13. A DUNÁNTÚLHOZ ÉS A FELFÖLDHÖZ KAPCSOLÓDÓ HATÁRON TÚLI MAGYAROK. A SZLAVÓNIAI, A BURGERLANDI ÉS A SZLOVÁKIAI MAGYARSÁG

13.2. A horvátországi és a szlovéniai magyarság

A szlavóniai magyarok
A Dráva és a Száva folyók közének közigazgatási hovatartozása és neve a magyar történelem folyamán többször is változott. Az Árpád-korban még csak a Zágráb környéki vidéket jelentette Szlavónia. A dél-dunántúli vármegyék átnyúltak a Dráván túlra. Az elnevezés fokozatosan kiterjedt kelet felé és a 19. században már a Dráva torkolatáig jelölte a területet. Ezért nevezik a néprajzi szakirodalomban a Vuka menti magyar településeket (Szentlászló, Haraszti, Kórógy) és az Eszék tőszomszédságában lévő Rétfalut szlavóniai falvaknak, jóllehet a terület Szerémséggel érintkező határőrvidékre esik (Kórógy 1918 előtt a Szerémséghez tartozott). A négy szlavóniai magyar község a középkori magyarlakta Dél-Magyarország lakosságának reliktuma. A szlavóniai magyarok a 17. századtólnegyre zsugorodó nyelvszigetben éltek, és ez a peremhelyzet magyarázza, hogy a legarchaikusabb dunántúli községeknél is régiesebb népi kultúra birtokában érték meg a 02. századot. Református vallásukat folyamatosan tartva a Drávaszög és Ormánság református lakosságával tartottak fenn társadalmi kapcsolatokat. A tiszta fehér hagyományos női öltözet csak a 19-20. század fordulóján vált városiassá. A 20. század elején az idősebb férfiak és nők még a régi stílusú vászon-, posztó- és bőrruhákat hordtak (szűrkankó, köce, bunda). Azdálkodásukat az állattartás és a növénytermesztés egyensúlya jellemezte, a vizes területeken fontos szerepet kaphatott a halászat és a gyűjtögetés. Az első világháborút követő határváltozás valószínűleg hozzájárult, hogy a kései gyűjtések archaikus nyelvi állapotot, a népzenében számos régi stílusú dallamot, gazdag szöveges népköltészetet és szokásvilágot tártak föl.
Az Eszék és Vukovár közötti négy magyar falu magyar népessége alig haladta meg a 3 ezret, az 1910-es népszámlálás viszont a korabeli Horvát-Szlavónország területén több mint 100 ezer magyar nyelvűt regisztrált. A töredéknyi állami alkalmazottat (főként vasútast és idénymunkást) leszámítva, ezek jórészt dél-dunántúli megyékből származó újkori bevándorlók. A nagy népmozgás valószínűleg már 1948-49 előtt megindult, de folyamatossá csak a jobbágyfelszabadítás után lett. Nagy lendületet az 1870-es években a katonai határőrvidékek felosztásával kapott, és csak 1890-es évek elején, az Amerikába irányulással hagyott alább. Okai között a dunántúli parasztság földéhségét, munkavállalási szükségleteit kell keresnünk, más oldalról a Dráván túli területek viszonylag alacsony népsűrüsége, a kapitalizálódó uradalmak munkaerőhiánya, a kiváltságolt katonai határőrvidékek felbomlása után bekövetkezett helyi társadalmi válság, mely lehetővé tette az olcsóbb földvásárlást, ugyancsak hozzájárult. A nagyszámú, méltán „csángó sorsú”-nak nevezhető szlavóniai magyarság népi kultúrájáról, az említett Eszék környéki községeket kivéve, alig tud a magyar néprajztudomány.

Irodalom: Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar falvak (Népr. Ért., 1911.); Penavin Olga: Kórógyi (szlavónai) népballadák, balladás történetek, balladás dalok (Újvidék, 1976.); Penavin Olga: A nagycsaládszervezet Kórógyon (Újvidék, 1981.).

13.3. A burgerlandi magyarság

Burgenland a történeti Magyarországnak a trianoni békeszerződés alapján Ausztriához csatolt területe (Moson, Sopron, Vas m.-k túlnyomóan német lakosságú része), s mint ilyen, Ausztria önálló tartománya. 1920-ban alkotott hivatalos osztrák közigazgatási elnevezés. Lakossága többségében a középkor óta folyamatosan betelepülő németekből, valamint a török hódoltság elől menekülő, telepített horvátokból (ún. gradistyei horvátok) áll. Egykor népesebb kora középkori magyarságát a késő középkor óta gyorsuló ütemben fogyó szórványok képviselik, mint a Felsőőrség falvai (Felsőőr, Alsóőr, Őrsziget), valamint Felső- és Közép-Pulya. Különösen a hódoltság korában szenvedett jelentős veszteségeket az itt élő magyarság. Az egyre inkább nyelvszigetté váló magyar falvak megmaradásának elősegítője lehetett kisnemesi státusuk. Ennek révén kezdetben a beköltözőket magukba olvasztották, amit a német nevet viselő magyar családok is bizonyítanak. A kései feudalizmus időszakában is a nagyobb uradalmi központok, mezővárosok keretei között is éltek kisebb-nagyobb létszámú magyar csoportok, jelentős hányadukban jobbágyparaszt elemek is. Az Ausztriához csatolás (1921) után belső nyelvszigetrből külső nyelvsziget lett, ami a magyar lakosság csökkenését még jobban fokozta. A Burgenland megnevezés a hazai köznyelvben és irodalomban az osztrák szóhasználatból terjedt el 1930 tájától. Burgenland szinonimájaként használták a Nyugat-Magyarország megjelölést, ebbe azonban sok esetben Pozsony környékét, a történeti Pozsony megyét is és a magyar nyelvterület jelentékeny nyugati sávját is beleértették. A Burgenlandról Felső-Őrség falvai a laginkább kutatottak. A szeres települési forma, a boronafalú építési mód, a füstös konyha megléte a tájat Göcsej és Vas megye népi kultúrájához teszi hasonlatossá. A gazdálkodásban, azon belül is a földművelésben sok oyan vonás jellemzi, emlyek már az Alpok irányába mutatnak, de egyes eljárásmódok a dunántúli eljárásmódokat idézik. Az év különböző időpontjaihoz kapcsolódó szokásokban Felső-Őrség gazdagnak mondható. A legtöbb szokás és hiedelem az aratáshoz és karácsonyhoz kapcsolódik. A kisipari tevékenységek közül nagy hagyománya van a vesszőfonásnak és a bicskakészítésnek.

Irod. Szabó M. szerk.: A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások (Bp., 1984.); Haberlandt, Artur: Volkskunde des Burgenlandes. Hauskultur und Volkskultur (Baden bei Wien, 1935); Zimányi Vera: Der Bauerstand der Herrschaft Güssing im 16. und 17. Jahrhundert (Eisenstadt, 1962); Zimányi Vera: A Rohonc-szalonaki uradalom és jobbágysága a XVI–XVII: században (Bp., 1968).

13.4. A szlovákiai magyarság

Mátyusföld (szlovákul Matušova): a történeti Pozsony és Komárom megyékben a Csallóköztől északra, a Kis-Kárpátoktól, a Hegyalatt-tól keletre a Vágig terjedő sík vidéki terület élő népi neve, amely a Vízközt is magában foglalja. Déli területein a lakosság magyar, északi sávján szlovák. A Mátyusföld magyarsága honfoglalás kori megtelepedésű. Nevét Csák Máté tartományúr itt fekvő birtokairól kapta. Területén a nyelvhatár az utóbbi évszázadokban déli irányban elmozdult. Magyarsága egy részét érintette a II. világháborút követő kitelepítés és lakosságcsere is. A Mátyusföldön nagy kiterjedésű, évszázadok óta majorsági gazdálkodást folytató nagy uradalmak alakultak ki. Ezek ugyan korlátozták a fejlődést, azonban a kedvező értékesítési lehetőségek (Pozsony és a bortermelő városok közelsége) révén paraszti árutermelése az adott viszonyok közt élénk lehetett. Hagyományos gazdasági kapcsolatai a közeli Nagyszombathoz és a hegyaljai bortermő városokhoz, továbbá az azokkal szomszédos falvakhoz fűzték. A Mátyusföld magyarok lakta déli-délkeleti része természeti adottságai, vízjárta, folyó menti területei okán is együtt említendő a Csallóközzel. A Vág alsó folyása mentén elhelyezkedő községeknek (Negyed, Vágfarkas) hasonló nagy határuk, kiterjedt legelőjük volt, mint az alsó-csallóközi falvaknak. Ennek megfelelően a tagosításokig jelentős volt a külterje állattartásuk. Aprófalvas településhálózatában jelentékeny mezővárosok alakultak ki, melyek jelentős műveltségközvetítő szerepet is játszhattak. (Galánta, Szenc, Szered, Vágsellye). A mezővárosok egyidejűleg uradalmi központok is voltak, az agrárnépesség jelentékeny hányada a nagybirtokok cselédségéhez tartozott. De akadt a csallóköziekhez kapcsolódó zárt kisnemesi közösség is (Réte). Helytörténetét alig ismerjük, néprajza egyoldalúan föltárt, elsősorban folklórjával foglalkozott a kutatás. A Mátyusföld a szomszédos csallóközi vidékkel együtt az újkori hangszeres magyar népzene hazájának számított. Kodály Zoltán 20. század eleji gyűjtései, majd a következő évtizedek folytatólagos vizsgálatai majd minden területen a magyar folklór új stílusának uralkodó jegyeit találták meg. Mátyusföldet a szakirodalomban némely szerző jóval szélesebben értelmezi. Hozzászámítják a történeti Komárom és Esztergom megye Dunától északra eső vidékeit, amelynek nevezetes községei: Naszvad, Martos, Ógyalla, Bátorkeszi, Párkány, Kéménd.

Irod. Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VIII., Bp., 1953), Kodály Zoltán: Mátyusföldi gyűjtés (Ethn, 1905.), Krupa András: Negyedi káposztatermelők Csanádalbertin és Nagybánhegyesen (Békési Élet, 1970).

Zoborvidék
Nyitra város szomszédságában a Zobor és Gimes hegyek aljában fekvő magyar településcsoport megjelölésére használt tájnév. Ismeretes Zoboralja szinonim megnevezése is. A honfoglaláskorig visszanyúló szélesebb kiterjedésű nyitrai magyarság a 18. sz. óta elszigetelt, sajátos fejlődésű és kultúrájú maradványa. Alsóbodok, Béd, Csitár, Egerszeg, Gerencsér, Geszte, Gimes, Kolon, Menyhe, Pográny, Vicsápapáti, Zsére és a sok tekintetben más kulturális sajátosságokat mutató Barslédec községeket számíthatjuk területéhez. Néhány települése szlovák lakosság (gazdasági cselédek) beköltözésével a 19. században átrétegződött, mint pl. Szalakuz. Helyi viszonylatot fejez ki a vízmegiek (Nyitraegerszeg és Vicsápapáti) és a hegymegiek (Menyhe és Béd) megkülönböztetése. A Zoborvidéki falvak peremtáji helyzete, nyelvszigetté válása számos archaikus jelenség és jellemző vonás fennmaradását eredményezte, amelyek különösen a folklórban az utóbbi évekig töretlenül éltek. Kodály Zoltán Zoborvidéken folytatott jelentős népzenei gyűjtéseket, melyek a 16-17. századi virágénekekre emlékeztető lírai dalokat, párosítókat, siratókat és szokásénekeket rögzítettek. Szembetűnő a jeles napi szokások gazdagsága is, mely egyedülálló volt a 20. század elején a magyar nyelvterületen. A lakodalmi folklór hasonló gazdagsága a tartós nyelvszigetben élés miatt maradt fenn a legutóbbi időkig. Archaikus módon még az 1940-es években is a zobrvidéki lakodalmi rítusok nagy részét nem szavalták, hanem énekelték. Az anyagi kultúra jelenségeit (építkezés, tüzelőberendezés, lakásbelső, gazdálkodás) a Kisalföld fejlődése közvetlenül befolyásolta. Ennek ellenére a népi művelétség bizonyos elemei karakteresebbnek tűnnek a délebbre fekvő magyar vidékekénél. A hímzéskincs és a színes viselet sajátosságai (színei, a ruhadarabok kettőzése) elválasztják mind a szlovák, mind a keletre eső felföldi magyar csoportok hagyományos öltözködésétől, azokkal mégis összefügg, mert típusában újkori parasztviselet, meylet a nők rövidebb sokszoknyája, változatios fejdísze, tarka színvilágán belül érvéynesülő falvankénti és társadalmi rétegenkénti differenciálódás jellemez.

Irod. Kodály Zoltán: Zoborvidéki népszokások (Ethn, 1909.), Kodály Zoltán: Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz (Ethn, 1913.), Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); Putz Éva: A kolonyi lagzi (Pozsony, 1943); Sz. Morvay Judit: Néprajzi adatok a Zoborvidékről (Népr. Közl., 1957); Ács Tibor–Sima Ferenc: Vétessék ki szóló szívem. Szlovákiai magyar népballadák (Pozsony–Bp., 1979).

Garam mente
A folyó Lévától a torkolatig húzódó völgyének falvait foglalja magában. Nyugatról a Nyitra folyó és a Kis-Duna, keletről az Ipoly vízválasztója határolják. A Garamnak az egykori Gömör és Zólyom megyékbe eső szakaszához, a Felső- Garam mentéhez viszonyítva nevezik Alsó-Garam-mentének is. A honfoglalás óta magyargyarlakta vidék. Népességének egyenletes fejlődését a török hódoltság zavarta meg. Közel esett az esztergomi szandzsák székhelyéhez, és a gyakori hadjáratok miatt is sokat pusztult. Etnikai egységét azonban nem vesztette el. A II. világháború utáni magyar-szlovák lakosságcsere-egyezmény a Léva környéki falvakat érintette. Az eltávozott magyarok helyébe alföldi szlovák telepesek kerültek. Ma Szlovákiához tartozik. A Zseliztől és Csatától délre eső rész r.kat. vallású. Esztergom vonzáskörzetébe tartozott. Nevezetes községei Kisbény és Kéménd. Az északi részen számos ref. vallású község található (pl. Nagysalló, Garamszentgyörgy, Óbars), köztük egykor kisnemesi falvak. 20. sz.-i népi kultúrájuk archaikusabb vonásokat őrzött meg, mint a déli falucsoport. Vásáros központjai a jelentős mezővárosi és közigazgatási múltú Párkány, Léva és Ipolyság. A Komárom felé lejtő dombvidék régi népi neve Cser. Az Ipoly és a Garam torkolatvidéke közti hegyeket Hegyfaroknak nevezik. A Garam mente a néprajzilag kevésbé kutatott területek közé tartozik. E megállapítás alól talán csak a viselet kivétel. Jól feltért például, az Alsó-Garam menti Kisbény viselete, mely a 19–20. századfordulón virágzott. Egy viseletcsoportot (és exogám házasodási körzetet), a „kurtaszoknyás hatfalut” képez a szintén r. k. Bart, Kisgyarmat, Páld, Kéménd és Kőhidgyarmat viseletével. Több vonásban rokona a martosi viselet. A kendervásznat a nők szövik. A bényi viselet kisipari és gyári kellékeit főleg Esztergomból szerzik be. A férfiviseletben csak a nagy ülepű, szűk szárú gatya jellegzetes. A magyar női viseletek közül a bényi viseletnél helyezkedik el legalacsonyabban a derékvonal. A gyári fehér kelméket erősen kékítik; a színesek közül a piros, kék és zöld a legkedveltebb. – A férfiak fejrevalója a kerek tetejű fekete kalap. Nyári munkaruhájuk fehérítetlen vászon. Ünneplő gyolcsingük ráncos, bő ujja kézelőbe fogott. Az ing alját betűrve viselik. Csizmanadrágjuk és ujjasuk fekete posztó vagy szövet. Mellényük kivágása ék alakú. Télen gyapjúból kötött vagy barhentből varrt ujjast (undera, unterci) és pamutból kötött nyakravalót is viselnek. Tánckor gatyájuk elé háromszögűre hajtott tarka kendőt tűznek. Hordtak ködmönt, gubát és nagy gallérú szűrt is. Oldalt varrott szárú, ráncos, fekete csizmájuk sarkára csörgőt kötöttek felfűzött acélkarikákból. A nők hajukat T alakban választják el, kétoldalt feszesen lefésülik, a fül fölött 1–1 kis fonatot (lányok esetleg csak sodratot) vezetnek hátra. A lányok (néha) a hátulsó hajcsomó egy részéből is egy fonatot vezetnek le a tarkóig, s ott az egész hajat egybefogva lelógó fonatot készítenek, ünnepen színes selyemszalagokba fonva. Az asszonyok a hátulsó hajcsomót s az oldalfonatok végét fonatlanul kontyba csavarják a tarkójuk fölött. Két darabból szabott, textilbevonatú keménypapír tokkal, konty-tyal fedik a hajkontyot. Elöl a sűrűn bodrozott, széles fehér (öregeknek fekete) csipkefodor, a homlokpárta (pintli) félkörívben fedi hajukat. Kimenőre piros vagy fekete, tarkón kötött kendőt vesznek olyanformán hajtva, hogy fülük fölött a hajuk kilátsszék. Az ünnepi konty arany- vagy ezüstszálas csipkével borított, hátul széles szalag lóg róla a szoknya aljáig. Áttetsző fehér tüll kendőt vesznek föléje, amely vagy keményített, háromszögűre hajtott négyzetlap, amelyet áll alatt csak megtűznek, vagy puha, hosszú, keskeny téglalap, amelynek végeit nyakuk köré csavarják. Ingválluk gyolcs, bevarrott ujjú. Ünnepi ingük ujja bő – a köznapi szűk –, vállban kibuggyozódik, lejjebb szűkre összevarrott. Könyök fölött ráhúzott gumival erősítik meg, melyen hátul színes szalagcsokor díszlik. Az ingujj végének jellegzetesen rendkívül széles, puha fodra leomlik az alsókarra. Pendelyüket 3 szél vászonból vagy gyolcsból varrják, széles derékpánton kantárokkal. A vállpántos farpárnát, a pofándlit (csípőpárna) 15–20 cm-rel a derék alá helyezik s így a csípőnek nemcsak terjedelmét, de helyét is módosítják. A hosszított derék a 20. sz.-ban egyre hangsúlyozottabb és a szoknya egyre rövidebb. A farpárnára csak ráakasztják a gyakran 10–15 db ráncos szoknyát, melyek 7–9 szélből állnak. A legalsó a boka fölött egy tenyérnyire végződik, a többiek felfelé 1–1 cm-rel rövidebbek. Alul durva gyapjú szamárszőr szoknyát, feljebb vékonyabb posztószoknyákat, moldonyokat viselnek. A legtöbb szoknya kétaljú: aljába belül tenyérnyi széles fodrot varrnak, hogy jobban elálljon. Az ünnepi felsőszoknya apró virágú karton vagy selyem. Keskeny kötényük hossza a felsőszoknyáével azonos. Ünnepre vagy fehéret, vagy feketét viselnek, melynek színes szalagját elöl megkötik. Hosszú derekú, feszes pruszlikjukat gyakran összevarrják a szoknyával, ünnepre mintás selyemből vagy bársonyból készül. Kis kerek nyak- és karkivágása van, elöl kapcsokkal zárul. A pruszlik fölé fodros szélű, fehér tüll vállkendőt vesznek, melynek végeit előbb a hason félkörívben leeresztik, aztán vezetik hátra. Hátul széles szalaggal kötik össze, ennek végeit ráterítik a kétfelé széthúzott kendővégekre. A lányok nyakát 2–3 soros, a nyakhoz simuló fehér gyöngysor és 2–3 lelógó sor díszíti, elöl kis művirággal és a mellre szétterített színes szalagokkal. Télen ujjast inkább csak az asszonyok hordanak; posztóból varrt sonkaujjút vagy bársonyból valót, báránybőrrel béleltet. Kézbevaló négyszögletes kendőjük az átlagosnál nagyobb. A női csizma oldalt varrott, puha szárú, magas sarkú. Hétköznap feketét, ünnepen pirosat, harmonikaráncosat viselnek, ennek talpára csikorgót, sarkára fémdarabokból csergő sarkantyút erősítenek. Hordanak bőr vagy bársony magas sarkú félcipőt is piros vagy fekete színben, színes szalagokkal díszítve, hozzá piros bokás kék harisnyát. Összességében megállapítható, hogy az a viszonylag nagy terület, emly Léva, Érsekújvár, Komárom és Esztergom négyszögben fekszik, a népviseletben átmenetet mutat a Dunántúl – Kisalföld és a Felföld között. Az átmenetiség az életmód más területein is kimutatható, mint pl. a lakásbelső. Martoson a komáromi asztalosság kisugázásában a viselethez színben, hangulatban hasonuló festett bútorokkal, textilekkel, szerényebb motívumvilágú hímzéssel berendezett lakásbelső is kialakult.

Irod. Bónis György: Egyke és jogszokás a Garam-völgyén (Társadalomtudomány, 1941); Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (Pozsony, 1974); Liszka József szerk.:"Kurtaszoknyás hatfalu". Dolgozatok Kéménd község néprajzából (Bratislava – Budapest, 1988.); Móricz Zsigmond: Esztergom vármegye népe (Magyarország vármegyéi és városai, Esztergom vármegye, Bp., é. n. [1907]); Novák József Lajos: Adatok Bény község néprajzához (Népr. Ért., 1913); Sz. Kiss Károly: Monográfiai vázlatok a barsi ref. esperesség múltja s jelenéből (Pápa, 1878);

Huntyiak: a történeti Hont vármegye magyar lakosságának népi neve. A huntyiak elsősorban az Ipolyság környékén, ill. az Ipolyság és Léva közötti területen laknak. Népi kultúrájukban sokban hasonló hozzájuk a Zseliztől északra eső ref. és a délre Párkányig húzódó r.k. falvak, a néprajzi irodalomban Garam mentének nevezett magyarsága. A elnevezés nyelvjárásias alak (= hontiak), és régies nyelvi állapotot őriz. Némely forrás szerint a huntyiak palócok, mások éppen a palócoktól elhatároló táji, népi öntudatukat emelik ki.

Irod. Komoróczy Miklós: Hont vármegye népe (Borovszky Samu: Hont vármegye és Selmecbánya, Bp., é.n.); Török Gábor: A Börzsönyvidék nyelvjárástörténetének települési háttere (Bp., 1964);

Közép- és Kelet-Szlovákiában élő magyarság szervesen kapcsolódik a palócokhoz, illetve a határon innen élő magyar néprajzi csoportokhoz. Ezért kutatásuk közel sem olyan átfogó.