12. A DÉL- ÉS A KELET-FELFÖLD NÉPRAJZI CSOPORTJAI. A MATYÓK ÉS A SAJÓTÓL KELETRE ÉLŐ CSOPORTOK.

12.2. Mátraalja

1. A Felföld és az Alföld találkozásánál, a Mátra hegység déli lejtőihez kapcsolódó bortermeléséről híres kistáj. Népessége jobbára római katolikus. Ismertebb települései Gyöngyöspata, Gyöngyösoroszi, Gyöngyöstarján, Gyöngyössolymos, Markaz. Kereskedelmi és kulturális központja a táj déli peremén elhelyezkedő Gyöngyös. 2. A népi szóhasználat a Mátra hegység északi előterét nevezte Mátraaljának. Az itt található települések (Parád, Recsk és Bodony) a palócvidék centrumához tartoznak, lakóit egyöntetűen római katolikus palócok alkotják.

12.3. Bükkalja

A borsodi Bükk hegység déli előterének dombvidéke. Átmeneti jellegű terület a hegység és az Alföld között. Izoláltat fejlődött vidék, archaikus vonásokban gazdag népi kultúrája kevéssé kutatott. Jelentékenyebb paraszti szőlő művelését nevezetessé teszi, hogy több jellegzetes extraneus birtoklású hegy községe működött a közelmúltig. Élő népi neveként ismert a Hegyköz megnevezése is. Jelentős helységei: Cserépfalu, Emőd, Sály.

Irod. Fügedi Márta: A Bükkalja női népviselete (HOMÉ, 1983); Huseby-Darvas Éva: Szociálantropológiáról - Cserépfalu kutatása kapcsán (A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXII-XXIII., 1985).

12.4. matyók

Három szomszédos Borsod megyei település (Mezőkövesd, Tard és Szentistván) alkotta önálló néprajzi csoport, mely karakterisztikus jegyeivel a 18-19. század során különült el környezetétől. Elkülönülésük elsődlegesen római katolikus vallásosságukban mutatkozik meg, mivel a környező települések kivétel nélkül mind reformátusok. A matyó szó a Mátyás személynévből ered és elsősorban a környezetük különbözteti meg ezzel a kissé gúnyos elnevezéssel a matyókat. Gazdálkodásuk az Alföld északi peremvidékének gazdálkodási formájával mutat rokonságot. A településeikhez tartozó földterület hasznosítása mellett, elsősorban az alföldi területeken, pusztabérletekkel is foglalkoztak. A kedvezőtlen gazdasági és társadalmi folyamatok hatására, amikor is parasztbirtokaik elaprózódtak, a matyók egy jelentős részét summások alkották, akik idénymunkára nagyrészt a távoli (gyakran Dunántúli) nagybirtokokra szegődtek. A matyók erős endogámiai hagyományokban élnek, amely által a környezetüktől történő folyamatos megkülönböztetés erős hagyományőrzéssel párosult. Híresek viseletükről és hímzésmintáikról.
/A mezőkövesdi vagy matyó hímzések: Mezőkövesd város sokféle és nagyszámú hímzésanyaga. Nem jellemezhető egyetlen stílussal vagy mintakinccsel, mert egymást váltó, egymás mellett élő, alakulásukban megfigyelhető különböző hímzésféleségek tartoznak bele. Ágyi és testi ruhára egyaránt varrták. A hímzéseket itt is, mint a többi kiugró hímzéscsoportnál, tekintélyes számú szőttes kísérte végig. A hímzések három csoportba sorolhatók. 1. Legkorábbinak a piros vagy kék-piros pamutfonallal, szálánvarrott technikával készült kendervászon párna- és lepedővégek tarthatók. Mintáik, a hétágú virágtő pávákkal, a Bourbon-liliomok sora a régi stílusú dunántúli és orosházi hímzésekhez állnak közel. 2. Vastag kendervászon lepedő fehér vagdalásos, laposöltéses mértani mintákkal, az utóbbiak hosszan, az I. világháborúig fönnmaradtak. A dunántúliakéhoz hasonlóan kis és nagyobb méretű kockák váltogatásával formálják ki rajtuk az erőteljes és egyszerű mintákat. Az emlékezetes, sajátos hímzések azonban itt is szabadrajz alapján készültek. A régiek még színezésükben, mintaszerkesztésükben tartózkodóak. Kisebb részben kendervászon, nagyobb részben gyolcs lepedőszélekre varrták őket piros-kék pamutfonallal. A lepedőszél fő mintája koszorúba foglalt rozetták sora. A széles peremdísz vagy szépen rajzolt, szabályosan ismételt ötágú virágtövek sorából áll, vagy ritkásan elhelyezett rozettákból, amelyeket könnyed leveles, rozettás, tulipános indák kereteznek. A virágtövek alján kis bóbitás madarak állnak. A rozetták szirmait nyolcasöltéssel töltik ki oly módon, hogy előbb a körvonalat száröltéssel kivarrják s a nyolcasöltéseket ezekbe fűzik. A rozetták közepén egyesével elhelyezett Margit-öltések vannak, az indákat és térkitöltő spirálokat száröltéssel vagy láncöltéssorral varrják, a madarakat lánc- és Margit-öltéssel. A kevés vászonlepedő még külön lepedőszél nélkül készült, hasonlóan a szilágyságiakhoz, a gyolcslepedőkbe azonban már szalaggal keretezett lepedőfiókokat illesztettek. Ezek a hímzések szabályosan, szakaszosan ismételt virágtő- és rozetta-motívumaikkal, piros-kék színösszeállításukkal, ha sajátos változatként is, de beilleszkednek a régi stílusú országos hímzőgyakorlatba. A múlt század második felében – a viselet, házbelső színessé, cifrává válásával együtt – ebből a hímzésből alakult ki, átmenetek során át követhetően, az az új, szabadon tervezett színes matyó hímzés, amely a parasztos népművészeti stílusoknak szinte már túlfokozott, legharsányabb megvalósulása. A stílusváltást, mely együtt járt a technika változásával is, a régies kendervásznon kezdték. Továbbra is kék-piros pamutfonallal, de laposöltéssel varrták az első föllazított kompozíciókat, melyeken a „matyó rózsává” váló rozettákat szabadon kanyargó indákra fűzték, ehhez kapcsolták a leveles ágakat is. Az alakulás következő fokán a hímzőfonal és a színek is megváltoznak: gyapjú (de már nem szőr) fonallal, előbb csak a vörös és zöld árnyalataival, majd kék-sárga stb. beiktatásával varrják az egész lepedőfiókot zsúfoltan betöltő rózsákat, levélsorokat. A színesek mellett ebben az időszakban készültek csak kék, csak piros, csak fehér pamutfonallal, laposöltéssel varrt vászonlepedők is. Ezen a kisszámú darabon jelentkezik az a törekvés, hogy a színnel korhoz és alkalomhoz igazodjanak (mint pl. Erdélyben, főleg Kalotaszegen). A hímzőtevékenység gyors növekedésével, a kompozíció szabadabbá, képlékennyé válásával a jelesebb előrajzoló, tervező „íróasszonyok” többé-kevésbé eltérő mintaszerkesztéssel dolgozhattak. Egyesek ragaszkodtak még valamelyes szimmetriához, vagy legalább belső egyensúlyhoz, mások egyenesen aszimmetriára törekedtek. A zsúfolt felületet a színek váltogatása tagolta. Akik jobban kívánták élénkíteni a mintát, átöltötték a rózsákat más színű ágasöltéssel, hosszú öltésekkel, esetleg pettyekkel. Ezen a szinten meg is állt a tovább már sem színben, sem tömöttségben nem fokozható hímzés. A lepedők fehér gyolcs ágytakaróknak adták át helyüket, melyekre a korábban csak templomi használatra szánt darabokat tervező „egyházi íróasszonyok” ritkás mintái kerültek. A lepedőhímzés változásait nagyjából követték a férfi ingujjhímzések. Ezeket a szertelenül bő és hosszú gyolcs ingujjakat a tiszta fehér lyuggalásos-huroköltéses mintákból kiindulva először piros-kék, piros-kék-sárga pamutszálas, laposöltéses rózsákkal, levélsorokkal varrták ki egyre tömöttebben és szélesebben. A tarka szűcsselymes hímzés, mely ezt követte, már csak a színezést gazdagította. 3. Ez a hímzéscsoport a kötényeken van. Legkorábbiak a több színű gyapjúszállal, laposöltéssel varrt kicsiny virágminták. Ennek nyomába lépett a szűcsselyemszálas hímzés. Megnövelték a motívumokat s vele a telehímzett felületet. A kötény- és ingujjhímzéseken a mintaszerkesztés alapja mindvégig a vízfolyás, a hulláminda maradt, alá és fölé elhelyezett kisebb-nagyobb rózsákkal. A hímzés elburjánzásával a kötényeken számos hímzett sáv kerülhetett egymás fölé, a motívumkincs azonban nem bővült. Fő eleme a rózsa maradt, amelyből legénysurcra 5–7 illett, a lányéra 9. A legkésőbbi darabokon, kötényeken is, ingujjakon is megjelenik a műselyemfonál. A maguk használatára készített hímzések mellett korán megjelent Mezőkövesden a kereskedelem számára, kereskedők által megszervezett és irányított hímzés is. Minél kevesebb fonallal és munkával minél nagyobb felületet kívántak díszíteni, a mindenkori vásárlói ízlés szerint színezve. Ez az eredetitől egyre távolodó tömeges munka különösen a két világháború közt volt városon és falun egyaránt kelendő. Ahogy a közvélemény túlértékelte ezt a másodrendű matyó munkát, a szakemberek viszont nemegyszer az eredetit is leértékelték. Feltételezhetően ezért nem készült a mezőkövesdi hímzésekről számottevő feldolgozás. Az említett technikákon kívül igen jelentős még a szűcshímzés és a szűrhímzés. A színes subrikolások, horgolások érdemesek még említésre. Varrtak még speciális öltözetdarabokra legújabb stílusú hímzéseket is. – Irod. Dajaszászyné Dietz Vilma: Mezőkövesdi hímzésminták (Bp., 1953); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969)./
A mezőkövesdi matyó népviselet a 19. század második felében virágzott ki. Az 1850-es évekből eredő ábrázolások a matyók viseletét meglehetősen egyszerűnek és színtelennek mutatják. Az egy-két évtizeden belül végbement változások eredményeként a nők cifra öltözéke általánossá vált, melynek fontosabb darabjai: csúcsos fejrevaló, szűk, testhez simuló öltözetdarabok, széles ingváll (bő ingujjal vagy a vastag rojtos kendővel), bokánál kiszélesedő hosszú szoknya, ami előtt bő kötő vagy keskeny surc. A férfiak legjellegzetesebb ruhadarabja a cifraszűr volt.
/A matyó cifraszűr a három matyó településen (Mezőkövesden, Tardon és Szentistvánon) viselt szűr. Alföldi kunsági formája volt. Készülhetett Mezőkövesden is, de a miskolci, egri, tiszafüredi szűrszabók is gyakran árulták szűrjeiket a mezőkövesdi vásárokon. Ami a matyó szűr szabását illeti, 1900 után – feltehetően a debreceni szűrök hatására – nyakas formában, tehát kis felálló gallérral is készült. Ezek a szűrök már nagyobb gallérúak és szélesen szegettek voltak. A felálló gallérú szűrt vak nyakas formában is készítették. A matyó cifraszűr díszítménye az 1870-es, 80-as években különféle színekkel varrott virágokból állt. 1900 körül ebből a tarkaságból az egyszínűség kétféle változatban honosodott meg: a szűrök egy részén az eleinte tarka virágokon elhatalmasodott a vörös szín, úgy hogy végül a leveleket is vörössel hímezték. Mezőkövesden kívül főleg Szomolyán és Bogácson viselték. Csillagos szűrnek is nevezték ezt a fajtát az elejére hímzett csillagról. Az egyszínűvé válás másik útja az uralkodó fekete szín a szűr egész díszítésén. Kezdetben kávébarna volt a hímzés, de lassan feketévé vált. Ilyen fajta szűröket a szomszédos Mezőcsát, Kisgyőr és Cserépfalu kálvinista lakosai a matyóknál már valamivel korábban is hordtak. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930)./
A matyók életében, a matyó népművészet kiteljesedésében egyértelműen Mezőkövesd játszotta a szerepet. Nézzük meg, milyen társadalmi/gazdasági folyamatok eredményeként vált a település híressé nem csak a szűkebb szakma, de a nagyközönség előtt is. Mezőkövesd nevének hallatán szinte mindenkinek két dolog jut azonnal az eszébe: egyrészt a matyó népművészet, amely ország- sőt világszerte ismertté tette művelőit, másrészt pedig a summásság, a bérmunkának ez a sajátos formája, amely mintegy hét évtizeden keresztül a mezőkövesdiek jelentős hányadának a szinte kizárólagos megélhetést jelentette. Nem véletlen, hogy ez az Alföld és az Északi-középhegység találkozásánál fekvő település a néprajzi érdeklődésnek is meglehetősen korai időktől középpontjába került. Monográfiák, tanulmányok sora jelent meg, amelyek e sajátos népcsoport anyagi, szellemi kultúrájának és társadalmának különböző aspektusaival foglalkoztak. Mezőkövesd a középkortól a kiváltságos mezővárosok sorába tartozott, s a török hódoltság korában is kontinuus település maradt. Az 1850-es évektől járási székhely, 1887-ben viszont elveszítette mezővárosi státusát, nagyközséggé minősítették. 1784-ben kötötték meg az úrbéri szerződéseket a Diósgyőri Koronauradalommal, a mezőváros lakossága a környéken pusztabérletekkel igyekezett megnövelni a szűkös és kevéssé termékeny földjeit. A 19. század elején a gabonakonjunktúra, a gabona iránti kereslet megnövekedése hatással volt Mezőkövesd társadalmának rétegződésére is. A különböző adókat megfizetni nehezen tudó – elsősorban nagy – családok földjeit, illetve azok egy részét a jobb anyagi körülmények között élők feles művelésbe vonták, s megkezdődött a földek – bizonyos határok közötti – adásvétele is. Ily módon kezdetét vette a földbirtoklás magántulajdoni formájának kialakulása, mely azután egyre inkább növelte a távolságot a „gazdag és szegény, a tulajdonos és nincstelen között”. Fényes Elek szerint Mezőkövesd 209 egész telkéből 19 volt nemesi. A Mezőkövesden élő kisnemeseknek ugyanolyan adózási kötelezettségeik voltak, mint a jobbágytelkek bérlőinek, egyedüli kiváltságuk az maradt, hogy peres ügyeikkel nem a városi elöljárósághoz, hanem a Diósgyőri Koronauradalomhoz kellett fordulniuk. 1851–52-ben kezdődött a tagosítás előkészítése, s végül 1877-ben vált le Mezőkövesd véglegesen a Koronauradalomról. A kedvezőtlen adottságú földek önmagukban nem biztosították a lakosság megélhetését, ezért az a legelőterületek fokozatos birtokbavételével igyekezett jövedelmét növelni. A népesség fokozatos emelkedése, valamint a környékbeli nagybirtokok a 19. század második felére gátat szabtak a további terjeszkedésnek. A kapitalizmus megerősödését a birtokviszonyok átalakulása mellett segítette még az országos heti vásárok tartásának engedélyezése 1854-ben, és Mezőkövesdnek a miskolc–hatvani vasútvonalba való bekapcsolódása 1869-ben. A lakosság létszámának folyamatos emelkedése, valamint a további földekhez jutás lehetetlensége a 19. század végére felgyorsította a földnélküli szegényparaszti réteg számának növekedését, s ennek következtében egyre nagyobb arányúvá vált az országon belüli, illetve országhatárokon túlra történő elvándorlás; kialakult, majd egyre nagyobb arányokat öltött az időszakos vándorlás intézménye, a summásság. A századforduló táján Mezőkövesd lakosságának 83%-a a mezőgazdaságból igyekezett/kényszerült megélni. A foglalkozások szerinti megoszlást az alábbi adatok érzékeltetik:
Mezőgazdaság és egyéb őstermelési ágak: 82,7%
Ipar (bányászattal, kohászattal): 8,8%
Kereskedelem, közlekedés, közszolgálat, szabad foglalkozások: 5,6%
Házi cselédek, napszámosok, egyéb: 2,9%
Mezőkövesd összlakossága az 1900-as népszámlálás adatai szerint 15 224 fő volt. Ebből az agrárnépesség 12 593 főt tett ki. A mezőgazdaságból élőknek több mint a fele nincstelen, nagyrészt summás, vándormunkás. A mezőgazdasági keresők 44%-a önálló birtokos, s közülük csak 930-nak van 10 kat. holdnál nagyobb földje, 413-an csak ennél kisebb területnek a birtokosai, amiből megélni önmagában nem lehet. A paraszti népesség egyértelmű túlsúlya mellett a 19. század elejétől fokozatosan jelennek meg – elsősorban a helyi igények kielégítésére – az iparral és kereskedelemmel foglalkozók, valamint a különböző értelmiségi foglalkozások képviselői. Az iparosok kisebb hányada volt tagja saját szakmája egri, miskolci vagy szikszói céhének, nagy részük kontár. Az iparosok és kereskedők legnagyobb részét nem az őslakosnak számító mezőkövesdiek adják, sok közöttük a bevándorló, ezeknek a foglalkozásoknak a képviselői többnyire a 18. század végétől egyre nagyobb számban megjelenő zsidók közül kerülnek ki.
Mezőkövesdet kedvező földrajzi fekvése, a városi kiváltságok megléte egy szűkebb terület gazdasági, kereskedelmi és kulturális központjává tette. A városkép is az urbanizálódás bizonyos jeleit mutatta. Fényes Elek minderről így számol be, számba véve a fontosabb épületeket: „… egy r. kath. derék templom sz. László király tiszteletére, egy kápolna, paplak, iskola, gyógyszertár, postahivatal, katonatiszti lak, kaszárnya, díszes városház, dombos helyen az országút mellett szárnyakra épített, kellemes kinézésű vendégfogadó, uradalmi pálinkaház s az országút mentében több csinos zsindelyfedelű magánépületek”. 1894-ben új iskola épült, 1901-ben megkezdte működését egy zsidó vállalkozó tulajdonában lévő nyomda, megjelennek a tőkés társulások különböző formái: a takarékpénztárak, a szövetkezetek és a részvénytársaságok. A 19. század végén–20. század elején fokozatosan jönnek létre a városban (amit ekkorra nagyközséggé minősítenek vissza) a különböző polgári intézmények, mint például az önkéntes tűzoltóegylet (1890), a polgári olvasókör (1899), a matyó dalárda (1904), a sportegyesületek (1914). 1911-ben nyitotta meg kapuit Mezőkövesden a királyi katolikus főgimnázium, melynek feladata kettős. Egyrészt állami polgári iskola hiányában biztosította a szaktudás megszerzésének lehetőségét, másrészt pedig igyekezett megfelelni az elitképzés elvárásainak is. A két háború közötti időszakban fontos feladata lett, hogy a helyi középréteg utánpótlását biztosítsa elsősorban a helyi lakosság soraiból, és lehetővé tegye a felemelkedést a cselédség, illetve a birtokos parasztság gyermekei számára. A valóságban a legszegényebb rétegek számára nyíltak meg legkevésbé a kapuk. A polgárosodás bizonyos elemei tehát együtt jelentkeztek a parasztság folyamatos elszegényedésével, s ezzel együtt a hagyományos paraszti életforma bizonyos sajátosságainak konzerválódásával. Felekezeti megoszlás tekintetében Mezőkövesd lakossága sokáig teljesen egységes volt. A katolikus vallásnak különösen nagy jelentősége volt a település lakóinak életében. Ez a vallás volt az, amely Mezőkövesd paraszti népességét elkülönítette a környék református lakosságától, s egyik meghatározója lett a híres népcsoport, a matyóság kialakulásának. A matyó elnevezés „nem-katolikus környezetben katolikusokra alkalmazott csúfolódó élű kifejezés lehetett. Több nemzedék óta azonban népcsoportnév, amit a mezőkövesdiek szívesen vállalnak”. A katolicizmus mint a „matyóság” egyik fontos kritériuma, nemcsak a környékbeli településektől különítette el határozottan Mezőkövesd paraszti népességét, hanem a városban megjelenő nem katolikus vallású lakosságtól is. A matyó – nem matyó elkülönítés tehát felekezeti és foglalkozásbeli eltéréseket is takar. A nem matyók közé tartoztak „a mesteremberek, kereskedők, értelmiségiek, a nem katolikus vallású beszármazottak”. Az 1870-ben újjáépített, a település főutcáján elhelyezkedő katolikus templom vasárnaponként a társadalmi élet egyik fontos központja is volt. Ilyenkor mindenki magára öltötte a híres matyó népviseletet, és úgy vonult az istentiszteletre. „A régi szokás nőknek, férfiaknak egyaránt kijelölte, hogy a templomhajó mely részében foglaljanak helyet. A férfiak öregebbjei a jobb oldali, a nők a bal oldali padokra ülnek rendesen, a menyecskék a két padsor közét foglalják el, a padok előtt jobbról a legények, balról az eladó lányok állnak, legelöl pedig, a templomszentély közelében az iskolás gyerekek helye van. A fiatal házasok egy része – kinek az öregek padjaiban hely már nem jutott – rendesen a chorusra szorul föl”. A templomi ülésrend ilyen meghatározott szabályai az 1950-es évekig többé-kevésbé fennmaradtak. A nem katolikusok és „nem matyók” között fontos szerepet játszott Mezőkövesd életében a zsidóság. Első megjelenésük a 18. század végére–19. század elejére tehető. 1850-ben megalakult a hitközség, 1853-ban imaházat és rituális fürdőt építettek, 1888-tól pedig már a zsidó közösség saját iskolával is rendelkezett. 1900 és 1941 között 500-ról mintegy 900 főre emelkedett a zsidó népesség száma, ami az összlakosság 4%-át jelentette. A zsidó lakosság elsősorban kereskedelemmel foglalkozott, de nagy számban kerültek ki közülük ügyvédek, orvosok is. A két világháború közötti időszakban elsősorban Mezőkövesd főutcáján laktak, mobil, gyorsan polgárosodó réteget alkottak, s jelentős szerepet töltöttek be Mezőkövesd gazdasági életében.
A már említett kettősség, a polgárosodásra utaló jegyek, valamint a paraszti életforma konzerválódása Mezőkövesd külső arculatán is jól érzékelhető. Ha a főutcáról letérünk – s ez még napjainkban is nagyrészt igaz –, teljes egészében falusias kép tárul szemünk elé: zegzugos, szűk utcák, szűk udvarok, kicsiny, üstökös házak. Mezőkövesd a kertes településtípusok sorába tartozott. A település belső részében helyezkedtek el a házak gazdasági melléképületek nélkül, s a belső magot övezték a gazdasági udvarok, a „kertek”, istállóval. Herkely Károly, a mezőkövesdi matyóság híres kutatója a hadas település nyomait mutatta ki. Így ír ezekről: „Vannak külön telken élő olyan egynevű családok, melyek leszármazás révén ugyanazon rokonsághoz, hadhoz tartozóknak vallják magukat. Az ily nemzetség, had a faluban megszállt egy területet, ott árokkal, vízmosásokkal és egyéb természetes határral elhatárolták magukat egymástól. Az ilyen területen belül a szaporodó had rendszertelenül épített, ebből eredt a sok zsákutca, kutyaszorító, köz, ami olyan rendszertelenné teszi a települést. A zugok, szegek lakói tehát ősi soron rokonok. A hadak szaporodás révén elszármaztak más tizedbe is, az ősi szálláshelyen azonban mégis nagyobb tömegben laknak. Igen gyakran egy utcában lakik a had, ilyenkor a falusi közösség tájékozódása is ehhez igazodik »ott lakik a Csirmaz soron, Márton soron«”. A palócokéval sok közös vonást mutató matyó nagycsaládban, ami általában a telkes gazdákra volt jellemző, három nemzedék élt együtt. A család feje, a gazda a legidősebb férfi volt. Feladata volt a munka családon belüli szétosztása, s a család vagyonával is ő rendelkezett. Jogköre fia jövendőbeli feleségének kiválasztására is kiterjedt. Felesége, a gazdasszony a háztartást vezette. A nagycsaládhoz a fiúkon, menyeken, legényeken, lányokon és gyerekeken kívül a szolgák is hozzátartoztak, akik általában zsellércsaládok gyermekeiből kerültek ki. A hadakat alkotó nagycsaládok egyrészt szoros munkakapcsolatban álltak egymással, nagyobb mezőgazdasági munkáknál egymás segítségére voltak, s szétválásuk után is elsősorban egymásnak adhattak el földet. Az egyes hadak tagjai a meghatározó gazdasági kapcsolatokon túl, az emberélet fordulóinak alkalmával is összegyűltek, ezzel is erősítve a hadon belüli összetartást. A társadalom horizontális tagolódásának egyik mezőkövesdi sajátossága volt – talán a hadas településszerkezet bizonyos elemeinek tovább éléseként is – az utcák szerinti szerveződés. Ezek az utcák szinte önálló kis falvakat alkottak, ahol mindenki jól ismerte egymást, a különböző korosztályok utcák szerint jártak a templomba, utcák szerint váltották egymást a Mária-lányok. Egy-egy utcán belül az újabb kutatások további kisközösségek meglétét bizonyították, amelyek jól ismerik egymás családi problémáit, sok tevékenységet együtt végeznek (leginkább a kézimunkát), s kölcsönösen igyekeznek egymás segítségére lenni. Az utcáknak a házasságkötések alkalmával is volt jelentőségük. Istvánffy Gyula írja: „…a hagyományos szokás hajdan annyira szeparálta egyik utczabeli legénységet a másiktól, hogy még nősülniök is csak a saját utczájukból lehetett… Ma már azonban a szokásjog emelte ezen korlátok egy részét a matyó nép maga ledöntötte…”. Mindenesetre a fiataloknak sokáig nem nagyon volt lehetőségük arra, hogy maguk válasszanak házastársat, ezt a szülők tették meg helyettük. Éppen ezért a következő mondás járta:
„– Hallod-e Matyi, megházasodtá’?
– Meg e? Hát oszt’ kit veszek el?”.
Általában az volt a szokás, hogy a lányok mentek férjük szüleinek házához, az azonnali külön költözésre csak ritkán volt lehetőség.
Mezőkövesd matyóságát a szinte teljes endogámia jellemezte, még a summásság fénykorában is ritkán fordult elő, hogy máshonnan hoztak volna házastársat.
A 19. század végétől a mezőkövesdi matyótársadalom a megélhetésért való keserves küzdelemnek két stratégiáját dolgozta ki. Az egyik a summásság intézménye. A summások elsősorban a föld nélküli zsellérek közül kerültek ki, a gazdacsaládok gyermekei csak abban az esetben álltak summásnak, ha a családban nagyon sok volt a gyerek. A summás munkavállalás a 19. század végén kezdődött; 1893–1894-ből származnak az első adatok, 1904-ben 3779, 1913-ban pedig 4374 mezőkövesdi szegődött el. A summás munkavállalás virágkorát a két világháború közötti időszakban élte, minden évben – egyre nagyobb számban – több ezer fő töltött távol fél esztendőt otthonától. Bár a summásság előzményeinek tekinthetők a közeli szőlőbirtokokon vállalt napszámosmunkák vagy az aratás az Alföldön a 19. század első felében, ez mégis új munkaszervezeti formát jelent, hátterében a nagybirtok átalakuló termelési struktúrájával, a munkaigényes kapásnövények megjelenésével. A nagybirtokokon addig dolgozó cselédeket, béreseket, arató- és cséplőbandákat – a munkaerő-szükséglet megnövekedése következtében – váltották fel az általában hat hónapra szerződő summáscsoportok. 1941-ben Mezőkövesd lakosságának mintegy fele volt summás vagy annak családtagja. A summás munkavállalásnak azután a második világháború vetett véget. A summás munkára szerveződő csoportok általában rokonsági alapon jöttek létre, itt is tanúi lehetünk tehát a vérségi kötelékek és a gazdasági érdekek összefonódásának. A bandatagok a szomszédságból, rokonságból kerültek ki, s szerveződésükben lehetőleg igyekeztek a mezőkövesdi szokásrendet követni. A migrációnak ez a sajátos formája fennállásának 70 éve alatt igen sokat változott. Talán a summáslét szezonjellege volt az, ami megóvta a mezőkövesdieket attól, hogy teljesen feloldódjanak a nagybirtokok cselédségének kiszolgáltatott és bizonytalanabb sorsú életében. Bár otthoni tárgyaiknak csak egy töredékét vihették magukkal, mégis megpróbáltak valamiféle otthont teremteni a hodályban, apró kis tárgyakkal igyekeztek elviselhetőbbé tenni a meglehetősen mostoha környezetet. S ezenkívül magukkal vitték világképüket, szokás- és gondolkodásmódjukat, amit megpróbáltak az idegenben is érvényesíteni. Ebben az izolációban is kísérletet tettek – úgy tűnik, sikerrel – a mezőkövesdi hagyományos életforma továbbvitelére, megőrzésére. Különös sajátosság az, hogy a mezőkövesdi summások, miközben kilépnek a paraszti életforma kereteiből, a kapitalista kor bérmunkásaivá válnak, mintegy ellensúlyként igyekeznek megőrizni, sőt megerősíteni „matyóságukat”, illetve a matyóság jellemzőnek tartott jegyeit. A másik stratégia, amely közel sem érintette a lakosság ilyen jelentékeny részét, az a Mezőkövesdről való kitelepülés és az országból való ideiglenes vagy tartós kivándorlás volt. A megélhetést nem találók egy csoporja már az 1830-as években Csanád és Arad megyébe vándorolt, később az 1920-as években Fejér megyében próbáltak szerencsét, 1945 után pedig többen költöztek el a Dunántúl különböző részeire és Budapest környékére. Mezőkövesd az északkelet-magyarországi kivándorló régió szélén feküdt, s viszonylag sokan menekültek a megélhetési nehézségek elől szerencsét próbálni – elsősorban Amerikába. Többségük azonban néhány év után visszatért, s ott keresett pénzével igyekezett családja számára kedvezőbb lehetőségeket teremteni.
Végül a híres mezőkövesdi matyó népművészet – amely valójában csupán a 19. század végén formálódott ki – társadalmi vonatkozásairól kell még néhány szót ejteni. A népművészet – a summásság mellett – fokozatosan vált kiegészítő megélhetési forrássá. A 20. század elejétől az ország különböző részein is egyre ismertebbé és keresettebbé váltak a híres mezőkövesdi hímzések. A lányok, asszonyok rajzolták, hímezték a terítőket, hogy azután a rajtuk keresett pénzen megvásárolhassák maguknak a ruhadarabjaik elkészítéséhez szükséges anyagokat, kiegészítőket. Ahhoz a viselethez, amely az egyik legpompásabb, legpazarlóbb magyar parasztviselet volt, azzal a jelentős ellentmondással, hogy mindez a legsúlyosabb szegénységgel járt együtt. A viseletnek társadalmi rangjelző szerepe volt, a kövesdiek pontosan meg tudták határozni a viselet alapján egymás társadalmi hovatartozását. A már említett zsidó kereskedőknek nagy szerepük volt a mezőkövesdi kézimunka elterjesztésében. A két világháború között egyrészt ők árulták a szükséges alapanyagokat, megrendelték a varróasszonyoktól a munkát, majd a közvetítő kereskedelmet is ők folytatták le. A matyó népművészet tehát, amely egyrészt – elsősorban a viselet révén – belső igényeket elégített ki, másrészt – a külső piacok belépésével – jelentős kereskedelmi célokat szolgált, ily módon fonta össze Mezőkövesd paraszti és zsidó népességét. A matyóknak és a zsidóknak egyaránt fontos megélhetési forrásul szolgált a 20. század első évtizedétől a második világháborúig. A zsidó kereskedők felismerték a kézimunka-kereskedelemben rejlő lehetőségeket, felkarolták, széles körben ismertté tették a mezőkövesdi hímzést, mely időközben valamelyest hozzá is igazodott a vásárlóközönség igényeihez. A változásokat a helyi értelmiségi és tisztviselői réteg kézimunka-kereskedelembe való bekapcsolódása is elősegítette. Ez a beavatkozás nemcsak a színeken, motívumokon változtatott – újabb és újabb piacokat teremtve –, hanem olyan tárgyakat is bevont a „népművészet” körébe, amelyek korábban egyáltalán nem tartoztak bele. Kialakult a hímző asszonyok kettős tudata: különbséget tettek a megrendelésre és a maguk számára készülő darabok között. Nemcsak külső erők szabályozták, változtatták azonban a mezőkövesdi kézimunkát, jelentős varró egyéniségek is szerepet játszottak ezek kialakításában. Az „író” asszonyok – akik közül Kis Jankó Bori volt a legismertebb a 20. század elején – saját tehetségük, ízlésük szerint formálták a matyó népművészet színvilágát, mintázatát.
/Kis Jankó Bori, Gáspár Mártonné Molnár Borbála (Mezőkövesd, 1876–Mezőkövesd, 1954): mintaíró és hímzőasszony. A népművészet mestere (1953). Szűcsmester nagyapja, Nagy János ragadványnevét viselte. Az előrajzolás és a hímzés tudását családi hagyományként tanulta. A századfordulótól dolgozott megrendelésre, és a mezőkövesdi hímzések egyik legjelentősebb továbbfejlesztője lett. Nagy rajztehetsége, gyors és biztos vonalvezetése a surcok, férfiingek, lepedővégek stb. mintáinak előrajzolásában bontakozott ki leginkább. Díszesebbé, színesebbé és motívumkincsében gazdagabbá tette a mezőkövesdi hímzést. Halála után lakóházát emlékmúzeummá rendezték be. 1963-tól a Népi Iparművészeti Tanács és a Borsod megyei Tanács VB évenként Kis Jankó Bori-díjjal jutalmazza az ország legjobb hímzőasszonyait. – Irod. Dajaszászyné Dietz Vilma: Adatok a matyó íróasszonyok életéhez (Ethn., 1952); Molnár László: K. J. B. (Mezőkövesd, 1962)./
Láttuk tehát, hogy a matyó elnevezés különböző társadalmi csoportokat, rétegeket takar. Egy olyan erősen rétegzett társadalmat, amelyet a „matyó népművészet” látszólagos egységgé kovácsolt, ugyanakkor azonban kifejezte a különbségeket is. A „matyó kultúrát” felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta kísérletet a valaha egységes parasztság magatartásformáinak, jelképrendszerének továbbörökítésére. A parasztság fölbomlását, az ezen életformának és kereteinek széttörését szükségesnek ítélők számára a mezőkövesdi cifra, csillogó népművészet beteges jelenségnek hatott. A benne élők számára azonban „nem tagadható, hogy a köznapoknak és ünnepeknek ez a matyó stílusban, közös hagyomány, közös divat szerint történő megformálása, kiszínezése emberi kielégülést, boldogságot szerzett”.

Irod. Fügedi Márta: A matyó lakodalom néprajzi látványossággá válása (Ethn., 1989); Györffy István: Matyó népviselet (Bp. 1956); Herkely Károly: A mezőkövesdi matyó nép élete (Bp., 1939); Istvánffy Gyula: A borsodi matyó nép élete (Ethn, 1896); Sárközi Zoltán – Sándor István szerk.: Mezőkövesd város monográfiája (Mezőkövesd, 1973); Szabó Zoltán: A tardi helyzet – Cifra nyomorúság (Bp., 1986).

12.5. A Felföld keleti részének néprajzi csoportjai

Gömör (Gömörország).
A Bükk hegység és a Gömör-Szepesi-Érchegység között elterülő hatalmas hegyi medence. Északi részét magas erdős hegyek, középső és déli részét dombvidékek alkotják, amelyeket a Sajó és a Rima, ill. mellékvizeik (Balog-, Murány-, Csetneki-patak, Túróc, Gortva stb.) tagolnak, tesznek változatos domborzatúvá. A magyarok a kora Árpád-korban a medence déli lankásabb területét, a folyók és patakok lapályát szállták meg, és a 13. sz. végére viszonylag sűrűn betelepült aprófalvas tájjá alakították. Az északi és középső részek még a középkor vége felé is gyéren lakott, nagy erdőségekkel borított vidékek voltak. A 14–15. sz.-ban az É-i és Ny-i részeken megnőtt a szlovák lakosság aránya. A vasércben és más nemes ásványokban gazdag lelőhelyek mellett kialakult bányavárosokba jelentékeny német alapréteg települt (Rozsnyó, Dobsina, Nagyrőce, Csetnek, Jolsva). A 16. sz. folyamán telepítették be ruszin (ukrán) telepesekkel Gömör legészakibb részét, a természetföldrajzilag és néprajzilag különálló Garam-forrásvidéket. A települések és a népesség szerves fejlődését először a 15. sz. második felének huszita háborúi zavarták meg nagyobb mértékben. A 16. sz. második felében Gömör déli és nyugati vidékei fokozatosan török hódoltság alá kerültek, ami a lakosság megritkulását és számos falu eltűnését vonta maga után. Sokat szenvedett népe a Thököly- és Rákóczi-szabadságharc háborúitól is, de aprófalvas településszerkezete lényegében nem változott, lakosságának folytonossága nem tört meg. A 18. sz. derekától állandósult magyar–szlovák nyelvhatár Gömört két, majdnem teljesen homogén nemzetiségű népterületre osztotta. keleten és délen magyarok, északon és nyugaton szlovákok laktak. A ruszinok elszlovákosodtak, a németek egy része szlovákká, más része magyarrá lett. A 20. sz. elején Gömörben mindössze egy helységben, Dobsinán éltek németek (az ún. bulénerek). A ma Gömörnek nevezett nagytájba beleértik nemcsak a történeti Gömör vármegyét, hanem az egykori Kishont vármegyét, a terület nyugati, északnyugati részét is, amely 1802-ig önálló közigazgatási egység volt. Gömör nevezetes kisebb tája a délnyugaton fekvő Medvesalja. A Medvesalja a Medves-hegység mellett fekvő településcsoport Salgótarján és Fülek keleti szomszédságában, Nógrád megye és az egykori Gömör megye területén, a Zagyva forrásvidékén és mellékpatakjainak mentén. Lakossága római katolikus, magyar. Archaikus kultúrájú, hagyományőrző népe az utóbbi évtizedekben növekvő arányban kapcsolódott be a környék szénbányáinak munkájába vagy keresett munkaalkalmat a szomszédos nagyipari üzemekben. Noha a kétlakiság, az ingázás általánosan jellemzővé vált, a legutóbbi időkig a hagyományos életmód és kultúra külső jelei, mint pl. a viselet eleven maradt. Nevezetes községei: Ajnácskő, Óbást, Egyházasbást. A gömöri tájon, az egyes folyók és patakok völgyeit is általában néprajzi egységként említi a kutatás: pl. Rozsnyótól keletre a Csermosnya völgye, a Sajó völgye, a Túróc völgye (Tornaljától északra), a Balog völgye, a Száraz völgy (Keleméri és Szuha patakok mente) stb. Gömör magyar lakosságát a néprajzi szakirodalom általában palócoknak nevezi. A Heves, Nógrád, Borsod felé eső vidéken élőket barkóknak hívják. A barkó elnevezés egyben római katolikus vallási megkülönböztetést is jelent az innen keletre és északra élő református magyarokkal szemben. A szlovákság jelentős része evangélikus vallású. A magyar települések sorában csupán néhány ev. akad (pl. Sajógömör, Gömörpanyit, Lőkösháza). A református magyarok között külön színt képvisel az egykori kisnemesi falvak népe (pl. Felsővály, Bikkszeg, Gömörmihályfalva, Nemesradnót, Hubó, Hét stb.). Gömör magyar lakossága évszázadok óta hagyományosan földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik. Az állattartásban a közelmúltig nagyobb jelentősége volt a juhászatnak. Nevezetes iparágként virágzott a kiváló minőségű vasasagyagra épülő fazekasság (gömöri kerámia). A bányavárosokban virágzó kisvasipar a 19. sz.-ban erőteljesen visszafejlődött. A bányász- és iparoshelységek többsége elvesztette jelentőségét. Ma Gömör Szlovákia kevéssé iparosított tájai közé tartozik. A Magyarországhoz eső DK-i sáv lakossága az ózdi iparvidéken talált munkát. A vasúthálózat kiépülésével visszafejlődött Gömör és a korábbi századokra jellemző távolsági fuvarozás is, amely elsősorban a vasáruk kereskedelmi forgalmát biztosította. Gömör hagyományos közigazgatási, kulturális és vásáros központjai Rozsnyó, a legnagyobb múltú bányaváros és Rimaszombat, amelynek jelentős szabadalmas és mezővárosi hagyományai vannak. Mérsékeltebb vonzókörű központok voltak a mezővárosi jellegű Tornaalja, Rimaszécs, és Pelsőc. Gömör néprajzilag viszonylag kevésbé föltárt vidék.
Az anyagi kultúra két területe kutatott igazán.

• A gömöri ácsolt láda: a történelmi Gömör megyében készült ácsolt menyasszonyi láda és gabonás-, ill. lisztesszuszék összefoglaló elnevezése, mint típusmegjelölés elsősorban az előbbire vonatkoztatva. Az egykori Mo.-on a gömöri bükkerdő övezetben voltak az ácsolt láda előállításának legnagyobb központjai, némely háziiparos község (Babarét, Kiéte, Fillér, Kisrőce) egész lakossága úgyszólván csak ezzel foglalkozott. A gömöri ácsolt ládát szétszedett állapotban vitték eladásra más kisebb fatárgyakkal, kosarakkal egyetemben a szomszédos fuvarosfalvak lakói. Egyrészt a felföldi falvakban házaltak vele, főként a tőlük délre fekvő vidéken, másrészt vásárokon értékesítették a gömöri ácsolt ládát, a környéken is, de méginkább az egész Alföldön. Itt az árusítás főbb határállomásai: Tokaj, Debrecen, Nagyvárad, Arad, Hódmezővásárhely, Baja. Az asztalosbútor hatására a 19. sz. derekára az alföldi piacok megszűntek, míg a Felföldön az asztalos készítésű láda mellett is megmaradt a kelengyebútornak a fehér ruha számára, egészen az I. világháborúig; innen a szakirodalomban a palóc szuszék elnevezés. A kelengyés gömöri ácsolt láda jellegzetes formája a 18. sz. elejére már kialakult. Ezt a módosulást az alkalmas vaskos fatörzsek fogyása indította el, minek következtében mind keskenyebb deszkából, egyre magasabb, hosszú lábakon álló ládatestek épültek (kb. 100–120 cm-ig). Hatására a vésett, mértanias díszítés is fokozatosan keskeny sorokra bomlott. A régies díszítőelemek között a menyasszonyi gömöri ácsolt ládákon gyakori a többnyire ég felé emelt karú, geometrizált emberábrázolás. Az ornamentikát korábban növényi festés egészítette ki: vörösített alapon feketére színezett motívumok. A 19. sz. folyamán a festés elmaradt, és legfeljebb az alap kapott füstölést, hogy jobban érvényre jusson a díszítmény vonalrendszere, az elaprózott díszítőelemekből összetett változatos, csipkeszerű kompozíció. A századfordulón a növényi motívumok is megjelentek, ágak, bimbók, ill. esetenként a kehely, kereszt, óra képe. A gabonatartó gömöri ácsolt ládán általában nem volt díszítés, de a kiemelhető oldaldeszkák visszahelyezésének elősegítésére a deszkák végeibe eltérően alakított kis díszítőelemek kerültek.
• A gömöri kerámia kezdetei a középkorig nyúlnak, s minden korai, jelentősebb földrajzi leírás említi. Előállításának helyei elsősorban Melléte, Gice, Lice, Ozsgyán, Rimaszombat, Süvéte, Zsaluzsány helységek voltak; mestereinek társadalmi helyzetére a félig paraszti, félig iparos sor volt a jellemző. A Gömörből származó edényeknek két nagy csoportja van: a tűzálló főző-sütő edények és a nem tűzálló agyagból készült, főleg tárolásra és étkezési célokra használható edények. A tűzálló edények legjelentősebb csoportja a fazék, a lábas és a lábas serpenyő vagy a lábas lábas Rimaszombatban, váltakozó színekben, barna, sárga és zöld mázzal bevonva készültek. Jellemző termék továbbá a korongolt, majd kettévágott tepsi, a víz hordására és tárolására szolgáló mázas és mázatlan korsók és kanták. A mázatlanokat azonban belül mindig mázolták, kívül pedig vörös vagy barna földfestékkel, egyszerű vonalas, geometrikus díszítménnyel látták el. A mázas korsóknak és kantáknak legarchaikusabb darabjai zöld mázasak és a felületre füzérszerűen vagy elszórtan agyagkorongra nyomott rozettával díszítettek. Igen dekoratívok azok a víztároló edények, amelyeknek külső felületét váltakozó ritmusban barna, sárga és zöld mázzal, függőlegesen, széles sávokban öntöttek le. A gömöri kerámia legnagyobb piaca az Alföld volt, de ismerték és használták Abaújban, Sárosban, Zemplénben, Borsodban, Hevesben, Szabolcsban, Bihar, Szolnok, Ung, Bereg és Pest megyében is. Az ország határain túl, Dél-Lengyelországban, Csehországban is kedvelték.

Irod. Hunfalvy János: Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása (Pest, 1867); Komoróczy Miklós: Gömör és Kishont vármegye népe Gömör és Kishont vármegyék monográfiája, Bp., é. n.); Ila Bálint: Gömör megye. A települések története 1773-ig (I–IV., Bp., 1944–1976); Ág Tibor: Édesanyám rózsafája (Pozsony, 1974); Szanyi Mária: Adatok a gömöri népi fazekassághoz (Irodalmi Szle, 1977).

Tokaj-Hegyalja

Az egykori Abaúj és Zemplén m.-k területén kialakult termelési táj az Eperjes-Tokaji-hegylánc délnyugati, déli, délkeleti szegélyterületén. A 16. sz. derekán a szerémségi borvidék pusztulását követően fellendülő borkivitele révén kedvező gazdasági, társadalmi fejlődése a szőlőtermelésben érdekelt településeit az újkor folyamán a középkori hagyományokra alapozva meglehetősen egységes arculatúvá tette. Előnyös helyzete révén a 16–17. sz. folyamán, noha az allódiumok befolyása növekvő volt, s az erdélyi fejedelemség függetlenségi harcai és a kurucok szabadságmozgalma területeit gyakran érintették, a Tokaj-Hegyalja hazánkban egyedülállóan virágtő kultúrtájjá vált. Ennek is köszönhető, hogy a népi műveltségre nagy hatást gyakorló, de az egész irodalmi nyelvünket alapvetően formáló északkelet-magyarországi protestáns (református) kultúra központja Sárospatakon alakult ki. A mezővárosi parasztpolgár fejlődés egész településláncolatban bontakozott ki a területén (Szerencs, Tállya, Mád, Tarcal, Tokaj, Abaújszántó, Erdőbénye, Tolcsva, Bodrogkeresztúr, Sárospatak, Sátoraljaújhely). A 17–18. sz.-ban kárpáti ukránok (ruszinok) (pl. Sárospatak–Hunstác) és németek (Hercegkút, Károlyfalva) telepedtek le. A lakosság összetétele azonban alapvetően magyar maradt. Bár a 18–19. sz.-ban meghatározó szerepűvé vált a nagybirtok, a mezővárosi parasztság hagyománya, kultúrája kontinuusan öröklődött korunkra. A 17. sz.-tól a szőlőtermesztés és borkészítés bizonyos eltérő műveletei szerint a Tolcsvától északra eső területet Felső-, a délre fekvőt Alsó-Hegyaljának kezdték nevezni. A Tokaj-Hegyalja területének pontos földrajzi határait a borminőség védelmében a 18. sz.-ban törvénybe rögzítették. A történeti táj kereteibe kell számítani a Szerencsi-hegység településeit, valamint az 1918 után Csehszlovákiához csatolt Zempléni-dombsor DNy-i részén fekvő községeket.

Irod. Bakos József: Bodrogköz, Hegyalja és Hegyköz táj- és néprajzi irodalma (I. rész, Sárospatak, 1947); Bakos József: Tokajhegyalja és bortermelése néprajzi, hely-, gazdaság- és művelődéstörténeti irodalma (Sárospatak, 1957); Bodó Sándor: Tokaj-Hegyalja, egy minőségi borvidék körülhatárolása (Ethn., 1979); Makkai László: Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában (Tanulmányok Zemplén megye XV–XVIII. századi agrártörténetéből, Bp., 1966); Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században, különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira (Agrártört. Tanulm., szerk. Szabó István, Bp., 1960).