4. A DUNÁNTÚL NÉPRAJZA. A NAGYTÁJ BEHATÁROLÁSA, TÖRTÉNETI ÉS FÖLDRAJZI JELLEMZŐI. HELYE A PARASZTI INNOVÁCIÓKBAN ÉS NAGYTÁJI MUNKAMEGOSZTÁSBAN.

A Dunántúl a Kárpát-medence egyik régiója, nagytája, melynek határa keleten és északon a Duna vonala, délen a Mura és a Dráva folyók, nyugaton az Alpok keleti nyúlványai. Nagytájaink közül a Dunántúlhoz kapcsolódik számottevő római kori hagyomány, mivel területe egybe esik a volt Pannónia provinciával. Az ókori szőlőművelési gyakorlat ismeretét a rómaiakat követően a Dunántúl területén élt szláv és avar népesség közvetítette a magyarság felé. A honfoglalás óta a legsűrübben lakott nagytájunk. A török kori harcok kevésbé viselték meg a térséget, mint az Alföldet, de jobban, mint a Felföldet. Különösen a Dunántúl déli és keleti részein pusztásodtak el a kihalt települések, míg az északi és a nyugati oldalon elhelyezkedett királyi Magyarország védettséget jelentett az ott élőknek. A török uralmat követően, a 18. században a Dunántúl déli területei irányába nagyarányú betelepítések történtek. A betelepülők sok helyen írtásos földműveléssel próbálták a talajt művelés alá vonni. A 18. században kialakult a Dunántúl népességének képe, mely jelentősebben egyszer, a II. világháború során módosult, amikor a kitelepített tolnai és baranyai németek helyett a Dél-Alföldről székelyeket költöztettek azok házaiba. A Dunántúl nemmagyar nemzetiségei közül legjelentősebbek a délszlávok, a szlovákok és a németek. A Dunántúl paraszti gazdálkodásában fontos szerepet játszott a nagybirtok, a major. Az Alföldhöz képest, különösen annak szabadalmas területeihez viszonyítva ez egyfajta kötöttséget jelentett a paraszti kisbirtokok felé, de a Dunántúl - különösen az északi és nyugati területek - a kedvező piaci lehetőségek és a nyugatról jövő árutermelői minták hatására az ország legpolgárosultabb vidékévé vált. Már a 19. század elején élt tudósok is felfigyeltek arra, hogy az alföldi kaszás aratással ésnyomtatással szemben a Dunántúl on a sarlós aratás és a cséplés volt az általános). A Dunántúl on a 19. század második felétől - ellentétben az Alfölddel - tovább erősödött az állattartás, ezen belül is a tejgazdaságon alapuló istállózó marhatartás súlya. A kibontakozó nagyarányú tyúkászat a nyugati városok szükségleteit elégítette ki (Bécs, Bécsújhely, Báden). A hízlalás és a tejgazdaság, általában az állattenyésztés mellett az újabb belterjes növénykultúrák a Dunántúlon kevésbé karakteresen jelentkeztek, mint az Alföldön. A cece-bogyiszlói étkezési paprikatermesztés, a Fertő-vidéki és a szigetközi zöldségtermesztés, a Vág alsó folyása mellett a káposzta jelentősége mögötte maradt a szeged-kalocsai fűszerpaprikának, a Békés-Csongrád megyei öntözéses zöldségtermesztésnek vagy a Duna-Tisza közi zöldséges kertek gazdasági súlyának. A nagy múltú bortermelés és a falvak elmaradhatatlan szőlőhegyei meg gyümölcsösei mellett a 19. század második és a 20. század első felében csak Buda környékén és a Dunakanyarban alakult ki jelentékenyebb új gyümölcskultúra. Ez a filoxéravész utáni kezdeményezésként, kifejezetten a közeli világvárosivá nőtt piac vonzásában jött létre. Nagytájaink közül a Dunántúl on találjuk a legtöbb, a magyar történelemben kiemelkedő szerepet játszó állami, vallási és kulturális központot (Esztergom, Győr, Pannonhalma, Pápa, Pécs, Veszprém, Visegrád, Zirc). A dunántúli városok országos jelentőségű (céhes) ipari központok voltak, mint pl. a fazekasságáról híres Tata vagy az asztalos ládát nagy mennyiségben gyártó Komárom. A Dunántúl társadalmi képét nagy számú kisnemesi- és szabadalmas település színesítette, melyek életformájukban kevésbé tértek el a szomszédos jobbágyfalvaktól, ám öntudatuk erős volt, amit a több helyen fellelhető 18-19. századi kuriális építkezés bizonyít. A Dunántúl fontosabb kistájainak és néprajzi csoportjainak számbavételét kezdjük Mohácsnál, amelyet a sokácok (délszlávok) busójárásáról ismerünk leginkább. Tőle északra, Szekszárd és a Duna között találjuk azokat a falvakat, melyek a Sárközt alkotják. A Duna-mentén élő népek leginkább a kereskedelemből és a szállításból, a halászatból, valamint az ártéri gazdálkodásból tartották fenn magukat. Szekszárdról Pécsre tartva etnikailag (magyarok és németek) és vallásilag (római katolikusok és reformátusok) vegyes képet mutató dimbes-dombos vidéket láthatunk (Völgység, Hegyhát, Zselicség, Mecsek, Baranyai-dombság). Nyugat felé haladva az Ormánsága Dráva és az Okor folyók között elterülő településeit pillanthatjuk meg. Itt még a 20. században is élt az egykézés és a fehér gyász hagyománya. Tovább folytatva utunkat nyugati irányba, beleütközünk a hatalmas "Somogyországba". Ennek északabbi, a Balatonhoz közelebb eső felét nevezik Külső-Somogynak, míg a délebbit Belső-Somogynak. A nagyrészt dombsági népesség elsődleges létfenntartási tevékenysége a makkoltatáson alapuló állattartás volt, melynek népművészeti emlékei a gyönyörű pásztorfaragások. Nyugat-Dunántúl három jellegzetes néprajzi csoportja a Göcsej, a Hetés és az Őrség. Jellegzetes népi kultúrájukból kiemelendő a szeres településforma (szeg). Észak felé véve útirányunkat elérkezünk a Kisalföldre, mely rengeteg önálló kistájra vagy néprajzi csoportra tagolódik, melyeknek mind megvan a maguk jellegzetes népi műveltsége. Így például a Rábaköz, és központja Kapuvár a színes népviseletéről, különleges fehér hímzéseiről ismert. Mátyusföldet és a Zobor-vidékét a gazdag folklórhagyományok (gyermekjátékok, balladák, népdalok) teszik még különlegesebbé. A Fertő tó környéki halászat több speciális elemet is tartalmaz (például a rekesztőhalászat). A Kisalföld centrumának (Hanság, Szigetköz, Csallóköz) meghatározó gazdasági tevékenysége a legeltetésen alapuló állattartás. A Dunántúl középső részén, a Balaton mentén halászatból, szőlőművelésből és - különösen a 20. században - turizmusból élő településeket találhatunk. A Bakony falvaiban élő emberek számára az erdő korlátlan lehetőséget biztosított a megélhetésre. A fából messzeföldön ismert szerszámokat készítettek (favilla), erdei gyümölcsöket gyűjtögettek, a sertéseket az erdőben makkoltatták. A Bakony - a somogyi mellett - az ország legnevezetesebb pásztorművészeti központja volt. Budapest felé haladva kisebb hegységeken kell átkelnünk (Vértes, Velencei-hegység, Gerecse, Pilis, Budai-hegység), melyek magyarokon kívül németek és szlovákok lakta települései bányászatból, erdőmunkából éltek. A főváros közelsége kedvező piaci lehetőségeket kínált az itt lakóknak. Végül a Balaton és a Duna között délre találjuk a Mezőföldet, melynek kultúrája már elsősorban az Alfölddel mutat hasonlóságot.