A TÁJ ÉS A PARASZTI KULTÚRA KAPCSOLATA. A PARASZTI ÖKOTÍPUSOK

2.2. A paraszti ökotípusok

Elsőként az ember (kultúra) és a táj (környezet) kapcsolatának kérdéskörét kell érintenünk. Egyik társadalomtudományi megközelítés sem vitatja, hogy természetközeli életmódot folytató kultúrák (zsákmányolók, földművelők, állattartók) tagjai mindenképpen - napi - kapcsolatban vannak az őket körülvevő természettel. A kutatói felfogások közötti különbség inkább abból a kérdésből adódik, hogy vajon a kultúra és a környezet kapcsolata mennyire szoros, illetve mennyire determinált. Léteznek olyan nézőpontok, melyek szerint a kultúra nem más, mint egyfajta környezeti viszony, amely élőlény és környezete kapcsolatát mindig a fenntartó környezet javára szabályozza. A kultúra és a környezet kölcsönhatásának kutatásában két eltérő hangsúlyú elmélet társítható egymáshoz, az egyik a kultúrára, mint emberfenntartó tájviszony, a másik, mint tájfenntartó emberi viszonyrendszer tekint, de mindkettő az egészleges tájhatás szemléletéből eredeztethető. A természettudományos megközelítések (például az ökopottyp-elmélet és a tájpotenciál) egyaránt a tájban lévő hasznosítási lehetőségekre fókuszálnak oly módon, hogy egyben meghatározzák a gazdálkodás természeti adottságú típusainak területi egységeit. Az ember és a táj kétirányú kapcsolata (kölcsönhatása) mellett az ökológiai antropológában az egyirányú kapcsolat, a környezethez való alkalmazkodás kutatásának is van hagyománya. E szemléletnek is alapja a jelentős alkotófolyamat, mellyel az ember megteremti életfeltételeit a környezetében, anélkül, hogy környezeti determinizmusról beszélnénk, ám minden elemzés végső soron az emberi kultúra megismerésére irányul. A kulturális ökológiai megközelítés a humán- és a szociálökológiától abban is különbözik, hogy inkább a különböző területeket jellemző, sajátos kulturális jelenségek és minták magyarázatára, s nem bármely kulturális-környezeti helyzetre alkalmazható általános alapelvek felállítására törekszik. Mendöl Tibor nyomán megállapítható, hogy a tájjelleg az életformán át tud döntő módon beleszólni a tárgyi javak, de bizonyos mértékig még a szellemi javak állományának alakulásába is. A táj és az ember kapcsolatának Viga Gyula által finomított értelmezése szerint az ember tevékenysége nem passzív lenyomata a táji adottságoknak, mivel a termelés folyamatában, a gazdaság térszerkezetében a társadalom az aktív tényező. Mégis az egyes életmód-stratégiák, alkalmazkodási formák követik a különböző geográfiai formációkat, s így hagyományos műveltség termeléssel, életmóddal kapcsolatos részei táji formációkat is alkotnak. Ezek a táji formációk azonban nem határolják be a kultúra finomszerkezetét, így az - földrajzi meghatározottságában - nem modellezhető. A környezeti determinizmus helyett az ökológiai antropológiában elfogadottabbak a környezeti posszibilizmus (lehetőség) típusú elképzelések, melyek szerint a fizikai környezetnek csupán megengedő és korlátozó szerepe van, vagyis a környezeti alkalmazkodás alapvetően egy kreatív folyamatot takar, mely során az egyén (csoport) számos lehetőség, stratégia közül választhat. Julian Steward nem keres magyarázatot a táji adottságokhoz való alkalmazkodásban a kulturális folyamtokra, de összefüggéseket talál a környezet, valamint a különböző életformák és kultúratípusok között (ökológiai specializáció). Módszertani javaslata a következő. Elsőként a technológia (az anyagi kultúra) és a környezet kölcsönös összefüggéseinek vizsgálatára kell sort keríteni. Ezt követheti annak kutatása, hogy egy meghatározott terület meghatározott technikával történő kihasználása milyen viselkedési mintákat eredményez (például a háztartásszervezet, a politikai szerveződés). Harmadikként arra érdemes figyelmünket fordítani, hogy ezek a viselkedési minták mi módon befolyásolják a kultúra többi aspektusát. Steward föltételez egy kulturális magot, központi területet a kultúrán belül azokat a társadalmi, politikai, vallási, stb. elrendezéseket, amelyek együttese szorosan kapcsolódik az létfenntartó tevékenységhez és a gazdasági szervezethez. Ezeket határozza meg legszorosabban a táji adottságokhoz való alkalmazkodás - tőlük eltérően a kevésbé szorosan "kötött" vonások változékonyabbak, változatosabbak, esetlegesnek tetsző újítások és a diffúzió révén érkező hatások könnyebben módosítják őket, és ezek kölcsönzik a külső különbözőség látványát olyan kultúráknak, amelyeknek azonos a kulturális magjuk. Ugyanezt a nézetet képviseli Viga Gyula a szendehelyi emberek ökológiai rendjének meghatározásánál. Szerinte a táji-természeti feltételek és az azokhoz alkalmazkodó ember ökológiai rendje, valamint a társadalom - működésében ezekkel összefüggő - mozgása összegződik a falu és a külvilág viszonyában. Mindez történetileg változó, vannak állandóbb és gyorsabban változó elemei. A kulturális ökológiai megközelítést alkalmazó Andrew T. Vayda a kultúra egészét rendszernek tekinti, a "mag-területtől" távolabb eső jelenségekben, vallási elképzelésekben, stb. is kimutatja az embercsoport továbbélését szolgáló alkalmazkodási mechanizmusokat. Egyik legismertebb munkájában a potlach szertartást elemezte újszerűen oly módon, hogy a korábbi elemzésektől eltérően a lazac rendszertelen vonulásából indul ki, és a szertartás tényleges funkciója - magyarázata szerint - az így föllépő élelmiszer többletek szétosztása a szélesebb terület lakói között, és ezzel az össznépesség továbbélésének biztosítása. A multilineáris evolúció elképzelése, melyet szintén Steward fejlesztett ki, alkalmas a paraszt(gazdaság) történeti szempontú értelmezésének kritikai megközelítésére. A történettudomány, a gazdaság antropológia és az agrárszociológia érdeklődését - eltérő tónussal ugyan, de - a paraszt(gazdaság) általános, egy adott társadalom- és gazdaságtörténeti korszakban megragadható jellemzése vezérelte, így például az "archaikus gazdaság", a "jobbágy", a "paraszt", az "utóparaszt" vagy a "farmer" olyan kategóriák, melyek jól jellemzik ezt a tendenciát. Természetesen, e tudományszakokhoz köthető elemzések sokszínűek abból a szempontból, hogy a paraszt(gazdaság) történetiségében az egyes korszakok különbségeit vagy éppenséggel az azonosságait milyen mértékben hangsúlyozzák, ám talán nem túl önkényes a gondolatmenetünkbe ágyazva a következő modell felállítása:

Az ökológiai megközelítés tehát leginkább a néprajzi és az antropológiai diskurzusokra lehet termékenyítő hatású, előbbiekben a regionális változatok, a térbeli szemlélet, míg utóbbiakban a komplex elemzési szempont nyújt ehhez fogódzót. Viszont a történeti szemlélettel szemben, annak alternatívájaként jelenhet meg az ökológiai antropológia, mint egy lehetséges, alkalmazható modell a paraszti életmód vizsgálatában.

A paraszti ökotípus problematikája. Elsőként tisztáznunk kell, hogy mit is értünk az ökotípus fogalma alatt, egyáltalán alkalmas megközelítést ad-e a gazdálkodás táji-természeti típusainak értelmezéséhez. Borsos Balázs hívja fel a figyelmet a fogalom szaktudományban történt alkalmazásának ellentmondásaira, különösen a Vadászok, törzsek, parasztok című könyv Eric Wolf írta harmadik része miatt. „Az ökotípus kifejezés ugyanis valójában egy gazdálkodási típus valamilyen természeti környezetben meglévő változata, holott a szóhasználat ennek ellenkezőjét sugallja, mintha a természeti környezet egy típusáról lenne szó. Ha már ragaszkodunk ehhez a szóhoz (a magam részéről nem tenném) ökotípus lehet például a lombhullató erdő vagy a tajga, de nem a tejgazdálkodás, vagy a specializált kertgazdálkodás, ahogy Wolf írja. Wolf egyébként maga is következetlen, mert mediterrán ökotípusról, Alpokon túli ökotípusról is ír..” Elismerve a felvetés jogosságát, úgy véljük, a fogalom úgy használható, ha „eredti jelentésétől” nem túlságosan eltávolodva a típusalkotás alapja a természeti könyezet, ám célja mégis a környezeti különbségek alapján elkülönülő gazdaságtípusok tipológiája. Orvar Löfgren definíciója szerint az „ökotípus a javak kiaknázásának mintája egy létező makro-gazdasági kereten belül”. E meghatározás két fontos elemet tartalmaz. Az egyik, hogy az ökotípus feltételezi a javak kiaknázásának egy sajátos mintáját, másrészt, hogy az nem egy zárt rendszer, hanem csak egy nagyobb (makrogazdasági) keretben értelmezhető, vagyis ez jellegzetesen a paraszti ökotípus meghatározásának szempontja. Udvari István és Viga Gyula épp a Felföld példáján értelmezik hasonlóképpen a táj és az életmód összefüggését. Az ökotípus lehet egy nagyobb földrajzi egység is, ilyenkor egy annál is nagyobb földrajzi tér jelenti azt a makro-szintű keretet, melybe az ökotípus integrálódik. Egész Skandinávia felfogható egy jellegzetes paraszti ökotípusnak Európán belül, melyre inkább a plurális tevékenységszerkezet, semmint a mezőgazdasági specializáció a jellemző. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy a paraszti ökotípus-kategóriák mennyiben univerzális érvényűek, vagyis az adott társadalmi-, földrajzi-, történelmi térben értelmezett ökotípusok modellezhetik-e a gazdálkodó ember és az adott természeti környezet elvonatkoztatott, egyetemes kapcsolatát. Az első tisztázásra váró kérdés, hogy vajon milyen széles földrajzi térben alkalmazható egy-egy ökotípus, melynek modelljét - szükségszerűen - szűkebb, kisebb területegységre vonatkoztatva alkották meg. Használható-e a modell egész Európában, illetve azon túl is? Gunst Péter az európai parasztokat elemezve az antik hagyományok, és a magántulajdon kérdéseinek mentén elkülöníti a nyugat-európai- és a kelet-európai agrárfejlődést. Később Kelet-Európa is kettévált, sőt egyes országokon belül is létrejöttek különbségek. Történeti munkákból jól ismert folyamat a világpiac kialakulása, illetve, hogy a gyarmatosítás hatására Európán belül mind közjogi, mind pedig gazdasági szempontból végbement a parasztság transzformációja, kialakult az Európán belüli centrum-periféria jellegű megosztottság. Ám az európai parasztok e regionális típusait elsősorban történeti "fejlődésük" marginalitásában és centralizmusában modellezték, a természeti környezethez történő alkalmazkodás, adaptivitás kérdése nem merült fel kellő hangsúllyal. Pedig Hoffmann Tamás is sejtetni engedi, hogy a modern farmerek zöme olyan kontinenseken él, ahol óriási területekre tudja kiterjeszteni az európai eredetű gazdálkodását. Nem lehet, hogy a modern farmer tulajdonképpen az alföldi paraszt ökotípusának sajátos természeti (nagy méretű családi üzemek), társadalmi (modernkor vállalkozói mentalitása) környezetéből eredeztethető változata? (Ugyanis nem tudunk magashegyi- vagy erdei farmerekről.) Összességében tehát nem állítom, hogy pusztán a természeti környezetből levezethetőek a földgolyó paraszt(gazdaság) típusai, ám azt igen, hogy léteznek olyan - általános érvényű - alkalmazkodási folyamatok, melyek a természeti környezetből levezethetőek és, ezáltal magyarázatul szolgálnak a különböző földrajzi térségekben, de hasonló természeti környezetében élő parasztok életmódjának, gazdálkodásának hasonló vonásait értelmezéséhez. Minél közelebb állnak társadalom- és gazdaságtörténeti szempontból egymáshoz a hasonló természeti környezetben élő, és vizsgálandó parasztok, annál könnyebben megragadható az a kulturális mag, mely a természeti környezethez történő alkalmazkodás folyamán kialakul. Fordított esetben, például egy kínai és egy francia erdei paraszt esetében már sokkal általánosabbak a közös kulturális mag szempontjai, éppen a kevesebb konkrét hasonló jegy alapján. A paraszti ökotípus fogalmának térbeli alkalmazhatósága után meg kell vizsgálni az időbeli (történeti) alkalmazhatóságának kérdését is. A legtöbb elemzés hangsúlyozottan a "pre-indusztriális" parasztok példáján értelmezi az ökotípus kérdését. Bjarne Stoklund vezeti be az ökológiai utódlás kifejezést, melynek példájaként a dán síksági, erdei és a tőzeglápokon élő parasztok életformáinak, kapcsolatainak utóbbi 200 évét elemzi. E szerint az "erdei parasztok" az erdő által determinált megélhetési módjuk egyes elemeit - változó birtokjogi, igazgatási korlátozások és lehetőségek közt - helyettesítették a megélhetés új lehetőségeivel, miközben régi kultúrájuknak, így a szétszórt, kis egységekből álló településstruktúrának, a másik két környezetben élő népességnél nagyobb vállalkozó kedvnek, stb. számos eleme az új körülmények közt is fönnmaradt. Ezzel szemben Orvar Löfgren svéd példája éppen a történelmi korszakok, fordulópontok szerepét emeli ki a parasztság elsődleges gazdasági tevékenységformáinak vizsgálatánál. Löfgren a különböző marginális élelem- és pénzszerzési lehetőségeknek - tengerparti kisléptékű halászat, erdei bogyógyűjtés, háziipari vessző- és fafeldolgozás, stb. - intézményesülésére, megerősödésére mutat rá abban a 19. századi folyamatban, amelyik a birtokos parasztokat egyre egyoldalúbban árutermelő gabonatermesztőkké tette (tehát a korábbi kiegészítő gyűjtögetés, háziipar feladására indította). Másfelől, a "demográfiai átmenet" rohamos népességnövekedése következtében szaporodó birtoktalanokat, zselléreket arra késztette, hogy ezeknek a marginális forrásoknak a kiaknázásával és idegenben vállalt munkával próbáljanak életlehetőséget kialakítani. Löfgren a táj által kínált lehetőségek változó értelmezéséből, kihasználásából indul ki, és annak következményei mentén elemzi a kérdést, ahogyan változott a népességszám és az a gazdasági makrostruktúra, amibe az egyes parasztcsoportok beilleszkedtek. Márkus István elmélete az „alföldi út” elakadásáról írott dolgozata magába foglalja, a 15-16. században, a pusztai nagyállattartásból és -kereskedelemből meggazdagodó vagyonos tőzsér réteg 18. századi refeudalizációjának történetét. Felmerül a kérdés, vajon mennyiben befolyásolja a változások irányát a természeti környezet jellege? Ha el is fogadjuk, hogy külső körülmények (pl. a marhaexport visszaesése) hatására, a redemptio során a mozgó tőkét földvásárlásba fektető réteg, a „történelem változására” felelt e tettével, mégis, a paraszti polgárosodás előképei – korszakokat átívelően – éppúgy az Alföldön tűnnek elénk, mint a 19-20. században, a farmtanyák népe és a homoki szőlő- és gyümölcskultúrák telepítői. Ez esetben tehát, a természeti környezet, a megfelelő történelmi közegben, lehetővé teszi a táj mezőgazdasági potenciáljának minél optimálisabb kiaknázását. A paraszti ökotípusok elemzésénél, figyelembe kell tehát venni a különböző történeti hatásokat a paraszti gazdaságra (mint a gazdasági konjunktúrák, a politikatörténeti sorsfordulók, stb.). A legnehezebb feladatunk mégis akkor van, amikor a paraszti ökotípusok modelljét, kulturális magját - túl a pre-indusztriális időszakon - egy olyan korszakban próbáljuk értelmezni, melyben a modernizáció következményeként már nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett "parasztokról" sem. Mivel a néprajzi (európai etnológiai) értelemben vett (löfgreni) paraszti ökotípus meghatározás fontos eleme, hogy az ökotípus egy létező makro-gazdasági keretben értelmezhető, vajon ez a tény mennyiben befolyásolja az ökotípus stabilitását. Más szóval a makroszintű társadalmi és történelmi változások hogyan és milyen erősen hatnak az ugyanabban a természeti környezetben gazdálkodó paraszt kultúrájára?

A legfontosabb, tisztázásra váró kérdés acentrum-periféria és a paraszti innovációproblematikája. Ezek mentén haladva választ kaphatunk arra, hogy melyik a döntőbb kultúraalakító tényező: az ökológiai stabilitás vagy a nép-, a társadalom- a politikatörténet különböző gyorsaságú változása. Mindmáig példaértékű vállalkozása során Fernand Braudel tett kísérletet egy nagyobb térség, a 16. század második felének Mediterráneumán keresztül a különböző történelemalakító tényezők egymásra vetített értelmezését. Ezek szerint három idősíkon keresztül ragadható meg a történelem: egy szinte "mozdulatlan", hosszú időtartamot magába foglaló, a természeti környezet törvényszerűségeiből fakadó idősíkon; egy, a nagy gazdasági és társadalmi ciklusok megszabta "lassú változások" idején; és végül a politika, a diplomácia és a háborúk történetének "gyors változásának" idősíkján. Vegyük példának a partvidéki társadalmak kultúráját! Löfgren alkalmazza a "marginalitás ökotípusa" kifejezést, utalva a partvidéki társadalmak egyszerű halászó társadalmára. Ezzel szemben Braudel a "partvidékek forgandó sorsá"-ról beszél, figyelmeztetve arra, hogy a tengermellékek vegetálását, elhalását, újjászületését, feléledését a tenger egészének élete szabja meg, melyben fontos szerepet játszanak a történelmi fordulatok, mint például a part menti hajózásról való áttérés a hosszú távú hajózásra. Bjarne Stoklund egy egész makrorégió, az észak-atlanti térség civilizációtörténeti szerepének elemzésére vállalkozva mutatja ki, hogy egy többévszázados centrum helyzetet (vikingkor), miként követ egy hasonlóan hosszú marginalizálódási, majd periférikus helyzetű állapot. Günther Wiegelmann a német nyelvterület innovációs központjait elemezve rájött, hogy míg, 1500-ig a délnémet és osztrák területek jártak elől az újításban és a diffúziós kisugárzásban, addig azután - a világkereskedelem átalakulásával - már inkább az észak-német területek váltak az innováció központjaivá.

Vajon egyéb kultúraalakító tényezők, mint pl. a műveltségelemek migrációja mennyiben befolyásolja az ökotípusokat? Vajon hasonló környezetben hasonló alkalmazkodás történik? Mivel bármely adott környezetben a kultúra úgy "fejlődik", hogy erősen eltérő periódusok következnek egymás után, néha kimutatható, hogy a környezetnek - melyet teoretikusan állandónak feltételezünk - nyilvánvalóan nincs köze a kulturális típushoz. Ez a nehézség azonban eltűnik, ha számba vesszük az egyes periódusok által képviselt szociokulturális integráció szintjét. A kulturális típusokat ezért úgy kell elképzelnünk, mint magjellemzők konstellációját, amelyek a környezethez való alkalmazkodásból fakadnak, és amelyek az integráció hasonló szintjét képviselik. A kulturális diffúzió természetesen mindig közrejátszik, de tekintettel az ökológiai alkalmazkodás nyilvánvaló fontosságára, szerepét a kultúra magyarázatában erősen túlbecsülték. Másfelől az újítások átvétele, a modernizálódás üteme függ a táji adottságoktól is (paraszti termelőeszközök a táj jellegéhez idomulnak, gondoljunk csak a különböző kapa- és szigonytípusokra). Lauri Honkó-val az élen skandináv kutatók dolgozták ki hagyomány-ökológia fogalmát. E szerint nem egyes kulturális jelenségek elterjedése, hanem a jelenség kontextusa érdekes (pl. dél-finnországi welleriánus tréfákon északon nem nevetnek, pedig ott is előfordulnak). A diffúzió és a migráció tehát úgy is módosíthatja a kulturális elemek tárházát, hogy magát a kultúra magját nem befolyásolja. Természetesen nem állíthatjuk, hogy bizonyos "kívülről" érkező minták, innovációk és egyéb kultúrjavak sohasem eredményezhetnek mély, szerkezeti változásokat a paraszti kultúra táji formációiban, ám a paraszti ökotípus problematikájából kifolyóan inkább a kultúrának a természeti környezethez történő alkalmazkodása során létrejött állandóbb elemeire fókuszálok.

Bár elméletileg ez idáig a természeti környezetet úgy értelmeztük, mint egy változatlan formájú komponensét a paraszti ökotípusnak, mégsem kerülhetjük meg, hogy az ennek ellentmondó tapasztalatokról szót ejtsünk. Szabó László hívja fel arra a figyelmet, hogy az Alföldön a folyó- és vízszabályozások előtt sokkal változatosabb volt a vegetáció, vagyis sokkal többféle tevékenységre kényszerült (volt lehetősége) a parasztoknak, melyek életmódbeli sajátosságokat is jelentettek (pl. gyűjtögetés szerepe a táplálkozásban). Az ezután megnövekedő (tisztán) mezőgazdasági terület volt az, mely lehetővé tette a szabadparaszti fejlődés egy tisztábban mezőgazdasági típusú útját, majd a virágzó kertgazdaságok terjedését. A manapság evidens, nagytáji természeti környezetből levezetett életforma típusok tehát nem minden korszakban mutattak ekkora különbözőséget. Hasonló véleményt fogalmaz meg, bár nem csupán a természeti környezetet, hanem az emberi kultúrát is magába foglalóan értelmezi a jelenséget Kósa László is, aki szerint a valóságban, olyan mértékben változó minden táj, hogy az állandóságot viszonylagosan kell értelmezni. A középhegységi és erdei parasztok esetében különösen az erdőirtások eredményezhettek lényegi változást a természeti környezetben, de ide sorolható a filoxéra által elpusztított szőlőterületek példája is. Egy-egy ökotípus kulturális magját úgy érdemes tehát meghatározni, hogy abban a különböző változásokra történő válaszok, alkalmazkodási és adaptációs technikák és stratégiák helyet kapjanak, vagyis a kulturális mag attól még nem feltétlenül módosul, hogy a táj, és ezáltal a gazdasági tevékenységek bizonyos fontossági sorrendje, gyakorlata megváltozik. Lehet, hogy egyes ökotípusok meghatározásának éppen az az alapja, hogy az általa definiált táj mennyire változékony. A magashegyi parasztok természeti környezete jóval állandóbb, mint a középhegységben vagy az alföldön élőké, mely magyarázatul szolgálhat az ökotípus meghatározásának bizonyos elemeinél.

Végezetül fel kell tennünk a kérdést, valójában kikről is szól egy paraszti ökotípus jellemzése, jellemezhet-e minden egyént az adott régión belül, nemre, korra, etnikumra, társadalmi státusra tekintet nélkül? Természetesen a konkrét, hús-vér személyek és családok szintjén nem feleltethető meg mindenkire ugyanolyan mértékben az ökotípushoz társított kulturális mag, hiszen minden ember magán hordja kulturális különbözőségének jegyeit. Viszont érvényesnek tekinthetünk egy másik axiómát is, miszerint a parasztok közösségi emberek, kultúrájukat alapvetően a faluközösség integrációs ereje, a közösségi norma és közvélemény és a közösségi státus határozza meg. Még a deviancia is a közösségi normák szempontjából értelmezhető.  Az egyén - a faluközösségen keresztül - része egy nagyobb, régió (nagytáj) színtű földrajzi-kulturális egységnek, melyből kiindulva értelmezem a paraszti ökotípusokat. E szint esetében már sokkal körülményesebb lenne minden egyes személyre ráhúzható modell megalkotása, hiszen ez esetben már nem beszélhetünk közösségi keretről, mely nap, mint nap kontrollálja az egyének cselekedeteit. Olyan, a természeti környezethez történő alkalmazkodás során térben és időben létrejövő, az egymástól többé-kevésbé eltérő változatok lehető legtöbbjét jellemző kulturális mag meghatározására kell törekednünk, mely az általa jellemezni kívánt földrajzi térben élőkre inkább, míg más ökotípusokhoz sorolt területek lakóit kevésbé jellemzik. E meghatározással elkerülhetjük még annak látszatát is, hogy az ökotípus képes a paraszti életmód és gazdálkodás minden egyes helyi változatának magyarázatára.

Paraszti ökotípus-tipológiák és kritikájuk. A karakteres gazdasági tevékenység és a környezet kölcsönhatásának az emberi kultúra szempontjából történő tipologizálása - igaz nem európai paraszti környezetben - megelőzte az ökotípus-kutatást. Mind Clark Wissler, mind, pedig Alfred Kroeber tipológiája az amerikai kontinens bennszülött indián kultúráinak változatairól kétféle logikát követ. Az élelmiszer-areák tipológiája a karakteres gazdasági tevékenységből indul ki, és innen magyarázza a gazdaság, a társadalom és a kultúra egyéb szegmenseinek hasonlóságát és különbözőségét (Wissler 1926-ban írott munkájában nyolc élelmiszer-areát különböztet meg: 1/ karibú-area; 2/ lazac-area; 3/ vad növényi magvak areája; 4/ bölény-area; 5/ kukorica-area; 6/ intenzív földművelés areája; 7/ manióka-area; 8/ guánó-area. Ezzel szemben a kontinens kulturális areákra történő felosztása már a természeti környezet különböző változataiból eredezteti az emberi kultúra egyes típusait, melynek részelemei mellérendelt kapcsolatban állnak egymással (a kulturális area fogalmát Julian Steward is alkalmazza, meghatározásában az "egy azonos környezeti adottságokkal jellemezhető területen belül előforduló viselkedésbeli azonosságot kifejező konstrukció" jelentést rendeli hozzá). A "síksági area", a "fennsíki area", stb. elkülönítésének szempontrendszere már elvezet bennünket az európai parasztok ökotípusainak tipológiai kísérleteihez.

Orvar Löfgren 1976-ban megjelent felosztása még az előbb felvázolt kettősségen alapul, midőn elkülöníti a "specializált földműves parasztok", az "erdei parasztok", a "halászó parasztok", az "állattartó parasztok", a "paraszti bányászok" és a "hegyvidéki vadászok és pásztorok" ökotípusait. Jól látható, hogy mind a természeti környezet (erdő, hegyvidék), mind, pedig az alapvető gazdasági tevékenység (halászat, bányászat, specializált földművesség, pásztorkodás) szempontja keveredik a típusalkotásban. A két szempont együttes alkalmazása az ember és a táj kölcsönhatásának az életmódra és a kultúrára gyakorolt hatását elemezve kétségtelenül pontosabb meghatározáshoz vezethet, ám éppen a tipologizálást nehezíti. Ugyanilyen következetlen Eric Wolf az ökotípusok tipológiája során. Véleményünk szerint csak az egyetlen nézőpontból, a természeti környezetből kiinduló felosztás következtében juthatunk el az ökotípus-tipológiához.  

Annak ellenére, hogy más-más földrajzi térség tapasztalataira támaszkodott az egyes ökotípusok összevetésénél a dán Bjarne Stoklund és az osztrák Norbert Ortmayr, paraszti ökotípus rendszerezésükben ugyanazokat az alap kategóriákat alkalmazzák. (Stoklund 1976. és Ortmayr 1989. alapján). Ortmayr Ausztria jelenlegi területén különítette el azt a három nagy régiót, melynek paraszti kultúráját egy-egy ökotípussal lehet jellemezni. A legnagyobb régió az ország nyugati-, déli részét fedő Alpok régiója, melyet a hegyvidéki parasztok típusával azonosított. Az ország északi része az erdei parasztok területe. Az alföldi parasztok Ausztria közepén, nyugat-kelet irányban végighúzódó keskeny sáv területén, illetve Kelet-Ausztriában élnek. Stoklund nem részletezi pontosan, hogy az iparosodás előtti Dánia melyik területeit azonosítja az alföldi- és melyeket az erdei parasztok ökotípusaival. Dánia terepviszonyaiból kiindulva értelemszerű, hogy nála nem szerepel az "Ortmayr-féle" hegyvidéki paraszt ökotípus.

Valószínűleg az "erdei paraszt" feleltethető meg a "lomboserdei paraszt", vagyis a középhegységi (dombsági) paraszt típusának. A magyar néprajzban Erdélyi Zoltán is hasonlóképpen használta a fogalmakat. „Az erdőkörnyéki parasztság életmódja, anyagi kultúrája és gazdasági alapja - éppen az erdő meglétéből kiindulva - más, mint a síkvidéki, alföldi parasztságé.” A paraszti ökotípus-tipológiák közös vonása, hogy azonos strukturális szinten, azonos szempontok szerint társítják az egyes típusokat.  Hogyan tudjuk elhelyezni a három alapvető paraszt ökotípuson belül a középhegységi parasztokat? A környezeti feltételek eltérőek a tárgyalt ökotípusok esetében. A magashegyi parasztok ökotípusának meghatározásánál a legszorosabb, az ökológiai determinizmus irányába mutató a kapcsolat az ember és a természeti környezet között. Épp ezért meglehetősen jól körülírható, jellemezhető, a legkevesebb eltérést mutató változatokban élő ökotípus ez. Az alföldi paraszt ökotípusa a legheterogénebb típus, ez esetben még az ökológiai posszibilizmus megközelítésének alkalmazása is nehézségbe ütközik. A természeti környezet itt nem határolja be annyira a parasztok mozgásterét, mint az előző két típusnál. Épp e lehetőségből következik az, hogy talán itt tapintható ki leginkább innovációs készség és a vállalkozói mentalitás az életvezetési gyakorlatban. A középhegységi parasztok ökotípusát is a természeti környezetből vezethetjük le, ám a termelés és az életmód már sokkal több variánst foglal magába, olyannyira hogy egyes megközelítések szerint például az Északi-középhegység - átmenetiségéből adódóan - nem is rendelkezik önálló agrárkultúrával. Ettől függetlenül létezik a (dunántúli és az északi) középhegységnek egy olyan "ökológiai magja", mely az ökotípus "kulturális magját" is meghatározza. Viga Gyula gazdaságföldrajzi megközelítésekből kiindulva úgy tartja, hogy "az Északi-középhegység területén a legalacsonyabb - a Nyírséget leszámítva - a földek aranykorona értéke (zöme 7, kisebb része 5, illetve 3 aranykorona). Jellemzőek a kötöttebb, savanyú talajok, s az összes mezőgazdasági terület 3/4-ed része még századunkban is évente talajjavításra szorult. Jellemzője emellett az Északi-középhegységnek, a lejtők meredeksége (talajszint 50-80%-a lejtős), a kistájon belüli nagy magasságkülönbségek, a 18-19. századi nagy erdőirtások által előidézett nagymértékű erózió (vagyis az egyensúly hiánya), s a gazdálkodás alacsony színvonala, amit- a hegyes-dombos felszín ellenére - kedvezőtlen csapadékviszonyok tetéznek." Az egész középhegységi zónában általános, hogy kisebb jelentőségű (volt) a földművelés az állattartásnál. Emellett jóval nagyobb jelentőséget kaptak a terület természeti lehetőségeit kihasználó egyéb tevékenységek, alkalmi munkák (mészkőfejtés, mészégetés, fafeldolgozás, faszénégetés, fuvarozás, erdőlés, orozás, gyűjtögetés), a távoli vidékeken elvállalt idénymunkák (summázás, aratás, szőlőmunkák, útépítés).

A természeti környezet tehát nem csupán eltérő az egyes régiók viszonylatában, hanem e különbözőség más-más erősséggel határolja be az alkalmazkodás irányait. Az ugyanolyan szempontok alapján összevetett, egymáshoz rendelt ökotípusok azt a téves látszatot is kelthetik, hogy a kulturális mag meghatározásánál léteznek szempontok, melyek minden ökotípus esetében relevánsak, míg vannak, melyek egyik esetben sem. A két idézett tipológia nem ad választ továbbá arra sem, hogy bizonyos szempontok miként kerültek be az összehasonlításba, mint például a reciprocitás jellege, a mezőgazdasági bérmunka jellege, a háztartások jellemzői vagy a társadalmi csoportok aránya. Ugyanis ha egy szempont alapján a nagy számok törvénye szerint különböznek is az egyes ökotípusok, még nem biztos, hogy annak hátterében a természeti környezetből levezethető különbség fedezhető fel.

2.3. A Kárpát-medence paraszti műveltségének változatai a természeti környezet különbözőségének hatására

"Göcsej, a Palócföld vagy a Székelyföld leleményesen fúró-faragó, fával mesterkedő parasztsága egészen más árnyalatát képviseli a magyarságnak, mint az alföldi legelők, rétek, árterek, lápok ősi soron halász, pákász, pásztor, majd egyre nagyobb mértékben földműves, mégpedig főleg szemtermelő, de erdőt alig ismerő, szalmával, trágyával tüzelő s inkább az agyag mint a fa tecnikájában jeleskedő népe."
Mendöl Tibor: Parasztság és táj (részlet)

A magyar néprajztudomány jelentős eredményekkel rendelkezik a Kárpát-medence paraszti műveltségének nagytáji (régiói) különbségeinek kutatásában, mely szervesen illeszkedik az európai etnológia egyik legfontosabb tudományos diskurzusához, a hagyományos népi kultúra térbeli tagolódásának - elsősorban kartográfiai alapú - megközelítéséhez. E munkák azonban elsősorban a különbségek felismerésére és deklarálására irányultak, anélkül, hogy e különbségek hátterében rejlő különféle okok és feltételek magyarázatára, illetve a két szempont összefüggésének értelmezésére sort kerítettek volna. Ez nem pusztán a kutatói érdeklődés szaktudományos hagyományból eredeztethető következménye. Ha ugyanis bizonyos jelenségek, kulturális elemek vagy a műveltség egy alrendszere (mint a táplálkozás, teherhordás, len- és kenderfeldolgozás, stb.) valamelyik nagytájunkhoz is kapcsolható, azt a legtöbb esetben nem lehet egyetlen feltétel meglétéből levezetni. Régióalkotó tényező lehet a természeti környezet mellett a társadalomtörténeti, a közjogi, a politikatörténeti és az etnikai feltétel is. Tóth Tibor a "dunántúli" jelzővel a mezőgazdaság egy olyan jellegzetes struktúráját írja körül, mely a gazdasági-társadalmi folyamatok eredményeként különbözik az ország más tájainak mezőgazdaságától. Az eltérés összefügg a természeti adottságokkal, a magasabb népsűrűséggel, a településszerkezet sajátosságaival, a nyugati piacok viszonylagos közelségével, stb. "A "dunántúli" jelzőt tehát egyfajta minősítésként fogjuk fel.

A parasztság jövedelmi viszonyait vizsgálva Gunst Péter megállapítja, hogy noha a Dunántúlon az 1920-30-as években, általánosságban belterjesebb volt a mezőgazdasági termelés, s ennek következtében magasabbak voltak a hozamok, mint az Alföldön vagy az Északi Dombos vidéken, ám ebből adódóan a több kiadás és a magasabb életszintből következően magasabb munkabérekből adódóan a gazdálkodás tiszta hozama esetleg alacsonyabb is lehetett. Magdaléna Parikova elkülöníti a Kárpátok és az Alföld kultúrövezetét a mezőgazdasági kultúra kapcsán. Problémát jelent annak meghatározása, hogy egy specifikus jelenség hátterében a természeti környezet vagy az etnicitás sajátosságát keressük. Nádasi Éva szerint az „hogy a gazdaság mégsem teljesen egynemű, az többnyire az adott népesség ökológiai kényszerűségekhez való alkalmazkodásának következménye, nem padig az etnikumból következő sajátosság.” Már egyértelműen a természeti környezet befolyásolja azt, hogy melyek a fontosabb termesztett élelmiszernövények. Az eszközkészlet bizonyos elemei, eltérései is a természeti környezet függvényei. Gunda Béla példájával, karikás ostorral a pásztor erdős területen nem csapkodhat, hanem csörgős botot használhat. A kaszatípus honti változatainak hátterében az egyenlőtlen terepadottságokat kell látnunk. Bizonyos jellegzetes tárgyak, eszközök is jellemezhetnek egy-egy ökotípust. Paládi-Kovács Attila számol be a villás csúsztatóról, erről a kezdetleges szállítóeszközről, melyet hóban és szárazban is használtak teli hordó vagy kő vontatására. Az eszköz ismeretes Nógrád, Hont, Valkó, Felsőpalojta, Alsósztregova és a Bükk (Mályinka, Bükkzsérc) vidékén, s melynek „párhuzamait az Északi-Kárpátokból és Erdélyből, szlovák, ukrán, magyar és román falvakból is közlik. Úgy látszik, néphez, etnikumhoz nem köthető, sokkal inkább sorolható az európai magashegyi területek kulturális reliktumai közé.” Az egész Palócföldre jellemző a kárpáti csűrös gazdálkodás. A "hegyvidéki szálláskertes" forma a centrumon kívül több községben is kialakult, s így a Felföldre jellemzőnek tekinthető. Tálasi István a Magyar Alföld népi kultúrájának táji változatait vizsgálva úgy vélekedett, hogy "az egyes csoportok között csak bizonyos határjelenségek vannak, s valamennyi alföldi etnikai csoportunknak még népmozgalmi eredetétől eltekintve is sajátosan alföldi jellegű műveltsége van." E véletlenszerűen kiragadott példák is bizonyítják, hogy a néprajztudományban teret nyert a kulturális jelenségek természeti környezetből eredeztetett magyarázata, mely - egyes esetekben - elvezetett a nagytáji, regionális különbségek felismeréséhez. Nem történt meg viszont e jelenségek egymásra vonatkoztatása, összekapcsolása, "ökotípussá szervezése".

Az agrártörténet eljutott ugyan a régió szintű, nagy- és mezotáji tipológiához, ám annak szempontrendszere meglehetősen korlátozott, a történeti és statisztikai források számszerűsíthető adatain nyugszik. Talán ez is az oka, hogy e megközelítések nem mutatnak túl a különbségtételen, nem kísérlik meg ezek alapján értelmezni az agrártörténet regionális folyamatait. Számunkra mégis használhatóak e megközelítések, mivel a források lehetőséget adnak nagytájaink mezőgazdaságának - művelési ágak arányai alapján történő - modellezésére. Gunst Péter az 1920-30-as évekre vonatkoztatott adatai megvilágítják a Trianon utáni országhatáron belüli három nagytáj az "Alföld", a "Dunántúl" és az "Észak" agrárstruktúrájának legfőbb vonásait:

 Jelentős különbség mutatkozik a szántó és az erdő arányában az egyes nagytájak között oly módon, hogy ”Észak" az erdei-, míg "Alföld" a szántóföldi gazdálkodással jellemezhető igazán. Mindkét adat alapján "Dunántúl" az átmeneti kategória, ahol viszont a rét nagy- és a legelő kisebb aránya a belterjes állattartás gyakorlatára utal. A gazdálkodás belterjességének foka, illetve a talaj termőképessége, az egyes művelési ágak vonatkozásában az egy területegységre számított tiszta átlagjövedelem alapján jellemezhető. Für Lajos a századforduló Magyarországát alapul véve közli a régiókra bontott adatokat:

Bár az ismertetett adatsor hátterében sokféle szempont szerepet játszhat (pl. eszközváltás üteme, bérmunka alkalmazásának foka), azok nagy része közvetve vagy közvetlenül, de kapcsolódik a természeti környezet kérdéséhez. Szembetűnő az, hogy általános vélekedésekkel szemben a "dombvidék" mezőgazdaságának kapacitása nem "félúton áll" az alföldi és a hegyvidéki területek között.

Annak ellenére, hogy Szabó László és Földes László már az 1970-es évek végén, a Magyar Néprajzi Lexikon "gazdaság" szócikkében - a magyar néprajzban elsőként - tipologizálta parasztgazdaságok "vidékenként eltérő típusait", e kísérletet mégsem követte hasonló célú folytatás. A szerzőpár a következő típusokat különítette el egymástól:
- Alföldi típusú gazdaság. A gabonatermesztés és a külterjes állattartás kapcsolódik össze.
- Dél-alföldi és kiskunsági gazdaság. A kerti művelésre épül vagy annak nagy teret szentel. Ide sorolhatóak a makói, szegedi, kalocsai hagyma- és paprikakertészek.
- Eger-Gyöngyösi, Tokaj vidéki és Balaton melléki szőlőtermelésre épülő gazdaság.
- Északi-középhegységi, Erdélyi és Bakonyi típusú gazdaság. Mindent termelnek, a földművelés az állattartás mellett csekélyebb jelentőségű, és nagyobb szerepet kapnak a táj lehetőségeit kihasználó egyéb tevékenységek, alkalmi munkák (gyűjtögetés, erdőlés, fafaragás, fuvarozás, mészégetés, szénégetés, idénymunkák: summásság, aratás, szőlőmunkák).

"Az egyes területek gazdálkodásának ez a jellege, így a gazdaságok itt felsorolt típusai az elmúlt évszázadban alakultak ki ebben a formában, bár közülük nem egy terület nagy múltra tekint vissza (borvidékek). A nagy tájalakító munkák előtt az Alföldön is differenciáltabb jellegű gazdaságtípusok voltak. A gazdaságok fenti típusai még kisebb egységekre, helyi típusokra tovább bonthatók." Az első és az utolsó típus feletethető meg egy-egy ökotípusnak, míg a második (dél-alföldi és kiskunsági) típusnál - a társadalmi tényezők szerepe az elsődleges. A harmadik típus a szőlőtermelésre épülő gazdaság esetében keverednek az ökológiai (talaj, térfelszín, napsütés időtartama, a beesési szög, stb.) és a társadalmi tényezők.