mátravidéki falu példáján keresztül fogalmazza meg e sajátos gazdasági gondolkodás lényegét: „a szőlő mindig is nagy odafigyelést, speciális szakértelmet és folyamatos alkalmazkodást kívánt, a piacra termelés révén pedig a feudális kötésektől némiképp szabadabb, "vállalkozóbb" hajlamú embert feltételezett. E mellett az önellátás is mindvégig megvolt. Ha pénz volt, földszerzésre kellett, viszont nagyobb földön nemigen folyt hatékonyabb gazdálkodás. Vagyis a földszerzésben a racionális szempontok helyett a presztízs okok játszottak szerepet”. Vagyis az ökológiai - gazdasági feltételek miatt árutermelésre "kényszerült" középhegységi paraszt ugyan bizonyos értelemben vállalkozói hajlamú volt, mégis ezt egy sajátos, biztonságra törekvő, konzervatív, feudális jelegű mentalitás egészített ki. Kétségtelen, hogy az észak-magyarországi népesség a "kényszer-árutermelői" gyakorlatnak megfelelően több külső kapcsolatra kényszerült, továbbá az önellátása is alacsonyabb szinten állt, ám mindezt - osztva VIGA Gyula álláspontját - csak az alföldi népesség tradicionális kultúrájának tükrében lehet vizsgálni. A gazdaság mindenesetre tarkább, összetettebb mint az alföldi részek csupán állattartó vagy szemtermelő gazdasági hagyományai. Mindez az egyes települések határainak karakteréből is következik. A középhegységek falvainak határa – rendszerint – jóval tagoltabb (talajtípus, térszín), mint az alföldi településeké. A „tipikus” középhegységi paraszti gazdaság sok tagból áll, s a határ különböző pontjain szétszórt föld a „sokfélét termelés” gyakorlatát igényli. A gazdaságokhoz szántó, szőlő, kert, rét és erdőjog tartozik. E táji adottság egyfelől lényegében kizárja a monokulturális termelés lehetőségét, másrészt viszont lehetőséget is kínál arra, hogy a kisüzemek a különböző konjunktúrákba könnyebben be tudjanak kapcsolódni. Ugyanis, ez esetben nem kell a teljes terményszerkezetet átstrukturálni, nem szükséges egy teljes mértékben új termelési tevékenységet „tanulni”. A középhegységi társadalom él is ezekkel a lehetőségekkel. Ki is használja őket, s ezért tudása, ismeretei sokoldalúbbaknak, szélesebb körűeknek tűnnek, mint a lecsapolás utáni alföldi települések középparaszt- vagy kulákgazdáinak ismeretei, vagy a csak bizonyos munkára specializált, nincstelen bérmunkások tudásanyaga. Egy valami azonban minőségi különbséget okoz a két vidék szemléletmódjában. Míg az Alföldön ez a kevesebb tudásanyag mélyebb, mert perspektivikusabb, addig az Ipoly-völgy parasztságának szélesebb tudása konkrétabb, de távlatok nélkülibb. Egész életmódjukat és e tudás eredményes alkalmazását a gyors, pillanatnyi, de igen közeli döntések határozzák meg. KÓSA László a paraszti gazdálkodás és mentalitás hátterében tetten érhető különbséget a Felföldön a korlátozott piaci lehetőségekhez, a földrajzi feltételekhez valamint az aprófalvas településrendszer szűk térségeihez köti. Ez az oka annak, hogy a birtokos parasztságban nem alakult ki sem az alföldi mezővárosokra és nagyközségekre jellemző száz vagy több száz holdas parasztbirtokos, sem a dunántúli, általában kisebb gazdaságban okszerűbben termelő pógár típusa. Általánosan jellemző a "mindent termelés", függetlenül a paraszti birtok nagyságától. A ZÓLYOMI József által publikált 18. századi paraszti kárbecslések is - ha nem is a mindent, de - a sokfélét termelés stratégiáját igazolják. A parasztok kétféle életszemléletét állítja szembe egymással P. O. CHRISTIANSEN, amikor "a sorsot formálni kívánó, törekvő életszemléletről" és "a sorsot elfogadó, beletörődő életszemléletről" beszél. GYŐRI-NAGY Sándor a hegyi táj (hegyi kultúra) és az alföldi táj (alföldi kultúra) megkülönböztetésénél szintén az értékrend és a mentalitás kérdéséből indul ki. Az előbbi ökotípusnál épp a kedvezőtlen (kis területű és rossz minőségű) mezőgazdasági művelésre alkalmas földből kiindulva a korlátozó viszonyok fölé keveredés módozatainak szüntelen keresését, az adott javak és források legkimerítőbb hasznosítására való törekvést, a célszerűségre törekvést és a szüntelen takarékosságot emeli ki. (Ez még - az Alpok példáján - a sírhelyeknek is kisebb területet jelentett, mint az alföldi tájakon!). Egyetérthetünk VIGA meghatározásával, hogy "a háziiparosok, erdei munkások, summások, fuvarosok, kőfejtők, stb. szakismerete, specializálódása általában nem jelent önálló foglalkozást, e tevékenységek csupán "megnyújtásai", "meghosszabbításai" az alapvető mezőgazdálkodás erővonalainak. A hegyvidéki férfinép zöme rendelkezik ilyen készséggel, hogy akár többféle, hasonlóan kiegészítő foglalkozási ágban tevékenykedjen. Ennek jelentősége gyakran évről évre változik, a mindenkori termés, gazdasági helyzet, családi viszonyok, sőt olykor a szubjektív döntések alapján is. A falvak specializálódásának jelentős része csupán lehetőség, olyan erőtartalék, amelyeket mozgósítani, aktualizálni lehet bármiféle külső hatásra. Egyes részletei természetesen állandóan működnek, biztosítva a népesség egy részének tevékenységét, megélhetését, egyszersmind a felvevő közeg elvárásainak is eleget tesz. Ez azonban mindig szoros összefüggésben van a táj eltartó képességének változásával: fordítottan arányos azzal." Mindenesetre, ezek a kettős foglalkozású családok jellemezhetik a Felföld népi mentalitásának lényegét. Még a nagyobb mértékű iparosítás, a bánya- és iparvidékek kialakulása sem hozza a lakosság teljes szakítását a paraszti munkával: magmaradnak e sajátos kettős foglalkozásra berendezkedve. A helyi feltételekhez, a külső kihívásokhoz, sőt "divatokhoz" igazodva alakult ki e kettős foglalkozási szerkezet, mely a termelőtevékenység formáinak megsokszorozódásával és egy rugalmas adaptációs- és alkalmazkodási stratégia kialakításával párosult. E jelenségek értelmezhetősége nem korlátozódik a 19. század közepétől a 20. század közepéig tartó korszakra, hanem napjainkig tapasztalhatóak hasonló folyamatok a falusi társadalom életében.

Összefoglalva, a több lábon állás, az alkalmazkodóképesség e sajátos formája azért mutatkozik alkalmasnak a Dél-Felföld általános meghatározásához, mert levezethető a természeti környezetnek a mezőgazdálkodáshoz az alföldinél kedvezőtlenebb, a hegyvidékinél kedvezőbb feltételeiből. A mezőgazdaságtól el nem szakadó, ám mind a paraszti üzemen belül, mind pedig azon kívül a sokféle tevékenységre, a több lábon állásra berendezkedett életvitel korszakokon átívelően érvényes jellemző. E folyamat része az utóbbi évtizedekben az ingázás, aminek a régióban a férfiak mezőgazdasági- és ipari bérmunkájában, illetve a lányok városi cselédségében megtaláljuk az előzményét. E sajátos stratégia összekapcsolódik a középutas mentalitással. Ez alatt azt értem, hogy értékrendjük hátterében egyfajta jellegzetes kettősség húzódik meg. Egyrészt - napjainkig - fennmaradtak a paraszti életmód reprezentatív elemei, mint például a disznóvágás, illetve a paraszti jelleg több szempontból is máig jellemző munkakultúrájukra. Másrészt viszont az állandó külkapcsolatokra- (piacra-, gazdaságon kívüli munkavállalásra-) utaltság – még ha nem is párosult vállalkozói mentalitással – mindenféleképpen az új iránti fogékonysággal, a kívülről jövő hatások iránti roppant alkalmazkodókészséggel hozható összefüggésbe.

E sajátos „középutas mentalitás”, a „több lábon állás” gazdasági stratégiájával egyetemben nem csupán rugalmasságot, alkalmazkodókészséget kölcsönöz a középhegységi paraszti gazdaságok számára, hanem okozata is a felépítmény meglehetősen szilárd alapzatának. A kultúra felszínén tehát gyorsan változó, adaptivitásra kész réteg várja az új kulturális elemek megérkezését, emiatt tűnik eklektikusnak, „átmenetinek”, „kontaktzónának” a kulturális régió. A kulturális mag azonban sokkal stabilabb, emiatt kevésbé van kitéve a politika-, társadalom- és gazdaságtörténeti fordulópontok struktúrára ható változásának. Mindezen habitusok jól kimutathatóan a társadalmi- és történeti korszakokon átnyúlóan hagyományozódnak tovább a helyi emberek életében, miközben a kulturális magtól távolabb, a kultúra „felszínén” található elemek (pl. fuvarozás, erdei munkák, gyümölccsel való kereskedelem és piacozás, nagycsalád) a változások során kikophatnak.