14. A REGIONÁLIS KULTÚRA AZ EZREDFORDULÓN.. TÁJ ÉS IDENTITÁS. (A TURIZMUS EGY PÉLDÁJA, A GASZTRONÓMIAI FESZTIVÁLOK TÜKRÉBEN)

A modern társadalomban a fogyasztást is a kulturális sokszínűség hatja át, gondoljunk csak az öltözködés vagy az étkezés kínálta lehetőségekre. Ezt a folyamatot jól tükrözik az 1990-es évek közepétől napjainkig egyre szaporodó és egyre népszerűbb gasztronómiai fesztiválok, melyek kulturális kalandozást kínálnak egy-egy táj vagy település néphagyományainak megismerésére.

A néphagyományok és a nemzeti kultúra
Magyarország sajátos, közép-kelet európai társadalomfejlődéséből ered, hogy a néphagyományok alatt a mezőgazdálkodó parasztság és az ún. ősfoglalkozásokat űzők (pásztorok, halászok, pákászok) kultúráját, anyagi és szellemi műveltségét (folklór) értjük. Az elmúlt bő száz évben különböző szerep jutott a néphagyományoknak a nemzeti művelődésben. Magyarországon, 19. század második felében és a 20. század elején, a „tömeges hagyományteremtés” (Hobsbawm) korszakában a népi kultúra „felfedezése” lényegében a nemzeti kultúra építésében, a nemzeti műveltség konstrukciójában (szimbólumok, stílusok) játszott jelentős szerepet. Művészek és tudósok a népi kultúrát tekintették annak a „tiszta forrásnak”, melyben még megtalálható a romlatlan és ősi magyar lélek és alkotótehetség. E folyamat „csúcsteljesítménye” az 1896-ban Budapesten, a mai Városliget helyén felállított milleneumi falu volt. A két világháború között a hangsúlyozottan magyar néphagyományok a Trianon után megtépázott nemzeti önbecsülés helyreállítását, az irredenta törekvések morális megalapozottságát szolgálták. E korszak jelképe a „gyöngyösbokréta” mozgalom volt. A II. világháborút követően, az 1950-60-as években, a népi(es)ség egyszerre jelenített meg ideológiailag támogatott (korábban elnyomott, „alulról jövő”, lásd a „fényes szelek” mozgalom) és tiltott (nacionalizmus, feudális maradvány) tartalmakat. Az 1970-80-as évek emblematikus civil törekvése a táncházmozgalom volt, mely sokszor nem is olyan burkoltan, egyfajta értelmiségi ellenzékiséget testesített meg a nemzeti sajátságokat elfedő, szovjet típusú internacionalista kultúrpolitikával szemben. A néphagyományok ilyen fajta politikai-ideológia alapja a rendszerváltást követően megszűnt, a társadalmi érdeklődés mégsem csökkent irántuk. A változás talán inkább abban ragadható meg, hogy míg korábban a „magyar” néphagyományok, addig az ezredforduló környékén a lokális, csak az adott tájra jellemző változatok „termelése” és „fogyasztása” jelentős. A gasztronómiai fesztiválok esetében is épp ez az egyediség, az arra a tájra jellemző hagyományos formák hangsúlyozódnak, s csak halványan, áttételesen fogalmazódik meg, hogy az adott étel – hogy maradjunk a konkrét példánál – része az „össznépi” műveltségnek.

A gasztronómiai fesztiválok népszerűségének okai
Magyarországon az évente megrendezett gasztronómiai fesztiválok „divatja” az 1990-es évek második felében bontakozott ki. Néhány esetlegesen kiragadott példa, az indulás évével:
Szolnok: 1999 óta gulyásfesztivál
Békéscsaba: 1997 óta kolbászfesztivál
Szarvas: 1998 óta szilvafesztivál
Nagydobos: 1998 óta sütőtökfesztivál
Kistarcsa: 2004 óta görhönyfesztivál
Bóly: 1999 óta csirkepaprikás fesztivál
Harasztifalu (Vas): 2002 óta pogácsasütő fesztivál
Markotabödöge (Győr-Moson-Sopron): 1999 óta uborkafesztivál
Szeged: 1997 óta halfesztivál
Szatmárcseke: 1998 óta cinkepuliszka fesztivál
Megállapítható, hogy minden gasztronómiai fesztiválnak van egy emblémája, mely köré az egész program szerveződik. Ez lehet egy alapanyag, az adott település gazdálkodására jellemző nyersanyag, vagy lehet a tájon hagyományosnak tartott étel is. Az embléma hívószóként szerepel a turisztikai kiadványokban. A fesztiválok népszerűségének és funkcióinak okait elemezve külön kell választanunk a program szervezésében és lebonyolításában aktív „helyiek” és az érdeklődő, a fogyasztásban részt vevő „vendégek” csoportját.
Egy-egy táj vagy település lakói esetében az általuk megrendezett gasztronómiai fesztivál alkalmat ad a mikroközösségi eszmény újjáélesztésének. Néprajzi kutatások jól feldolgozták a falusi társasmunkák témáját. A hagyományos fonó, a disznóölés, a szilvalekvár-főzés, a tollfosztás, a szüret, stb. mind olyan munkának számított, melyet egyszerre többen végeztek, s a hasznosság mellett egyéb szerepeket is ellátott (szórakozás, információ-csere, párválasztás). A 20. század folyamán a falvak társadalma átalakult. Az urbanizáció és a modernizáció hatására a falvakban is felerősödött az individualizáció folyamata, a kollektivitás mintáját egyre kevesebb társadalmi és kulturális intézmény képes közvetíteni. A főzőversenyek alkalmat adnak a társasmunkák revitalizációjára. 1999 és 2001 között kulturális antropológiai terepmunka keretében, résztvevő megfigyelő módszerrel vizsgáltam a szatmárcsekei cinkepuliszkafőző verseny közösségszervező hatását. Több mint húsz környékbeli település küldött főzőcsapatot, míg a házigazda három csapattal is képviseltette magát. A csapatok már az előkészületek során összekovácsolódtak, aminek hatására valódi mikroközösségek vettek részt a versenyen, melyekben a kölcsönösség, a barátság, az egymásra utaltság, a közös munka öröme egyaránt fellelhető volt. A főzőversenyek azonban nem pusztán a mikroközösségi kapcsolatháló építésében játszanak szerepet. A makroközösség, egy-egy falu vagy táj népessége esetében is pozitív hatással bír. Az ott élők számára a gasztronómiai fesztivál a saját hagyomány felértékelődésével, a lokális identitás erősödésével, hosszabb távon a kistelepülések népességmegtartó képességének növelésével járhat. A saját hagyományhoz való viszony megváltozik, kialakulhat egy sajátos „adaptív” értékrend. Jó példa erre Szatmárcseke. A farsang idején rendezett cinkefőző-verseny emblémája egy, az erdélyi puliszkához hasonlatos, ám nem kukoricából, hanem lisztes krumplipépből készült étel. Ez korábban jellegzetes, szinte szégyellni való szegényételnek számított, hisz nem tartalmazott húst. (A hagyományos paraszti szemlélet csak a húsos ételt tartotta nagyra.) A cinke mellett szintén alacsony presztízsűnek számított a málékásás töltöttkáposzta és a kötött-tészta leves, melyek szintén hús hiányában készültek. Amikor a ’90-es évek második felében Szatmárcsekét is elérte a gasztronómiai fesztiválok divatja, ki kellett találni azt az emblémát, mely egyfelől valódi helyi hagyományt takar, másfelől képes odacsalogatni az érdeklődőket a településen kívülről is. Ugyan a szatmárcsekeiek otthon csak elvétve főzték ezeket az ételeket, ám a főzőverseny sikere szemléletváltozást eredményezett. Immár büszkék hagyományos ételeikre, s ha városi vendégeket fogadnak házaiknál, az első, hogy ezeket készítik el számukra. Az „ilyenek voltunk”, „ez a mi hagyományunk” pozitív konnotációi felerősödtek. Az értékrendváltozás alapját tehát a külső érdeklődés jelentette, hiszen a más tájról vagy városból érkezők számára e gasztronómiai kuriózumok egyértelműen pozitív megítélésűek. A főzőversenyhez kapcsolódva Szatmárcsekén, a települések hagyományos népéleti tárgyait is rendszeresen kiállítják. A már nem használt mezőgazdasági eszközöknek, a konyhai tárgyaknak az ételekhez hasonlatos szerep jut: az idealisztikus múlt, a helyi hagyományok reprezentációja. A gasztronómiai fesztiválok mindezek mellett egészen konkrét, rövid, közép és hosszú távú gazdasági hasznot is hajthatnak az ott élők számára. E fesztiválok végső soron a belföldi turizmusra épülnek. Az odaérkező vendégek pedig fogyasztók, költenek a szállásra, programokra, ételre és italra. E konkrét anyagi hasznon túl, mely a fesztivál időtartamára korlátozódik, az év további részében is lehet – közvetett – bevétele a helyieknek. Szatmárcsekén, az augusztusban évente megrendezett szilvalekvár-főző fesztivál alkalmat ad hosszabb távú piaci kapcsolatok kialakítására is. Egyik adatközlőm épp egy ilyen rendezvényen találkozott egy felvásárlóval, aki rendszeresen felvásárolja a szilvalekvárját. A gasztronómiai fesztiválnak helyet adó települések összeköttetések kialakítására is igyekeznek felhasználni rendezvényüket. A magas rangú, megyei vagy országos politikában kiemelt funkciót betöltő, meghívott vendégek a települések pályázati pénzekből és központi forrásokból való többletrészesedésének lehetőségét kínálják az ott élők, különösen a település vezetői számára.
A gasztronómiai fesztiválok népszerűsége végső soron a településre érkező vendégek létszámából és fogyasztási kedvéből mérhető le. A szabadidő-eltöltés egyre népszerűbb formája az élmény- és az örökség turizmus. A gasztronómiai fesztiválokban mindkét szempont jelen van. E programok ugyanis komplex élményt és fogyasztási lehetőséget kínálnak az érdeklődőknek. A különböző ételek kóstolása mellett folklórbemutatók (néptánc, népzene, népi játékok), kirakodóvásár és kézműves foglalkozások színesítik a palettát. A vendég egy teljes „hagyománycsomagot” kap, miközben a kulturális másság, a kultúrák találkozásának élményével gazdagodik.
Megállapítható, hogy a gasztronómiai fesztiválok népszerűségének okai között első helyen áll az a szimbiotikus viszony, mely a helyiek és a vendégek „kulturális találkozása” során kialakul.

Hagyomány-e a főzőverseny?

A gasztronómiai fesztiválok esetében érdemes körüljárni a „hagyomány” fogalmát és ebből következően a „hitelesség” kérdését. A népi kultúra jellemzésénél gyakran használjuk a „hagyományos” jelzőt, mely egyfelől utal a falusi, régies mivoltra, másfelől az ismeret átadásának mikéntjére is („hagyományozódás”). E szerint a népi kultúra egy olyan „kishagyomány”, mely - Robert Redfield amerikai antropológus fogalomhasználatát követve - eltérően az írásbeliségen alapuló városi „nagyhagyománytól”, a szájhagyomány tartja fenn. A kultúrát inkább a nevelődés, semmint a(z iskolai) nevelés útján sajátítják el a fiatalabb generációk. A kishagyomány – Pjotr Bogatürjov, szovjet néprajzkutató meglátása alapján – lehet aktívan és lehet passzívan kollektív. Az aktívan kollektív hagyományból a közösség minden tagja egyformán részesül, míg a passzívan kollektív tudást csak a közösség bizonyos tagjai (sámán, mesemondó, háziiparos) birtokolják, de az ő tudásuk is a közösség szintjén értelmezhető. A gasztronómiai fesztiválok új hagyományok, melyek csupán néhány évre tekintenek vissza. Hagyománynak annyiban tekinthetőek, hogy megrendezésük szabályos időközönként (évente) ismétlődik. Keverednek bennük a kis- és a nagyhagyomány, illetve az aktívan kollektív és a passzívan kollektív hagyomány jellemzői. Érdemes megvizsgálni, vajon az emblematikus ételek miként hagyományosak. Ha a hagyomány feltétele a folytonosság és az ismétlődés, akkor az étel lehet:

• továbbélő, ha a gasztronómiai fesztivál lényegében nem változtatja meg az étel ismertségét és megítélését a közösségen belül;
• felújított, ha a gasztronómiai fesztivál módosítja a közösségben ismert étel fogyasztásának szokásait és megítélését;
• felélesztett, ha a gasztronómiai fesztivál a már csak a közösségi emlékezetben élő ételre épül;
• újra felfedezett, ha a gasztronómiai fesztivál a már az emlékezetben sem meglévő, ám történeti források alapján igazolhatóan a tájra jellemző ételre épül;
• új (teremtett), ha a gasztronómiai fesztivál a tájra addig sohasem jellemző étel főzésének hagyományát teremti meg.

A gasztronómiai fesztiválok értékelésében, támogatásában kétféle értelmiségi szerep kínálkozik. A mérsékelten aktív szerepben az értelmiségi (néprajzos, művelődésszervező, tanár, stb.) segít tájékozódást nyújtani a fesztivál szervezőinek a hitelesség és a hagyomány kérdésében. A fokozottabban aktív szerepben az értelmiségi maga is kezdeményezhet gasztronómiai fesztivált, s élére állhat a helyi hagyomány revitalizációjának.

Konklúzió

Az ezredfordulón a globalizációs minták terjedése nem csökkenti a kulturális diverzitás mértékét, sőt, még inkább felértékeli a „saját” (lokális vagy valaha volt nemzeti) és a „másik” egyedi kultúráját. Ebben a helyzetben a néphagyományok megismerése (oktatása és tanulása) nem pusztán a letűnt korok hétköznapi történelmében való ismeretek miatt fontos, hanem egy olyan tudáskészletet és készséget is nyújt, mely praktikus a jelenben is (lásd épp a gasztronómiai fesztiválok kínálta lehetőségeket). Cél, hogy az egyetemi hallgatók ezt az elsajátított készséget és élményt mások felé is közvetíteni tudják az óvodában és iskolában pedagógusként; a médiában újságíróként vagy szerkesztő-riporterként; a művelődési házban és a szakkörökben művelődésszervezőként, stb. Cél, hogy alkalmassá váljanak a „saját” és a „másik” hagyományának felfedezésére, ápolására, az azzal való testi és lelki azonosulásra.

• A szatmárcsekei gasztronómiai fesztivál