5. A NYUGAT-DUNÁNTÚL NÉPRAJZI CSOPORTJAI.A Zala forrásvidékén, részben a Kerka völgyében a Vendvidék, Göcsej és a Hegyhát szomszédságában fekvő történeti-néprajzi táj neve. Kiemelkedő, táblás terület, amelyet vízfolyások, patakmedrek tagoltak. Talaja nehezen termő, pangó vizekben gazdag agyag. Klímája Alpok-alji jellegű, csapadékban rendkívül gazdag. Természetes növénytakarójában jelentős súllyal szerepel a fenyőállomány. Nevét a korai határbiztosító őr elemeiről kapta. Használatos újabban az irodalomban az Alsóőrség megjelölés is. (Ez esetben a Felsőőr néhány települést – Felsőőr, Alsóőr, Őrsziget, Vasjobbágyi, Felsőpulya, Középpulya - magába foglaló kis nyelvsziget, melynek népessége összetett, ám származástudatuk és a nemesi kiváltság elérése mégis sajátos elkülönölést eredményezett környezetétől). Az Őrség (Alsóőrség) egykori gyepűvédő, határbiztosító lakóinak 18 községet magában foglaló területe igazgatási autonómiát élvezett (élén őrnagyukkal) mint őrnagyság. Népessége magyar, az Árpád-kortól kontinuus. A korai határőrszervezet felbomlása után is meg tudták őrizni szabad jogállásukat, s kiváltságaiktól csak a 17. sz.-ban tudták őket végleg megfosztani a Batthyányak, jobbágyi szolgáltatásokat kényszerítve rájuk. A reformáció során kálvinista gyülekezetek alakultak, amelyeknek szerepe a szomszédos tájak ref. lakossága szempontjából különösen jelentőssé vált a rekatolizáció során (pl. Göcsej). A természeti és társadalmi körülmények, mint a nagyobb városközpont hiánya vagy a rossz közlekedési adottságok mind hozzájárultak a táji elzárkózáshoz. Melynek eredményeként a népi kultúra számos archaikus elemet is megőrzött. A 19. sz. végéig viszonylag angy súllyal szerepelt gazdálkodásukban a gyűjtögetés, a vadászat és az erdei legeletetés. A burgonya viszonylag későn szorította ki a rókafarkú kölest és a hajdinát. A díszítőművészet szegényes, a házilag készített viselet levetésével nem alakult ki új, díszes, parasztos viselet sem. Az építkezés archaikus megoldásai (kerített és hajlított házak, füstös konyha) a Kárpát-medence magyar nyelvterületének egészét tekintve is itt maradt meg legtovább. Az Őrség népének mindennapi életét sajátossá tette a szubalpin környezet. Földművelésükben az égetéses irtásgazdálkodásnak volt szerepe, de településeik közvetlen környezetében nagyon korán intenzíven trágyázott szántókat létesítettek, amit nagyszámú állatállományuk tett lehetővé. Az I. világháborúig fokozódó mértékben vettek részt Graz piaci ellátásában. A 19. sz. folyamán fellendült szarvasmarha-tenyésztésük konzervatív életkörülményeik gyors polgárosulásához vezetett. Az I. világháború után a kedvezőtlen gazdasági helyzetben viszont a népesség nagyfokú elvándorlása következett be. Az Őrség Göcsejjel, a Vendvidékkel és a tágabb DNy-dunántúli területekkel együtt a szeres településmód klasszikus előfordulási helye. Építkezési kultúrájukban is sok az archaikus vonás, mint a 19. sz. végéig jellemző kerített ház és a füstösház (Rauchstube) (nyugati háztípus) kései előfordulása. Kistáji központjává Őriszentpéter emelkedett ki a meglehetősen differenciálatlan településhálózatából. Irod. Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása (Bp., 1943); Dömötör Sándor: Az Őrség (Bp., 1960); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971); Stahl Ferenc: Az Őrség jogállása (Vasi Szle, 1973); Moldova György: Az Őrség panasza (Bp., 1974); Bíró Friderika: Az Őrség ház- és lakáskultúrája (Szombathely, 1975). Zala megye dél-nyugati része a Zala folyó, a Kerka és a Válicka patakok völgye között az Őrség, a Hegyhát, Hetés szomszédságában. A Göcsej, mint tájnév 1769-től ismert. A szó a dunántúli nyelvjárásokban többfelé a vízjárások által felszabdalt dombvidék jellemzésére használt megjelölésként él, és abból vált tájnévvé. Göcsej területe mély völgyekkel tagolt, agyagos talajú, Alpok-alji éghajlatú, erdővel (jelentős részben fenyvesekkel) borított, várostalan terület. A korai Árpád-korban határőrvidékeink közé tartozott, a magyar-horvát perszonálunió kialakulása után azonban hamarosan jelentőségét vesztette. Viszonylagosan nyugodt középkori fejlődésében jelentékeny nemesi-kisnemesi népessége alakult ki. A reformáció során gyülekezetei reformátusokká lettek. A hódoltság idején Kanizsa várának elestével veszélyeztetett terület volt. A 18. században Göcsej jobbágyságát rekatolizálták, de nemesi-kisnemesi rétege révén biztosított ref. egyházközségei a szomszédos tájak protestánsai számára is támaszul szolgáltak. Népének életét a legújabb időkig a nyerstáji állapotok erősen befolyásolták. Sovány, terméketlen, könnyen vizenyőssé váló, rossz adottságú talajain archaikus jellegű szantógazdálkodást folytattak (pl. égetéses irtás). Néhány növénykultúra reliktumterületévé vált (pl. köles, hajdina). Egykor jelentős szőlészete európai viszonylatban is egyedülállóan régies jelleget őrzött meg. Állattartásában Alpok-alji jellegű vonások bukkannak fel. A nagytáji és szomszédnépi környezethez hasonlóan sajátos apró településcsoportok alakultak ki jellegzetes zárt udvarú beépítéssel (kerített vagy hajlított ház). Még a 20. század elején is építettek füstöskonyhás házakat. A lakásberendezés egyszerűsége szintén emlékeztet az Őrségben tapasztaltakra. A festetlen, többségben maguk által ácsolt-faragott bútorok mellett csak a sublót alkalmanként jelenléte jelképezte a korlátozott polgárosodást. Népének társadalmi szerkezete, jogszokásai, szellemi műveltsége hasonlóképpen archaikus, konzervatív vonásokban gazdag. A Göcsej szokás- és hiedelemanyagban gazdag (pl. archaikus regölés), míg szöveges folklóralkotásokban szegény. A népélet iránti korai tudományos érdeklődés már foglalkozott területével. Az irodalomban megvont kulturális táji határai a valóságban nem merevek. A Göcsejben feltárt gazdag néprajzi anyag az egész DNy-Dunántúlra jellemző, s a K-re, ÉK-re eső belsőbb zalai települések népi kultúráját is reprezentálja. A Göcsej néprajzának legnagyobb hatású közvetítője Gönczi Ferenc volt, aki 1914-ben megjelenent tájmonográfiájában mintegy 20 évig tartó anyaggyűjtés eredményeit foglalta össze. Munkájában a göcseji ember értékrendjéről és mentalitásáról is képet kaphat az olvasó. A szorgalom és a takarékosság érték, ennek ellenére a munkamód maradi volt. A takarékosság vagyonszerzési vággyal párosult, de befektetni nem igen szerettek. A polgárias viselkedésformák mellett megőrződtek a nemesi eredetűek is (öltözködés, vislekedés, hazafiasság). Irod. Plander Ferenc: Göcseinek esmérete (Tud. Gyűjt., 1838. 4. sz.); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Szentmihályi Imre: A göcseji nép eredethagyománya (Bp., 1958); Papp László–Végh József: Zalamegye földrajzi nevei (Zalaegerszeg, 1964); Tóth János: Göcsej népi építészete (Bp., 1965); Szentmihályi Imre: Göcsej területfogalmának alakulása (Deák Ferenc Göcsejről) (Zalai Gyűjtemény, 1976). Zala m. DNy-i, Göcsejjel szomszédos, a Kebele és a Lendva patakok között elterülő 11 falu vidéke. Neve valószínűleg összefügg a „hetes” számnévvel, és feltehetően ma már elhomályosult egyházi, irodalmi vagy közigazgatási egység emlékét őrzi. Tágabb környezetét a Lendva pataktól, ill. Alsólendváról, a táj vásáros központjáról Lendva-vidéknek is nevezik. A Lendva-vidéki magyarság a Szlovéniában élő magyarok legkarakteresebb néprajzi csoportját alkotják. Kultúrája a szomszédos Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népeinek összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Szentmihályi Imre: Hetés és Lendva-vidék néprajzi sajátosságai (Zalai Gyűjtemény, 7. sz., 1977). A vasi Hegyhát folytatásában emelkedő Kemeneshát keleti oldalán, a Rába–Zala–Marcal folyók között fekvő terület. Egykor összefüggő erdőterület volt, amire a szintén használatos Cser, Cserhát megjelölése is utal. Jellegében alföldies, dombvidéki része karsztos. Települései a Kemeneshát szegélyterületeit ülték meg. Magyarok által a honfoglalás óta lakott. Irritált terület volt a hódoltság korában, de aránylag ledvező feltételek között fejlődött. Népessége a reformáció idején evangélikus vallású lett, noha területét intenzíven érintette az ellenreformáció, majd minden községében máig fennmaradtak az ev. egyházközségek. Mezővárosi központjaivá Jánosháza és Celldömölk fejlődött. Az utóbbi a vasúthálózat kiépülésével országos közlekedési csomóponttá is vált. A Kemeneshát a Rába keleti partja mellett, a vasi Hegyhát folytatásában emelkedő dombvonulat egyik, a földrajzi irodalomban használt neve. Fennsíkszerű területén kis vulkáni kúpok is helyet foglalnak, mint a Ság és a Kis-Somlyó. Neve a kő jelentésű szláv „kamen” szóval függ össze. Egykor jelentős erdőségeit kiirtották. Települései a dombok ártérszéli lábánál, a Kemenesalján fekszenek. Régi népi neve: Cserhát, Cser. A Rába, a Hanság és a Nagyerdő közé eső, a történeti Sopron megyéhez tartozó, mély fekvésű, vízjárta terület történeti és élő népi tájneve. A honfoglaláskor megszállt magyarlakta táj. Települési kontinuitását a török harcok viszonylag kevéssé zavarták meg. Paraszti gazdálkodásának, fejlődésének a 16. sz.-tól megerősődő, majorsági gazdálkodást folytató uradalmak szabtak kereteket. A nyerstáji állapotok és a vízrendezés utáni természeti viszonyok egyaránt lehetővé tették, hogy a szántóművelés térnyerése mellett az állattenyésztés súlya megmaradjon. A Rábaközben a szarvasmarha-nevelésnek, hízlalásnak nagy múltja van. A mosoni tejgazdasági kezdeményezés egyidejűleg Sopron és Vas megyékben táptalajra talált mind a nagyüzemekben, mind a parasztgazdaságokban. A fajtaváltás és a marhahízlalás szerencsésen találkozott a 19. században egy új ipari növénykultúrával, a cukorrépa-termesztéssel. A 19. század végén Soporon megyében már hat cukárgyár működött. Korlátozott, de korán kifejlődött paraszti polgárosulása sajátos táji vonásokat eredményezett, pl. mezővárosi közösségei is fenntartották a 20. sz. derekáig viseletüket, nevezetessé váltak hímzéseik (rábaközi keresztszemes és höveji hímzés). A rábaközi hímzés összefoglaló megnevezése a vidék régi dunántúli hímzések stíluscsoportjába tartozó vászonhímzéseinek. Korai emlékeit – túlnyomóan lepedővégeken – színes szőrfonallal vagy piros pamuttal dolgozták, nagyobbrészt lenvászon alapon. Későbbi emlékeit, a nagyszámú 19. sz.-i párnavéghímzést kendervászonra varrták, szintén piros pamuttal, kivételes esetekben szőrrel. A lepedőszélek fő motívuma az öt-, hétágú rozettás-tulipános-gránátalmás, rendesen virágtartóból eredő virágtő. Gyakori motívum a kétfejű sas, mely majd a magyar nyelvterület másik, keleti peremén újból szép számmal jelentkezik a hímzéseken. Ezek a szabadrajzú virágtöves, kétfejű sasos stb. lepedővégek általában szakaszos elrendezésűek, nemegyszer alsó és felső perem keretezi őket. Többségükben szabadrajz után varrták őket, lapos-, hamis lapos- és száröltéssel. – Akad a szabadrajzú virágtöves mintáknak szálszámolás után készült párja is, piros pamutfonallal varrva. Az ezeknél újabb keletű párnavéghímzések kendervászon alapon készültek, szálszámolás után, szálánvarrott, keresztöltéses és gépöltéses technikával. Ezeken a darabokon is a párnahéjaknak egyik keskeny végét varrták ki, egyes esetekben azonban, ezen felül, a párnaszár egyik szélére is került hímzés, arra, amelyik a mennyezetes ágyon felvetve kívülre esett. Ezeken a hímzett párnavégeken a középhím igénytelen keskeny sáv, rendszerint mértani díszítménnyel, a főminta ennek két oldalán, a peremeken található. Motívumkincsük igen változatos: alapjuk ezeknek is a virágtő, esetleg már a virágaira szétesve, de elmértaniasítva. Ezekből a mértanias vagy már mértani motívumokból szinte megszámlálhatatlan változatot készítettek. Ezeken a minta szerkezete sok esetben egymás mellé, szakaszosan elhelyezett virágtő vagy egyes virág, amely fölött – egyedül ezen a vidéken – össze nem fűzött, eltérő jellegű mintasorok is lehetnek; tehát a gránátalmasor fölé rozettasor kerülhet. Ezekről a párnavéghímzésekről Bátky Zsigmond azt írta, hogy a múlt század harmincas évei óta nem készültek már. A szabadrajzú lepedők még korábban készülhettek, azok helyét szőttes lepedők foglalták el a szálánvarrott párnák mellett. Nevezetes központi települései: Kapuvár és Csorna. Irod. Bátky Zsigmond: Rábaközi hímzések (Bp., 1924); Hajós Elemér: A rábaközi népviselet (Soproni Szle, 1941); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. közl, 1972), Jámbor Kálmánné: Rábaközi hímzések (Bp., 1978). A Fertő-vidék, a Rábaköz, a Tóköz, valamint a Mosoni-síkság között elterülő, mély fekvésű, vizenyős, lápos, mocsaras terület. A történeti megyerendszerben Sopron, Győr, Moson megyékhez tartozott. Északnyugati részét a trianoni békeszerződés Ausztriához csatolta. A Hanság neve a népnyelvben ma is élő, de okleveleinkben már a 11. sz.-ban előforduló, urali eredetű „mocsár, láp, mocsaras, ingoványos terület” jelentésű hany szavunkból származik. A környezet magyar lakossága ma is Hanynak nevezi a lápot. A Hanság területén jelentősebb népesség nem telepedett meg sohasem, azonban a Hanság szélén elhelyezkedő falvak, mezővárosok népének életében jelentős szerepet játszott nádasaival, réti kaszálóival, legelőivel, erdeivel, halászóvizeivel stb. Némelyik községében (pl. Sarród, Bősárkány, Acsalag) a szegény családok nádvágással és gyékényfonással is foglalkoztak. A Hanság nyerstáji képének átalakításával, vízgazdálkodásának szabályozásával a nagy uradalmak és az érdekelt megyék már a 18. sz.-ban foglalkoztak, azonban még a mai technikai feltételek mellett is jelentős áldozatokat követel a kultúrtáj fenntartása. A Hanság népéletéből elsősorban gazdálkodását ismerjük. A 19. század utolsó negyedében a gabonatermesztés és az istállózó állattenyésztés képezte a birtokos paraszti megélhetés alapját. A dél-mosoni falvakban kialakultak a tejgazdaságok, itt készült a híres óvári sajt. A Fertő déli partján az 1880-as évektől néhány községben (Hegykő, Fertőhomok, Fertőboz, Hidegség) intenzív zöldségtermesztésben kezdtek, emly elsősorban Soporon és a tó nyugati partján épült városias települések szükségleteit elégítete ki. Az életmód polgárosulása már a 19. század derekán felgyorsult, melyt jól mutatnak az „L” alaprajzú falusi házakból épült utcasorok, majd a ruházkodás városiasodása. A helyi mondavilágnak Hany Istók jellegzetes alakja. Irod. Ürmössyné Nagy Júlia: Régi utazások Magyarországon (Népünk és Nyelvünk, 1929); Kövér Fidél: A Hanság földrajza (Föld és Ember, 1930). A Duna legnagyobb szigete, a Kisalföld természetföldrajzilag jól elkülönült tája. Lényegében a határon túli magyarok témájánál (13.) kellene foglalkoznunk vele, ám olyan szerevesen kapcsolódik a Dél-Kisalföld népi kultúrájához, a Szigetközhöz és a Hansághoz, hogy inkább e fejezetben tárgyaljuk. Északról a Pozsonynál kiszakadó Kis-Duna, majd a vele Gúta községnél egyesülő Vág felvétele után, Komáromnál az Öreg- vagy Nagy-Dunába ömlő Vág-Duna határolja. Nevét az egykori önálló Csalló folyótól kapta (1269, Challokeuz). A középkor folyamán a vízrajzi viszonyok változékonysága és rendezetlensége miatt határa a Vág-torkolat tágabb környezetében bizonytalan volt. A történeti Pozsony megyéhez tartozó része Főtáj, a Komárom megyéhez tartozó része pedig Altáj néven is ismert. Önálló táji része a Csilizköz. A régi magyar nyelvben Nagy-Csallóköz és Aranykert névváltozata is ismert. Lakossága magyar, római katolikus vallású, de jelentékeny számú református és kevesebb evangélikus is van. A Csallóköz nyugati végében, Pozsony körzetében középkori német településű lakosság is élt a magyarok mellett. 1920 után Csehszlovákiához került és betelepüléssel morva szórványok is keletkeztek rajta. A magyar lakosság egy részét a II. világháborút követő kitelepítések érintették. A Csallóköz területét a településhálózat viszonylagos háborítatlan fejlődése és ennek következtében speciális jogállású községek és kisnemesi falvak kései továbbélése, a birtokstruktúra stabilizálódása, a településhálózat differenciálatlansága jellemezte. A Szigetközhöz hasonlóan lényegében várostalan táj, melyből eleinte Somorja, az egykori földesúri jobbágyos polgárváros és dunai kikötő emelkedett ki, ám miután megszűnt a kikötő, majd a vasút is elkerülte, szerepét fokozatosan Dunaszerdahely vette át. Vásáros központja a nyugati peremén Pozsony, a keletin Gúta és Komárom. A középkortól folyamatosan, kiegyenlítetten fejlődött paraszti mezőgazdasága, amit egyrészt a kertkultúra, a szántóföldi művelés, állattartás egyensúlya, másrészt az országos átlagnál kedvezőbb piaci viszonyok magyaráznak (Pozsony és a Hegyalja, Komárom, később Bécs polgári és katonai fogyasztó rétegei). A Csallóköz népi kultúráját a kontinuus zárt közösségek, de egyben a magas szintű paraszti polgárosulás jellemezte. A kisparaszti és a középnagyságú birtok volt mindvégig az uralokodó forma. Paraszti életét minden téren a polgárosulás irányába mutató egyszerűsödés, a dekoratív népművészet szinte teljes hiánya, a folklór új stílusainak súlya jellemezte. Irod. Baranyai József: A régi Csallóköz (Nagymegyer, 1911.); Bátky Zsigmond: Néhány vonás a Csallóköz településföldrajzához (Földr. Közl., 1918); Bátky Zsigmond: Néhány vonás Komárom megye településtörténetéhez (Föld és Ember, 1923); Makkai László: A Csallóköz településtörténeti vázlata (Bp., 1947). A Duna fő ága és a belőle Dunacsún és Dunakiliti között kiágazó, Véneknél visszatorkolló Mosoni-Duna által határolt táj. Ismert még Kiscsallóköz néven is. A történeti megyerendszerben északi része a Felső Szigetköz vagy Főtáj Moson, déli része az Alsó Szigetköz vagy Altáj Győr megye területéhez tartozott. A Szigetköz északi csúcsánál az Öreg- vagy Nagy-Duna mederszomszédságában levő szigeteit a szomszédos Csallóköz községei szállták meg és a legutóbbi időkig tartozéktelepülésekként birtokolták. A Szigetköz megnevezés találóan jellemzi fizikai fölrajzi arculatát, amely gazdálkodását, életmódját a vízrendezések befejezéséig közvetlenül megszabta, úgyszólván egész területe mozaikszerűen tevődik össze folyómedrek, erek, fokok, holtágak szabdalta szigetekből. Területe a honfoglalás korától megtelepült. Viszonylag nyugalmasan fejlődött lakossága, bár az ellenreformáció korában némely közösségét távozásra kényszerítettek. Nyerstáji viszonyai között az ártéri extenzív állattartás gazdag formái alakultak ki és a legutóbbi időkig fenn is maradtak. Paraszti földművelésében a szántóföldi kertészet jutott nagy szerephez. Parasztsága a nagy uradalmak mellett is viszonylag kiegyenlítetten fejlődött – polgárosult, társadalmi viszonyai, népi műveltsége a Csallóközével sokban rokon, késő középkori hagyományokban gazdag. Településszerkezetére – akárcsak Csallóközére – a várostalanság a jellemző. Mindössze két úrbéres mezővároska, Hédervár és Halászi tekinthető kisebbfajta központnak. Irod. Sőtér Ágost: A Szigetköz (Magyaróvár, 1897); Érsek Imre: Szigetköz története (Magyaróvár, 1924); Völgyi József: Szigetköz (Győr, 1937); Timaffy László: A Szigetköz vízrajza (Magyaróvár, 1939); Kázmér Miklós: Alsó-Szigetköz földrajzi nevei (Bp., 1957); Timaffy László: Tanulmányok Dunaszentpálról (Győr, 1971); Timaffy László: Szigetköz (Bp., 1980). |
