3.TELEPÜLÉSFORMÁK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN.

3.2. A település földrajzi - történeti rétegei.

A magyarság a honfoglalást követő évszázadokban a nomadizáló életmódról áttért a letelepedett életmódra, amelynek legkorábbi írásos bizonyítékai a szent istváni törvények. A szilaj- és félszilaj állattartást folytató magyarság élete a 11. századig megoszlott a nyári és a téli szállások között. A téli szállások tekinthetőek a későbbi falvak előzményeinek, ezek már állandó falazatú építményekkel rendelkeztek. Itt tartózkodtak egész évben a nők és a gyerekek, a nyári legelőről ide tértek vissza ősszel a férfiak az állatokkal. A teljes letelepedést, a magyarországi falurendszer kialakulását elősegítette, hogy a 11-13. században az állattartás helyett a földművelés vált a magyarság elsődleges megélhetési forrásává, gazdasági tevékenységévé. A magyarság az egyes településeken általában nemzetségi rendben telepedett meg, melynek feltételezett emlékei a hadas települések (Székelyföldön, a palócok körében és a Jászságban). A székely tízesekről viszont a szakemberek egy része úgy tartja, hogy az a honfoglaló magyarság katonai szervezetét tükrözi. A középkori falvak még jóval kisebbek voltak, mint a mai falvak, átlagos lélekszámuk a történészek és régészek becslése alapján kb. 300 fő lehetett. A falvak legtöbbje jogállás szerint úrbéres vagy jobbágyfalu volt, lakói terményeik vagy pénzük egy részét földesuruknak kellett beszolgáltatniuk (kilenced). Kevésbé élt kötöttségben a szabadalmas területek falvaiban élő népesség, mely kollektív kiváltságokat kapott, aminek fejében katonáskodniuk kellett, vagy a határ védelmét kellett ellátniuk (székelyek, jászok, kunok). A 14-15. századra kialakult a középkori Magyarország településhálózata, melynek legfontosabb települései a falvak mellett a mezővárosok és a szabad királyi városok voltak. A magyarországi településhálózatban a török hódítás hozott döntő változásokat. Miközben az Észak- és Nyugat Dunántúl települései változatlan formában fejlődtek tovább, addig az alföldi népesség a kisebb falvakból a nagyobb védelmet nyújtó városokba és óriásfalvakba menekült, ami azt eredményezte, hogy az Alföld településhálózata jelentősen megritkult, a meg nem művelt földeken elindult a pusztásodási folyamat. Ez az oka az Alföld és a nem alföldi területek településhálózatának sűrűségében manapság is szembetűnő eltéréseinek. A 16. században ismét csak változás történt a gazdasági ágazatok egymáshoz viszonyított súlyában, ugyanis - főként az Alföldön - újra az állattenyésztés, ezen belül is a marhatartás került előtérbe. A nagyhatárú települések határában a pusztai nagyállattartásra szakosodott tartozéktelepülések jöttek létre, melyek a tanyák előzményeinek tekinthetőek. Az alföldi települések lakossága, elsősorban a férfiak csak a nagyobb munkák időszakában (például kaszálás, teleltetés) tartózkodtak kint a szálláson vagy tanyán (ez utóbbi a későbbi szóhasználat a szóban forgó tartozéktelepülésre). Hasonló folyamat hozta létre az Alföld másik jellegzetes településtípusát, a szálláskertes vagy kétbeltelkes települést. Mind a szálláskerteket, mind pedig a tanyákat a 19. századtól kezdték állandóan lakni, ezek a végleges kiköltözések összefüggésben voltak a földművelés szerepének növekedésével. A török uralmat követően, a 18. században az alföldi városok (Debrecen, Szeged, Szabadka) fejlődtek a legdinamikusabban. A városok fejlődését ebben a korszakban az befolyásolta, hogy az új kereskedelmi útvonalak mentén vannak-e, vagy sem. Ez utóbbi esetben a város fejlődése megrekedt. A korábbi egyházi és főúri központok gazdasági és társadalmi jelentősége csökkent az új vásárövezet városaival szemben. E városövezet a nagytájak (Alföld, Dunántúl, Felföld és Erdély) találkozási vonalán terült el. Ilyennek tekinthető az Alföld és a Felföld találkozásánál lévő Vác - Hatvan - Gyöngyös - Eger - Miskolc vonal. A magyarországi településszerkezetben a 19. század második fele hozott újabb lényeges változásokat. Az egyik változás közjogi volt: 1870-ben a törvényhozás megszűntette a szabad királyi város (civitas) és a mezőváros (oppidum) jogi elhatárolását, és a régi kiváltságok helyett az akkori népességszámot, városiasságot, a város környékre ható központi szerepét értékelve két új kategóriába sorolta a városokat. A legjelentősebb szabad királyi városokból és a fejlettebb mezővárosokból "önálló törvényhatósági jogú városok" lettek, míg a csökkentett jogkörű városokból "rendezett tanácsú városokat" hoztak létre. Mindezek mellett a régi mezővárosok nagy többsége községi sorba süllyedt. A korszak második lényeges változása a magyarországi vasúthálózat kiépülésével hozható összefüggésbe. Azok a települések melyeken átment a vasút, sokkal könnyebben tartottak lépést a fejlődéssel, mint azok, amelyek kényszerűen magukba zárkóztak, kiestek a településfejlődésből. Számos szomszédos település példáján látható a vasút településfejlődést meghatározó szerepe (Például Ócsa egy nyitott, a főváros közelségéből hasznot húzó, a paraszti polgárosulásban élen járó település lett, míg a szomszédos Alsónémedi, ahol nem vezettek el vasúti fővonalat, napjainkig érezhetően egy magába forduló, a hagyományos paraszti életvitelt és gazdálkodást folytató község). A 20. század második felében, a pártállam időszakában, részben a járási rendszer kiépítése, részben az iparosítás következményeként a települések életmódjában, ezáltal pedig azok jellegében beállt változásokról beszélhetünk. A városközpontok fejlődése attól függött, hogy milyen mértékű iparral rendelkeztek. Nógrád korábbi megyeszékhelye, Balassagyarmat helyett az iparosodásban élen járó Salgótarján lett a megyeközpont. Az iparvidékek központjai (Tatabánya, Dunaújváros, Miskolc, Ózd, stb.) a környék lakosságára, mint munkaerő felszívó település fejtették ki hatásukat. A falvak és községek fejlődése három lényeges irányban történt. Elsőként a közeli ipari központok hatására létrejöttek úgynevezett ingázó települések, ahol a felnőtt lakosság az iparban, sokszor egyetlen gyárban vagy egyéb ipari létesítményben talált munkát. A települések előtt álló második út a korábbi mezőgazdasági munkára alapozott paraszti életforma folytatása volt. Ez esetben a felnőttek a településen belül főként a termelőszövetkezetben dolgoztak, a munkából hazatérve a háztájiban (második gazdaság) folytatták a munkát. A harmadik utat az idegenforgalom szempontjából kedvezőbb fekvésű települések "választhatták", ezek szerencsés esetben ki tudták aknázni az ott található természeti és kulturális kincseket és már viszonylag korán "vállalkozói faluvá" válhattak. Egymással szomszédos települések viszonylatában is találunk példát mindegyik "útra" (A Bükk alján az első fejlődési modellre Bélapátfalva, a másodikra Nagyvisnyó, míg a harmadikra Szilvásvárad a példa). A rendszerváltást követően, az 1990-es években, a magyarországi települések helyzetében pozitív és negatív változások egyaránt tapasztalhatók. Az előbbiez sorolható, hogy a falvak közművesítése, a vezetékes gáz és a telefon bevezetése egyértelműen az életkörülmények javulása, városiasodása felé mutatnak. Kialakult egy új vállalkozói réteg, mely érdekelt a település-fejlesztésben és ezért pénzt is áldoz. Másrészt viszont - főként a múlt örökségeként - a magyarországi települések legégetőbb gondja a munkanélküliség. Vannak olyan térségek (például Észak és Északkelet Magyarország), ahol egyes településeken a munkanélküliség megközelíti a 100 %-ot.

3.3. A telepesmozgalmak hatása a településszerkezetre.

Szervezett vagy spontán módon lezajló népmozgások legfőbb indítéka egy korábban betelepítetlen és műveletlen terület betelepítése és művelés alá fogása volt. E mozgalmak legfontosabb korszaka a 18. század volt, amikor a török uralom alatt elnéptelenedett hódoltsági területekre északról és északnyugatról telepesek százezrei húzódtak az Alföld és a Dunántúl déli részének lakatlan területeire, pusztáira. A telepesek a magyarok mellett főként németek és szlovákok voltak. A feudalizmus korai időszakában a földesurak és a királyi hatalom telepítési vállalkozókat, úgynevezett soltészeket és kenézeket bízott meg abból a célból, hogy a mezőgazdasági művelés szempontjából előnytelen birtokrészeire (erdők, hegyi legelők) olyan telepeseket hozzanak, akik ott letelepedve a területet mezőgazdasági művelés alá vonják. Ennek fejében a telepesek kedvezményekben részesültek, mint például a telepítéstől kezdődő több éven át tartó adómentesség, ami a németjogú falvaknál általában 16 év volt. A késő középkorban a földesurak már inkább egy-egy speciális munkára hoztak létre allodiális földjeiken telepes falvakat. Az ilyen munkák javarészt speciális ismereteket igénylő munkaigényes növényi kultúrák termesztését jelentették. Így alakultak ki - főként az Alföldön - a dohánykertész falvak és a kertészfalvak. E mellett létesültek olyan telepítvények is, amelyek gazdasági tevékenysége jórészt megfelelt egy "átlagos" parasztfalu gazdálkodási szerkezetének, illetve olyan mezőgazdasági munkástelepekről is tudunk, melyek azért jöttek létre, hogy ellássák az uradalom munkaerőigényét. A telepített falvak lakosságát örökidőre vagy meghatározott időre kötött szerződés kapcsolta a földesúrhoz, aki a telepeseknek birtoklási jogot adott a földre, mialatt a föld tulajdonjoga természetesen az övé maradt. Némiképp eltért ettől a telepítvényes falvak státusa, ahol a földesúr a földek tulajdonjoga mellett a birtoklási jogot is magának tartotta fenn, a telepesek csak használatra kapták földjeiket, ami az előzőnél sokkal kiszolgáltatottabb jogi helyzetet jelentett. A telepítésekbőll mindenkinek előnye származott: a telepesek a korábbinál szabadabb, kötetlenebb és kötelezettségektől kevésbé terhelt gazdálkodást folytathattak az új földeken; a földesurak a telepeseknek juttatott kedvezmények ellenére mégiscsak növelte adózó népessége számát; míg az esetenként a telepítéseket lebonyolító vállalkozók e munkák jutalmául kiváltságokat és jövedelmező pénzforrásokat kaptak (a település bírói tiszte, a kocsma, a malom és a serfőzde joga, különböző ajándékok és egyéb bevételek).

3.3.2. Soltész

Középkori telepítési vállalkozó, aki különösen a 13-14. században arra szerződött a földesúrral, hogy az addig lakatlan vagy műveletlen területre telepeseket hoz, akik javarészt irtással és egyéb megfeszített munkával művelés alá vonják az erdőket, földeket, aminek fejében kedvező lehetőséggel telepedhettek meg az adott területen. soltészek különösen a Kárpát-medence északi, észak-keleti és keleti részén tevékenykedtek. Az ő szervezésük hatására jöttek létre az úgynevezett németjogú falvak, melyek arról kapták a nevüket, hogy kezdetben nem csupán a telepesek, hanem a soltészek is főként németek voltak. E telepes falvak esetében mindegyik fél megtalálta a számításait. A soltész jutalmul megkapta az általa telepített falu bírói tisztét, szabad telekhez és különböző haszonvételekhez, jövedelemforrásokhoz juthatott, mint például a malom és a serfőző felépítésének és szolgáltatásmentes fenntartásának joga, valamint a kocsma és néhány mesterség monopóliuma. E mellett a soltészt megillette a földesúri szolgáltatások hatodrésze. A soltész több volt, mint egy "átlagos" falusi bíró, hiszen szabadalmait és anyagi javait szabadon adhatta-vehette vagy elcserélhette. A telepesek a telepítést követően általában 16 évig adómentességet élveztek, szabadon halászhattak és vadászhattak a település határán belül. Szolgáltatásaikat később sem terményeik után, hanem telkeik arányában adták be, ami kedvezően hatott a termelékenységre. A földesúr pedig azért járt jól, mert végső soron adózó jobbágyai számát gyarapította. A németjogú vagy soltészfalvak gyakran megtartották azokat a jogszokásokat, amelyeket még hazulról hoztak. A 14. század közepétől egyre többször már meglévő településeknek adományozott a földesúr "német jogot", leginkább azzal a céllal, hogy az adott települést várossá fejlessze. A legtöbb, soltészek által telepített falu a Szepességben, valamint Zsolna környékén keletkezett. E falvak településképére jellemző a soros-utcás lakótelepülés és a patak menti jelleg. A 15-16. században megváltozott a soltészfalvak jogállása, egy részük elvesztve korábbi jogait, jobbágysorba süllyedt, míg másik részüknek sikerült megvásárolnia soltészjogokat, ami elősegítette e települések várossá válását.

3.3.3 Kenéz

Telepítő vállalkozó a középkori Magyarországon, feladatköre hasonló volt a soltészéhoz. Telepítő tevékenysége elsősorban a Kárpátok vidékére, azon belül is a vlachokra és a ruténekre terjedt ki. A kenéz rendszerint egy földesúrral vagy a kincstárral kötött egyezséget, melyet a kenéz levélben írásban, vagy csak szóban szentesítettek. A megállapodás szerint a kenéz kötelezettséget vállalt, hogy vagy elpusztult falvakat népesíttet be, vagy új falvakat telepít, ennek fejében megkapta az új falu bírói tisztségét, telekhez jutott, a malom és a kocsma jogát birtokolhatta, a kivetett bírságok és büntetések egyharmada őt illette, a telepesektől bizonyos ajándékok is jártak számára. A 13-16. században így létrejött vlachjogú falu inkább sajátos jogállásával, semmint kizárólagos vlach, román népességével tűnt ki, bár a telepesek döntő többsége eleinte csakugyan vlach vagy rutén volt. A vlach jogállás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a bírói tisztet a kenéz, illetve örökösei látták el, fölöttük csak a királyi tisztek törvényszéke ítélkezhetett, a falvak a megtermelt termés tizedével megválthatták országos közmunka kötelezettségüket és ezt az időt is saját gazdaságukra fordíthatták, és a telepesek állataik ötvened részével tartoztak a királynak. A vlach név a 15-16. században már sokkal inkább jelentette a kenéz ek által telepített falvak lakosságát mintsem egy etnikai csoport nevét. A vlavhok főként hegyi pásztorkodást (vlach pásztorkodás) folytató népesség volt, amelyik a földművelésre kevésbé alkalmas vagy alkalmatlan területeket telepítette be. A kenéz jogköre adható, vehető, örökölhető és cserélhető volt, ezért a 15-16. századra - főleg Erdélyben - a kenéz ek száma jelentősen megszaporodott. Sokuk megszerezte a nemesi kivátságokat is, így a terület tényleges földesurává vált. A kenéz ek alkották a románság leggazdagabb, legelőkelőbb rétegét is.

3.4. A települések részei

3.4.2. Határ

A köznyelv két terület (ország, megye) találkozásánál meghúzott vonalat tekinti határnak. Néprajzi értelemben azonban jóval gyakrabban egy állandó településhez tartozó külterületi földek alkotta területet jelenti. A határ tehát ez esetben egyenlő a település határával, mely éppúgy tartalmazza a településhez kapcsolódó erdőt, legelőt, szőlőt, mint a szántóföldi dűlőket. A népi jogszokások körébe tartozott a határjárás vagy más névvel a határkerülés, melynek során a település lakói az elöljárók vezetésével évenként egyszer, általában tavasszal, Szent György-nap (április 24.) táján végigjárták a határt, tudatosították a határjelek helyét, amelyik megrongálódott vagy megsemmisült, a helyett újat létesítettek. A határjelek jelentősége különösen a 19. századot megelőzően volt nagy, mivel ekkor még nem álltak rendelkezésre olyan pontos kataszteri- és határtérképek, amelyek bizonyságot adhattak volna határviták esetében. A határjelek természetes vagy mesterséges képződmények voltak, mint jellegzetes fák, sziklák, patak, vagy földhányás, sövény, kerítés, stb. Szokás volt, hogy legényeket a határ egy pontján jól elvertek, hogy egész életében emlékezzen arra a helyre. A határjelek bekerültek a községi határ könyvbe. A község határát alkotó földeken a feudalizmus idején általános volt a nyomáskényszer, ami annyit jelentett, hogy egy családnak azt kellett termesztenie a határbeli földjein, amit a földközösség megszabott. A határszabadulás azt a gazdasági időpontot jelentette a feudalizmusban, amikor a faluközösség művelési tilalma alól felszabadul egy határrész, tehát el lehet kezdeni legeltetni a tarlón vagy az ugaron, lehet kaszálni a réten, meg lehet kezdeni a szüretet. A határ különböző részeinek különböző határnevei vannak, aszerint, hogy milyen az adott terület fekvése, mit termesztenek rajta, milyen határeredet monda tartozik hozzá, stb. E szerint tájékozódnak a helybeliek a gazdasági munkák idején, ezek alapján különítenek el a határban jobb- és rosszabb minőségű földeket. A határrendezés vagy más névvel birtokrendezés az 1848 és a szocialista kollektivizálás és téesz szervezés közötti időszak egyik legsúlyosabb problémája volt falun. A jobbágyfelszabadítás (1848) után a parasztgazdaságok fejlődésének gátló tényezőjeként jelentkezett a határ tagosítatlansága, az, hogy egy család földterülete gyakran 10-20 részből, tagból állt a határ különböző pontjain, ami nagyban megnehezítette művelésüket. A települések határa térbelileg elkülönült – általában körbefogta – a lakóházakat magába foglaló belterületet, a falu épített környezetét. A lakóházakon kívül itt állnak a közösségi épületek is.

3.4.3. Utca

A település legfontosabb köztere, a gyalogos és a járműforgalom, a közlekedés és szállítás településen belüli helyszíne. Az utca a modern nagyvárosokban kizárólag a köztér funkcióit látja el, azonban falun vagy kisebb városokban a családi vagy magánélet bizonyos alkalmai is hozzá kötődnek. Lakodalom alkalmával a menyasszonyi menet a kelengyét végigviszi a falu utcáin a vőlegényes házhoz. Temetéskor a menet, a koporsót, a temető irányában viszi végig az utcákon. Vasárnaponként az idősek kiülnek az utcai padra, a ház elé, ahol a szomszédokkal, az arra haladó ismerősökkel beszélgetnek, megvitatják a település és a világ ügyes-bajos dolgait, eszmét cserélnek, ami kistelepüléseken rendkívül fontos csatornája az ismeretek kicserélődésének. Az utca lakóházhoz kapcsolódó frontját az ott lakók maguk gondozzák, gyakran virágokat ültetnek a kerítés vagy az utca árokpartjára, a gyümölcsfákat megművelik, a termés felett maguk rendelkeznek. A falu utca képét alapvetően a településtípus határozza meg. A halmazfalvakra jellemzőek a girbe-gurba, szabálytalan rendben fekvő rövid utcácskák. Az útifalvak utcaszerkezete szabályosabb, az utcák sokkal egyenesebbek, hosszabbak és egymással gyakran párhuzamosak vagy egymásra merőlegesek. A legszabályosabb utcahálózattal azok a települések rendelkeznek, amelyeket egy időben telepítettek, ahol előre pontosan kimérték a telkeket és utcákat. Ilyen települések találhatóak az Alföld déli részén, ahova németeket telepítettek a török kiűzése után. A magyarországi települések ~áinak nagy része a 19. század második feléig egyáltalán nem volt kövezve, ekkor elsősorban a városokban a kőbányászat fellendülésével kezdték kővel burkolni az utcákat (például a makadám út is egy kőburkoló technikára utal). A beton, az utcák burkolására csak az 1950-es évektől kezdődően terjedt el. Falvainkban sok helyen még manapság is találkozunk burkolatlan föld utcákkal.

3.5. Térbeli megosztottság a településen

Megosztottnak tekintjük azt a települést (főként falut vagy mezővárost), ahol a lakóházak és a mezőgazdasági rendeltetésű épületek, telephelyek színtere térbelileg elkülönül. Két alaptípusa közül a szálláskertes vagy kétbeltelkes település esetében a megosztottság a belterületen belül érvényes. Ezzel szemben a tartozéktanyás településnél a két övezet távolsága nagyobb, a megosztottság a határ teljes területére kiterjed. A megosztott település alaptípusait először a Magyar Alföldön tárta fel a néprajztudomány, de változatai a Kárpát-medence, sőt Európa több területén is megtalálhatók voltak. A települések megosztottsága a 19. század második és a 20. század első felében a legtöbb helyen megszűnt. A gazdasági telephelyek felszámolódtak, illetve állandó lakhellyé váltak. A tartozéktanyákból így alakultak ki az önálló farmtanyák a 19. század közepétől.

3.5.2. A szálláskert

A településhez kapcsolódó, ám a lakóhelytől térben elkülönülő gazdasági udvar, ahol a mezőgazdasági munkák java része folyt. A szálláskertek általában a település lakókörnyezete körül övezetesen, tömbben vagy csoportban helyezkedtek el és sokszor megosztották a település lakosságát. A nők és a gyerekek a belterületi lakóházban és lakóudvarban töltötték idejük nagy részét, míg a férfiak szinte kizárólag a szálláskertben laktak. A szálláskertes települések jellegzetes települési módja a kétbeltelkes település, melynek legjellemzőbb példáit az Alföldről ismerjük (Hajdúböszörmény), ám ez nem jelenti azt, hogy az Alföldön kívül nincsenek szálláskertes megosztott települések. A megosztott település típushoz tartozó, szálláskerttel rokon pajtás- vagy csűröskert, illetve ólas- vagy akloskert előfordulása inkább a Dunántúlra és Észak-Magyarországra jellemző. A különbség elsősorban a szálláskert jellegű telephelyen végzett jellemző gazdasági tevékenység (pl. nyomtatás, takarmány-raktározás) fajtájában volt. A szálláskert elsődleges gazdasági funkciója egyben utalt arra is, hogy az adott időben és területen a földművelés vagy az állattenyésztés volt az uralkodó gazdasági ágazat. A szálláskertek kialakulását többféleképpen magyarázzák. A jeles néprajzkutató, Györffy István a szálláskertben a nomád téli szállás utódját vélte felfedezni. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy a szálláskertek kialakulása a marhatartás 15-17. századi fellendülésével magyarázható, mivel a hirtelen megnövekedett marhaállományt nem tudták a lakóház körüli szűk udvarban elhelyezni, tehát szükségesnek látszott egy olyan övezet létrehozása a lakóterületen kívül, ahol a marhatartással kapcsolatos gazdasági épületek kényelmesen elhelyezhetőek, illetve a gazdasági munkálatok elvégezhetőek. A szálláskertek a 18-20. század idején szűntek meg, amikor a lakosság végleges kiköltözése során elszakadtak a településtől, és állandóan lakott tanyák vagy települések (például Kalocsa környékén) keletkeztek a szálláskertek helyén.

3.5.3. Tartozéktelepülés

Olyan időszakosan lakott, főként gazdasági rendeltetésű épületcsoport, település, mely egy állandó településsel van szoros társadalmi és gazdasági kapcsolatban. Az állandó településen élőknek csak egy része - általában a férfiak - és csak bizonyos munkák idején tartózkodik a tartozéktelepülésen. A magyarság letelepedését megelőzően a nyári szállások tekinthetőek tartozéktelepülés jellegű formának. Főként a férfiak kisérték nyaranta az állatokat a nyári szállás legelőire, majd ősszel visszatértek az állandó jelleggel lakott téli szállásra, ahol a nők egész évben tartózkodtak. A magyarság letelepedést követően megszűntek a tartozéktelepülések létfeltételei. A tartozéktelepülés léte a középkor folyamán mindmáig nem igazolt. A tartozéktelepülések később a tanyák előzményeként tűnnek fel a 15-16. században. A nagyhatárú alföldi települések határában olyan tanyák keletkeztek, melyeket tartozéktelepülésként használt a lakosság, a nagyobb mezőgazdasági munkák idején, főként nyáron és télen, az állatok teleltetésekor tartózkodtak kint a férfiak. Az alföldi tanyák egészen a 19. században kezdődő állandó településsé válási folyamatukig megőrizték tartozéktelepülés jellegüket. Az újkori tartozéktelepülések azonban koránt sem csak az alföldi tanyát jelölik. A réti szállások olyan tartozéktelepülést jelölnek, amelyeket ártéri területen létesítettek és fő funkciója a nagyállatok (ló, marha) teleltetése. Ilyen réti szállások, szénáskertek leginkább kaszálókon vagy kaszálók mellett keletkeztek. A szállások nagy részén volt kút, kisebb kunyhók a kint tartózkodó emberek számára és akol, ahová az állatokat rekesztették mihelyst leesett az első hó. Az erdei szállás ugyancsak egy olyan tartozéktelepülés, melyet ártéri területen, az állatok teleltetésére hoztak létre, abban különbözik a réti szállástól, hogy a teleltetőhelyet erdős háton alakították ki. Mindkét településtípus a Duna melléken gyakori. Tartozéktelepülésnek tekinthetőek még a szőlőhegyi pincesorok és a hegyi- és pusztai pásztorszállások is. A tartozéktelepülések egy részéből sohasem vált állandóan lakott település. A tartozéktelepülések állandóan lakott településsé válásának bizonyítékai azok a helységnevek, amelyekben szerepel a "puszta" szó (például Ópusztaszer, Katalinpuszta).

3.6. Településtípusok

3.6.2. A tanya

Az Alföld jellegzetes állandóan lakott szórványtelepülés típusa. Rendszerint a falvaktól és városoktól távol álló épületegyüttes, mely magába foglalja a lakóépületet és a hozzá tartozó gazdasági épületeket is. A tanyák kialakulásának feltételei között elsőként a gyér településhálózat miatt meglévő nagyhatárú településeket, másodikként pedig a paraszti földtulajdont vagy a kötetlen, szabad földhasználatot említhetjük. A két alapfeltétel együttes megléte az Alföldre jellemző, ezért a tanyák is elsősorban itt alakultak ki.  A tanya kialakulása mindmáig nem tisztázott. Többen úgy vélik, hogy az alföldi tanyák a török uralom idején, a 16-17. században keletkeztek, amikor a nagyhatárú óriásfalvakból széttelepült a lakosság, létrehozva az állandóan lakott szórványtelepüléseket. Valószínűbb azonban, hogy a tanyák eredetileg egy-egy alföldi város tartozéktelepülései voltak, tehát eleinte ezeket a határ távoli pontjain létrehozott épületegyütteseket nem lakták állandóan. Kezdetben, a 15-16. században, még csak a mezőgazdasági munkák idején tartózkodtak kint az emberek, az állandó otthonuk a városban volt. Ekkor még a tanyákhoz nem mindig tartozott lakóépület, mivel elsősorban a férfiak tartózkodtak itt huzamosabb ideig, akik az istállóban aludtak. Az Alföldön a nagymértékű tanyásodás a 18. századra tehető, amikor a földművelés súlya megnőtt az állattenyésztéssel szemben. Ekkor már a nők is egyre gyakrabban töltötték a tanyán a nyarat, amikorra a legtöbb mezei munka csúcsosodott. Gyakori volt, hogy a tanya tulajdonosa felfogadott egy cselédet, aki állandóan kint lakott és az éppen adódó gazdasági munkákat is elvégezte. A tanyák a 19. században szakadtak el végleg az anyatelepüléstől. Megnőtt a végleges kiköltözések száma, ténylegesen ekkortól beszélhetünk állandóan lakott szórványtelepülés jellegű tanyákról. A 20. századra a tanya a hagyományos magyar paraszti élet egyik legfontosabb jelképévé vált. Napjainkig problémát jelent a tanyák településfejlesztése, hiszen a szétszórtan, a lakott településektől távol álló épületegyüttesekben lakók oktatása, orvosi ellátása, a tanyák közművesítése nehezen megoldható. A tanya, és az ebből képzett tanyasi kifejezés manapság kettős értelmű. Egyrészt pejoratív értelemben az elmaradottság, az iskolázatlanság és a provincialitás szimbóluma, másrészt viszont - különösen az élelmiszergazdaságban - a finom ízek, a kiváló minőség és a házi készítés eszménye tapad hozzá (pl. tanyasi májas, tanyasi tojás).

3.6.3. A falu

Korlátozott önállóságú, javarészt a mezőgazdasági termelésre szakosodott kistelepülés. A falvak kialakulása a letelepedett életmóddal hozható összefüggésbe, ugyanis az állandó vándorlás nem tette lehetővé, hogy az egy közösségben élők szilárd falazatú, állandó jellegű épületeket emeljenek. A magyarországi falurendszer a magyarság végleges megtelepedésével, a 11-12. században alakult ki. Ennek ellenére a falu szó ugor eredete azt bizonyítja, hogy már a honfoglalást megelőzően is megvoltak az állandó település előzményei, melyeket a téli szállásokban kell keresnünk. A falvak általános jellemzője, hogy térbelileg két részre osztható. A köznyelv gyakran csak a belterületet tartja magának a falunak, ahol a lakóházak állnak. A belterület része még a templom, a községháza, a tűzoltószertár, és minden egyéb közösségi épület. Bár itt is folyhat mezőgazdasági termelés (például veteményes, baromfiudvar, gyümölcsfák), annak fő területe mégiscsak a külterület, a falu határában elterülő földek, ahol a gazdasági munkák java része folyt. A falvak településképe változatos és sokszor egymástól igen eltérő formát ölt. A halmaz falut például a szabálytalan belső telkekről lehet megismerni, a házak össze-vissza, egymás hegyén-hátán állnak. Ha van is utca, azok zegzugosak. Ezzel szemben a szalagtelkes falu már a szabályos alaprajzú utcás falut jelenti. A faluk mérete és lélekszáma ugyancsak eltérő lehet a csak néhány család által lakott apró~tól a többezres óriás falukig. A falvak lakóterülete az ott élők tudatában gyakran több részre oszlik, ezen belül is a legáltalánosabb a falu két részre osztása, úgy mint alszeg és felszeg vagy alvég és felvég. E felosztásnak társadalmi funkciói vannak, a falu egyik vagy másik részéhez tartozás meghatározhatja az egyén (a család) településen belüli kapcsolatrendszerét a munkatársulásoktól kezdve a párválasztásig. Szomszédos faluk között általában erős társadalmi kapcsolatok alakulnak ki, bár legtöbbször egy falu lakói a másik falut a tréfás falucsúfolóval gúnyolják. A falvak társadalma a várostól eltérően az erős szomszédsági kapcsolatban élő háztartásokon alapul. Az egy faluban lakók általában jól ismerik egymást, a falu társadalmát át meg átszövik a rokoni kapcsolatok. A falukban lakók életmódja mindmáig sok archaikus és hagyományos elemet őriz.

3.6.3.1. A szalagtelkes falu

Olyan szabályos formájú falvak összefoglaló neve, melyek belterületén az egymás mellett fekvő keskeny, hosszan elnyúló, szalag alakú telkek hosszanti oldalukkal kapcsolódnak egymáshoz. A lakóházak jellemzően a telkek utcafronti rövid oldalához közel találhatóak, utánuk következnek a gazdasági udvarok az építményekkel (ólak, istállók, csűrök), majd a telkek hátsó része legtöbbször veteményes vagy gyümölcsöskert. A szalagtelkes faluhoz többféle megjelenési forma társulhat: orsós utcájú falu, útifalu, patak menti falu, sorfalu. Magyarországon már a 13-14. századtól ismert a településforma, elsősorban még egyutcás változatban. A falvak népességének növekedésével megjelentek a többutcás szalagtelkes faluk. A 18-20. században mérnöki tervezés eredményeként több halmazfalut is többutcás szalagtelkes faluvá alakítottak. Egyik példája a sorfalu. Ez olyan falu, melynek sorban elhelyezkedő hosszú szalagtelkei az utcától a település lakóterületén túlnyúlva a külső határ széléig értek. A szalagtelkek magukba foglalták a házat és az udvart, illetve annak folytatásaként a szántót, esetenként a legelőt és az erdőt is. Ebből következett, hogy a családok szántói egy tagban terültek el, melyen nyomáskényszer nem volt. Sorfaluk Európában a 12. és a 19. század között keletkeztek olyan területeken, melyeket korábban nem műveltek (erdők, mocsarak). A magyar településtörténetben szerepe kevésbé jelentős.

3.6.3.2. Szeg

Egyrészt jelentheti egy falu egy részét hasonlóan az alvég - felvég fogalompárhoz (alszeg - felszeg), másrészt jelenthet egy olyan település típust, mely dombhátakra épült néhány házból álló kis települést jelöl, ami különösen a Göcsejben és az Őrségben gyakori (a Göcsejben 'szeg'nek, míg az Őrségben 'szer'nek nevezik e település típust). A szeres települések története az Árpád korra nyúlik vissza. A nyugati határ védelmére idetelepült lakosság, melynek foglalkozását az Őrség helynév is mutatja, településeit erdők irtásával, a jó fekvés érdekében domboldalak alsó felében hozta létre. Feltételezhető, hogy a szegek népessége csak a török uralom alatt húzódott fel a dombhátakra. A szegek népessége a meglévő falvak lakosságának szétrajzásával és a már létrejött szegek terebélyesedésével gyarapodott. A szegek nagy része már a 12-13. században kialakult. Általában 5-10 szeg alkotott egy szeres települést, előfordult, hogy azon belül az egyes szegek egymástól akár több kilóméternyi távolságra is álltak egymástól. A szegek lakóinak többsége sikeresen megőrizte kiváltságait, nagy részük nem süllyedt jobbágy sorba, hanem nemesi jogállással rendelkezett, kisnemesi életmódot folytatott. A szegek a 19-20. században a külterjes (extenzív) égetéses - irtásos földművelésről egyre inkább áttértek a belterjes (intenzív) növénytermesztésre.

3.6.4. Mezőváros (latinul oppidum)

A magyarországi társadalom- és gazdaságfejlődés sajátossága – eltérően pl. a nyugat-európaitól -, hogy a feudalizmusban számos olyan, főként mezőgazdasági árutermelésre szakosodó „óriásfalu”, „félváros” alakult ki, melynek lakói jellegzetes parasztpolgári művelétséget hoztak létre, s így a néprajzi kutatás számára is rendkívűl fontoak voltak. Bár a fogalmat többen - például Erdei Ferenc is - alkalmazták az újkori alföldi nagyhatárú és nagy lélekszámú agrártelepülések leírására, eredetileg azt a feudalizmus kori település típust értjük alatta, amely jogállásában a jobbágyfalu és a szabad királyi város között helyezkedett el. A mezővárosok kialakulása szorosan összefügg a magyarországi városfejlődés középkori megrekedésével. A szabad királyi városok gazdasági és társadalmi fejletlensége következtében több helyen a mezőváros vált az adott térség gazdasági (elsősorban piaci), társadalmi és kulturális központjává. A mezővárosok részben jobbágyfalvakból fejlődtek ki, részben pedig szabad királyi városok "lesüllyedésének" következményeként alakultak ki. Jogállásukat tekintve az itt lakók jobbágyoknak tekinthetők, mivel földesúri alárendeltségüket megőrizték, ám számos városi jellegű kiváltsággal is rendelkeztek, így közösen, egyben fizethették az adókat, maguk felett saját maguk bíráskodhattak, stb. A legtöbb magyarországi mezőváros a 14-15. században kapta kiváltságait, erre a korszakra tehető a mezővárosi kultúra virágkora. Ekkor mintegy 800 mezőváros színesítette az ország település képét, melyekben egyenként átlag 40-200 lakóház állt. Bár mezővárosok többsége megszerezve a vásártartási jogot a terület piaci központjává vált, mégis e településtípus jellegzetesen az árutermelő mezőgazdaságra szakosodott, mint a bortermelés vagy a szarvasmarhatartás. A mezővárosi fejlődés megrekedésének kezdete a 16. századra tehető, amikor a Dózsa féle parasztháború leverését követően a jobbágyokat sújtó törvényeket hoztak, majd a török hódítás pusztított a mezővárosi lakosság körében. A török uralom alatt sok mezőváros elpusztult, mások viszont éppen ellenkezőleg, az odamenekült népesség következtében felduzzadtak. A hódoltság után néhány alföldi mezőváros jelentős fejlődésnek indult, Debrecen és Szeged mezővárosa például az 1700-as évek legelején megkapta a szabad királyi városokat megillető kiváltságokat. A 18. század elejére közel felére csökkent a magyarországi mezővárosok száma, ezt követően azonban újra megindult a mezővárosi jogállást megszerző települések számának növekedése. A csúcspontot az 1840-ben regisztrált 913 mezőváros jelentette, mely számadat magába foglalta az erdélyi és a Horvát-szlavón területeket is. Ekkor a magyarországi népesség közel egynegyede a mezővárosokban élt. A mezővárosok nagy száma ellenére csak negyedük tekinthető gazdaságilag és társadalmilag is városias településnek, a többiek inkább falvakra hasonlítottak. Mivel a mezővárosok jogállásáról 1848-ig nem rendelkezett egységesen a törvény, a mezőváros jogállása, a társadalmi és gazdasági arculata a helyi szokások és privilégiumok szerint meglehetősen változatos volt, hiszen nem egyenlő mértékben részesültek a jogokból (regálék, adómentesség), voltak kisebb és nagyobb szabadsággal, belső autonómiával rendelkező mezővárosok is. A mezővárosok felosztásának és csoportosításának elsődleges szempontja a mezővárosok földesura szerinti felosztás volt. E szerint:

1. a királyi család birtokolta mezővárosok (pl. Magyaróvár, Ráckeve, Sasvár)
2. a korona birtokait képező mezővárosok, melyek a királyi udvar fenntartására szolgáltak, ezért nem lehetett őket eladományozni vagy elzálogosítani (pl. Óbuda, Szentendre, Visegrád, Nagymaros, Zsámbék, Miskolc, Diósgyőr, Mezőkövesd, Zenta, Huszt, Visk)
3. kamarai (kincstári) mezővárosok, melyek elsősorban a királyi nagyobb haszonvételek (regálék) kapcsán létesültek, főként nemesfém-, vas- és sólelőhelyek, bányák környékén, mint számos felvidéki bányaváros (pl. Szomolnok, Somorja, Rózsahegy), vagy ide tartoznak azok a mezővárosok is, melyek főúri birtokok elkobzását követően kerültek a kamara kezelésébe, mint a Rákóczi és a Bercsényi birtokon lévő mezővárosok (pl. Ungvár, Tarcal, Tokaj), és a töröktől visszafoglalt bánáti területek mezővárosai (pl. Apatin, Bezdán, Nagykikinda), amelyek ellentétben a koronai mezővárosokkal eladományozhatóak és elzálogosíthatóak voltak
4. mintegy 50 mezővárost birtokolt a katolikus egyház, melyek között voltak önálló egyházmegyei központok (Kalocsa és Eger érseki-, míg Nyitra, Rozsnyó, Szepesvár, szombathely, Vác és Veszprém püspöki székhely), voltak szabad királyi városi rangot kapott egyházi székhelyek körül elterülő mezővárosi rangú külvárosok (pl. Párkány), voltak egyházi uradalmi központok is (pl. Mohács, Sümeg, Makó, Érsekújvár, Nagybörzsöny) és végül voltak szerzetesrendi székhelyű ~ok (pl. Pannonhalma, Tihany, Zirc)
5. nemesek uradalmi központjai (pl. a Festetics család dunántúli mezővárosai: Keszthely, Tolna, Bonyhád, Csurgó és Csáktornya)

A mezővárosok egy másik lehetséges csoportosításának a fő szempontja az, hogy mennyire kiváltságos az adott mezőváros, milyen jogok és kötelezettségek hárulnak az ott lakókra. E szerint: a legjobb helyzetben a kiváltságos mezővárosok voltak (A), melyek részben egybefüggően a szabadalmas kerületekben (szepesi városok, hajdúvárosok és a 1745 után a Jász-kun kerület nagyobb települései, pl. Hajdúböszörmény, Jászberény, Karcag, Kunszentmárton, Szepesváralja), részben pedig a vármegyék területén elszórva voltak találhatóak (volt végvárak, mint pl. Érsekújvár, Munkács, Ungvár, Kapuvár, vagy a 18-19. században önmagukat a földesúri függőségtől pénzen megváltott fejlett, gazdag mezővárosok, mint pl. Baja, Csáktornya, Gyöngyös, Gyula, Hódmezővásárhely, Zsolna). A kiváltságos mezővárosok lakói számára a földesúri fennhatóság csupán névleges volt, mivel nem robotoltak, csupán terményeik egy hányadát (heted vagy tized) és minimális pénzbeli házcenzussal tartoztak. Viszont a jól jövedelmező regálék hasznát maguk birtokolták (vámok, vásári helypénzek, malom, kocsma, mészárszék, pálinkafőzde), ingatlanjaikat, házukat, földjeiket szabadon adhatták-vehették, közösségük teljes szuverenitást élvezett, néhány esetben még a pallosjogot is megszerezték. A következő csoportot a bérlős (cenzualista v. curialista) mezővárosok (B) jelentették. Lakói viszonylagos szabad és kiváltságos helyzetüket annak köszönhették, hogy zömében kézműves, bányász vagy kereskedő foglalkozást űztek, nem rendelkeztek úrbéres földdel, tehát nem vonatkoztak rájuk azok a jobbágyi kötelezettségek, amelyek az úrbéri telkek után egyébként jártak volna. A földesúrnak csupán a házhely után fizetendő pénzbeli szolgáltatással tartoztak. Az ő személyes jogállásukat a majorsági földön, az állami adóktól mentes magánjogi függőséggel jellemezhetjük (pl. Szigliget, Szécsény, Sárospatak, Szigetvár). A szerződéses (kontaktualista v. taksás) mezővárosok (C) a földesúrral konkrét szerződét kötötték, amiben megállapodtak az úrbéri telkek nagyságáról és az úrbéri szolgáltatások teljesítésének módjáról. A bérlős mezővárosokkal ellentétben tehát itt létrejött az úrbéri kötöttség, ám ez számos kedvezménnyel párosult, mint a robotterhek pénzbeli megváltásának lehetősége, a regálé haszonvételek birtoklása, vagy a szabad költözés joga. Különösen sok szerződéses mezőváros található a Felföldön, itt ugyanis a földesurak igyekeztek mindenféle kedvezménnyel gátat szabni a nagymértékű, főleg az Alföld irányába történő népességvándorlásnak. A mezővárosok közül a legkedvezőtlenebb helyzetben az úrbéres mezővárosok (D) népessége volt, amely mind jogaiban, mind pedig kötelezettségeiben leginkább a jobbágyfalvak lakosságához hasonlított. A magyarországi mezővárosok mintegy harmada tartozott e csoporthoz. A mezővárosi jogállás az 1870-es polgári törvényhozás által hozott rendeletekkel szűnt meg, amikor is a fejlettebb mezővárosokat - több, korábbi szabad királyi várossal együtt - az egységesített, rendezett jogállású város elnevezés alá rendeltek, míg a csak nevükben mezővárosi, valójában falusi jellegű települések egységesen jogilag is a községek szintjére süllyedtek. Számos magyarországi település a 20. században is őrizte a mezővárosi kiváltságok emlékének tudatát.

3.6.5. Város

Településtípus, melynek jellemzője, hogy egy szűkebb vagy tágabb településcsoport kulturális, gazdasági, társadalmi és igazgatási központja. Az 1870-es rendeleteket megelőzően jogilag kétféle várostípus létezett Magyarországon, az egyik a latinul oppidumnak nevezett mezőváros, illetve az oklevelekben civitasként előforduló szabad királyi város. A szabad királyi városok amellett, hogy vásártatási joggal rendelkeztek, királyi kiváltságlevelet kaptak, ami mentesítette lakóit a földesúri terhek alól. A mezővárosi lakossággal ellentétben a szabad királyi városok polgárai jogilag nem voltak jobbágyok, hanem kollektív nemesi joggal rendelkeztek, ami azt jelentette, hogy a város polgárai személyükben nem számítottak nemesnek, hanem a város, mint testület birtokolhatott saját tulajdonú földet, illetve gyakorolhatott földesúri jogokat. A gyakorlatban maguk felett önmaguk bíráskodtak, nem voltak alárendelve a vármegyei és a földesúri joghatóságnak. Több szabad királyi város saját jobbágyfaluval is rendelkezett, tehát tényleges földesúri jogokat is ellátott. A néprajzi szakirodalomban az egyik leghíresebb ilyen jobbágyfalu Tápé mely Szeged város függőségében állt. A szabad királyi városok gyakran úgy keletkeztek, hogy egy-egy ütemesen fejlődő mezőváros elnyerte a királyi privilégiumot. Szeged és Debrecen mező~ok például a 18. század elején kapták meg kiváltságlevelüket, miután a török Hódoltság befejeztével a nagytáji kereskedelemben betöltött szerepük jelentősen megnövekedett, az évente tartott négy országos vásáron cserélődött ki Erdély, az Alföld és a Felföld ipari és mezőgazdasági termékei. Az 1800-as évek első felében közel félszáz civitas státusú település volt Magyarországon. E városok nem feltétlenül rendelkeztek nagyszámú lakossággal, lakóinak elsődleges gazdasági tevékenysége nem mindig az ipari vagy a kereskedelmi munka volt. Ismerünk egészen falusias, mindössze pár ezres lélekszámú szabad királyi városat (pl. Huszt), melyek teljesen megrekedtek a fejlődésben. 1870-ben az állami törvényhozás megszűntette a korábbi város kategóriákat, helyettük egyrészt "önálló törvényhatósági jogú városokat", másrészt "rendezett tanácsú városokat" hozott létre. A fejlettebb, nagyobb hatósugarú szabad királyi városokból jött létre az előbbi kategória, míg a kisebb hatósugarú szabad királyi városok és a fejlettebb mezővárosok alkották az utóbbi kategóriát. A falusias életmódot folytató városok ekkor község szintre süllyedtek. A 20. században a városok immár jelentős népességük (általában 10 ezer fő felett) és ipari-, illetve szolgáltató szektorban dolgozó népességük magas arányával tűnnek ki a magyarországi települések közül. A városok nem csupán saját lakóik, hanem a környék településein élő emberek életmódját is nagymértékben befolyásolják. A város az iparfejlődéssel párhuzamosan munkalehetőséget teremt a környéken élőknek, akik gyakran naponta ingáznak lakóhelyük és munkahelyük között. A falusi ember a városban (korábban a vásárokon, később inkább a szakosodott boltokban) szerzi be a szükséges iparcikkeket, háztartási termékeket, ruhát, stb. A gyerekek, ha elvégzik az általános iskolát, középiskolába, majd főiskolára és egyetemre szintén a városba járnak. A városban van kórház és a városban vannak olyan egyéb intézmények, melyeket időnként szükséges felkeresni (például a földhivatal, a színház és a bíróság). A város közelsége vagy szomszédsága meghatározhatja a település alapvető gazdasági arculatát. A főváros, Budapest lakossága a 19. század utolsó harmadában hatalmas növekedésnek indult. A főként ipari munkásságból álló megnövekedett embertömeg ellátására álltak rá a környékbeli települések. A fővárostól északra elhelyezkedő Fót, Dunakeszi és Rákospalota például paprika- és paradicsomtermesztésre szakosodott. A Budapest környéki sváb települések közül Vecsés savanyú káposztát, míg Soroksár tejet termelt nagy mennyiségben, amit aztán a fővárosi piacokon értékesített. A magyar néprajzi kutatásokban különös figyelem fordult a városok külső kerületei felé. A hóstya vagy hóstát a német eredetű 'hochstadt' szóból ered, jelentése külváros, előváros. Néhány város körül olyan kerületek, külvárosok vagy közeli települések alakultak ki, amelyek gazdasági tevékenységükkel jellegzetesen a városhoz kapcsolódtak. A hóstya lakói például fuvarozásból, kereskedelemből vagy zöldségtermesztésből éltek, melyek mind a közeli város szükségleteit elégítették ki. A magyar néprajzban a hóstát kifejezés Kolozsvár külvárosainak főként kertészettel foglalkozó magyar lakosairól gyökerezett meg. Sajátos, a városiakétól eltérő kultúrájukat - főként az idősebbek - napjainkig megőrizték. Magyarországon jelenleg Egerben él erősen a hóstyák hagyománya. A városmag (Belváros) körül elhelyezkedő kerületeket, hóstyákat különböző néven nevezték. A múltban mindegyik hóstya önálló kulturális arculattal rendelkezett, melynek emlékei ma is felfedezhetőek a városképen. Például a "rác hóstya" a jelentős számú egri szerb által lakott kerületre utal, mely javarészt fuvarozásból, kereskedésből élő népességet takart. A "cifra hóstyát", mint a nevéből is kiderül, jómódú, gazdag, főként kertészettel és zöldségtermesztéssel foglalkozó családok házai alkották. Dunántúlon a Nagykanizsa szomszédságában elhelyezkedő Kiskanizsa intenzív zöldségtermesztéssel és piacozással foglalkozó, magukat "sáskának" nevező lakossága tölt be a kolozsvári hóstátiakéhoz hasonló funkciót.