7. AZ ÉSZAK-DUNÁNTÚL NÉPRAJZI CSOPORTJAIA Balaton északi partján emelkedő, a Bakony déli előterét képező hegy- és dombvidék irodalmi eredetű neve. A honfoglalás óta sűrűn megtelepült magyar lakosságú táj jelentős, jó részben paraszti birtoklású történeti borvidékkel. A Bakonyra jellemző összefüggő erdők helyét itt nagy múltú szőlők és gyümölcsösök foglalják el. A török hódoltság alatt megfogyatkozott népességét elsősorban magyar és kisebb részben német telepesek egészítették ki, az utóbbiak egy része a Bakony területéről másodlagosan települt át a 18. sz. második felében. A Balaton-felvidéken jelentős számú kisnemesi eredetű paraszti lakosság él, amelyet fejlett, polgárosult népi kultúra jellemez. Ennek egyik legfőbb területe az építkezés és a lakáskultúra. Az ún. uriális stílust kedvelték a terület kulturális arculatát jellegzetesen alakító kisnemesi közösségek. A 19. században ez harmónikus külsejű lakóház-típussal járt együtt, emlyet az ívelt oszlopos tornác, a művészi vakolatdíszekkel ékesített oromfal és a kőépítkezés jellemez. Kisnemezis ízlést idéznak a 18-19. században készült, jórészt pásztorok által faragott székek és fesettt bútorok is. A szőlőhegyek képét a történeti stílusok formálták (barokk, copf, klasszicista), melynek emlékei a műeméki jelentőségű présházak. A balatoni borok hírneve más jeles történeti borvidékekhez képest (pl. Szerémség vagy Tokaj-Hegyalja) jóval később, csupán a 18. században kezdett emelkedni és a 19. század első felében, derekán érte el tetőpontját. A kései fejlődés egyik oka a kedvezőtlen közlekedésföldrajzi helyzet, valamint az a tény, hogy nemhogy jelentékenyebb bortermelő város nem alakult ki, de erőteljesebb kései mezővárosi fejlődés sem ment végbe területén. A többségükben apró helységek a 19. század utolsó harmadában sorra elvesztették státusukat, majd a filoxéra pusztítása is visszavetette fejlődésüket. Legfeljebb a szerencsésen kiemelkedő Tapolcát említhetjük kivételként. Viszonylag nyílt fekvésével, közlekedési csomópont voltával magyarázható, hogy kisebb jelentőségű terménygyűjtő központként városias településsé vált. A Balaton-felvidék déli felét változó kiterjedésben a Balaton-mellék részeként tárgyalják némely szakirodalmi források. A Balaton és a Kis-Balaton szűkebb környezetét némely források változó kiterjedésben Balaton-mellék megnevezéssel tárgyalják. Mind természeti, mind gazdasági-földrajzi, mind történeti-néprajzi vonatkozásban heterogén együttes, részei a szomszédos tájak szerves tartozékai. A Balaton-mellék fogalmának fenntartását elsősorban idegenforgalmi szempontok indokolják. A Balaton vize a két part népi kultúrájában nem jelentett éles határt. A két part között a szántódi réven és télen a tó jegén termékcsere folyt. Somogyból szívesen szállítottak gabonát a jó árral kecsegtető veszprémi piacra. Az északi part elsősorban borát árusította. Az anyakönyvek szerint a házassági kapcsolatok is átnyúltak a túlpartra. A Balaton víze hagyományosan, a turizmus kiépüléséig, nem sokban befolyásolta a lakosság életét. A Balaton halászata ugyan számos archaikus fogási módot és eszközt őrzött meg, de kicsiny embercsoportot érintett egyszerre. Irod. Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül (I–II., Bp., 1901); Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Vajkai Aurél: Balatonmellék (részletes irodalommal, Bp., 1964). A Dunántúli-középhegység legnagyobb hegycsoportjának és közvetlen környékének tájneve. A Bakony jellegzetes példája a földrajzi okok miatt néprajzi keretbe fogható vidékeknek. A történeti megyerendszerben Veszprém és Zala megyék és kis részben Fejér megye területére esett, ma Veszprém és Fejér megyéhez tartozik. A Móri-völgytől a Tapolcai-medencéig tart. Északi része a Magas-Bakony vagy Öreg-Bakony, déli, a Balaton melletti előtere a Balaton-felvidék. Északi, északnyugatii előtere a Bakonyalja. A hegység neve a korábban közszóként élt, ma csak tájnyelvben fordul elő, mely az erdő jelentésű bakonyból származik. Noha a Bakony betelepülése a honfoglalás korától megindult, összefüggő, zárt területein a természetes táj a 19. sz. végéig háborítatlanul fennmaradt. Középhegységi és dombsági tájait évszázadokon át sűrű erdőségek borították, melyeket csak a 18. századtól ritkítottak meg olyannyira, hogy az egykori összefüggő erdőtakaró kisebb darabokra szakadozott. Részint új, gyakran nem magyar jövevényekből telepített irtványtelepek is keletkeztek. Népessége gazdálkodásában, különösen állattartásában, társadalmi életében számos archaikus vonás megőrződött. A népi kultúrára jellemző zártság oka, hogy a szűkebben vett Bakonyt majdnekm teljesen elkerülték a főközlekedési utak, délről pedig a Balaton határolta, így Veszprémen kívűl jelentékenyebb városi település nem alakult ki belsejében. De Veszprém, a püspöki székhely sem mondható a nagytáj egyetlen vásáros, igazgatási, gazdasági, kulturálios központjának. Több, a Bakony határain kívül eső város, Pápa, Székesfehérvár, sőt Győr, Komárom és Tata is vonzást gyakorolt a közelségben fekvő bakonyi településekre. A terület igazgatási szempontból mindig is több vármegye között oszlott meg. A táj középkori lakossága erősen elpusztult. A 18. század során a visszaköltöző magyarságon kívül jelentősebb számú németet, szlovákot telepítettek a Bakonyba. Erdőségei hasznosítása révén országos hírű üveghuták működtek területén, és számos helyen (Bakonybél, Szentgál, Pénzeskút, Úrkút, Csesznek, Borzavár, Bakonycsernye, Bakonyszentkirály) szerszámkészítő paraszti-specialista központ alakult ki (gereblye-, favilla-, talicska- stb. készítés). A fából készített háziipari termékek egy része még a Balkánra is eljutott. A Bakony falvainak jelentős haszna származott az erdei gyűjtögetésből és legeltetésből is. Az erdőhöz kapcsolódó foglalkozások elsősorban az északi és a középső bakonyi tájak településeit jellemezték. (A Dél-Bakonyt a 20. században a szakirodalom „Balaton-felvidék” elnevezés alatt külön tárgyalja.) Különösen a bakonyi pásztorkodáshoz kapcsolódó állattartás és díszítőművészet feltárt a néprajzi szakirodalomban. A Bakony erdeje régtől fogva alkalmas volt az állattartásra, makkot termő fáival kedvezőbb volt a disznó, mint más állat takarmányozására. Már a korai vaskori sírokból malaccsontok kerültek elő. A 11. sz.-ból okleveles adatok szólnak a bakonyi disznótartásról, juhászatról. A bakonyi állattartásra a nagy egyházi és világi uradalmak mindenkor befolyással voltak, annak fejlődését irányították, így a népi pásztorkodás hamar átvette a gazdasági élet újításait. De ugyanakkor a pásztor megtarthatta, sőt gyakorolhatta hagyományos eljárásait. A 16–17. sz.-beli összeírások több községnél feljegyezték, hogy legelőjük az erdőben van. A rideg tartásnál a Bakonyban régebben az állatok egy részét télen kint az erdőben aklokban, ólakban tartották. Tájfajtája volt a bakonyi disznó, sovány, nagy sörtéjű, a vaddisznóhoz hasonló vad természetű állat, a hazai vaddisznó megszelídítéséből keletkezett, de már régóta balkáni sertésfajokkal keveredett. A múlt században évente kb. 150 000 darab disznót teleltettek ki az erdőben, a makkon meghizlalták (makkoltatás), s így hajtották tovább nyugat felé. A bakonyi juhtartás a 19. század elején kezdett elterjedni nagyobb mértékben, új tájfajta, a merinói jelent meg a nagybirtok közvetítésével, s ez az egész juhászatot átalakította. Lovat elsősorban az uradalmak tartottak. A kecskét a 18. sz.-tól erdővédelmi okokból tiltották. A múlt század második felében a gabonakonjunktúra hatására a földművelés az állattartás rovására terjeszkedett. A legutóbbi időkben az állatok egyik részét tavasszal hajtják ki, és e rész késő őszig kinn marad az erdőben, a legelőkön. Delelésre ágakból, deszkából készített kerítésbe (esztrenga), éjjelre lábakon álló, szalmával fedett fészerbe zárják. Az állatok másik részét naponta hajtja ki a pásztor. A pásztorok a múltban külön rendet képviseltek, a helybeli gazdaréteggel társadalmilag nem keveredtek. A pásztorok rangsorában a juhászok álltak elöl. A régi bakonyi pásztorviselet eltért a később itt lakó, javarészt kisnemesi lakosság viseletétől. Egy múlt század eleji leírás szerint a bakonyi kanászbojtár ünneplőben patyolat ingben, gatyában, selyem lajbiban, kivarrott csizmában, cifraszűrben járt. Milfajt Ferenc bakonyi betyárnak 1836-ban készült képe szerint cilinderszerű kalapja, hímzett bőrmellese, hosszú bő gatyája, cifraszűre volt. Haja hosszú, elöl két varkocsba fonva. A dunántúli kanászszűr a többi magyar szűrnél jóval rövidebb (bakonyi cifraszűr). Általában tilalmazták a cifraszűrt, a zsellérek, pásztorok cifra ruházkodását. 1815-ben megtiltották a veressel kivarrt cifraszűrök hordását, a nagy karimájú kalapot. Hidegben a szűr alatt még báránybőr ujjatlan mellest, bőrködmönt, bőrnadrágot is viselhettek. Az ünneplő szűrön kívül volt hétköznapra szánt viselő szűrük kisebb gallérral. Valószínű, hogy a pásztor díszes öltözete csak az ünneplőre volt érvényes, munkára, terelésre egyszerűbb ruhát vettek föl (így pl. bocskort is). A Bach-korszakban divatos nyakravalót a juhászok tartották fenn. A pásztor felszereléséhez tartozott oldaltarisznyája és a botja. A kanásznak volt baltája (kanászbalta), a gulyás, csordás gömbölyű végű görcsös furkósbottal jár. A bot végén tüskeirtó vas is lehetett. A juhász kampósbotot hordott. A számadó juhásznak sárgaréz kampó volt a jelvénye, dísze. A kampósbottal a juhász nemcsak a birkát fogta ki a falkából, hanem a botot kézbe fogva, lába közé véve, hátul azt megtámasztva, guggoló helyzetben üldögélt rajta. A mai kanász karikás ostorral és ősszel egy 4–5 m hosszú rúddal jár, az utóbbival vadalmát, vadkörtét ver le a fáról a disznóknak. A Bakony népi műveltségében sajátos helyet foglal el a Bakonyalja, mely a hegység északnyugati előterét foglalja magába. Dombos erdőkben viszonylag gazdagabb vidék, amely átmenetet alkot a Kisalföld déli peremterülete felé. Vásárosközpontja Pápa. A honfoglaló magyarság a földrajzi nevek tanúsága szerint jelentékeny szláv szigeteket talált a Bakonyalján. Ezek az Árpád-kor folyamán felszívódtak. A török hódoltság alatt erősebben elpusztult lakossága magyar, szlovák, német települőkkel egészült ki a 18. sz. folyamán. A terület 15. sz. végi lakossága hamarosan protestánssá vált. Az ellenreformáció időszakában mind a református, mind az ev. gyülekezetek közül több kénytelen volt e vidékről elköltözni. Nyugati előterében sajátos arculatú kistáj a Somló környéke Somlóvásárhely központtal. Történeti borvidékeink között előkelő helyet foglal el. A bakonyi népélet hiteles szépirodalmi értékű feldolgozására Eötvös Károly vállalkozott. Irod. Rómer Flóris: A Bakony (Győr, 1860); Eötvös Károly: A Bakony (I–II., Bp., 1909); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Tálasi István: Adatok a Bakony erdei életéhez (klny. Bp., 1942); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Vajkai Aurél: Bakony (részletes irodalommal, Bp., 1959); Wellner Ernő: A Bakony gazdasági életének földrajza (klny. Pécs, 1937); |
