10. A NYUGAT-FELFÖLD NÉPRAJZI CSOPORTJAI

10.2. A Börzsöny-vidék és a Nyugat-Cserhát etnikai kontaktzónája

A Börzsöny-vidék és a Nyugat-Cserhát népessége a 19-20. században

A Börzsöny-vidék népessége a 19-20. században etnikailag és felekezetileg kevert képet mutat, mely állapot alapján földrajzilag elkülöníthető a népességét tekintve homogénabb Palócföldtől. A népesség kontinuitását tekintve a Börzsöny-vidék, illetve Nógrád nyugati része kedvezőtlenebb helyzetben volt, mint például a Bükk környéke, vagy a Barkóság. Területünkön a kontinuus családok aránya 10-25 % volt azokon a településeken, melyek folytonosan lakottak voltak. Az összképet színezik azok a falvak, melyek alapítása a 18. századra esik (pl. Szendehely). A Börzsöny-vidék etnikai és felekezeti képe a 18. századi népmozgásokat követően meglehetősen kevert képet mutatott, melynek hatása napjainkban is jól érzékelhető. Az itt élő kontinuus magyarság feltehetően a Nógrád vármegyei, Mátra-vidéki palócokkal rokon népesség, nem véletlen, hogy sokan a Börzsöny-vidéki magyarságot nyugati palócoknak tartják. Bár tényleg felismerhetőek a népi kultúra egyes palócos jegyei, de azok lehetnek későbbi átvételek eredményei is. Kemence és Bernecebaráti népessége például szívesen vallja magát palócnak, ám sem nyelvükben, sem pedig anyagi műveltségükben nem hordozzák a palóc jellegzetességet. Az Ipoly és a Börzsöny között elterülő nyolc település is egyöntetűen palócnak tartja az előbbi két falut, sőt a déli települések Tésát és Perőcsényt is oda sorolják. A kemenceiek és a bernecebarátiak az egész Ipoly mentét palócnak tartják. A Hont megyében lakó magyarok viszont épp a tőlük keletre lakó palócoktól elhatárolódva nevezték magukat huntyiaknak. A kifejezés azonban nem takart valós kulturális különbséget, csupán közigazgatási hovatartozást jelölő tájnyelvi alak. A hegység északi részén túlnyomóan magyarok lakta falvak sorakoznak (Hont, Bernecebaráti, Kemence, Perőcsény). A tájon a 16. századtól gyorsan terjedt a reformáció eszménye. A 17. században már Nagymaros, Perőcsény, Nógrádverőce, Szob és később Vámosmikola is a drégelypalánki református esperességhez tartozott, míg Nagybörzsönyben, Kemencén és Ipolytölgyesen az evangélikus egyház hatása jelentős. Már a Hódoltság idején megindult a rekatolizáció. Ennek hatására csak Perőcsény, Szokolya, Diósjenő és Ipolypásztó őrizte meg a református, míg Nagybörzsöny az evangélikus többséget. Nógrádverőcén is jelentős számú református élt. A református települések két csoportra oszthatóak aszerint, hogy kapcsolatrendszerük mely irányba mutat. Míg Ipolybél, Perőcsény és Ipolypásztó a Léva környéki református vidékhez, addig Diósjenő, Szokolya és Nógrádverőce délre, a Szentendrei-sziget településeinek reformátusságához kapcsolódik. A Börzsöny-vidéki szlovákok a 16-17. századi Hódoltságot követően, a dél felé húzódó magyarság helyett települt a tájra, többségük Túróc, Nyitra, Liptó és Árva felől érkezett. Elsősorban a hegység nyugati és keleti peremét, illetve a Balassagyarmat - Vác - Aszód háromszög által határolt cserháti területeket szállták meg a telepesek. A dél-nógrádi szlovákság java része evangélikus vallású volt és szoros kapcsolatot tartott fenn a pest megye északi peremére települt szlovákokkal. A Börzsöny-vidék 18-20. századi népi műveltségében jelentős szerepe van a szlovák-magyar interetnikus kapcsolatoknak. A végleg letelepedett szlovákok tárgyi kultúrája - a viselet, a hímzés és néhány használati tárgy kivételével - rövid időn belül azonosult az itt élő magyarokéval, melynek hátterében az azonos földrajzi és történelmi környezet kultúraegységesítő hatását kell látnunk. A szellemi kultúra területén már lassabban ment végbe a hasonulás. A Nógrád megyei szlovák települések öt csoportra oszthatóak aszerint, hogy a 19-20 században milyen arányt mutatott a magyar és a szlovák etnikum együttélése. Az Őrhalom - Pásztó vonaltól nyugatra fekvő területen a Hódoltságot átvészelő, visszaszállingózó magyarokon kívül számolni kell a megye északi részéről a 18. században és később érkezett magyar csoportokkal is. Ők a szlovák többségű falvakban esetenként elszlovákosodtak. Voltak közöttük a törzsökös palóc vidékről jött családok, de szervezett telepítésükről nem tudunk. A Cserhát lakossága, melyet szinte kivétel nélkül érintett a 18. századi nagy népmozgás, népességtörténeti szempontból élesen elkülönül a Szécsény - Pásztó - Zagyva vonaltól keletre élő, kevésbé bolygatott palóc néptömbtől. Nem véletlen, hogy míg a Börzsöny-vidék "palócos jellegű" kulturális jelenségeinek hátterében a 16. századig a két népesség eredetében megmutatkozó átfedések húzódnak meg, addig az azt követő évszázadokban a népi műveltség megfelelései inkább az ökológiai környezethez történő alkalmazkodás hasonlósága alapján értelmezhetőek. Az Ipoly alsó vidékén élő katolikus lakosság régiesebb nyelvet, kultúrát őriz, azaz "palócosabb", mint református szomszédsága. Dél-Nógrád és Észak-Pest máig szlovák és szlovák eredetű lakossága jórészt evangélikus, esetleg katolikus. Az 1923-as statisztikai adatok is kb. 50 %-os szlovák lakosságot tartott nyilván Márianosztrán, Kóspallagon, Ipolydamásdon, Szobon. A betelepülő németek elsősorban a táj déli részén, a Duna menti településeket részesítették előnyben (Nagymaros, Zebegény, Kismaros, Dunabogdány). A 16-17. században a reformáció - ellenreformáció mozgalma, illetve a 18. századi népmozgások alapvetően befolyásolták a Börzsöny-vidék etnikai-felekezeti képét. A 19. században, a középkorban még színmagyar Nagymaros, Kismaros, Zebegény német, míg Damásd, Szob, Márianoszra és Kóspallag szinte teljesen szlovák jellegű településekké váltak. Ezzel szemben a középkorban még német lakossággal is rendelkező Perőcsény, Vámosmikola és Szokolya magyar községekké váltak. Annak ellenére, hogy a 19-20. században valamelyest "visszaállt" a reformáció terjedését megelőző állapot, vagyis összességében a magyar eredetű népesség és a római katolikus vallás a domináns, mégis homogén népességről már nem beszélhetünk. Az így kialakult kevertség a meghatározó az elmúlt két évszázadban, egészen napjainkig. A népesség állapota semmiképp sem igazolja a Börzsöny-vidék egységes néprajzi csoport jellegét, még annak centrumában sem.

A Börzsöny-vidék és a Nyugat-Cserhát hagyományos gazdálkodás jellemzői

Érdemes meghatározni, miként illeszkedik a Börzsöny-vidék a hagyományos paraszti gazdálkodás regionális rendszerébe. E vizsgálat közelebb visz ahhoz a ponthoz, hogy eldönthessük, a Börzsöny-vidék valójában önálló kulturális arculattal rendelkező néprajzi csoport, vagy kulturális jelenségek egymástól eltérő elterjedési területének egy földrajzilag körülhatárolható kontaktzónája, esetleg olyan földrajzi egység, mely a hagyományos népi kultúra eddig ismert egyetlen táji formációjával sem esik egybe. Különösen fontos, hogy a kutatott tájat a Felföld népi műveltségéhez viszonyítsuk, melynek indoka a földrajzi közelségen túl az ökológiai környezet sajátossága. Más szóval, ha bizonyos jelenségek különböznek a hasonló természeti környezettel jellemezhető tájakon, annak hátterében nagy valószínűséggel kulturális eredetű különbségeket láthatunk. A paraszti gazdálkodás hasonlósága és különbözősége közvetve utalhat a Börzsöny-vidék külső kapcsolatrendszerére. Ennél konkrétabb - közvetett - kapcsolatok olvashatóak ki a szomszédos tájakkal folytatott termék- és munkacserék, valamint társadalmi kapcsolatainak példáiból. A hagyományos néprajzi anyag áttekintésétől nem csupán a vizsgált táj és a környező tájak kapcsolatára utaló adatokat várhatunk, hanem a Börzsöny-vidék belső tagoltságának kérdését is körüljárhatjuk. A Börzsöny-vidéken a hagyományos paraszti gazdálkodás önellátó jellegéből kifolyólag a földművelés és az állattenyésztés egyszerre jelen volt a "vegyes gazdaságokban", ám a két ágazat egymáshoz viszonyított gazdasági jelentősége az egymást követő korszakokban határozottan különbözött. A Börzsöny-vidék két alapvetően eltérő gazdálkodási gyakorlat kisugárzásának metszéspontjába esik. Az alföldi (síksági) és a felföldi (hegyvidéki) minták terjedése a táj sajátos belső tagolódásához vezetett. Míg Bernecebaráti és a hegységhez jobban kötődő, szorosabb kapcsolatot fenntartó települések (pl. Perőcsény, Szokolya, Márianosztra, Diósjenő) alapvetően hegyvidéki típusú, kötöttebb gazdálkodást folytattak, addig az Ipolymente síksági részein, illetve a Börzsöny-vidék déli-délkeleti, Dunához közel elterülő települései az alföldi, szabad gazdálkodás rendszerének képéhez hasonultak. Már a 18. században is kimutatható az eltérő talajadottságokkal magyarázható különbség az egyes mikrotájak, települések gazdálkodási gyakorlatában, főként a két- és háromnyomásos gazdálkodás, illetve a trágyázás gyakorisága alapján. A gazdálkodás más részjelenségei olykor további belső tagoltságra utalnak. Az Ipoly menti települések a gazdálkodás terminológiája, az eszközformák és a munkamódok terén a Kisalfölddel mutatnak szoros kapcsolatokat. Bizonyos "palócos" vagy "felföldies" jelenségek elterjedésének nyugati határa éppen a Börzsöny-vidék, illetve szűkebben értelmezve a Börzsöny hegygerince. Az alföldi és a felföldi mellett a dunántúli hatás is érvényesül. A téglalap alakú csűrök/pajták, melyek a Felföld legnagyobb részén 2-3 osztatúak, a Zagyva folyótól nyugatra váltanak belül tagolatlan, egyterűvé, mely egyértelműen dunántúli hatás. Ugyancsak a nyugati, illetve az alföldi területekhez kapcsolja a Börzsöny-vidék műveltségét a csűr neve és funkciója. A tövisborona alföldi eredetű jelenség az északi hegyvidék folyóvölgyi szlovák és magyar gazdaságaiban. A tövisboronák formai változatossága alapvetően az eltérő természeti környezet hatásaival magyarázható, a terminológia azonban egységes is lehet a vizsgált településeken. Nehéz a regionális hatásokat modellezni oly módon, hogy a gazdálkodás egyes területeit jellemzően egyik-másik nagytájunk kisugárzásának körzetéhez kapcsoljuk. Ugyanis, a hagyományos gazdálkodás olyan részjelenségei, mint például a "szekéroldal formája", illetve a "fuvaros lovas jármű hátsó saroglyája" is gyökeresen eltérő képet ad a regionális kapcsolatok irányáról. A kapcsolatok dinamikájára utalnak a juhtartás területén tapasztaltak. A Palócföldön - akárcsak a Börzsöny-vidéken - amíg a juhtartás fő haszonvétele a tej volt, addig a 19. század közepéig a koliba funkcionális átvétele nyomán az állattartás a Kárpátok övezetében megfigyeltekhez hasonlított. Később, mikor a juhnak a gyapja és a szaporulata vált fontosabbá, az Alföld juhászatához vált hasonlatossá. A Börzsöny-vidéken összességében egyértelműnek látszik a felföldi gazdálkodási hagyomány dominanciája más irányú hatásokkal szemben. Az ökológiai adottságok hasonlósága, az erdős területek kiterjedtsége az irtásgazdálkodás általános gyakorlatát vonta maga után. Számos jelenség kapcsán már kivehető a Börzsöny-vidék gazdálkodásának egysége, mely általában része egy szélesebb sáv, a tágabban értelmezett "palóc területek" gazdálkodási hagyományának. A teherhordás a népi kultúra azon területe, amelyen keresztül egyrészt a Felföldhöz tartozást, másrészt az önálló kistáji arculatot is jellemezni lehet. A Kárpát-medence négy nagy régiója közül a Felföldön jellegzetes a hátonhordás, batyuzás. A batyu a Vágtól Borsod keleti határáig terjed. A batyuzás visszaszorulása viszont már kistáji különbségeket takar. A Börzsöny-vidéken a batyut a századforduló táján felváltotta a hátikosár, Őrhalmon és Ipolyszögön már nem is emlékeznek arra, hogy valaha is batyuztak. A hátikosarak jellegzetes típusa a Börzsöny-vidéken használt négyszögletes alapú, börzsönyi (Nagybörzsöny) vagy bernecei (Bernecebaráti) kosár. Sajátos geográfiai elterjedtséget mutat a Szentendrei szigetről a speciális szekéralkatrész, a leveles saroglya, mely a Dunakanyar környékén mintegy 50-60 kilométeres sávban ismert, beleértve a Börzsöny és az Ipoly vidékét is. A teherhordó eszközök hiánya is alkalmas a táji különbségek érzékeltetésére. A hátitarisznya a Sajótól nyugatra terjedt el, de nem érte el a Cserhát és a Börzsöny vidékét. Vízhordó vállrúd a Zagyva és a Sajó közti területen csak elvétve, viszont a Zagyvától nyugatra, Nógrád, Hont és Pest falvaiban sok helyen mindennaposan használt eszköz volt. A Szécsény - Vác vonal is elválasztó abból a szempontból, hogy ettől keletre minden lóval vontatott négykerekű fuvaros jármű neve kocsi, míg ettől nyugatra csak a személyszállító fogatra használják ezt a megnevezést, a terményt szállító jármű neve szekér. A szántóföldi gazdálkodás a gabonára épült, de szántóföldi vetemény lehetett a lencse, a csicseri borsó, a tök, a bab és a mák is. A "tisztán" Börzsöny-vidéki specifikumok száma - néhány kivételtől eltekintve - elhanyagolható a gazdálkodás területén. A faközelítés speciális eszköze a román szánkó, mint a neve is elárulja, nem helyi innováció. Ezzel szemben az egyéb szánkótípusok (bernecei szánkó, kemencei szánkó) ugyan helyi innováció eredményei, mégis csupán részleteiben térnek el más települések erdeiben használt szánkóktól. Jól megfigyelhető a minták terjedésének egy Nyitra és Bars vármegyék felőli csatornája, mely nyilvánvalóan összefüggésbe hozható a 18. századi népmozgásokkal, a szlovák népcsoportok kolonizációjával. A táj még beletartozik a Kárpát-medence északi szőlőtermő sávjába. A Börzsöny-vidék paraszti műveltségének tagoltsága és tagolatlansága egyszerre mutatható ki a szőlő talajművelésének rendszerében. A táj része annak a szélesebb övezetnek, ahol a szőlő talajművelésének rendje a fedés - nyitás - három kapálás (bakhátra dolgozó technikával) séma alapján történik. Ugyanakkor a kapatípusok használata rendkívül változatos képet mutatott a 20. század első felében. Ipolytölgyesen és Bernecebarátiban kerek (egri) kapa, Nagymaros, Dunabogdány, Pócsmegyer településeken a lekerekített (szentendrei) kapa, Vácon és környékén a szív- vagy levélformájú (budai, váci) kapa, Keszegen és Érsekvadkerten a fejszefokú hegyes (miskolci) kapa, míg Bercelen és Galgamácsán a gömbölyű fokú hegyes (jászberényi) kapa volt elsősorban használatban. A takarmányozásban - hasonlóan a mátrai településekhez - a Börzsöny-vidékén is gyakorlat volt a lombtakarmány felhasználása. Összegezve elmondhatjuk, hogy sem a gazdálkodás egészét, sem pedig egyes alrendszereit tekintve, még megközelítően sem beszélhetünk egységes arculatú „Börzsöny-vidéki gazdálkodásról”, még akkor sem, ha bizonyos jelenségek határa egybeesik. Ha összegezni szeretnénk a Börzsöny-vidék gazdálkodási hagyományának kapcsolatrendszerét, akkor találó megfogalmazást kölcsönözhetünk Magdalena Parikova és Peter Slavovsky, Hont megyéről írott jellemzéséből, miszerint az egy "olyan agrárvidék, melyen majd minden kolonizációs hullám nyomot hagyott..., számos archaikus elem őrződött meg... és nagyon nehéz benne etnospecifikus elemeket találni." A paraszti műveltség századfordulós, 20. század eleji állapota azt mutatja, hogy a táj különböző regionális műveltségek ütköző pontjában fekszik, s ezért a kontaktzóna meghatározás a legjellemzőbb e vidékre.

A Börzsöny-vidék belső tagoltsága

Ha a Börzsöny-vidéket a népesség és a hagyományos gazdálkodás jellege alapján kontaktzónának tekintjük, indolkolt a táj belső tagoltságát is szemrevételezni. A Börzsöny-vidék településeinek kapcsolathálójáról, azon belül is, elsősorban a házasodási kapcsolatrendszeréről több jeles tanulmány is napvilágot látott.

A Nagymaros körüli falucsoport. A Duna-kanyar településeinek hagyományos paraszti műveltségét alapjaiban határozta meg a 18. századi német betelepülők gazdálkodási hagyománya, polgárosultsága. Mindez kiegészült a földrajzi környezet nyújtotta előnyökkel, főként a szőlészet-borászat és a gyümölcsészet, illetve a Duna, mint kereskedelmi útvonal adta lehetőségekkel. Nem véletlen, hogy a Börzsöny-vidék paraszti polgárosultságban élen járó településeit találjuk e részen. A 19. század második felében és a századforduló környékén Nagymaros, Kismaros, Zebegény, Kisoroszi, Dunabogdány és Pilismarót a tárgyi kultúra különböző területein megnyilvánuló sajátos, polgárosult állapottal jellemezhetőek. Például a faorsós borsajtók közül a kőnehezékes bálványos prést dokumentálta a néprajzi gyűjtés, mely a szőlő- és borkultúra fejlettségére és volumenére utal. A kétkerekű lovas jármű neve e mikrokörzetben loptika vagy leptika, melynek párhuzamai nem lelhetőek fel a Börzsöny-vidék más területein. E mikrokörzet specifikus, gyümölcsszállító járműve a féderes kocsi. A falucsoportban egyértelműen a mezővárosi múlttal rendelkező Nagymaros volt a mintaadó. A mikrokörzeten belül Nagybörzsöny nem a Duna mentén, hanem a Börzsöny hegység nyugati lábainál helyezkedik el. Etnikai hagyománya, jelentős szőlőművelése és bortermelése, a már említett német etnikummal színezett településekkel való házasodási kapcsolatai, s a környék paraszti polgárosodásban betöltött szerepe feltétlenül a falucsoporthoz kapcsolja. Nem beszélhetünk – mindazonáltal – teljes körű mikrotáji endogámiáról. Például, Zebegényben a németek mellett szlovákok is laktak a 20. század első felében, akik elsősorban a hasonló etnikumhoz tartozó márianosztrai családokkal tartottak fent házasodási kapcsolatokat. A falun kívüli munkavállalás iránya viszont már e családok esetében is Nagymaros irányába mutatott. A mikrokörzet a táj – gazdálkodás szempontjából – központi területe volt. A két világháború között a kismarosiak jellemzően nem jártak el más településekre cselédnek vagy napszámba, viszont Kóspallagról és Szokolyáról jelentős mennyiségű munkaerő érkezett különböző munkákra. Szemben tehát a házasodási kapcsolathálóval, mely alapvetően felekezet- és/vagy etnikus alapon endogám, a munkakapcsolatokban az előbb említett két szempont alig bírt jelentőséggel, ellenben a földrajzi közelséggel, mely meghatározta a kapcsolatok jellegét.

A Kosd környéki települések. A mikrotáj települései (Kosd, Rád, Penc, Keszeg, részben Ősagárd) nem alkottak zárt házasodási kört, hiszen, például a penciek a római katolikus többségű Ráddal tartotak fenn kapcsolatot, míg a református többségű Kosddal nem. A munkakapcsolatok alapján viszont összetartozónak tekinthetjük a felsorolt településeket. Kosd volt a mikrotáj központja, a környékbeli településekről elsősorban ide mutatott a munkakavállalások iránya. Pencről, Rádról és Keszegről egyaránt Kosdra jártak aratni. A kosdiak viszont az említett települések helyett Vácon és a cselőtepusztai püspöki uradalomban vállaltak munkát. Később, a málnatermesztés kiteljesedésének korszakában is, a gazdasági kapcsolatok e körben értelmezhetők leginkább. Kosdon jelent meg legelőször a málna, s amíg a környékbeli falvakban termesztése nem volt jelentős, addig Rádról, Pencről, Ősagárdról, Keszegről, sőt Nézsáról is jártak napszámban szedésre. Pencre az első motoros gépek a kosdi és a rádi málnatermelők közvetítésével kerültek. A később egyesített téeszek intézményesítették a korábbi egymásrautaltságot. Sajátos etnikai alapú munkakapcsolatot alakított ki e falucsoport szlováksága a Szentendrei-sziget településeivel (elsősorban Tahitótfaluval), ahova főként eperszedésre jártak csapatostúl a lányok és az asszonyok.

A Bernecebaráti falucsoport. (Bernecebaráti, Kemence, Perőcsény, Tésa, Vámosmikola) és környéke. Már a 18. században kialakultak a falucsoport keretei. Kemence, Bernece, Baráti és Tésa lakói már ekkor sem házasodtak keleti irányban Hont, Drégely és Palánk, illetve dél felé Perőcsény, Vámosmikola és Nagybörzsöny lakóival. A 19-20. században is megmaradt a szoros társadalmi kapcsolat Vámosmikola, Kemence, Tésa és Bernece(baráti) között. Ezidőtájt Perőcsény szinte szigetként létezett, mivel az ellentétes vallás kizáró ok volt a házasságban. A hagyományos anyagi kultúra egyes területei a mikrotáj kulturális egységét feltételezik. A Börzsöny északnyugati része (Bernecebaráti, Kemence, Nagybörzsöny, Perőcsény és Vámosmikola) jellegzetes etnográfiai egységnek tekinthető, melynek északi három települése a palóc etnikai jegyeket hordozza magán. Míg Vámosmikolától délre található Ipoly menti települések a kisalföldi viselethez csatlakoztak, a Bernecebaráti falucsoport megőrizte a nyugati palócos viselet jellegzetességeit. A lokális kultúra képét színesítették a betelepülők (németek és szlovákok) kulturális mintái. Ámbár a nagybörzsönyi németek szerteágazó kapcsolatokat alakítottak ki a Nagymaros környéki falucsoport német lakosságával, de bizonyos szempontból a falu a Bernecebaráti központú mikrotáj része is volt. Különösen érdekes az egymással házasodási kölcsönösséget kialakító Nagybörzsöny és Vámosmikola kapcsolata. E települések esetén nem beszélhetünk homogén földrajzi környezetről. Vámosmikolán, ahol korábban kiirtották az erdőket, a megmaradt kevés fa nem tudta biztosítani a szükségleteket. Ezért Kemencéről és Bernecebarátiról szerezték be a kívánt mennyiséget, cserébe különböző mezőgazdasági terményt, takarmányt adtak az ott lakóknak. Az erdei haszonvételek, az erdőhöz kötődő, korábban kiegészítő tevékenységek súlyának emelkedése alapvetően behatárolta a településcsoport gazdálkodásának és életmódjának körülményeit. Kemencéről és Perőcsényből faragómesterek mentek az Ipoly-völgy községeibe lábas ólakat építeni. Igazgatásilag sem volt teljesen homogén a mikrokörzet. Vámosmikola és Perőcsény - ellentétben a többi településsel - a 17. század végétől az Esterházy család hercegi ágának birtokaként a lévai, majd az ipolypásztói uradalom községei közé tartozott és lakói magyar anyanyelvűek voltak. A két község birtokosa a 19. század közepén a Huszár család lett, amely a jobbágyfelszabadítás, majd az elkülönítés után kezükön maradt jelentős nagyságú földterületen kialakította a vámosmikolai uradalmat, amelyhez a mikolai, perőcsényi és ipolyszakállasi birtoktestek tartoztak. Az ünnepi kapcsolathálót tekintve is összetartozónak tekinthetjük a csoport - katolikus - falvait. A magukat palócnak tartó települések szoros kapcsolatot tartottak fenn az északi "nagypalóc" területekkel, s Mátraverebélyre és Hasznosra jártak búcsuba.

Az Ipoly alsó folyása menti települések. Az Ipoly bal partján Ipolytölgyes, Letkés, a folyó túl partján Ipolykiskeszi, Ipolyszalka, illetve az Ipoly és a Duna szögében elterülő Leléd, Bajta és Helemba hagyományos népi kultúrája alapvető hasonlóságokat mutat. A mikrokörzet anyagi kultúráját kutatva megállapítható, hogy hagyományos viseletében eredetileg a palóc jelleg dominált. Később azonban e hét község egységesen a kisalföldi viselethez csatlakozott. E tekintetben is éles határt lehet húzni az Ipoly völgyében Vámosmikolánál, hiszen az attól északabbra fekvő települések ezt követően is megőrizték viseletükben a palócos jelleget. Az Ipoly alsó folyása menti települések vallási-felekezeti és közigazgatási értelemben is összetartozóak, mellyel szoros összefüggésben állnak a házasodási kapcsolatok. Az Ipoly alsó folyása menti települések csoportalkotására közvetlen hatással volt a mikrokörzetet nyugatról határoló "kurtaszoknyás hatfalu" is. E települések határa eltér a Börzsönybe ékelődő szomszédos települések határának képétől. Az Ipoly mindkét partján termékeny, homokos határrész húzódik végig, amely alkalmat adott különféle kertkultúrák elterjedésére. E hagyományt néhány település falucsúfolója őrizte meg (Ipolytölgyes "salátafalu", Letkés "sóskafalu" volt a környékbeli települések szemében). Szob nem tartozott egyértelműen a falucsoporthoz. Exogám házasodási kapcsolatai Helemba és Kóspallag irányába mutattak, ugyanakkor egyéb – főként gazdasági - kapcsolatai a Duna-kanyar és az Ipoly mente mikrokörzeteinek más településeit is érintették.

Az Ipoly felső folyása menti települések. Ipolyság, Hont, Drégelypalánk. A házasodási kapcsolathálón túl az anyagi kultúra egyes területei is a települések összetartozását bizonyítják. Például, viseletük hasonló képet mutatott. A Drégelypalánk és Balassagyarmat között elterülő táj lakói - beleértve Dejtárt és Patakot - egy nyelvjáráscsoporthoz tartoznak.

A Börzsöny és a Cserhát között elterülő táj falvainak esetében a néprajztudomány még adós a mikrokörzetek megrajzolásával. Ennek hátterében - túl a szaktudomány érdeklődésének sajátos irányultságán - a legfontosabb tényező a települések kapcsolathálójának meglehetős kuszasága, illetve a kulturálisan jól körülhatárolható falucsoportok hiánya. Jó példa erre Berkenye és Szendehely kapcsolata. A német eredetű és közös gyökerű népesség, kiegészülve a földrajzi közelség kedvező tényezőjével, igen szoros házasodási kapcsolatrendszert alakított ki a két település között. A váci püspöki uradalom számos települést magába foglaló birtokán sehol sem volt olyan magas a rokonházasságok száma, mint Berkenyén és Szendehelyen, melynek oka lehetett a zártság és elszigeteltség a szomszédos szlovák és magyar falvaktól. Ez azonban nem vezetett endogámiához a két település alkotta "falucsoporton" belül, hiszen a berkenyeiek a 18-19. században részben a távolabbi német népességgel rendelkező Nagymarossal, Kismarossal, Zebegénnyel, másrészt pedig az eltérő etnikai és/vagy felekezeti hagyományokkal rendelkező Nógráddal, Tolmáccsal, Váccal és Nőtinccsel is kialakítottak házassági kapcsolatokat. A 20. században, a közúti és a vasúti forgalom kiteljesedése időszakában, a szendehelyiek egyre többen hoztak feleséget Vácról, Budapestről, illetve a szomszédos települések közül Nőtincsről. Emelkedett azon nők száma is, akik Nógrádra, Diósjenőre, Vácra, Budapestre vagy Verőcére mentek férjhez. A tájon kialakultak más, két- vagy három tagból álló falucsoportok is, melyek szintén elsősorban egymás között házasodtak, ám esetükben sem vált jellemzővé a 75 százalék fölötti mutatóval rendelkező mikrotáji endogámia. Ilyen falucsoportot alkotott Felsőpetény, Ősagárd, Bánk, illetve egy másik csoportot Galgaguta és Legénd. A házasodási kapcsolatháló nem egy statikus, időben változatlan, rögzült rendszer. Különösen a politikai határ megvonása befolyásolta a települések párválasztási gyakorlatát. Az anyagi kultúra bizonyos jelenségei - önmagukban - szintén alkalmasak falucsoportok behatárolására, ám e jellemzők nem esnek egybe a kultúra más jelenségeinek elterjedési területével. Például a "bánki viseletcsoporthoz" tartozik Alsópetény, Felsőpetény, Nógrád, Nézsa, Ősagárd, Legénd, Nógrádsáp, Erdőkűrt, Galgaguta, Vanyarc, Bér, Szirák és Kétbodony, melyeket lakosságuk hasonló etnikus jellege (szlovákok) ellenére sem tekinthetünk komplex kulturális értelemben vett falucsoportnak. A viseletcsoporton belül egy kisebb falucsoport a Bánk, az evangélikus plébániaközpont köré szerveződő, szlovákok lakta települések, mint Felsőpetény, Nógrád, Kétbodony és Ősagárd. Szokolya és Diósjenő a relatív nagy távolság - közel 20 kilométer - ellenére összetartozónak tekinthető. A reformárus magyarok lakta települések egymással közös házasodási kapcsolatrendszert építettek ki, emellett népi kultúrájukban is több közös vonást mutattak. A szokolyai viselet a maga egészében elütött a környező Börzsöny hegységi szlovák és német nemzetiségű falvakétól és legközelebb a diósjenői viselethez állt. Mindkét település déli irányban tájékozódott, a népi kultúra innovációi mind a Duna-kanyar irányából érkeztek. Szokolyán a századforduló után divatba jöttek a dajdázói kőből faragott kőkapuk, melyeket Schiffer Antal kismarosi kőfaragó mester készített. Diósjenőn a lakóépítkezéshez használt speciális, Vácon készített fehér tégla az 1930-as években lett népszerű.

Elmondható tehát, hogy a Börzsöny és a Cserhát között elterülő települések a hagyományos népi műveltség alapján nem szerveződtek mikrokörzetekké. A 2-3 tagból álló falucsoportok olyan, jobbára hasonló etnikai és felekezeti hagyományokkal rendelkező falvakat tömörítettek, melyek elsősorban a házasodási kapcsolatháló alapján váltak ki környezetükből. Bizonyos jelenségek - mint például a viselet vagy a nyelvjárás - szintén kirajzolnak kisebb falucsoportokat, ám annak hátterében az eltérő etnikus kultúrát, vagy a közös egyházmegyéhez, anyatemplomhoz, illetve uradalomhoz tartozást tapasztaljuk kiváltó okként. Ilyen esetekben a kultúra más aspektusai nem erősítik meg a mikrokörzet környezettől eltérő műveltségbeli karakterét. Összességében az itt található településeken az endogámia arányszáma magasabb az egyes közösségeken belül, mint a Börzsöny túl oldalán, az Ipoly mente falvaiban. A Börzsöny hegység a társadalmi kapcsolatok tekintetében - mégha nem is áthatolhatatlan, de egyértelmű - választóvonalnak tűnik.

A Börzsöny-vidék helye a táji munkamegosztás hagyományos rendszerében

A 19. század második felében a fontosabb piacokat Balassagyarmaton, Esztergomban, Léván, Losoncon és Vácott tartották. Ebben az időben kezdett megnövekedni az alábbi piachelyek szerepe: Ipolyság, Ipolypásztó, Korpona, Párkány, Nagymaros, de mindenek előtt Bát, ahol minden héten kétszer is heti vásárt tartottak, ahol a gabonát értékesíteni lehetett. 1920 után a nagybörzsönyiek a vajat, túrót még Nagymarosra, a csütörtöki hetipiacra is elvitték. Sokszor több asszony fogadott fel fuvart, s hajnalban indultak a hosszú útra. A bor értékesítése történhetett helyben is. Az első világháború előtt, de még inkább a filoxéra pusztítását megelőző időszakban a kocsmárosok rendszeresen lejártak sátoros szekereiken a Felvidék különböző pontjairól (Léva, Losonc, Korpona, Selmec). A szarvasmarhát elsősorban a lévai vagy a báti nagy jelentőségű és áruforgalmú marhavásáron értékesítették. Kisebb marhavásárt közelebb, Ipolyszalkán is tartottak. Amíg a mezőgazdasági- és a háziipari termékek árucseréje a táj központi területeiről kifelé, a Börzsöny-vidék határán vagy azon túl található piacközpontok felé irányult, addig az iparcikkek "vándorlása" fordított irányt írt le. A Börzsöny-vidéki kőbányászat speciális munkaeszköz-készletének egy részét (bunkó, nagykalapács, stokhamer) a kőfejtők és ricerek Ipolyságon, Szobon, Balassagyarmaton, Vácon vagy Budapesten szerezték be.

A 20. század első két évtizedében a Börzsöny-vidék legfontosabb piacközpontja Ipolyság volt, mely az 1870-es években nőtte ki magát szépjövőjű forgalmas várossá. A piacközpont fejlődését közvetlenül kiváltó események között említhetjük az 1850-es években megépült "országos utat" Vámosmikola és Ipolyság között, melynek segítségével az Ipoly alsó folyása menti települések is bekapcsolódhattak a település vonzáskörzetébe. Esztergomot és a Duna-kanyart Ipolysággal majd az 1880-as években megépült vasúti szárnyvonal is összekötötte, bár ennek pályája - Csatán és Ipolyszalkán keresztül - elkerülte az Ipoly völgyének alsó szakaszát. E viszonylag kései városiasodás az oka annak, hogy kézműipari és ipari tevékenysége messze elmaradt az árucserében mutatott szerepének jelentőségétől. Az ipolysági vásár mintegy 70-80 kilométeres sugarú vásárkörzetet jelentett, s elérte még az Alföld peremvidékeit is. Itt három különböző gazdálkodási hagyományú, és így különböző termékfelesleggel rendelkező paraszti réteg cserélte ki termékeit: az Ipoly völgyének termékeny földjén gazdálkodó parasztok, a Balassagyarmat és a Cserháti dombvidék árutermelő parasztsága, illetve a Börzsöny hegységben élő erdei parasztok. Fülek és környékéről állatokat hajtottak a vásárba eladni. Az Ipoly-völgyiek káposztát, burgonyát, és főként szénát értékesítettek. Ez utóbbi termék különösen keresett volt az erdővidéki fuvarosok körében. A szénát gyakran szerződéssel, előre megegyezve az ellenértékről adták el az Ipoly árterein intenzív szénagazdálkodást folytató parasztok. A kemenceiek és bernecebarátiak az ipolysági piacon gyakran vettek bérbe szénakaszálót egy-egy idényre, s megegyeztek, hány szekér fát adnak érte. Az erdei parasztok fát (tűzifát, gerendafát, szerfát és faeszközöket) és erdei melléktermékeket vittek a piacra. Különösen a tűzifához kötődő árucsere öltött nagy méreteket az ipolysági piacon. A tűzifát könnyű volt igavonó állatra, szénára vagy szemes takarmányra cserélni. Az élénk piaci világ időszakában volt olyan kemencei és bernecebaráti piacozó, aki naponta kétszer is fordult otthona és a mintegy 10-14 kilométerre lévő piac között. Erdei mellékterméknek számított a nyáron és ősszel gyűjtögetett friss erdei gyümölcs (csipke, vadalma, vadkörte és bogyósok) éppúgy, mint ezek aszalt változatai. A szilva, a vadalma és a vadkörte aszalására a kemencében, kenyérsütés után került sor. A piacra vitt aszalt gyümölcsért a börzsönyi parasztok fazekas edényeket is kaptak. Még a diósjenőiek is inkább Ipolyságra jártak, Balassagyarmatig sohasem mentek el. A trianoni békeszerződés hatására szinte teljesen elvesztette jelentőségét Ipolyság, mint vásár- és piacközpont. Ezzel összefüggésben megszűntek a korábbi értékesítési csatornák, a táji munkamegosztás hagyományos formái. Például minimálisra csökkent a fakitermelés Kemence környékén. (1938, a bécsi döntést követően - átmenetileg - ismét növekedett Ipolyság piacközpont szerepe, ám korábbi jelentőségét már e néhány év alatt nem érte el.) Trianont követően a Börzsöny-vidéki árucsere központja a táj déli, Duna menti városaira tevődött át. Ekkor különösen Vác, Esztergom, Budapest és részben Balassagyarmat vásárainak, piacainak jelentősége növekedett. Vámosmikola kistáji jelentősége is 1920 után nőtt meg az árucserében. A Börzsöny és a Cserhát között fekvő falvak a két világháború között Vác, Balassagyarmat, Pest mellett Rétság, Romhány, Nógrád és Diósjenő sokadalmait látogatták, ám az utóbbi négy település piacközpont-szerepe csak a kistáj viszonylatában érdemel említést.

A piachelyekhez kapcsolódva – alkalmanként - nagy mértékű volt a gyümölcs árucseréje. Például, Korpona lakosságának a gyümölcskereskedés volt fontos megélhetési forrása. Különösen a málna, az áfonya és az eper szállítása volt jelentős, az árut olykor messzi vidékekre szállították. Az Ipoly és a Börzsöny között elhelyezkedő településeken is minden gazdának volt gyümölcsöskertje. Az észak-cserháti települések egy részén, elsősorban Őrhalmon, az intenzív szántóföldi kertkultúrák (káposzta, újburgonya) elterjedése fellendítette a lótartást (fuvarozás Budapest, Vác, Hatvan és Aszód piacaira). A ló visszaszorulása az igázásban elsősorban a vasúthálózat kiépülésével volt párhuzamban. A burgonyatermesztés az egész Börzsöny-vidéken jelentős, ám csak annak keleti oldalán vált fontos árunövénnyé. Nem véletlen, hogy az 1960-as évek közepén Magyarország 20 legjelentősebb burgonyatermesztő járása között találjuk a balassagyarmatit, a rétságit és a salgótarjánit is. Tájunkon az élő állathoz kötődő migráció is jelentős. A Börzsöny-vidéken a századfordulóig általános gyakorlat szerint az alföldi részeken viszonylag olcsón vásárolt állatokat betanították, rövid ideig használták saját gazdaságukban, majd haszonnal adták el az északabbra fekvő területek lakosságának. Vámosmikolán és Perőcsényben a növendékállatokat másfél-kétéves korukig nevelték, majd betanították, egy-két évig dolgoztak velük. Amikor már nagyon meghíztak, s ellustultak az ökrök, eladták a diósjenőieknek, patakiaknak, dejtáriaknak, akik krumplival tovább hizlalták. A nagybörzsönyi favillaárusok vásározó helyei csak kis hatósugárban lépték túl a táj földrajzi kereteit. Jellemző az árucsere és a gyümölcs szállításának fontosságára, hogy amíg a mezőgazdaság termelő ágazataiban kevés a Börzsöny-vidékre jellemző tájspecifikus eszköz, addig az áru mozgatásával kapcsolatosan több ilyen eszköz is készült. A termény – azon belül a kertészeti termelvények és a gyümölcs – szállításának jellegzetes eszközei a Börzsöny-vidéken a hátyi (hátikas), a féderes kocsi és a rakoncás kocsi. Az áru szállításában a vasútvonalak kiépülése jelentette a legnagyobb változást. A Börzsöny-vidéki kőbányászat 19. század közepétől kibontakozó konjunktúrája mögött nem csupán a megnövekedett kereslet (A Pesten és Budán zajló útépítések egyre nagyobb mennyiségű útburkolati követ igényeltek), hanem a kedvezővé váló szállítási lehetőségek is szerepet kaptak. A Duna, mint viziút mellett, a Pestről induló vasút 1850-ig egészen Párkányig megépült. A nagyarányú fuvarozás a 19. század második felében indult meg, s az 1910-es években érte el csúcspontját. Ekkor játszódott le a fatengelyről vastengelyre történő átállás részleges eszközváltása. A szekérrel való szállítás az 1920-as évekig elsősorban az erdei munkákra szorítkozott. Az új politikai határ megszületésével a Börzsöny-vidék népe elesett a korábbi, az áruszállításban jelentős szerepet kapó vasútállomások egy részétől, így Ipolyságtól, Visktől és Párkánytól is. A közutak jelentősége a gyümölcs- és a málna távolsági szállításában háttérbe szorul a vízi- és a vasúti áruszállítás mögött.

A munkamigráció kérdésében a Börzsöny-vidék helyzete némiképp eltér a Felföld iparvidékeitől, főként Északkelet-Nógrádtól és Borsodtól. Vizsgált tájunkon nem alakultak olyan iparvállalatok, melyek magukkal vonták volna a helyi lakosság teljes mértékű proletarizálódását. Az egy-egy település foglalkoztatottságát érintő ipari kis- és középüzemek is csupán szórványosan fordultak elő. Ugyanakkor jellemző az 1870-es állapotokat mutató megyei foglalkozási adat, melyből Nógrád megye mezőgazdasági népességének tagolódására következtethetünk. E szerint az összes mezőgazdasággal foglalkozó lakos kb. 42 %-a élt saját birtokából, kb. 33 %-a cselédkedett és kb. 25 %-a volt napszámos. A Börzsöny-vidéken a céhes iparban való foglalkoztatottság jelentőségének csökkenésével, az 1870-es évektől mind inkább kőbányák jelentették az ipari munkavállalás nagyobb mértékű foglalkoztatottsággal párosuló színtereit (kőbányászat). A kőbányákhoz közeli, rossz mezőgazdasági adottságú településeken a helyi férfilakosság jelentős része (Ipolydamásdon és Márianosztrán 60-80%, Kóspallagon 30-40%) a kőbányákban dolgozott, egyes falvakban olyan dinasztiák alakultak ki, melynek 3-4 generációja bányamunkás volt. Zebegényben a különösen rossz művelhető terület aránya következtében a lakosság kb. 75%-a élt ipari tevékenységből, mely a kőbánya mellett a vasútépítkezéseket és a MÁV nyújtotta, a vasúttal kapcsolatos munkákat jelentette. Az ipari munkavállalás, elsősorban a bányászattal összefüggésben, a táj keretein belül, a lakóhelyhez közeli munkavállalást is lehetővé tette. Furcsa mód éppen az 1930-as években csökkent jelentősen az útburkolati köveket kézzel vágó bányamunkások (ricerek) utánpótlása, amikor nagy arányban megindult a fővárosba irányuló munkavállalás, illetve a szakma tanulása (cipész, pék, borbély, szabó, lakatos, esztergályos, asztalos, stb.). Mégis, a Börzsöny-vidéki falvak lakossága sohasem vált ipari munkássá. A bányákhoz közeli, a mezőgazdasági termelés potenciáját tekintve kedvezőtlen helyzetű falvakban is a helyi társadalomnak legalább három rétege alakult ki, a földművelők, a kétlakiak és a tulajdonképpeni bányamunkások. Az utóbbi csoportba tartoztak a minimális, 1 katasztrális holdnál kevesebb földdel rendelkezők, akik közül néhányan elvándoroltak falujukból, és az ország különböző bányáiban, illetve külföldön vállaltak munkát, a többiek viszont otthon maradtak, és törpeüzemi szinten tovább foglalkoztak a mezőgazdasággal is (disznó, baromfi, esetleg tehén tartása, kukorica, krumpli, bab, zöldség, esetleg szőlő termesztése). A tájon belüli munkamigráció alapvetően mezőgazdasági jellegű maradt. A táj keretein kívülre mutató munkamigráció legfontosabb hagyományos területe a férfi ipari szakmunka, azon belül is a kőbányászat és a favágás, valamint a női cselédség volt. Különösen a vasút kiépülését követően lett igen magas azoknak a fiatal lányoknak a száma, akik Budapesten vállaltak cselédmunkát. A specializáció és a munkamigráció mértéke alapján beszélhetünk cselédfalukról is, ilyen volt például Dejtár. A favágók, erdőmunkások 1920 után kezdtek nagyobb számban a tájon kívül munkát vállalni, mikor a határmegvonás miatt a Börzsöny-vidéki fakitermelés lehanyatlott. Az ez idáig jelentős erdőterületet haszonbérelt Straczer-Walter cég korábban nagy arányú erdőkitermelése ekkor szűnt meg. A mezőgazdasági jellegű, Alföld felé irányuló munkamigráció jelentősége a Börzsöny-vidék életében kevésbé volt jelentős, mint a tájtól nyugatra elterülő felföldi területeken. A málnatermesztés megindulásában, majd kiterjedésében a belső és a táj keretein kívülre mutató munkamigrációnak szerepe volt, mert a mintákat a Börzsöny-vidékiek hozták magukkal falujukba.

10.2.2. Börzsöny-vidéki málnatermelő táj

A Börzsöny-vidék gazdálkodásának egységesülése a kiegészítő gazdasági tevékenységek hatására

Már abban a korszakban (a 19-20. század fordulója körül) is megvoltak a gazdálkodás egységesülésének előzményei, amikor a Börzsöny-vidéki paraszti gazdálkodást még a különböző műveltségi területek együttes hatása jellemezte. Ennek legfontosabb területei az ökológiai adottságok kényszere és lehetőségei által meghatározott kiegészítő gazdasági tevékenységek voltak. A kedvezőtlen birtokstruktúra, a paraszti polgárosodást tekintve voltaképpen hátrányos alaphelyzet rákényszerítette a lakosságot a saját gazdaságon belüli, korábban kiegészítő szerepű tevékenységek felértékelésére. Mindez a jelenség akkor is igaz, ha adott esetben éppen a kiegészítő foglalkozás vált az elsődleges jövedelemszerző tevékenységgé.

A Börzsöny-vidéken elsősorban az erdő jelentősége számottevő, mivel szerteágazó haszonvételi lehetőségeket kínált az ott élőknek. Az erdő haszna az élet minden területét, de mindenek előtt a tárgyi kultúrát és a táplálkozáskultúrát befolyásolta. Tájunkon a kiterjedésükben jelentős uradalmi erdők csak korlátozott lehetőséget kínáltak az erdei haszonvételek lakosság általi kiaknázására. A 19. század végéig az erdők nagy része - az esztergomi káptalani birtok tartozékaként - védett vadaskert volt, ahová még a gyűjtögető, gallyat szedő emberek sem tehették be a lábukat. Miután a káptalani erdők bérlők kezébe kerültek, s kapitalisztikus vállalkozások módjára kezdtek működni, az itt élő emberek számára egyre több munkaalkalom, haszonvételi lehetőség adódott. A falvak számára elkülönített kicsiny - úrbéres - erdő mérete ellenére fontos szerepet játszott a paraszti gazdaság mellék- és kiegészítő tevékenységi rendszerében, ám arra vállalkozói típusú paraszti gazdaságok nem épülhettek. A Börzsönyben az asszonyok ősszel, bandákban járták az erdőt, hogy összegyűjtsék a télire való tüzelőt. A sajátos fahordó eszköz a bazárka után bazárkásoknak is nevezték a gallyszedőket. Egy-egy banda 5-10, általában hasonló korú, főként rokon és szomszéd asszonyból állt. A bandák pontosan felosztották maguk között az erdő területét, ahol gyűjtögettek. Gallyat, rőzsét szabad volt gyűjtögetni, de fát nem, ezért a balta tilalmas eszköznek számított. Az asszonyok viszont gyakran rejtették kis méretű, 40 cm hosszú baltikájukat a kötényükbe vagy a hátikosár terhei közé. A Börzsönyben a 20. század első felében Bernecebaráti és Kemence lakosságának egy része a szerszámnyél-készítésre szakosodott. Bár szinte minden férfi értett a faragáshoz, településenként mintegy 20-25 család esetében beszélhetünk a fafaragás intenzív árutermelésre mutató gyakorlatáról. E családok a településekre jellemző használati tárgyak (hátyi) mellett speciális munkákat is elvégeztek, például gőzölt bükkfából az 1940-es évekig csónakot is készítettek. A Börzsöny keleti lábainál fekvő Diósjenő szintén messze földre híres volt fából faragott mezőgazdasági- és háztartási eszközeiről. A diósjenői fafaragók még az Alföldre (Debrecenig, Nagyváradig) is levándoroltak szekérkerék, szekéralkatrészek, gazdasági eszközök faragására. Ősszel szétszéledtek az országban, és hónapokig éltek idegen falvakban, s csak négyhetenként tértek haza "élésért". A börzsönyiek értettek a hidas készítéséhez is. E gazdasági építményt azonban csak megrendelésre készítették Kemence, Bernecebaráti és Diósjenő faragói. Mintegy 40-50 km-es körzetben szállították el a megrendelt hidast, s a gazda kívánságára össze is rakták. A megrendelésre is dolgozó faragók általában földnélküli szegény emberek voltak, akik a gazdától nem elsősorban pénzt, hanem gabonát, bort kértek munkájuk ellenértékeként. A Börzsöny erdőiben zajló gyűjtögetésről megannyi néprajzi adat tájékoztat bennünket. Különösen jelentős méreteket öltött a vadgyümölcs és a vadvirág gyűjtögetése. A zsákmányoló és a termelő tevékenység sajátos ötvözetéről tanúskodik az az adat, miszerint a századforduló környékén Szokolyán a csordások beoltották az erdei vadkörte, vadalma és vadcseresznye csemetéket. A természeti környezet adta javak kiaknázásának szüntelen keresésére irányuló törekvés sajátos példája Kóspallag és Márianosztra, ahol az 1960-as évekig gyűjtögették a hangyatojást az ún. "hangyások". A paraszti vadászat bár jelentőségében elmaradt a gyűjtögetéstől, mégis említést érdemel egy jellemzően a Börzsönyhöz kötődő sajátosság miatt, ez az erdőt puskával járó vadászó orvvadász, a rapsic. E módszer tájunkon még a hurkos vadfogásnál is általánosabb volt.

Az erdő mellett a kert biztosított keretet az egyre nagyobb becsben tartott gyümölcs termesztésére. Már a 19. század közepéről vannak adatok arról, hogy a Börzsöny-vidék egyes településein virágzik a gyümölcstermesztés. Az 1960-70-es években a Börzsöny nyugati felén elterülő településeken minden gazdának volt gyümölcsöskertje - kertrésze - a közösből. A legtöbb faluban megmaradtak az egybefüggő a szilvás- és gyümölcsöskertek, melyek főleg szilvát és körtét termettek. A gyümölcsöt nyersen vagy lekvárnak, pálinkának feldolgozva fogyasztották. A gyümölcsöskertekben termesztettek még cseresznyét, őszibarackot, sárgabarackot, almát és diót is. A kertek általában a szőlők között, a falu szélén, a dombos szántók végén helyezkedtek el. A házikertek rendezettebbek voltak, s összetételük is változatosabb volt, mint a korábbi közös kerteké. A két világháború között a kertekben termett gyümölcsöt nem mindig tudták értékesíteni. Volt hogy Dömösről, Nagymarosról, Dunabogdányról és Tahitótfaluból kereskedők jöttek a gyümölcsért, akik aztán kofáknak adták tovább az árut. Ilyen esetekben megsaccolták a fa termését, s "lábon" adták el a gyümölcsöt. Előfordult, hogy nem volt vevő, így a termés egészét maguk dolgozták fel. Az öreg kertek hasonlítottak egy kicsit az erdőre, rendezetlen soraikkal, össze-vissza fáikkal. A gazdák tavasszal megnyesték a fákat, ebben ki is merült a gondozás. A fák alját legeltették. A kertek jelentőségének közvetett bizonyítékaiként szolgálnak a földrajzi nevek, a határrészek helyi elnevezései. Az Ipoly és a Börzsöny közötti települések mindegyikében előfordulnak a kerttel, a szőlővel, a kukoricával és a krumplival kapcsolatos határnevek. A kertekben, veteményesekben az alapvetően önellátásra szolgáló zöldségtermesztés is fontos szerepet kapott.

A Börzsöny-vidéki málnatermelő táj kialakulásának gazdaságtörténeti háttere

A Börzsöny-vidéken a málnatermelés kiteljesedése csupán az 1950-es évekre tehető, mégis a folyamat értelmezéséhez nem mellőzhetjük a táj életében a 19. század végétől lezajló gazdasági folyamatok vázlatos bemutatását, sőt a 18-19. századi előzményeket sem, melyek közvetve vagy közvetlenül befolyásolták a málnatermelő táj kialakulását és intézményesülését. A makroszintű (nemzeti szintű) gazdasági válság és gazdasági konjunktúra korszakai nem mindig egymást követően, hanem többször egymással párhuzamosan érvényesek témánk szempontjából. Az országos (nemzeti) piac kiépülése szükségképpen okozta a táj egységesülését, hisz a korábban eltérő arculatú településeknek közös kihívásokkal kellett szembenézniük.

1. Előzmények. A történeti források a táj gazdálkodásának egy sajátos arculatváltozásáról tanúskodnak a 18-19. században. A 18. század első felében a részben újratelepült táj falvai mezőgazdasági szempontból az ország legfejlettebb területei közé tartoztak, melynek egyik bizonyítékát a háromnyomásos gazdálkodás korai adatai szolgáltatják. A terméseredmények kedvezőek voltak, s a települések határai még növekedni tudtak, legfeljebb a legelő és a rét hiánya vetítette előre a fejlődés megtorpanását. A községek nagy része önellátó volt. A két vezető művelési ág a gabonatermesztés és a szőlőművelés volt. Az Ipoly és a Börzsöny között elterülő tíz község a 18. század második felében jutott fejlődésének csúcsára. Például Damásdon ekkor már rendszeresen trágyáztak. Az úrbérrendezés idején már minden községnek volt saját vagy bérelt malma. A gabona és a szőlő mellett a mezőgazdasági termények egyre változatosabb képet mutattak, a szántóföldön megjelent a kukorica, és egyre nagyobb szerepet kapott a kertgazdálkodás. A kertekben lencsét, káposztát, borsót, tormát és kendert termesztettek, illetve egyes falvakban (pl. Letkésen és Kóspallagon) fellendült a dohánytermesztés is. Az igásállatokon kívül a gazdaságokban megtaláljuk a juhot, a kecskét, a sertést, a baromfit, és foglalkoztak méhészettel is. A század végéhez közeledve egyre nagyobb szerepet kapott a mezőgazdasági árutermelés, illetve ehhez kapcsolódva a kereskedelem és a piacozás. Az árucsere csatornái immár a táj határán kívülre mutattak, egyre fontosabb szerepet kapott az áru szállításában a Duna és az Ipoly, de az északra fekvő árucsereközpontokra - Bátra, Selmecbányára, Lévára - is eljutott a Börzsöny-vidéki mezőgazdasági termék. A 19. század elején már megmutatkoztak a válság első tünetei. A lakosság viszonylag túlnépesedett, míg a falvak határa egyre szűkebbnek bizonyult. A szántó területét egyre kevésbé lehetett irtások által növelni, a földek kimerültek, a trágyázás is visszaesett. Átalakult a gazdálkodás szerkezete. A kényszerítő körülmények hatására az Ipoly menti települések nagy részén a nagyobb földterületet igénylő, de kevesebb relatív hozamot hozó szántóföldi gabonatermesztés visszaesett (a szántó területe 1828-ra harmadára esett vissza az 1769-i állapotokhoz képest), míg a szőlőbirtok egyértelműen növekedett. A szántók számára nem hasznosítható földek azonban nem váltak mindenütt szőlőterületté. A gyengébb minőségűeket legelőként hasznosították. Feltételezhető, hogy az állattenyésztés jelentősége növekedett. Az eróziónak kitett, domboldalakon lévő szántóföldek, használhatatlanná vált rétek csekély jövedelméért csak a jó minőségű borok és helyenként a legelők nyújtottak kárpótlást. A terület a 19. században egyre jobban elzárkózott a külvilágtól. A jelentősebb városközpontoktól távol eső településekhez ekkor még nem vezettek fontosabb utak. A hegyekkel körülvett vidéken az elzártság, a falvak egymásrautaltsága, a külső tényezőktől kevésbé érintett gazdaság belső fejlődést eredményezett. A 19. század közepén, ha lassan is, de országos szinten nőtt a gyümölcs jelentősége a különböző mezőgazdasági üzemekben. E folyamat – erőteljesen – csak a század végén lett hatással a Börzsöny-vidék gazdálkodására.

2. 1890-1920. A Börzsöny-vidéki málnatermelő táj kialakulásának közvetett okaként és előzményeként a makrogazdasági folyamatok századforduló körüli folyamatait kell elemeznünk. Az 1880-as évek az ország majd minden területén változást hoztak a paraszti gazdálkodásban, sokan egyenesen korszakhatárnak tekintik e dátumot. Erre az időszakra esett a kerti termények és a gyümölcsök intenzív termelésének és az azzal való piacozásnak első jelentősebb korszaka. Az élelmiszeripar fellendülése piacot teremtett a kerti növényeknek. Már 1882-ben megalakult a Weiss Manfréd alapítású konzervgyár, majd 1906-ban létesült az első budapesti hűtőház. Nagymaroson megindult a pezsgőgyártás. A hazai műtrágyagyártás kezdete az 1890-es évhez kötődik, amikor megalapították a Hungária vegyiművek RT-t. Az azt követő húsz év alatt, az 1890-es évek eleji 200 ezer mázsáról 1911-re 2 millió mázsára nőtt, tehát megtízszereződött a műtrágya felhasználása az ország mezőgazdasági üzemeiben. Kialakultak a későbbi termőtájak magvai, így vált fokozatosan jelentőssé a gellérthegyi és nagytétényi őszibarack-termelés, a Duna-Tisza közi gyümölcs-szőlő vegyes ültetvények termelése és a pécsi őszibarack-termelő körzet. Belterjesség irányába mutató fajtaváltások történtek, például megjelent a Jonathán alma. A századforduló idején a zöldség- és főzelékfélék termelése is fellendült, elsősorban a fogyasztópiacok (például Győr, Miskolc, Kolozsvár, Pécs, Pozsony, Temesvár) környékén és a szállítóútvonalak mentén. A korábban a házi (veteményes) kertekben termelt zöldségfélék kikerültek a szántóföldbe, bolgárkertészetek alakultak a városok környékén. Ekkor vált híressé a paprikatermelés Baja, Cece, Kalocsa és a Szeged környéki kiskörzetekben, továbbá a makói hagyma, a taktaközi (Prügy vidéki) torma, stb. Mindezek hatására a kerti föld állománya országos szinten több mint 10%-kal növekedett. Az intenzív művelési ágak döntő többsége a kisüzemek, az extenzív ágaké pedig a nagyüzemek tulajdonában állt. A kisüzemek az összes szántó és rét 2/3-án, a kert 5/6-án és a szőlő 8/9-én gazdálkodtak. Megindultak a szövetkezések a paraszti gazdálkodásban. A századfordulón, szemben a korábbi évtizedek 12-15 éves trágyázási ciklusaival, átlagosan már 6-8-10 évente trágyáztak. A trágya többnyire kapás- és takarmánynövények alá került, csupán elvétve gabona alá. A Nógrád megyei Őrhalmon a jó minőségű földek lehetőséget adtak a piacba való bekapcsolódásra. Az árutermelésre beállított káposzta és újburgonya összefüggésbe hozható a lótartás 19. század végén megmutatkozó konjunktúrájával. A terményfuvarozás célállomásai Budapest, Vác, Hatvan, Aszód, Gyöngyös és Pásztó piacai voltak.

E korszak leglényegesebb, gazdasági tájformáló jelensége a filoxéra volt, melynek a szőlő- és bortermelő tájakra gyakorolt gazdasági és társadalmi következményei jól dokumentáltak. Az elsőrendű borvidékeken a filoxéra pusztítását követő években és évtizedekben megtörtént a szőlőterület rekonstrukciója, méghozzá a belterjesebb fajták és a modernizált művelési mód irányában. E területeken tehát a "kényszermodernizáció" hosszabb távon kedvező irányt adott a szőlő- és bortermelésnek. A másod- és harmadrendű borvidékeken viszont a szőlőrekonstrukció során konzerválódtak a hagyományok. A filoxéra az ország szőlőterületeit különböző mértékben károsította. 1895-re az ország szőlőterületeinek 43%-a pusztult el, a legnagyobb veszteségek a Dunántúlt (70%-os pusztulás), illetve Tokaj környékét (80%-os pusztulás) érték. Az 1880-as években kezdődő, a szőlőültetvényeket több hullámban tönkre tevő filoxéra, majd a peronoszpóra megrendítette a 19. század közepén virágzó nagymarosi bel- és külföldre irányuló gyümölcs- és borkereskedelem alapját. Mivel Nagymaros az egész térség szőlő- és gyümölcskészletének a legnagyobb összegyűjtője és átvevője volt, ez végső soron azokra a településekre is kihatott, melyek nem számítottak jelentős szőlő- és bortermelőnek. Mindez kiegészült a helyi birtokszerkezet hátrányos jellegével, ugyanis az apró, tagosítatlan családi gazdaságok országos viszonylatban rossz minőségű földeken gazdálkodtak. Az 1890-es évek jelentették a birtokaprózódás csúcspontját Nyugat-Nógrádban is (Érsekvadkert, Dejtár, Patak, Nagyoroszi), melynek következtében az elszegényedett családok munkaképes férfitagjai nagy arányban az iparban kerestek munkalehetőséget. Az extenzív szántóföldi gabonatermelés - a szőlő hiányában - képtelen volt biztosítani a családok megélhetését. A csemegeszőlő kereskedelemből meggazdagodott, tőkeerős nagymarosi németek, a károk mielőbbi megszűntetése érdekében a szőlők újratelepítésébe fogtak. A Börzsöny-vidék másik jelentős korábbi bortermelő településén, Nagybörzsönyben szintén sor került a szőlő rekonstrukciójára, de az átmeneti, modernizáció irányába mutató változások ellenére a szőlő- és borkultúra fokozatosan vesztett a filoxérát megelőző jelentőségéből. Míg a 19. század közepén Pest megye szőlőben egyik leggazdagabb területe Vác környéke és a Dunakanyar volt, addig a század végére e körzet teljesen visszaesett. A Börzsöny-vidéki málnatermeléshez szervesen kapcsolódó Szentendre-szigeti kertkultúrák (a 20. században főként földieper) is a filoxéra pusztítását követően váltak jelentőssé. A filoxéra miatt kipusztult egykori híres budai szőlők helyét különféle gyümölcskultúrák váltották fel (őszibarack, mandula, stb.), míg a Duna-kanyarban előbb az általános krízist követően megpróbálkoztak a szőlő rekonstrukciójával, majd e területek helyére bogyósgyümölcsöket (málna, szamóca, egres, ribizli) ültetettek. Részben a filoxéra következménye, hogy az előző évtizedekhez képest változás állt be az ország gyümölcsállományának szerkezetében. Bár a századfordulón a szilva még őrizte magasan vezető pozícióját a gyümölcsök között, az őszibarack negyedik helyre való előrelépése már a belterjesség és az árutermelés szándéka irányába történő változásként értelmezhető. A Börzsöny-vidéki szőlők a II. és III. osztályú kategóriába tartoztak. A filoxéravész nem egyenlő mértékben és ütemben sújtotta a Börzsönyi-vidéki településeket. Például, Kemencén csak a századfordulót követően esett vissza a szőlőtermelés (1895-ben 69 katasztrális holdról 1913-ra 8 katasztrális hold területűre), míg Nagybörzsönyben olyannyira fontos mezőgazdasági ágazat volt a szőlő, hogy ott már korábban is jelentős figyelmet fordítottak a nemesítésnek, fajtavédelemnek, a szőlő pótlásának, így itt a szőlőterület nagyságát (360-370 katasztrális hold) nem is befolyásolta a máshol pusztító vész. Ipolyszakállason ugyanakkor jelentős méreteket öltött a pusztítás, melyért a helyiek a nagymarosiakat okolták, akik Szakállason szőlőfelvásárlással is foglalkoztak. Összességében megállapítható, hogy sem a filoxéra pusztításának mértéke és jelentősége a helyi közösség életében, sem pedig a válságból való kilábalás módozata nem mutat egységes képet, sem a magyarországi szőlőtermő tájakkal való egybevetés során, sem pedig a Börzsöny-vidéki települések egyenkénti vizsgálata folyamán. A Börzsöny-vidék településeinek részvétele a filoxéra-vészt megelőző szőlő- és bortermelésben eltérő jelentőségű volt, csakúgy, mint a 19. század végi és a 20. század eleji szőlőterület rekonstrukcióban. A filoxéra pusztítása és a nagyarányú málnatelepítések között nyilvánvalóan létezik összefüggés, még akkor is, ha közel sem olyan direkt, mint például a Buda-környéki baracktermelés esetén. A filoxéra hatása önmagában csupán a nagymarosi német gazdák 1920-as években megkezdett málnatelepítési kísérleteit teszi értelmezhetővé, viszont nem ad magyarázatot arra, hogy az 1950-es években miként terjedt szét a piacorientált málnatermesztés mintája azokon a településeken is, ahol a filoxérának lényegi hatása nem volt a helyi gazdaságokra. A kiútkeresés azonban szinte minden Börzsöny-vidéki településen megmutatkozott a 20. század első két évtizedében. Kóspallagon az első világháború alatt négy gazda megpróbálta feltámasztani a 18. század második felében oly híres dohánytermesztést, de a minőségre kevésbé érzékeny állami felvásárlók magatartása miatt kísérletük kudarcba fulladt.

Az időszak következő - a későbbi folyamatokra lényeges kihatással levő - eseménysorozata az 1880-as évektől új lendületre kapó vasúti építkezések, térségünkben a Börzsöny környéki vasúti szárnyvonalak megépítése volt. Számos leírás szól arról, miként kapcsolt be a vasút településeket és tájakat a mezőgazdasági árutermelésbe, pusztán azáltal, hogy a nagy mennyiségű termék viszonylag olcsón és gyorsan szállíthatóvá vált. A vasút következtében vált a fakitermelés és -kereskedelem jelentős, konjunkturális gazdasági ágazattá a Börzsöny-vidéken az 1910-es években. A fakitermelés, illetve az erdőgazdálkodás a századfordulót követő másfél évtizedben konjunktúráját élte, hiszen a nagyarányú vasút- és lakóházépítések hatására megnövekedett az épület- és a talpfa iránti igény.

3. Az 1920-30-as évek. Amíg a filoxéra hatásában és a századforduló makrogazdasági folyamataiban kevésbé direkten fedezhetőek fel a málnatermelő táj kibontakozásának előzményei, addig az I. világháború utáni történések közvetlenül, alapjaiban határozták meg a kiútkeresés lehetséges irányát. A Börzsöny-vidék regionális szintű válsága nem értelmezhető a nemzetgazdaság egészét alapjaiban megrázó Trianoni békeszerződés hatásának értelmezése nélkül, mely a Horthy-korszak egészére kihatással volt. Az újonnan megrajzolt államhatár különösen az új határ mentére kerülő térségek hagyományos kapcsolatrendszerében eredményezett kényszerű változásokat úgy, hogy e hatások erőssége eltért aszerint, hogy a települések milyen funkciót töltöttek be azt megelőzően a táji kapcsolathálóban. A határmentére szoruló települések gazdaság -, társadalom - és kulturális földrajzi értelemben is periférikus helyzetűekké váltak. A korábban megannyi irányban (gazdasági) kapcsolatokat fenntartó Börzsöny-vidékiek "élettere" beszűkült, felborult a hagyományos táji munkamegosztás több lábon álló rendszere, a tájékozódás egy irányra, a délre fekvő Dunakanyarra, Esztergomra, Vácra és Budapestre terelődött, megszűnt az élénk piaci világ. 1920 előtt minden, ami csak termett, született, felnevelődött, meghízott, piacra ment. Ipolyság, Pásztó, Korpona, Bát, Vác, Esztergom piacaira, vásáraira hordták hosszú szekérsorok a gabonát, baromfit, sertést, tejhasznot, bort, és hajtották az állatokat. Különösen azok a települések sínylették meg e változásokat, melyek gazdasága a külkapcsolatokra épült (fuvarozás, piacozás, termékcsere, stb.). Például Bernecebarátiban és Kemencén nagyobb volt a gazdasági visszaesés mértéke, mint a szomszédos Perőcsényben, mely az erdei munkákban és a piacra termelésben kevésbé vett részt. A korábban az Észak-Börzsöny és az Észak-Cserhát falvainak életében döntő fontosságú árucserehely, Ipolyság ilyetén szerepe megszűnt, melyet csak részben tudott Balassagyarmat átvenni. Az új központokra - Vácra, Balassagyarmatra - bejárni a távolság és a földrajzi adottságok, valamint a rossz közlekedési viszonyok miatt időigényes és nehézkes volt. Az elzártság a mindennapi élet különböző területein mutatkozott meg, többek között a kender termesztésének és feldolgozásának továbbélésében is egészen az 1960-as évekig.

Átalakult a helyi gazdaságok szerkezete is. Az Ipoly bal partján lévő települések takarmányt adó rétjeinek egy jelentős része Csehszlovákiához került, s megszűnt a lehetősége az ott végzett részesmunkáknak (répaszedés, harmados művelés). Ez is magyarázata annak, hogy jelentősen csökkent az állattenyésztés, helyette újra borral, zöldségtermeléssel (sárgarépa, tarlóba vetett uborka, dinnye) próbálkoztak. Átmenetileg nőtt a famunkák mennyisége (hátikosár, szerszám), s ez a gyűjtögetéshez hasonlóan a korábbi életformát próbálta meg helyettesíteni. A kiegészítő gazdasági tevékenységek szerepe jelentőssé vált. Az Ipoly menti parasztok településeikről az egyre népszerűbb üdülőhelyekre, Nagymarosra, Vácra és Esztergomba hordták a tejet, tojást, túrót és a gyűjtögetett terményeket (malinka, szederina,gomba). A szendehelyiek az 1920-as években tömegével faragták a slippert (talpfát) bükk és tölgyfából, mely jelentős jövedelemforrásnak számított. A jelentőségét tekintve háttérbe szorult paraszti állattenyésztés szerkezete átalakult. Bernecebarátiban és Kemencén 1920 után - szemben az I. világháborút megelőző gyakorlattal - a gazdák igyekeztek megszabadulni lovaiktól, miközben egyre több szarvasmarhát vásároltak, melyek ellátták az igaerőt is. Az erdei termékekkel való fuvarozás helyett a tejet értékesítő, egyébként önellátásra igazított termelést előtérbe helyező gazdasági gyakorlat vált általánossá. A Börzsöny-vidéken egy kétirányú folyamat vette kezdetét, melyben a bezárkózással párhuzamosan a piac-orientált tevékenységek kerültek előtérbe a korábbinál még fokozottabban. Míg 1920 előtt az élénk árucsere és a település határain túlmutató kapcsolatok java része is csupán egy 15-20 kilométeres sugarú körön belülre korlátozódott, addig az új kapcsolatok jóval távolabbra mutattak. 1920 előtt a kemencei favágók nemigen mentek más vidékre bandában vagy párban erdőbe dolgozni, mert a nagy erdőterületet haszonbérlő Sranczer-Waltner cég intenzív erdőkitermelése lekötötte a helyi és közelben lakó erdei munkások munkaerejét. Trianon után a börzsönyi intenzív erdőgazdaság válsága e csoportot a távolabbi munkavállalásra késztette. A kemencei favágók majdnem az egész országban megfordultak. Az erdei munkások mellett a lakosság más csoportjai is részt vettek a távolsági munkamigrációban, sokan közülük végleg elköltöztek Vácra vagy Budapestre. Ezt az időszakot a nagymértékű elvándorlás jellemezte az egész Börzsöny-vidéken. A végleg elvándorlók kapcsolata az anyatelepüléssel mindazonáltal nem szűnt meg, ki rendszeresen, ki pedig szórványosan "haza járt" vagy fogadta a településről érkezők újabb tagjait. E csoport élen járt egy újfajta gazdaságeszmény, a nemzeti és a nemzetközi piac törvényszerűségeiből kiinduló, intenzív mezőgazdasági termelést folytató gyakorlat közvetítésében. Az otthon maradók közül különösen a kisebb földű parasztok és a zsellérek kényszerültek új és újabb megélhetési lehetőségek után kutatni, ezzel szemben a "tízholdasok" és a nagyobb gazdák még valahogy elkínlódtak a földdel, elvesződtek az állatokkal. Míg a kiegészítő tevékenységek (famunkák, gyűjtögetett erdei termények, valamint tej, tojás és túró értékesítése, vadászás, erdölés, stb.) csupán átmeneti és nem az egész közösséget érintő megoldást jelentett a Börzsönyt körülölelő települések életében, addig az egyre nagyobb arányt öltő zöldség- és gyümölcstermesztés egy egész táj hosszú távú kiútkeresésének lett az alapja. A Börzsöny-vidéki nagyarányú málnatermesztés is e folyamat következménye, még akkor is, ha sok településen csupán az 1940-50-es években vált meghatározóvá.

Bár a Trianont kísérő határrendezés alapvetően egy általános recessziót eredményezett a vidéki agrárgazdaság életében, mégis egyes térségekben, épp a kényszer, illetve az új lehetőségek hatására a belterjesség irányába mutató folyamatok indultak meg. Az I. világháborút követő területi módosítás után jelentős zöldség- és gyümölcshiány keletkezett az ország belső területein, ami siettette a gyümölcs- és zöldségtermesztő körzetek átalakulását, újak létrejöttét. Számos példát ismerünk arra, hogy az ország egyes településein miként ment végbe az 1920-30-as években a kertkultúrák előretörése, mely a gazdálkodás modernizálódásával járt együtt. E folyamat az új államhatáron kívül rekedt területeken is hasonló változásokat indított el. Az urbanizáció kiterjedése, illetve ezzel összefüggésben különösen a Horthy-korszak gyáriparfejlődésének egyik leginkább élenjáró ágazata, a konzervipar egyre növekvő keresletet jelentett a zöldség- és gyümölcsfélék iránt. A városok (különösen Budapest), illetve a konzervgyárak közelében elhelyezkedő településeken a piacnak közvetlen hatása volt a termelés szerkezetének átalakulására. E területeken ügynökök járták a településeket és a termelőkkel konkrét terményre, konkrét mennyiségre kötöttek szerződést. Ipolytölgyesen az 1930-as években nagyarányú uborkatermesztés bontakozott ki, s a termést szerződéssel értékesítették. A megélénkülő belföldi turizmus épp a gyümölcséréssel párhuzamos szezonja több térségben is számottevő gyümölcsigénnyel jelentkezett. Az 1930-as években a külföldi piaci lehetőségek is kitágultak, lehetővé vált a gyümölcs nagyarányú exportja, mely egyes tájak esetében fajtaváltásokhoz vezetett. A szerkezetváltozás szükségképp a gazdasági mentalitás módosulását is eredményezte. A települések többségén a változás két szakaszát lehet elkülöníteni. Először csupán néhány újító próbálkozott kísérletképpen kertkultúrák piacra termelésével. Számos helyi anekdota szól arról, hogy a parasztok többsége mennyire lenézte a kezdeményezést. Csupán a következő szakaszban vált a helyi közösségekben a - szántóföldi - kertészkedés társadalmilag elfogadottá, ekkor épült be a gazdálkodási hagyományba. A zöldség- és gyümölcspiacra termelést segítették a Horthy-korszakban sorra alakuló mezőgazdasági szövetségek és kamarák, melyek amellett, hogy összehangolhatóvá tették az ország különböző részein folyó termelést, érdekképviseletet és információszerzési lehetőséget is biztosítottak a termelőknek. A Magyar Mezőgazdasági Társaság segítségével 1933-ben megalakult a Gyümölcstermelők Országos Egyesülete (GYOE), melynek fő feladata az érdekvédelem, a szaktanácsadás, előadások és növényvédelmi akciók szervezése volt, de megfelelő állami szervek hiányában közigazgatási feladatokat is ellátott (1936-ig felügyelte a területi szakigazgatás feladatait). Ekkor jöttek létre a megyei kertészeti felügyelőségek. Az állami intézkedések kezdeti célja a termelés felfuttatása és az import csökkentése. 1928-ban megalakult az Országos Pomológiai Bizottság, mely megszervezte a fajtákon belüli klónszelekciót. Az Országos Fajtatörzskönyvező Bizottság létrejötte megteremtette az adminisztratív feltételrendszert a közigazgatási határoktól független termelési körzetek kialakításához. 1934 és 1938 között a Földművelésügyi Minisztérium bizonyos térségekben - az okszerű gazdálkodást segítendő - permetezőgépeket adott kölcsön a gazdáknak, sőt, az arra vállalkozóknak a bérpermetezést is engedélyezték. 1939 és 1941 között készültek el az ország gyümölcstermő tájait ábrázoló térképek. Az állami intézkedések hatására a gyümölcsimport szinte teljesen megszűnt, ezzel párhuzamosan egyre nagyobb arányú exportlehetőségek adódtak. Az 1930-as évek közepétől a legfontosabb mezőgazdasági kiviteli cikkek esetében az állami beavatkozás immár elsősorban az értékesítés megszervezését jelentette. Az 1930-as években a kormány ártámogató intézkedései is inkább a növénytermesztés termékeinek, mint az állattenyésztésnek kedveztek.

A nemzetgazdaság szintjén a folyamatot a következőkben foglalhatjuk össze. Közvetlenül az I. világháborút és a trianoni határmegvonást követően, a monarchia felbomlásával a magyar mezőgazdaság helyzeti előnye csökkent, Ausztria és Csehszlovákia is vámkülfölddé változott, ami az ágazat tartós recesszióját eredményezte. A belső piac az 1920-as évek első felében még meglehetősen fejletlen volt, hiszen a lakosság nagy része ekkor önellátó paraszt (csak bizonyos termékekre, például cukorra költenek), és a városok is inkább nagyobb falvakhoz hasonlítottak, ahol a munkások, tisztviselők nagy részének kiskertje volt, tehát zömükben ők is önellátók voltak. Tényleges városnak (felvevőpiac) ekkor csupán Budapest volt tekinthető, a többi az új országhatáron kívül maradt (Kassa, Arad, Nagyvárad, Pozsony). Ennek ellenére, az I. világháborút követő válság már előrevetítette az intenzív, a szántóföldre is kiterjeszkedő, piacorientált gyümölcstermesztés gazdasági szerepének növekedését. E folyamat az 1920-as években még csak szórványosan, egy-egy településen volt észlelhető, eleinte ott is csak néhány újító gazda kísérletének köszönhetően. A magyar mezőgazdaságot, az átmeneti konjunktúrát (1925-29) követően 1929 és 1933 között elérte a világgazdasági válság, mely elsősorban azokat az ágazatokat sújtotta, ahol a modernizáció előrehaladott volt. A benzinmotoros gépekkel és traktorokkal végzett cséplés, szántás és aratás elsősorban a gabonafélék és a takarmánynövények termesztéséhez kapcsolódott, emiatt a válság is ezeket az ágazatokat érintette igazán. Miután a gépek szinte teljesen kiszorultak a termelésből, a traktorokat leállították, a pénzkiadást kevésbé igénylő, nagyobb kézimunka-szükségletű kultúrák, mint például a különböző zöldség- és gyümölcsfélék felé fordult a termelők figyelme. Az 1930-as évek közepétől azonban részben a piaci kereslet fellendülésével (export, konzervipar, urbanizáció), részben, pedig a termelés szervezeti kereteinek intézményesülésével megkezdődött az egyes gyümölcsneműek területi koncentrációja. A termelés szerkezete megváltozott, az agrotechnika a modernizáció, míg a termesztés az intenzívebb fajták felé irányult. Végeredményben a mezőgazdaság ágazatai közül a gyümölcstermelés mutatta a legegyenletesebb mennyiségi növekedést 1920 és 1938 között, amikor az ország faállománya több mint 30%-kal növekedett. A minőségi és mennyiségi javulás ellenére a magyar mezőgazdaság szerkezete az 1930-as években is alapvetően kedvezőtlen maradt.

Amennyire kedvezőtlen gazdaság- és társadalom-földrajzi helyzetbe került a Trianoni határrendezés hatására a Börzsöny-vidék, annyira kedvező helyzetűvé vált a táj a zöldség- és gyümölcsfélék termelése és értékesítése szempontjából. A főváros relatív közelsége (a Börzsöny-vidék települései 30-80 kilométerre helyezkednek el Budapesttől), a Duna, mint viziút és a mellette húzódó szárazföldi kereskedelmi utak, a Duna mentén felépülő zöldség- és gyümölcsfeldolgozó üzemek (Szobi Léüzem, Dunakeszi Konzervgyár, stb.), valamint az 1920-as évekre megépülő szárnyvasút vonalak által könnyen elérhetővé vált a felvevőpiac. E tényezők persze még csupán a lehetőségét adták annak, hogy egy-egy település sikeresen alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez. A falusi gazdaságok szerkezetváltozásának hátterében sokszor egészen konkrét eseményeket kell látnunk. Ipolyszakállason és környékén, például az 1931-32-es, az állomány 90 százalékát elpusztító sertésvész volt az az esemény, mely felgyorsította a kiútkeresés folyamatát. A gazdasági változások együtt jártak a táj társadalmi életének átalakulásával is. Az 1920-30-as évektől fokozatosan visszaszorult a családfői tekintély, ezzel szinkronban a nők gazdasági döntéshozatalban és a kisüzemi mezőgazdaságban betöltött szerepe jelentős mértékben növekedett. Az 1930-as években tovább emelkedett a fővárosban munkát vállaló férfiak aránya, nőtt a szakmát (cipész, pék, borbély, lakatos, esztergályos, asztalos) tanulók száma. E gazdasági és társadalmi szerkezetváltozás már a Börzsöny-vidéki málnatermelő táj kialakulásának feltételét és közvetlen előzményét jelentette.

4. Az 1940-50-es évek. A málna hazai termőtájait az 1960-as évek elején számba vevő Rozsnyay József kiemelte, hogy Budapest északi vonzáskörzetében az ország legnagyobb málnatermő területe alakult ki, a Szobtól Balassagyarmatig elnyúló tájon a málna termőterülete az azt megelőző négy évben megkétszereződött. Vajon mi lehetett az oka, hogy Nagymaroson, az 1920-as években megindult málnatelepítések sikerén felbuzdulva előbb a környező településeken, majd az 1950-es évek végéig, alig több mint harminc év alatt, közel félszáz településen indult meg a málna, kisüzemi keretek között végzett piacra termelése? A Pest megye északi- és Nógrád megye keleti részén elterülő települések a kollektivizálás második hullámának időpontjáig (1959-62) már önálló termelési tájjá szerveződtek. A málnatermelés ilyen nagyarányú kiterjedése közvetlen ok-okozati viszonyként levezethető az 1940-50-es évek, a háborús károk, majd a mezőgazdaság szocialista átalakulása által gerjesztett gazdasági válságból. A változások, más-más oldalról indulva ugyan, de hasonló irányba mutattak. Az 1945-ös földreform különösen az 1-5 katasztrális hold közötti területen gazdálkodók csoportját érintette, mivel a szőlő, a kert és gyümölcsös juttatásai (átlag fél-egy kh) e kategória területét és gazdálkodásának intenzitását növelte. 1946 és a kedvező terméseredményeket hozó 1948 között, a kormányzat stabilizációs árrendszere következtében, növekedtek a mezőgazdasági termékek árai. A növénytermesztésben az intenzívebb művelési ágak térhódítása volt jellemző. A művelt területeken néhány tízezer katasztrális holddal nőtt a munkaigényesebb gyümölcs-, kert- és szőlőkultúra, viszont csökkent a szántó, a rét és a legelő. 1938-hoz képest 1949-re a kert részesedése 2,2 %-ról 3,7 %-ra, a szőlőé 6,8 %-ról 7,1-re, míg a gyümölcsösé 2,6 %-ról 5,2 %ra emelkedett. A földreformot követően a ház körüli kertekben, az új birtokosok szántóföldjein és szőlőiben nagyarányú gyümölcsfásítás kezdődött. Vagyis az időszak mezőgazdaságot sújtó rendelkezései mellett tovább tartott, s 1950 és 1980 között folytatódott a 19. század vége óta egyenes irányú folyamat, az intenzívebb kultúrák térhódítása a szántóföldi növénytermesztésben. A kisüzemi mezőgazdaságban kimutatható lassú szerkezetváltozást a fordulat évét követő agrár- és parasztpolitika, majd a kollektivizálás első hulláma zárta le, mely lényegében a hagyományos paraszti gazdálkodás felszámolódását vetítette elő. A megváltozott körülményekhez igazodó változás átfogóan érintette a vidéki gazdaságot és társadalmat. Legkedvezőbb helyzetben még azok a területek voltak, ahol a kisüzemek a zöldség- vagy gyümölcstermesztés helyi hagyományából kiindulva sikeresen alkalmazkodtak mind az üzemszerkezet kényszerű átalakulásához, mind pedig a korlátozott piaci körülményekhez. A Kádár-korszakban tovább erősödött a kertészkedéshez kapcsolódó kisárutermelés jellegzetes "magyar utas" vagy "harmadik utas" gazdaságfejlődési iránya. Viszonylag részletes összképpel rendelkezünk Magyarország gyümölcstermeléséről az 1950-es évek végéről. A gyümölcsfák szerkezeti összetételében továbbra is az intenzívebb fajták irányába mutató elmozdulás tapasztalható ebben az időszakban. Az újonnan telepített gyümölcsösök több mint 50%-ába alma került, melynek hatására az almások területe megelőzte a gyümölcsfák rangsorát eddig vezető szilváét. Országos viszonylatban a betakarított málna mennyiségének aránya az összes gyümölcsön belül 1949 és 1963 között meghúszszorozódott. Tovább folytatódott az egyes gyümölcsfajták területi koncentrációja. Homoki tájakon (Szabolcs, Duna-Tisza köze, Somogyi homokhátság) hatalmas méretű, nagyüzemi gyümölcsösök, elsősorban almások, másodsorban barackosok (kajszi és őszi) létesültek, melyek az ország gyümölcstermő területének több mint kétharmadát magukba foglalták. A Duna-kanyarban és a Börzsöny-vidéken más irányt vettek a gyümölcstelepítések, melynek következtében az 1950-es évek végére a bogyósok (málna, földi eper) termelése tett szert vezető szerepre. E tájra koncentrálódott a gesztenyetermelés zöme is, mely a korábbi korszakok gyümölcsészetének hozadéka. A statisztikai adatok szerint jelentős volt még az őszibarackfák száma, ugyanakkor ezek számottevő termést nem hoztak. A jelenség magyarázatát a termelés keretében kell keresnünk. E vidéken többnyire fővárosi vagy főváros környéki lakosok rendelkeztek kisebb-nagyobb kertekkel. Lakóhelyük környékén tapasztaltakat (például Buda környéki őszibarack-termesztés) igyekeztek egy az egyben átültetni úgy, hogy nem vették figyelembe, hogy a hűvösebb és párásabb klíma kevésbé alkalmas az őszibarack telepítéséhez. Más folyamat vezetett a szőlőfajták szerkezetváltozásához a Börzsöny-vidéken. A filoxéravészt követően hellyel-közzel sikeresen rekonstruált nemesített szőlőfajtákból álló ültetvények hanyatlása az 1950-es évekre esett, amikor az addig jellemző külföldi nemes fajtákat (rizling, csaszla, muskotály, furmint, oportó, stb.) szinte kivétel nélkül direkt termő fajtákkal cserélték fel (izabella, otelló, nova, delevár), melyek kevésbé igénylik a gondos, fáradságos szőlőművelést, s mégis bő termést hoznak. A Börzsöny-vidéken a gyümölcstermelés szerkezetének és gazdasági súlyának megváltozása mellett a tárgyalt korszakban - a központi (tervutasításos) gazdaságirányítási következtében rendszerben (1947-1954) - a terményféleségek összetétele egyik évről a másikra is jelentősen változott, bizonyos növényi kultúrák szinte nyomtalanul tűntek el a termelési rendszerből (pl. napraforgó, méznád, repce, gyapot), mely folyamatnak sem különösebb előzménye, sem pedig következménye nem volt a terület kisüzemi mezőgazdaság hagyományban. Az egyes települések vonatkozásában inkább a belterjesebb kultúrák termelésére való áttérés tendenciája volt megfigyelhető. Az 1950-es évek közepétől részben új növénykultúrákat honosítottak meg, részben pedig, felértékelődtek az addig háttérbe szoruló fajták. Az egyéni gazdaságok belterjes gazdálkodásra való áttérése 1956 után gyorsult fel, melynek hátterében a zöldség- és gyümölcsfogyasztás arányának országos szintű megnövekedése is szerepet játszott. Ezzel szoros összefüggésben változott a mezőgazdasági termékek felvásárlása. Kialakult egyfajta táji-, illetve települések közötti szakosodás az intenzív kultúrák között. Nógrád megyében Őrhalom, Hugyag és Dejtár újra a századforduló körül sikerre vitt korai burgonyatermesztésre állt rá. Hont, Drágelypalánk és Ipolyvece a földieper termesztésben vélte megtalálni a válságból kivezető utat. Ezzel szemben Nézsa és Legénd a Börzsöny-vidéken egyre terjedő és az árutermelésbe sikeresen integrált málnatermelést folytatott. A termelési struktúra változása az újonnan alakult termelőszövetkezeteket sem hagyta érintetlenül, elsősorban a csonthéjas és a bogyós gyümölcstelepítések során a térség növénytermelési hagyománya egyértelműen az intenzív fajták irányában mozdult el.

Az intenzív málnatermesztés gyökerei a tájon

A málna termesztését megelőzően, és részben azt követően is, a Börzsöny-vidéken a malinázás, vagyis a vadmálna gyűjtögetése fontos kiegészítő gazdasági tevékenységnek számított. Már az 1870-es években arról szólt a leírás, hogy "a szőlő felett terülő erdőségben temérdek málna terem. Egész málnás erdőrész van itt, mely, mikor ideje van, Budapestet e csemegeczikkel bőven ellátja". Legtöbbször bandában jártak gyűjtögetni, de előfordult, hogy párosával, sőt egyesével is járták a határt. Még a gyerekeknek is megvolt a maguk 10-15 fős bandájuk. A saját részre való gyűjtögetés mellett, különösen az 1910-es évektől, igen nagy jelentőségűvé vált az eladásra való gyűjtögetés. Ezt követően a vadmálnát - a vadszederrel együtt - legtöbben eladásra szedték, melyből számottevő bevétel is keletkezhetett. A bernecebarátiak a Börzsönyben gyűjtögetett gyümölcsöt részben az erdészetnek adták el, részben az ipolysági piacon maguk árulták. Volt, hogy a piacon nagy volt a konkurencia, hiszen más falvakból is oda hordták a málnát, ilyen esetekben akár Budapestig is elmentek a gyümölccsel. Vagy konzervgyáraknak adták el, vagy nagyobb piacokon (Vác, Budapest) értékesítették. A fővárosba főleg kofák hordták a gyűjtögetett málnát, vedrekben, puttonyokban szállították. A vadmálnából saját fogyasztásra lekvárt, szörpöt és bort is készítettek. Ritkán a feldolgozott terméket (elsősorban a szörpöt) is értékesítették. A vadmálna - csakúgy, mint az erdő más fontos mellékterméke, a makk, a gomba, a szeder, stb. - az erdőbirtokosok és a bérlők számára is érték volt, szedették is, sőt e hasznot vállalkozóknak bérbe is adták. A bernecebarátiak e vállalkozóknak is szedtek napszámban vadmálnát. Ilyenkor előbb kisebb edényekbe szedték a gyümölcsöt, majd ha tele lettek, ügyesen a hátikosárba helyezték azokat, s úgy vitték haza. A gyűjtögetők - ha saját szakállukra végezték a munkát - sokszor a tilosban jártak. Cédulát kellett váltani az erdészettől, főként málna, szeder és gomba gyűjtögetésekor, s a nap végén egy részt le kellett adni a termésből. Ha valakinél nem volt cédula, s úgy fülelték le, attól az egész termést elvették. Bernecebarátiban a gyűjtögetés gazdasági jelentőségének csúcspontja a két világháború közötti időszak volt. Az 1940-es évek közepétől, miután Bernecebarátiban is elterjedt a kerti málna termesztése, a vadmálnát továbbra is elsősorban eladásra szedtek, saját részükre csak keveset. Sokkal zamatosabbnak tartották, mint a szelídmálnát, s ugyanúgy finomabbnak a belőle készült szörpöt és lekvárt is. Június-július táján mindenki, aki csak tehette, továbbra is kijárt az erdőbe vadmálnát szedni, de az 1950-es évek közepén már nem volt lehetséges a falun kívül értékesíteni a termést. Csak a helyi erdészetnek adhatták le, mely 7 forintot adott a gyűjtögetett málnáért. A málnát rendszerint kifejezetten erre a célra használt málnás kosárban vitték a piacra. Elszórt néprajzi adatokat ismerünk a málna, és egyéb bogyósgyümölcs termesztéséről a Börzsöny-vidékén. Az Ipoly és a Börzsöny között elhelyezkedő településeken elsősorban az 1950-60-as évek állapotát rögzítik az adatközlések. Ez időszakban vált a táj képének meghatározójává, új szántóföldi növénnyé a málna. Először a kiskertek sarkában tűnt fel, majd innen került ki a szántóföldre is, immár, mint modern gépi technikával, százholdnyi területen művelt árunövény. Tésán a II. világháború előtt is volt egy összefüggő ültetvény. A málna művelése szinte teljesen megváltoztatta a korábbi termelési struktúrát, hisz gyakran a hagyományos szántóföldi növények helyére ültették a málnát. Másrészt a partosabb, kövesebb, gyengébb talajú, napnak jobban kitett helyre telepítették a bogyóst, mely területek jó része elhagyott szőlőhegy volt. Emellett sok helyen a tartalék földeket törték fel a telepítés céljából. Az 1950-es évek második fele volt az az időszak, amikor a leginkább mérhetőek a települések málnatermelésbe kapcsolódásának fáziskülönbségei, ekkor zajlott le a legnagyobb arányú málnatelepítési hullám a Börzsöny-vidék településein. Az 1959-es községsoros gyümölcsösszeírás mellett szerencsére éppen ezekből az évekből maradtak ránk - igaz szórványosan - néprajzi leírások, illetve az 1990-es évek második felében még mód nyílt diakron típusú néprajzi adatgyűjtésre is. E szerint Nagymaroson (és Kismaroson) kezdődött a nagyarányú málnatermesztés, s innen terjedt a minta a Duna vonalán két irányban. Nógrádverőcét és Zebegényt érte el a hullám elsőként. Csak az 1950-es évek második felében kezdődött a telepítés Szobon, Ipolydamásdon, Ipolytölgyesen, Letkésen, Vámosmikolán Kóspallagon és Márianosztrán. Ugyanakkor a Nagymarostól távolabb elterülő Kemencén csak 1960 körül kezdték a málnát nagyban termelni. Hogy a földrajzi távolság nem minden esetben határozta meg a minták terjedésének hullámát, jó példa Kosd, Bernecebaráti, illetve néhol e központok mikrokörzetéhez tartozó falvak. E területeken, az 1930-as évek végén, 1940-es évek első felében kezdődő málnatelepítések hatására az 1950-es évek második felére már a nagymarosi méreteket megközelítő, vagy azt még túl is szárnyaló termelés folyt. 1957-ben Nagymaroson kb. 86 kh, míg Bernecebarátiban kb. 100-120 kh volt a málna termőterülete.

A málna kordonos művelési módja már az 1950-es években - a művelési mód-váltást megelőzően - ismert volt a Börzsöny-vidéken, ám ekkor még csak szórványos eljárásként. Jól mutatja, hogy az új művelési mód elfogadása nem történt hirtelen, az 1958-ból származó vélekedés, miszerint "itt Bernececebarátiban is kipróbáltuk azt, hogy drótot húzunk ki a málnába, két végére karót teszünk, arra meg drótot, de az nem jó ahhoz kötni, mert a drót eltöri a gyenge hajtásokat. Legjobb karóhoz kötni, mert akkor jól oda lehet kötni a málnát, nem hajlik le az ág, könnyebb a szedés is." A vélemény egyértelműen a Nagymarosi málna művelési módjait taglalja. A teljes művelési mód-váltást csak a fajtaváltás hozta el az 1970-es évek elején, midőn az egész Börzsöny-vidéken elterjedtek a termelékenyebb, a kordonos művelési módnak jobban megfelelő Malling fajták. A málnatermesztés agrotechnikájának modernizációja nem pusztán a táj keretein kívülről jött minták alapján történt. A málnatermesztésre specializálódott helyi agronómusok az 1970-es évektől, egyre több újítást kísérleteztek ki, melyek elsősorban a nagyüzemi gazdálkodás keretein belül valósulhattak meg. A málna a termesztés kezdeti időszakától kezdve alapvetően árunövény volt. Saját fogyasztásban betöltött szerepe mindig is elenyészőnek számított. Nyersen nemigen fogyasztották, legfeljebb alkalmanként megcukrozva ették csemegeként. Szörpöt és málnalekvárt viszont a nagymarosi málnából rendszeresen készítettek a családok. A málnából származó jövedelem a termesztés megindulását követő néhány évben hirtelen látványos fogyasztási szokásokat hívott életre. Már az 1950-es években megindult a folyamat, miszerint a málna értékesítéséből nyert bevételeket az építkezésre fordították. Nógrádverőcén először csak az ablakokat cserélték le a régi házakon. Az új ablak helyi terminusa a "málnaablak" lett. Az építkezés mellett a lakásbelső is megújult, új - málnapénzből vett - bútorok kerültek be. Az új házakat, amiket a málnából kapott pénzen építettek, "málnaház"-aknak nevezték.

A Börzsöny-vidéki málnatermesztés üzemszervezeti háttere

A málna fajtatulajdonságából adódóan (magas kézimunkaerő-szükséglet) alapvetően a kisüzemi gazdálkodás feltételeihez illeszkedett. Éppen ezért már az 1950-es évek végén látni lehetett, hogy a málna „hátráltatja a téeszszervezést”. Ott, ahol nem volt téesz, hanem helyette szakszövetkezet alakult, e szervezeti forma átmenetileg konzerválta a málnatermesztés kisüzemi kereteit. Szakszövetkezeteivel Nagymaros és Kismaros kedvezőbb helyzetben volt az 1960-as években, mint azok a települések, ahol a határ nagy részét a termelőszövetkezeti gazdálkodás alá vonták. Volt azonban hátránya is a szakszövetkezeti formának. A szakszövetkezetek sohasem tudták úgy integrálni a helyi málnatermesztést, mint a téeszek. A termelőszövetkezetek, az 1960-as évek végétől új málnaültetvényeket telepítettek. Az újtelepítések a termelékenység szempontjaihoz igazodva már rendszerint kordonosan művelt Malling fajtájú málnát honosítottak meg a falvakban, melynek előzőleg nem- vagy csak csekély hagyománya volt. A szakszövetkezetben az egyéni termelők döntési szabadsága magasabb fokú volt, ám éppen ezért, ragaszkodtak a jól bevált félintenzív, karósan művelhető hagyományos Nagymarosi fajtához. Nagymaroson és Kismaroson a teljes fajta- és művelési mód-váltás (karós Nagymarosiról kordonos Mallingra) csak az 1980-as évek elején játszódott le, majd egy évtizeddel később, a Börzsöny-vidéki málnatermelő táj centrumának északabbra fekvő településein. Kismaroson az 1960-as években a mintegy 35 kh-nyi málnás 80 %-át a szakszövetkezet keretében művelték meg, s csak a maradék területen osztozott a ház körüli udvar, illetve az egyéni tulajdonú és -művelésű kertállomány, ez utóbbi súlya azonban az egyre szaporodó víkend-telek tulajdonosok hatására tovább csökkent. (Kismaroson az 1990-es években a családok kb. 20 %-a foglalkozott málnatermesztéssel, mintegy 25-30 katholdnyi területen.) Legdrasztikusabb hatása Zebegényben volt a határrészek víkend-telkekké történt felparcellázásának, mivel itt az 1980-as években lényegében megszűnt az árumálnatermesztés. A Börzsöny-vidéki málnatermelő táj centrumában a kollektivizálás során létrejött termelőszövetkezetek - hosszú távon - nem hátráltatták a málnatermesztés intenzív irányú termelésszerkezeti átalakítását. Míg a Börzsöny-vidék középső és északi részén az "egy téesz = egy település" elv volt a meghatározó, addig a termelési táj déli felén több településre kiterjedő "mammut téeszek" szerveződtek. 1962-ben egyesült a szobi Új Barázda téesz, az ipolydamásdi téesz és a szobi Arany János téeszcsé. 1965-ben Zebegény (Dunakanyar téeszcsé) is csatlakozott a nagyüzemhez. 1972-73-ban Márianosztra és Kóspallag, 1979-80-ban Göd is egyesült a szobi téesszel. A téesz Szobon két nagyobb málnatelepítést végzett, mindkettőt az 1960-as években (az üzemszervezet koncentrációja nem kedvezett a málnatelepítéseknek). A téesz Ipolydamásd határában, 1963-ban, 11 hektárnyi Nagymarosi málnát telepített, a nagyüzemi művelésnek alkalmasabb kordonos eljárással. Az ültetvény rövid időt élt meg, melynek legfőbb oka a fajtától életidegen művelési mód volt. 1969-ben újabb 11 hektárnyi telepítésre került sor Szobon, immár svéd eredetű F27-es fajtával kísérleteztek, melynek szaporítóanyaga Sárszentmihályról érkezett. E 240x50 cm-es telepítésű, kordonos művelésű ültetvényt részes munkával műveltették meg. A termés árának mindössze 20 %-át kapták a részes művelésre vállalkozók, ám feladatuk csak a sorok művelésében merült ki (a sorközök művelését, a növényvédelmet, stb. a téesz végezte). A másik "mammut téesz" Vác körül alakult ki. A kosdi, a rádi, a penci, a váci, gödi és dunakeszi téeszeket magába foglaló Új Élet közös téesz szerepe jelentős az egyes települések málnatermesztésében. Rádon a szövetkezet málnatermő területe 1969-ben 53 kh, míg 1975-ben 125 kh volt. 1977-ben újabb málnatelepítésekre került sor, miután itt nem vált be a fekete ribizli.

A Börzsöny-hegység nyugati lábainál fekvő Ipoly-menti települések (Bernecebaráti, Kemence, Tésa, Vámosmikola, Perőcsény, Nagybörzsöny, Ipolytölgyes, Szob, Márianosztra és Letkés) határának jelentős része olyan nagybirtokosok kezén volt, akik uradalmi gazdálkodást folytattak. (Szemben a Börzsöny keleti részéhez kapcsolódó falvakkal, ahol a váci püspökség tulajdonában lévő földeket kisbérlet formájában művelték meg.) A 19. században a legnagyobb birtokos az Esterházy család volt, amely azonban az I. világháborút követően már nem tartotta fenn birtokát. A Horthy-korszakban, a két legnagyobb birtokos Huszár Károly és gróf Pongrácz Jenő voltak, mindketten 5-6 ezer khold területű "majorral" rendelkeztek. E birtokokon létesült az Ipolyvölgye Állami Gazdaság, mely például Vámosmikolán száz főt foglalkoztatott (ugyanitt, a téesz kb. kétszázat). Az állami gazdaság szerepe a málnatermesztésben kisebb jelentőségű volt a téeszhez képest, kivétel ez alól Vámosmikola, ahol egyazon időben mindkét nagyüzemnek 50 kh területű málnása volt, s a kézi munkákat részes művelés keretében végeztették el.

Más bogyósgyümölcsök termesztése a tájon

Ugyan a termelő táj arculatát a málnaültetvények határozták meg a 20. század második felében, ám azok „vadhajtásaiként” más bogyósok intenzív művelésére is sor került. A Szentendrei-sziget településein oly sikeresen meghonosodó földieper a Börzsöny-vidéken nem vált be, s az 1950-es évek kísérleteit követően sehol sem tudott jelentősebb szerephez jutni. Még Nógrádverőcén, Tésán és Bernecebarátin termesztették inkább, az Ipoly-menti településeken (a vámosmikolai járásban) 1957-ben összesen 6 vagonnyi termett. Ugyan a földieper nem vált a Börzsöny-vidék nagy részére jellemző kultúrává, ám egyes településeken, egyes korszakokban fontos árunövény lehetett. Perőcsényben, a téesz, az 1980-as években, 12 hektár földiepret telepített, melyet részes műveléssel műveltetett. Nagyobb súlyt ért el a fekete- és a pirosribizli termesztése, melynek első adatai szintén az 1950-es évekre nyúlnak vissza. Különösen a Börzsöny-vidék észak-nyugati részének településein vált a málnához hasonlítható jelentőségű árunövénnyé. A ribizli termelés előnye a gazdák szemében, hogy a szedése nem igényel olyan koncentrált munkaerőt, mint a málna, mivel az érett szemek sokáig, akár egy hónapig is a vesszőn maradnak, nem kell a termés tönkremenetelétől tartani, s így a rendelkezésre álló kézi-munkaerőt könnyebb beosztani. A ribizli szedésének gépesítésére - a málnával ellentétben - sor került e tájon. Az 1990-es évek közepén Kemencén és Bernecebarátiban 2-3 személy rendelkezett ilyen betakarítógéppel. Az 1970-es években Perőcsényben az összefüggő árumálnások területe 60 hektár, míg a ribizlié 30 hektár volt (ebből 9 ha fekete-, 21 ha piros ribizli). A minta helyi terjedésének katalizátora a kertészmérnök végzettségű téesz-elnök volt. Volt olyan év, hogy 200 ezer fekete ribizli dugványt rendelt kertészetekből, s az NDK-ban is tanulmányozta a ribizlitermesztést. A következő húsz évben folytatódott a ribizli térhódítása a málna kárára, s az 1990-es évek közepén a település összbogyós termeléséből (kb. 50 vagon, vagyis 5000 mázsa) 50 % piros ribizli, 40 % fekete ribizli, s csak 10 % málna. A ribizlik termőterülete, a rendszerváltás után meghaladta Letkésen a 30 hektárt, Bernecebarátiban a 100 hektárt. Az intenzív, árutermelésre berendezkedett ribizlitermesztés, az 1990-es években, sajátosan egyesíti a tőkés- és a kordonos művelés jellemzőit. Egy hektár földterület 8 sorban összesen kb. 4800 tő ribizlit foglal magába. A soros (kordonos) művelésnek megfelelően az egyes sorok közötti távolság 2, 5 méter, mely lehetővé teszi a sorok művelésének, illetve a szedés gépesítését. A sorokon belül az egyes tövek egymástól 70 cm-re helyezkednek el.

A mintaadó település: Nagymaros

A forrásokból viszonylag gazdag képet kaphatunk a település gyümölcsészeti (a gyümölcs termelése, értékesítése és kereskedeleme) hagyományairól, melynek a málna csak egy, igaz a 20. század elejétől kezdve a legjelentősebbé váló része. Nagymaroson egyes házak kertjében már az 1910-es évek közepétől kezdődően lehetett málnát találni. Schwartz Ferenc Zöldfa (Vörösmarty) utcai lakos a szomszéd ház falával párhuzamosan ültetett három sor málnát, melynek további sorsa, hogy történt-e abból szaporítás, nem ismeretes. Az első nagyobb málnatelepítés Heincz Antal Fő (Kossuth) téri gazdálkodóhoz köthető, aki köbölvölgyi földjébe ültette a vesszőket. Őt követte Woslauf Henrik, Gratzál József és Gálfy Mária, akik a Latorvölgybe, a Köbölvölgybe és a Hatlópatakba telepítették a málnát. A helyi málnatermesztés az I. világháborút követően, az 1920-as években vett nagyobb lendületet. A visszaemlékezések különböző változatokkal szolgálnak abban a kérdésben, hogy vajon honnan és miként került Nagymarosra az immár Knewett fajtájú szaporítóanyag. Volt, aki úgy emlékezett, hogy egy Hollandiából hazatért magyar hadifogoly hozott 182 darab málnapalántát, melyeket felkínált Tonigold Ádámnak, s ő a következő nap el is ültette azokat a latorvölgyi földjén. A következő évben Bergmann József és Woslauf Henrik kapott az új hajtásokból 500-500 palántát telepítés céljából. Más úgy emlékezett, hogy az 1920-as évek elején Heffenträger József Halász utcai lakos Budapesten dolgozott, s miután tudomást szerzett arról, hogy Pestszentlőrincen megszüntetnek egy nagyobb kertészetet, a kiárusításra szánt málnapalántákból nap, mint nap 1-2 köteggel hozott haza a nagymarosi megrendelőknek. Iskolás kislánya hordta házhoz a palántákat, többek között a Bergmann és a Woslauf családoknak. (A Knewett málna kiválóan alkalmazkodott a nagymarosi ökológiai adottságokhoz, amit jól jelez, hogy 1964-ben a Mezőgazdasági Fajtaminősítő Tanács "Nagymarosi málna" néven önálló fajtának ismert és jegyzett be.) A málnát elsősorban a szőlő helyébe ültették. A döntés hátterében konkrét gazdasági számítások húzódtak. Mivel Nagymaroson a szőlő is elsősorban árunövény volt, az egy területmennyiségre vonatkozó haszonnal számítva a málna jövedelmezőbbnek látszott. (Hektáronként a málnaültetvény 500-600 pengőt, míg a szőlő 350-500 pengő bevételt hozott úgy, hogy ezen felül még a szőlő nagyobb befektetést is igényelt, elsősorban a bortermelés miatt.) A málnát csak Pestre szállították, mert "csak azt bírta ki". E mellett még az 1930-as évekig megmaradt a - főként szőlővel történő - távolsági kereskedelem, melynek célállomásai között szerepelt Bécs, Hamburg, Prága, Berlin, Stockholm, Drezda és München. Ellentétben a Börzsöny-vidék más településeivel, ahol a málnatermesztés hozzájárult a piaci kapcsolatok megélénküléséhez, Nagymaroson a málna termelése és értékesítése éppen a piaci kapcsolatok beszűküléséhez vezetett. A fő értékesítési csatorna Budapestre korlátozódott. Emellett egyre nagyobb szerepük lett az idegenforgalomra alapozott utcai standoknak. A termelők vállalták a málna háznál történő, 1-5 kg-nyi mennyiségű árusítását is. (Majd csak az 1948-ban alapított Erdei Termék Vállalat irányítása alatt indult meg a gurulós málna exportja Bécsbe, Hamburgba.) Mivel a málna a szőlőnél jobban illeszkedett az I. világháborút követő makroszintű gazdasági, társadalmi és piaci körülményekhez, az 1920-30-as évekre a nagymarosi határ legfontosabb mezőgazdasági kultúrájává vált. Sokan jóval nagyobb területet ültettek be málnával, mint amennyit a család vagy a rokonok munkaerejével képesek voltak megművelni, szedni. Ezért általános volt, hogy a nagyobb gazdák kiadták málnásukat művelésre, a termés egy részéért (jellemzően harmadáért). A málna a következő határrészekbe került: Latorvölgy, Köbölvölgy, Nagyhenc, Hatlópatak, Sóhegy, Mosonpatak, Jánoshegy, Alsómező, Vízállás, Vadkert. Az agyagosabb határrészeken akár 20-25 évig is termett egy ültetvény, míg máshol, például a Duna-part menti homokosabb területeken 6-7 év után végleg kimerült a málna. 1930-tól kezdve a helyi felvásárlók neveit is ismerjük: Nemes Zsigmond és Jung Ferenc foglalkozott hordósmálna felvásárlással. Az 1930-as évek nagymarosi málnatermelését évi 10-12 vagonnyira (kb. 1000-1200 mázsa) becsülhetjük. A Nagymaroson termelt gyümöcsfajták szerkezete megváltozott. A 1940-50-es évekre a szőlő termesztése, a távolsági kereskedelem megszűnésével, jócskán lecsökkent. A sárga- és az őszibarack termelése ellenben átmenetileg fellendült. A legdinamikusabban fejlődő gyümölcságazat a bogyósgyümölcs, azon belül is a málna volt. Az 1940-50-es évekre a helyi össztermelés málnából elérte az évi 25-30 vagont (kb. 2500-3000 mázsa). Ebben az időszakban már az egész termelési tájra kiterjedően mintaadó Nagymaros. A településen szervezett málnatermesztési tanfolyamokat tartottak az érdeklődőknek, melyre a környékbeli településekről is érkeztek termelők. Ezt követően a termelés fokozatosan csökkent, az 1980-as évekre 10-15 vagonra (kb. 1000-1500 mázsa), az 1990-es évek közepére kb. 5-10 vagonnyira (kb. 500-1000 mázsa) süllyedt. A csökkenés legfőbb oka a lakosság összetételének megváltozásában keresendő. Sok német családot kitelepítettek a II. világháború után, a helyükre érkezők nem követték a korábban itt élők hagyományát. "A Felvidékről jöttek ide magyarok, de ők nem értettek a gazdasághoz, mert iparosemberek voltak. Kaptak ugyan földet, de csak kínlódtak, mert nem tudtak vele mit kezdeni, megtanulni sem tudták már, mert nem fiatalon hozták őket ide." Ennek ellenére voltak, akiknek sikerült még a korábbi méreteket is felülmúlniuk a málnatermesztésben. "Nagymaroson egy cigány a málnakirály, 80 ezer forintot vett be tavaly (1957-ben ennyi forint volt az összbevétele – a szerző) ha nem többet, két és fél hold málnája van.” Másrészt Nagymaros egyre felkapottabb célpontja lett a hazai turizmusnak, amit már az 1980-as évek közepén is jól mutatott a kb. 1500-1800 darab, nem helyi illetőségű hétvégi ház tulajdonos. A víkend-telkek területe a zártkerti állomány rovására növekedett, s ezzel közvetlenül is a helyi málnatermesztés "leépülésének" részesévé vált. (Ugyanakkor e réteg, mint fogyasztó, közvetve konjunktúrát teremtett a málnatermesztésnek). A településen működő szakszövetkezet ugyancsak a málnatermesztés fennmaradását segítette elő. A téeszesítés itt kudarcba fulladt, hiszen a határ jelentős része nagyüzemi módon, nagy gépekkel nem művelhető. 1965-ben alakult meg a szakszövetkezet, mely egészen 1990-ig fennmaradt. E forma konzerválta a málnatermelés kisüzemi hagyományait és eljárásait. A málnából származó bevétel, jellegéből, koncentráltságából fakadóan, sajátos fogyasztási szokásokkal járt együtt, ahogy az a málnatermelők emlékezetében fennmaradt. "...amikor megkezdődött a málnaszezon, be kellett az üzletünket zárni, hogy többet lehessen menni a málnásba. Mi is elhelyezkedtünk a férjemmel állami boltba, és amikor jött a málnaszezon, rengeteg árut kellett felhalmozni, mert mindenki arra vett rengeteg mindent, kályhát, sparheltet. Később aztán bekerült a hűtőszekrény, olajtűzhely. A málnaszezon után ebből rengeteget eladtunk, alatta nem sokat, mert akkor mindenki dolgozott, de utána jöttek és vásároltak, mert akkor volt pénz." Az intenzív gyümölcstermesztés- és kereskedelem mögött húzódó piaci szemlélet a gyümölcs csomagolásának és szállításának megannyi helyi megoldását eredményezte. A megrendelések következtében egy újfajta helyi ipari tevékenység, a csomagolóeszközök gyártása fejlődött ki. Nagymarosi specialitás volt a málna esetében a bund. Egy léckeretű vázban 10 darab kis oldalperemű, 1-1,5 kg málna befogadására alkalmas fa tálcát helyeztek el ily módon. Nagymaroson általánosan használt gyümölcsszállító jármű volt a féderes kocsi, melynek "volt elől két kisebb kereke, hátul volt két nagyobb kereke. Nem egyforma kerekei voltak. Középen volt egy óriási nagy féder, és amikor meg volt rakva, amikor úgy ringott a kocsi, az így játszott, az a féder. Azzal szállították haza a szőlőt is a határból, mert rengeteg volt a hegyek között ez a kis keskeny út, ami felvezetett a magasabb lévő szőlőkhöz, és azért volt ez a kocsi, ilyen magasra téve tulajdonképpen, hogy ezeken a dűlő utakon nagyon jól tudott jönni... arra ráfért 32 gömbölyű kosár szőlő." 1979-ben az össztermés mintegy 25 vagon volt. Ebből az ÁFÉSZ 5 vagon gurulóst és 5 vagon lémálnát, az Erdei Termék Vállalat 9 vagon lémálnát vásárolt fel, ezen felül jelentős volt az egyéni csatornák mentén történő (pl. autós) felvásárlás, illetve a termelők saját befőzése is. A málnatermesztés intenzív irányú változását a részleges fajtaváltás (a Nagymarosi mellett egyre több helyre telepítettek Malling Exploit, Malling Promise, Findus és Fertődi fajtákat), a részleges művelési mód-változás (tőke-, illetve karós művelésről kordonos művelésre) mellett a málnaültetvények szórványos öntözése is mutatja. Az 1970-es évek végén már többen öntöztek (Neuburger István, Bíró Lajos, Krizsán István, Bergmann Károly és Veress László), mely eljárás ekkor még nem volt ismert a Börzsöny-vidék más településeinek kisüzemi gyakorlatában.

A nagymarosi, ezáltal a Börzsöny-vidéki málnatermelés meghonosításában a nagymarosi németek játszották a vezető szerepet. A településen a nagyarányú gyümölcskereskedelem már az 1880-as években kezdetét vette. A helyi gyümölcskereskedők - akik az ország más részein is foglalkoztak szőlő- és gyümölcsfelvásárlással – honosították meg az új technológiákat, köztük a más tájakon ismert kerti szerszámokat, szaporítóanyagot. E polgárosult nagymarosi német gazdák és kereskedők a korabeli paraszti viszonyokhoz képest egészen rendkívüli piacérzékenységgel és kapcsolati tőkével rendelkeztek. Ebben a kedvező földrajzi fekvés, a Bécs - Budapest vízi és szárazföldi kereskedelmi úthoz való közelség mellett olyan szocializációs stratégiák segítettek, mint például a cseregyerek intézménye. Gyakori volt, hogy a nagymarosi gyerekeket Nógrádba küldték szlovákul tanulni, hogy a nyelvtudást később a piaci kapcsolatokban (pl. Prágában) is kamatoztatni tudják. A magyar mellett mindegyikük jól beszélte a németet, mely megkönnyítette a kereskedelmet az osztrák és a német területekkel. Közösségi norma volt a gazdálkodás racionalizációjára való törekvés. "... a peronoszpóra minden szőlőt kipusztított. Nem tudom ki jött rá, de mindenki járatott újságot, s onnan olvashatták, hogy milyen ellenszere lehet a peronoszpórának. Voltak iskolák, minden télen volt itt oktatás. Volt ilyen szőlészeti továbbképzés (kezelési utasításokkal kezdve, mindenig). Érdekeltségük is volt, és érdekelte is őket. Haladtak a korral, minden télen jártak ilyen tanfolyamokra, és minden új dolgot kipróbáltak. Még a nagyapám is, ő hozta Temesvárról az első szőlőkapát." Néhány nagymarosi paraszti gazdaság mérete, üzemszervezete szintén kiemelkedő volt a Börzsöny-vidékre jellemző állapotokhoz képest. "Hát volt 10-15 napszámosunk, amennyi kellett, a faluból... Ezek a régi kapcsolatok úgy voltak, mint egy nagy család, nem úgy volt, hogy ő a napszámos és meg vagyok az ura, megbecsültük a munkájukat. Emlékszem arra, hogy minden ősszel volt Anna-napi vásár, és akkor a nagyanyám előre ment és minden napszámost megajándékozott valami kis ajándékkal, például egy fejkendővel, vagy egy köténnyel, vagy ruhaanyaggal. Augusztus elején összejöttek, és sütöttek-főztek, majd összeültek egy uzsonnára, és akkor mindenki megkapta az ajándékát.... Ez csak egy figyelmesség volt, hogy érezzék, hogy meg vannak becsülve, mintha családtagok lettek volna. Nagyon rendesek és megbízhatóak voltak, egy családnál 30-40 évig dolgoztak." Azok a nagyobb gazdák, akik jelentős kereskedelmi tevékenységbe fogtak, azok jelentős jövedelemre tettek szert. "Remekül éltek itt az emberek. Egyet mesélek, hogy az én nagyapámnak, az első világháború előtt, annyi pénze volt, hogy Letkésen 300 hold földet és egy kastélyt akart venni a fiának. És ez az összeg a takarékban volt..."

A termelési táj tér- és időbeli kiterjedése

A Börzsöny-vidéki málnatermelő táj behatárolása problematikusabb mint például a márkanév védelme miatt pontosan meghatározható kiterjedésű borvidékeké. A Váctól keletre-északkeletre elterülő málnatermelő községek (Kosd, Rád, Penc) inkább sorolhatóak földrajzi értelemben a Cserháthoz vagy a Duna-mentéhez, mint a Börzsöny hegység vidékéhez, ám e települések kapcsolathálója (rokoni, munka, stb.) Vácon keresztül a Dunakanyar és a Börzsöny településeihez kapcsolja azokat. A kosdi málnatermelés (másodlagos központ) fellendülésében (az 1940-es évek második felében) Nagymaros (elsődleges központ) közvetlen hatással volt. A málnatermelő táj elnevezésénél mégsem indokolt a „nagymarosi” vagy a „nagymaros környéki” jelző. Egyrészt, Nagymaros csak az 1950-es évekig játszott vitathatatlan központi szerepet (mind az innováció továbbadása, mind pedig a termelt málna mennyisége terén), azt követően jelentősége fokozatosan csökkent. Másrészt, "nagymarosi" néven önálló málnafajtát tartunk számon, mely zavart okozhat az 1970-es évektől főként a kordonosan művelhető Malling Exploit-tal, majd az 1980-as évek végétől a Fertődi Zamatos-sal jellemezhető táji termelési hagyomány jellemzésénél. Harmadrészt, Nagymaros a termelési táj szélén helyezkedik el, a "környéki" jelző ezért képzavart okozhat. A "Börzsöny-vidéki" jelző a szóösszetételben, tehát inkább utal egyfajta települések közötti belső kapcsolathálóra, mintsem pusztán a hegység által meghúzott földrajzi vonalra. A behatárolás további nehézségét a "málnatermelő táj" meghatározása jelenti, hiszen más kulturális elemekkel ellentétben, melyek megléte vagy nemléte meghúzható és térképre vihető határokat jelöl, a málnát - legalább néhány vesszőnyit - talán minden magyarországi településen láthatunk a kertek, udvarok végében. A behatárolás alapszempontja tehát nem pusztán a málnatermelés léte, hanem annak intenzív, piac-orientált jellege lett. Hogy e szempontot számszerűsíthető adatokban is megfogalmazhassuk, szükségünk van az adott településen a málna termésmennyiségi vagy területi mutatóira. Mivel a málna értékesítési-felvásárlási intézményrendszere korszakonként, településenként meglehetősen összetett és változó képet mutatott, ezért célszerűbbnek látszott a községsoros statisztikai felmérésben is szereplő málnatermő terület nagyságából kiindulnunk. A 20. század második felének egyetlen, 1959-es állapotokat mutató - tehát még kizárólag kisüzemi termelésre vonatkozó -, a málnatermő terület nagyságának felmérésére is kiterjedő községsoros statisztika négyzetméterben adja meg adatait. Az 1960-as évektől az ezredfordulóig nem áll rendelkezésünkre hasonló adatsor, így csupán személyes gyűjtéseink és megfigyeléseink során megfogalmazott becsléseinkre támaszkodhattunk. Ezek alapján elsőként a málnatermesztés szintjeit a következőkben állapíthatjuk meg (összesen, a településre vonatkoztatva):
- A szint: 1 ha alatt a ház körüli udvarra korlátozódó, önellátásra berendezkedett, jelentéktelen mértékű málnatermesztés.
- B szint: 1-10 ha között az önellátás mellett megjelenik - ha kis mértékben is - a piacra termelés; a málna elvétve, de néhol már összefüggő, néhányszáz négyszögöles ültetvényekbe szerveződve felbukkan a kerti állományban.
- C szint: 10-100 ha között alapvetően piacorientált, jelentős málnatermesztés, mely a kertek első számú növénykultúrája, de megjelenik a szántóföldi részekben is.
- D szint: 100 ha fölött málnatermelő központok, ahol a málna az elsődleges piaci termény, jelentőssé válik a szántóföldi málnatermesztés.

A termelési tájhoz sorolás alapvető feltétele a B, a C vagy a D szinthez tartozás. Ha egymás melletti települések halmaza hosszabb időn, több évtizeden át a B szinthez tartozik, azt határterületnek tekinthetjük (más különben a szintek közötti átmenetről vagy a település egyedi viszonyaiból adódó kivételről beszélhetünk).

A Börzsöny-vidéki málnatermelő tájhoz tartozó települések (a málnatermő terület 1959-ben, hektárban):
- D szint: Nagymaros (143 ha) és Kosd (138 ha).
- C szint: Dunabogdány (96 ha), Bernecebaráti (93 ha), Nógrádverőce (88 ha), Rád (28 ha), Drégelypalánk (27 ha), Kismaros (26 ha), Perőcsény (25 ha), Vámosmikola (25 ha), Kemence (23 ha), Tahitótfalu (20 ha), Keszeg (19 ha), Kisoroszi (18ha), Penc (18 ha), Nógrád (18 ha), Tésa (16 ha), Nagybörzsöny (15 ha), Diósjenő (13 ha), Szokolya (13 ha), Zebegény (11 ha).
- B szint: Patak (8 ha), Hont (8 ha), Kóspallag (8 ha), Szob (7 ha), Ősagárd (5 ha), Letkés (4 ha), Ipolyvece (4 ha), Nőtincs (3 ha), Nagyoroszi (3 ha), Borsosberény (3 ha), Berkenye (2 ha), Ipolytölgyes (2 ha), Márianosztra (2 ha), Szendehely (2 ha), Ipolydamásd (1 ha).
Határterületek:
- Déli (Duna jobb partja): Csobánka (7 ha), Pomáz (4 ha), Budakalász (4 ha), Pilisszentlászló (3 ha), Pócsmegyer (2 ha), Leányfalu (2 ha), Visegrád (2 ha).
-  Keleti (a Vác-Balassagyarmat vonal körüli települések, kivéve a Kosd környéki mikrotáj): Érsekvadkert (8 ha), Magyarnándor (7 ha), Veresegyház (4 ha), Vácduka (4 ha), Rétság (3 ha), Bercel (3 ha), Alsópetény (3 ha), Szente (2 ha), Váchartyán (2 ha), Romhány (2 ha), Tolmács (2 ha), Dejtár (2 ha), Kétbodony (2 ha), Felsőpetény (1 ha), Legénd (1 ha). 

A Börzsöny-vidéki málnatermelő táj határai: nyugaton és északon az Ipoly (Szobtól Ipolyvecéig), mely egyben a szlovák-magyar államhatár is. A termelési táj kiterjedése már a Trianon utáni országhatárok között valósult meg. Ugyan számtalan adat tanúskodik a hagyományos néprajzi kapcsolatok korábbi meglétéről az Ipoly két partja között, a határmeghúzás elszakította egymástól az Ipoly két partjának lakosságát. A korábban jelentős szerepű Szob - Ipolyság - Balassagyarmat vasútvonal megszűnt, mely a Vác - Balassagyarmat vasúti szárnyvonallal együtt keretbe foglalta a Börzsöny-vidéket. Az Ipolyon létesített határátkelők (pl. Letkésnél) gazdasági jelentősége csekély. Az Ipoly bal partjának - Börzsönyhöz felé eső, magyarországi - településein élők külső házasodási- és munkakapcsolatai egyre inkább dél felé, a Dunakanyar települései (Szob, Nagymaros, Vác) irányába mutattak az 1920-as évektől. Van még egy oka annak, hogy az intenzív, piacorientált málnatermelés határát az Ipoly alapvetően meghatározza. A Börzsöny-vidék természeti környezete, a kötött erdei talaj, a magas talaj menti páratartalom, a kevésbé szélsőséges levegő hőmérsékleti mutatója, a csapadék mennyisége, valamint a termőföldek dőlésszöge, rendkívül kedvező a málnatermesztéshez. Az Ipoly jobb partján viszont, e tényezők gyökeresen eltérnek az előzőekétől. Sokkal problematikusabb a határok megadása délen, és főként keleten. Délen a Duna, bár természetes határvonalnak látszik, mégsem jelent kulturális határt. Jó példa erre Dunabogdány, amely része, sőt, 1959-ben a harmadik legnagyobb málnatermelő települése volt a termelési tájnak. A Duna bal partján elterülő, németek lakta településekkel (Nagymaros, Kismaros) szoros kulturális kapcsolatokat tartott fenn, melynek következménye az intenzív málna korai, gyors meggyökeresedése a helyi gazdasági hagyományokban, továbbá olyan - Nagymarosról kiinduló - paraszti innováció megléte, mint a 'féderes' (gyümölcsszállító) kocsi. Hasonló kapcsolatot ápolt Tahitótfalu szlovák népessége a Kosd környéki falvak szlovák lakosságával. A Duna és a Pilis-hegység közé ékelődve található a termelési táj egyik határterülete. A legproblematikusabb a málnatermelő táj keleti határainak megvonása, mert a tájhoz tartozó települések, kelet felé haladva, szinte láthatatlanul határterületté állnak össze. A táj keleti oldalán a három karakteres mikrokörzet jelöli ki a határt (a/ Kosd környéke /Rád, Penc, Keszeg, Ősagárd/; b/ Nógrád környéke /Berkenye, Diósjenő, Nőtincs/; c/ Drégelypalánk környéke /Nagyoroszi, Ipolyvece, Patak/). A határterület vége délkeleten – az 1990-es években - Nógrádsáp és Gagaguta környéke. Északabbra is hasonló hosszúsági körön ér véget a határterület, mivel pl. Mohorán és Magyarnándoron a családoknak még közel 30%-a termel piacra málnát, addig a kissé keletebbre fekvő Nógrádsipekre a málna csak az 1990-es évek elején került, termelésével a családoknak csak mintegy 5%-a foglalkozik.

A termelési táj - még határterületeivel kiegészülve is - elkülönül a palóc tömbtől. Különösen az etnikailag és felekezetileg kevert népesség az, mely e tájat a keleti, palóc vidékektől elhatárolja. A magyar- és a német települések (Nagymaros, Kismaros, Zebegény, Berkenye, Szendehely, stb.) mellett több település szlovák alapnépességű, többek között Nógrád is. Ugyanígy a domináns római katolikus, és elsősorban a szlovák településekhez kötődő evangélikus népesség közé beékelődtek a Börzsöny környéki református települések, mint Ipolybél, Perőcsény, Ipolypásztó, Diósjenő, Szokolya és Nógrádverőce. A leginkább egy 25 km átmérőjű, délkeleten és északkeleten nyúlvánnyal rendelkező körhöz hasonlító terület belülről kelet-nyugati és észak-déli irányban tagolt. Az észak-déli eltéréseket az okozza, hogy a táj déli határán találhatóak a piacközpontok, a városok, melyek az egész körzet fejlődésének fogaskerekei voltak. Az északi részen inkább az egész északi nagytájra általánosan jellemző kiegyenlítődött fejlődésű, várostalan vidéket, kis településeket találjuk. A munkaerő migráció és a mezőgazdasági termékek áramlása ezért ezt az észak-déli irányt követte és követi. A Börzsöny a termelési tájat egy keleti és egy nyugati részre osztja, melyek kapcsolata elsősorban a déli piacközpontokon keresztül jelentős.

Az elkövetkező oldalakon a Börzsöny-vidéki málnatermelő táj időbeliségének kérdését tárgyaljuk. Az időbeli szakaszok, illetve hullámok megállapításához a következő szempontokat kell figyelembe vennünk: a málnatermelés kiterjedésének állomásai, diffúziós szakaszai; a málnatermelés jelentőségének csökkenése vagy növekedése az egyes településeken; a fajta- és a művelési mód váltások időpontjai; az értékesítés-felvásárlás intézményének állapota.
Korszakok a Börzsöny-vidéki málnatermelő táj történetében:
I. A termelési táj kialakulása.
- 1920-as évek. Bár Nagymaroson már az 1910-es években történtek egyedi kísérletek a málna termesztésére, ezek még olyan félvad fajták voltak, melynek nem lett folytatása. Az 1920-as években azonban, néhány nagymarosi család (Heincz, Schwartz, Tonigold, Bergmann, Woslauf, Heffenträger), kísérletképpen megpróbálkozott a karós művelésű Knewett típusú málna termesztésével (ebből alakult ki aztán a Nagymarosi fajta, melyet 1964-ben, a Mezőgazdasági Fajtaminősítő Tanács önálló fajtaként ismert el) és értékesítésével.
- 1930-as évek. Nagymaroson, mint elsődleges innovációs központban, általánossá válik és jelentős méreteket ölt a málnatelepítés és -termesztés. Eközben néhány környező községben - tudomást szerezve a nagymarosi eredményekről - próbaképpen egy-egy család megpróbálkozik a málnatelepítéssel. A legtöbb településen azonban gondot okoz a megfelelő szaporítóanyag beszerzése (Nógrádon az első málnatermelő még az erdőből termelte ki a szántóföldjébe szánt málnavesszőket), valamint az értékesítés szervezetlensége, ezért többségükben maguknak kellett a szedési időszakban naponta vonattal piacra vinniük a málnát.
- 1940-es évek: Az első nagyobb diffúziós hullám hatására a másodlagos központokban (Kosd, Dunabogdány, Verőcemaros, Bernecebaráti) is megindul a nagyarányú telepítés és termelés. Más településeken abbamaradnak az előző szakasz málnatelepítési kísérletei. A központokban termelt málna egyre kevésbé kerül a piacokra, mint friss gyümölcs, hanem egyre nagyobb hányadában válik a konzerv- és a léipari feldolgozás alapanyagává.
- 1950-es évek: A második nagyobb diffúziós hullám, melynek hatására lényegében kialakul a Börzsöny-vidéki málnatermelő táj, annak minden települése bekapcsolódik a - még kisüzemi - málnatermelésbe. Általánossá válik a Nagymarosi fajta, melyet már nem a kertekben, hanem a szántóföldön termelnek. A felvásárlás intézményesül, a málnát sok helyen már az ÁFÉSZ veszi át, helyben a településen. Az innovációs központnak számító Nagymaroson - többek között a kitelepítések hatására - a stagnálás jelei mutatkoznak.

II. A termelési táj virágkora, az egységesülés korszaka.
- 1960-as évek: A téeszesítés átmeneti megtorpanást okozott, lévén a szántóföldi málnásokat a szövetkezetek kollektív művelés alá vonták, megtartva a volt gazdák művelési jogát rajta. Elkezdődött a nagy jelentőségű - a belterjesség irányába mutató - változás, melynek során a szövetkezetek, földjeiken, a karósan művelhető Nagymarosi fajtát kezdték kicserélni a kordonosan művelhető Malling típusú fajtákra. Ennek hatására az időközben a zártkertekbe, ritkábban az állandó háztájiba szoruló kisüzemi málnatermesztés is átesett a fajta- és művelési mód-váltáson, ami a munkaeszközök modernizációjával is együtt járt. A kordonos művelés során ugyanis lehetővé vált a sorközök gépi művelése motoros kapával, melyre a fajtaváltáson keresztülment gazdaságok mindegyike szert tett néhány éven belül. Az ÁFÉSZ mellett a termelőszövetkezetek is beléptek a felvásárlók körében, mellettük megjelentek az élelmiszer-feldogozó ipari vállalatok kihelyezett málnafelvevői is, így végleg megoldódtak a termelők értékesítési problémái. A második diffúziós hullámban a málnatermelésbe bekapcsolódó települések megerősödtek, általában harmonikus, szimbiózis jellegű kapcsolat alakult ki a nagyüzemi és kisüzemi málnatermelés között. Ezzel szemben Nagymaroson és a Duna bal partjának szomszédos településein már szembetűnők voltak a visszaesés jelei, tíz év alatt a termőterület több mint harmadára esett vissza (Nagymaros: 142 ha-ról 35-40 ha-ra; Szob: 20 ha-ról /1940 körül/ 7 ha-ra /1960 körül/).
- 1970-es évek: A fajta- és művelési mód-váltás befejeződött, a kisgazdaságok modernizálódtak, az exportkörülmények javulásának hatására a málnát minden korábbinál jobb áron vették át évről évre. Főként a fellendülő hűtőipar hatására megerősödtek a málna átvételének minőségi szempontjai ("gurulós" málna). A málnatermelő településeken a családok döntő hányada részt vett a málnatermelésben, mely a kiegyenlítődés irányába mutatott (gépi felszereltség, művelési technika, értékesítési stratégiák, ültetvények mérete, stb.). A málna a második gazdaság legfontosabb árunövénye. A málna termelése és felvásárlása a termelőszövetkezetek húzóágazatává vált.

III. A termelési táj belső tagolódásának, differenciálódásának időszaka.
- 1980-as évek: A válság első évtizede. Az első diffúziós hullám által "feltöltődő" másodlagos központokon és az azokat körbevevő településeken - ahol szintén az első hullám, ám kissé késleltetett hatásával számolhatunk - szembetűnőek a málnatermelés visszaesésének jelei (főként Dunabogdány, Kosd, Verőcemaros, kivéve Bernecebaráti). Kosdon, például, tíz év alatt 170-180 ha-nyi területről 40-50 ha-nyi területre zsugorodott össze a málnaültetvények kiterjedése, míg a családoknak immár csupán 20%-a tekinthető málnatermelőnek. Egyre hangsúlyosabban elkülönülnek egymástól a mikrokörzetek. A Börzsöny hegység déli részébe ékelődő három településen (Márianosztra, Kóspallag és Szokolya) a málnatermelés visszaesett. Kóspallagon a málna termesztésésnek összterülete a korszak elején kb. 100 ha területről 30-40 ha-ra csökkent. A Kosd környéki településeken szintúgy csökkennek - még ha nem is olyan mértékben, mint Kosdon - a mutatók (Rádon és Pencen a családok 40-50 %-a folytatta az árumálna-termelést). A Duna-menti településeken - Nagymaros szomszédságában - jelentősen visszaesett, vagy megszűnt (Zebegény) a termelés, melynek előzménye és egyben következménye is volt a fellendülő turizmus. A Dunakanyarra néző, korábban málnásokkal beültetett lankákat parcellázták, „víkend-telek övezetként” értékesítették. Talán az összes Börzsöny-vidéki körzetet beleértve a Duna bal parti településeken, Nagymaros és Szob között esett vissza leginkább és a legkorábban a málnatermelés. Az Ipoly-mentén a bogyósok megőrizték gazdasági jelentőségüket, de a málna mellett, néhol azzal hasonló jelentőségűre emelkedvén, lényeges szerepet kapott a piros- és fekete ribizli, illetve a szeder. A Börzsöny északi részén Bernecebaráti és Kemence alkotja azt a mikrotájat, amely teljes mértékben átvészelte a válságos éveket. A helyi hagyományok erőssége mellett a Bernecebarátin megépült hűtőház a folyamat magyarázata, mely a málnatermelés sarkalatos pontját, a bizonytalan értékesítés lehetőségeket stabilizálta, fenntartva ezzel a folyamatosságot a két település gazdálkodásában. A Börzsöny északkeleti része mentén elterülő településeken (Drégelypalánk, Nagyoroszi, Borsosberény) a málnatermelés visszaesett, ám ez a visszaesés korántsem volt olyan jelentős, mint Kosdon, Nagymaroson, Zebegényben vagy Szokolyán. A Börzsönytől délkeleti irányban, a 2-es út (Vác - Sahy) két oldalán elhelyezkedő három településnek (Nógrád, Berkenye, Nőtincs) sikerült átvészelnie a válságot.
- 1990-es évek: Részleges fajtaváltásra utaló jelek: az új telepítések nagy része már Fertődi Zamatos, mely egyesíti a Nagymarosi és a Malling fajták kedvező tulajdonságait. Mindez azonban nem járt művelési mód-váltással. Tovább tartott az előző évtized második felében megkezdődő mikrotáji differenciálódás. A települések és mikrorégiók egy részén tovább csökkent a málnatermesztés területe. Például, Verőcemaroson az 1990-es évek közepére, húsz év alatt a felére, kb. 10-15 kh-nyira, míg Márianosztrán még ennél is nagyobb mértékben, a legnagyobb kiterjedéshez képest (1960-as évek – 100 kh) huszadára, kb. 5 kh-ra csökkent az árumálnások összterülete. Más falvak sikkerel vészelték át a rendszerváltás környéki mezőgazdasági válságot, mely a málna esetében a nemzetközi piac csökkenésével és emiatt a málna átvételi árának tartósan kezdvezőtlen alakulásában jelentkezett. Nógrádon, Berkenyén és Nőtincsen új lendületet vett a málnatermelés. Miután a Nógrádon 1981-ben megépült hűtőház mintájára a néhány száz lelkes Berkenyén is hasonló létesült, málnafelvásárlási konjunktúra vette kezdetét. A rendszerváltás után újjáalakult tulajdonosi szövetkezetek mindkét esetben megpróbálták integrálni a helyi málnatermelést. Nógrádon például, állami hitelből, az 1990-es évek első felében 10 ha-os ültetvénytelepítés történt, melyből a kárpótlás és a földrendezés során a helyi családok aranykoronáért részterületeket kaphattak. Berkenyén a szövetkezet hatalmas beruházásokat (hűtőház, telepítések, a málna öntözéséhez szükséges mesterséges tó szivattyúval) végzett. Az üzemszerkezet terén is a sokszínűség az uralkodó. Az új típusú közép- és nagyüzemekben (kft., Rt.) a fokozott kézimunkaerő szükséglete miatt - úgy tűnik - nincs helye a málnának. A továbbélő szövetkezetek viszont - néhány helyen - sikeresen integrálták a kisüzemi - szántóföldi - málnatermelést. A néhány száz négyszögöles kertekben pedig továbbra is a málna dominál.

Irod. Bali János: A Börzsöny-vidéki málnatermelő táj gazdaságnéprajza (Bp., 2005).