Wang Chong

Wang Chong és a Lunheng. Wang Chong a mai Zhejiang tartománybeli Guijiben született, szegény család gyermekeként. Kr. u. 54-ben Luoyangba megy, hogy a császári Akadémián tanuljon, ahol a később a Han-dinasztia történetét megíró Ban Gu apja, Ban Biao a mestere. A hagyomány szerint mivel rendkívül szegény volt, nem tellett könyvre, így kénytelen volt az utcai könyvárusokhoz járni, ahol kivételes emlékezőtehetsége révén megtanulta a klasszikus szövegeket. I.sz. 58-ban Luoyangban írta Ming császár (i.sz. 57–75) számára a „Nagy Írástudókról” (Daru lun) című művet. Hivatali karriere rövid. Halála előtt nem sokkal egy barátja (Xie Yiwu) beajánlja a császárnál, de Wang Chong már betegeskedése miatt nem tudott elmenni az udvarba.

            Wang Chong (i.sz. 27–100) a Mérlegelések (Lunheng) c. művében a filozófia, a történelem, az irodalom és a természettudományok legkülönfélébb kérdéseivel foglalkozik. A polémikus formában íródott könyv a közhiedelem véleményeit kritizálva fejti ki saját álláspontját. A megkérdőjelezni óhajtott állítás után a szerző kritikai megjegyzése következik, amelyet általában korábbi írásokból vett idézetekkel is alátámaszt. A Lunhenget tekinthetjük úgy, mint a kínai vallás, gondolkodás és folklór enciklopédikus gyűjteményét.

             A mű i.sz. 70 és 80 között keletkezett, autentikusságát soha nem vonták kétségbe. Jelenleg 84 fejezetből áll, a 85. fejezet, mely Wang Chong életével kapcsolatban tartalmaz információkat, későbbi munka. Feltehetőleg a jelenleg ismert Lunheng nem egy mű, hanem Wang Chong több munkájának gyűjteménye

.

Szkepticizmus. A kritikai hozzáállás és az a tény, hogy korának számos elképzelését, hiedelmét és babonáját (pl. a chanweinek nevezett apokrif jóskönyveket) próbálta cáfolni, Wang Chong nevéhez a nyugatiak a szkeptikus elnevezést kapcsolták. Wang Chong azonban csak abban az értelemben szkeptikus, hogy a dolgok és vélemények komplexitását és bonyolultságát látja, és így a megismerés folyamatát nehéznek és fáradságosnak véli. Nem nevezhető azonban szkeptikusnak az európai értelemben, vagyis, hogy a valóságot ne tartaná megismerhetőnek. Wang Chong ebből a szempontból korának gyermeke, hiszen osztozott a Han-kori episztemológiai optimizmusában.

A különlegességek és az abnormalitás elutasítása. Wang Chongra általában jellemző, hogy ellenszenvet érez minden kivételes, természetellenes és csodaszerű jelenség iránt, olyannyira, hogy egész életműve céljának a rendkívülinek a normálisba való visszavezetését tekinthetjük. Wang Chong világa stabil, szabályszerű, típusok (lei) szerint rendezett, és kivétel nélküli szabályoknak engedelmeskedik. Wang Chong megpróbálja megmutatni, hogy a világ nem kaotikusan változik, hogy az Ég és a Föld ma is alapvetően ugyanolyan viszonyban van egymással, mint korábban, és hogy a régiek nem különböztek lényegileg a maiaktól. Minden különleges eseményt megpróbál inkább a természet keretein belül értelmezni.

Fatalizmus és pesszimizmus. Mivel a világ olyan szabályoknak engedelmeskedik, mely alól nincs kivétel, így Wang Chong szükségszerűen a fatalizmus híve. Az ember a születésénél kapott qije részletekbe menően meghatározza további sorsát (ming). Míg a Változások könyve szerint az Ég, a Föld és az Ember a három legfontosabb entitás, Dong Zhongshu pedig úgy véli, hogy az ember a legnemesebb a világon, mivel képes a természetre hangolódni, és azzal összhangban cselekedni (tianren ganying), Wang Chong azon a véleményen van, hogy az emberben nincsen semmi rendkívüli, ugyanolyan lény, mint a többi, megszületik és meghal. Az Ég nem tudatosan adott életet az embernek, hanem (akárcsak a többi lénynek) spontán módon (ziran), így az ember nincs semmilyen módon kitüntetve, és így a természet sem reagálhat különlegesen az emberi (adott esetben királyi vagy császári) tettekre. A természeti katasztrófák tehát nem az Ég megnyilvánulásai, melyeket az emberre reagálva mutat, hanem az embertől teljesen független történések. Wang Chong tehát mindent elkövet, hogy cáfolja azt a Han-korban elterjedt és Dong Zhongshu összefoglalásában közismertté vált tételt, mely szerint az Ég és az Ember kölcsönös viszonyban van egymással, egymásra hatva és reagálva léteznek. Az olyan jellegű történések, melyek erre utalhatnak, pusztán véletlenszerű egybeesések.      

Az emberi természet jósága, illetve rosszasága. Wang Chong hangsúlyozza, hogy az emberek lehetnek jók és rosszak is. Minden korábbi álláspont helyes, de csak egy bizonyos körön belül, így amit Menciusz állít (vagyis, hogy minden ember születésénél fogva jó) az igaz, de csak a kiemelkedő, átlagon fölüli emberekre nézve, míg Xunzi állítása (mely szerint minden ember születésénél fogva gonosz) szintén valóságos, de csak az átlag alattiakra. Yang Xiongnak, aki szerint az emberben keverten van jelen a jó és a gonosz, szintén igaza van, de az ő állítása az átlagos emberekre vonatkozik. Wang Chongnak tehát sikerült összhangba hozni a korábbi, látszólag ellentétes nézeteket.

Emberi természet és sors. Az emberi természet (xing) és az ember sorsa (ming) nem függ össze egymással, így könnyen meglehet, hogy valaki erkölcsileg jó, de sorsa mégis szörnyű.

A lélek továbbélésének tagadása. Míg a Han-korban (és korábban is) az általános elképzelés szerint az emberi lélek túléli a halálát, addig Wang Chong amellett érvel, hogy a lélek csak a testben tud létezni, a test halála után a lélek is felbomlik, megszűnik létezni. Ennek következtében a halottak szellemeinek létezését is tagadja. Az emberi sors meg van határozva, teljes predesztináció érvényesül, az élet hossza, a gazdagság, a megbecsülés mind előre meg vannak határozva, melybe az embernek nincs beleszólása. Nemcsak az individuumoknak, hanem az államoknak is ki van szabva a sorsuk, amelynek semmi köze nincs az uralkodó erkölcsi kvalitásaihoz.

(Kósa Gábor)

A HALÁLRÓL (LUNSI)

Kortársaink azt állítják, hogy „az ember, amikor meghal, kísértetté (gui 鬼) válik, akinek van tudata (zhi 知) és képes ártani az embereknek”. Ám ha tanúbizonyságul a más lényekkel (wu 物) való összehasonlítást fogadjuk el, akkor az ember, amikor meghal, nem lehet kísértetté, nem lehet tudata sem, és az emberekben sem tehet kárt. Hogy mivel bizonyítom ezt? Más lényekkel (wu) bizonyítom be.

Az ember: dolog (wu 物); s a többi lény (wu 物): ugyancsak dolog (wu). Más lények, ha meghalnak, nem lesznek kísértetté; mi okból lenne egyedül az ember képes rá, hogy amikor meghal, kísértetté legyen? Kortársaink, akik képesek elkülöníteni az embert más lényektől (wu), amelyek nem tudnak kísértetté lenni, mégpedig azon az alapon, hogy (az ember) kísértetté válik, (más lények pedig) nem lesznek kísértetté, aligha tesznek világos különbséget; ha pedig nem képesek őket (világos megkülönböztetéssel) elválasztani, akkor nincs is semmijük, amiből „megértsék”, hogy (az ember a halálakor képes kísértetté válni.

Ami által az ember él, az az éltető „lehelet” (jingqi 精氣); s amikor meghal, az éltető „lehelet” (jingqi) kihuny. Ami éltető „leheletté” (jingqi) képes válni, az az érverés; s amikor az ember meghal, az érverés megszűnik; ha ez megszűnik, az éltető „lehelet” (jingqi) kihuny; ha ez kihuny, a test rothadásnak indul; és ha rothadásnak indult, hamuvá és földdé lesz. Ugyan mi által lenne kísértetté? Ha az embernek nincs füle és szeme, akkor nincs mivel tudást szereznie, így aztán a süket és vak ember hasonló a füvekhez és fákhoz. Mármost, az az ember, akit elhagyott az éltető „lehelet” (jingqi), talán nem éppen olyan, mint a fül és szem nélküliek? Rothadásnak indul, azaz felbomlik és megsemmisül minthogy azonban marad valami homályos sejtelem, amit látni nem lehet, azért kísértetként (gui) és szellemként (shen 神) kezdik emlegetni. Ám az emberek szemükkel látják kísértetek vagy szellemek (guishen 鬼神) testi alakját, így tehát azok semmiképpen nem lehetnek halott emberek lelkei (jing 精). Hogy miért? Mert a „kísértetek és szellemek” (guishen) kifejezés: a homályos és láthatatlan sejtelmek neve (ming). Amikor az ember meghal, szelleme (jingshen) felszáll az égbe, csontjai pedig visszatérnek a földbe, ezért is beszélnek guiról. A kísértet (gui 鬼) ugyanis: „visszatérni” (gui 歸);¹⁹³ a szellem (shen) pedig: ami csak homályos sejtelem, de testi alakja nincsen (wuxing 無形).

Egyesek úgy vélik, hogy a „kísértetek és szellemek” (guishen) kifejezés a yin 陰 és a yang 陽 (egyfajta) neve (ming 名); hogy a yin „lehelet” (qi 氣) szemben áll a dolgokkal (wu) és „visszatéríti” (gui 歸) őket, ezért hívják guinak 鬼, míg a yang „lehelet” (qi) előre vezeti a dolgokat (wu) és életben tartja őket, ezért hívják shennek, amely esetben a „szellem” (shen 神) jelentése: „kiterjeszteni” (shen 伸). Kiterjedésnek és visszatérésnek soha nincs vége, mert ha véget ér (az egyik), kezdődik (a másik mozzanat); az ember tehát a szellemi „lehelet” (shenqi 神氣) révén megszületik (és él), halála pedig „visszatéríti” a szellemi „leheletet” (shenqi). Így a yin és a yangot „kísértetnek és szellemnek” neveznénk, s az embert, aki meghalt, úgyszintén „kísértetnek és szellemnek” neveznénk. A „leheletből” (qi) úgy születik meg az ember, ahogyan a vízből jég keletkezik: a víz összesűrűsödik és jéggé válik, a „lehelet” (qi) szintén összesűrűsödik és emberré lesz. Amikor a jég megolvad, víz lesz belőle; az ember pedig, amikor meghal, ismét szelemmé (shen) lesz. A neve most „szellem” (shen) lett, mint ahogy a jégnek is, ha megolvadt, „víz”-re változtatjuk a nevét. Azok az emberek, akik látják, hogy valaminek a neve más, máris úgy válik, hogy annak (a valaminek) van tudata, képes testi alakot ölteni és ártani az embernek, éppenséggel semmire sem tudják alapítani ezt az állításukat. Ha az emberek kísértetet (gui) látnak, az olyan, mintha élő ember testi alakja lenne; abból pedig, hogy olyannak látszik, mintha élő ember testi alakja lenne, megérthetjük, hogy egyáltalán nem lehet halott ember eszenciája (jing). Hogy ezt mivel bizonyítom? Nos, ha egy zsákot megtöltünk kölessel vagy rizzsel, akkor – akár rizs van a zsákban, akár köles – minthogy tele van, (a zsák) szilárd és erős, egyenesen áll és jól lehet látni; ha valaki messziről nézi, akkor is megtudja, hogy köles vagy rizs van abban a zsákban. Vajon miből? Abból, hogy a zsák külső alakja a tartalmának megfelelően jól látható. Ha azonban a zsák kilyukad vagy tönkremegy, a rizs kifolyik, a köles elvész előle, minek következtében a zsák összecsuklik, és aki messziről néz arrafelé, már nem is láthatja. Nos, az ember éltető szelleme (jingshen) éppen úgy lakozik a test belsejében, miként a köles vagy rizs a zsák belsejében; s amikor a halál beálltakor a test rothadásnak indul, az éltető „lehelet” (jingqi 精氣) pedig szétszóródik, az éppen olyan, mint amikor a zsák kilyukad vagy tönkremegy, s a köles vagy rizs elvész, kifolyik belőle. Ha pedig a zsák többé nem rendelkezik (előbbi) testi alakjával, amikor a köles vagy rizs már elveszett, kifolyt belőle, akkor az éltető „lehelet” (jingqi), ha már szétszóródott s elpusztult, hogyan lenne képes továbbra is emberi testtel rendelkezni és az emberek számára láthatónak lenni? Amikor a madarak és négylábú állatok elpusztulnak, a húsuk teljesen felbomlik, de bőrük és szőrzetük fennmaradhat, abból prémet lehet készíteni, amely, ha messziről néz rá valaki, hasonlíthat a madarak és négylábú állatok testi alakjához. Így fordulhat elő a világban, hogy egyes tolvajok kutya-prémbe öltöznek, hogy kutyának higgyék őket, s az emberek nem ismerik fel a kutya bőrének és szőrének kölcsönzött voltát, és senki nem is gyanakszik. Mármost, amikor az ember meghal, bőre és szőrzete is rothadásnak indul és elpusztul, s még ha az éltető „lehelet” (jingqi) meg is marad, a szellem (shen) hogyan lenne képes ismét kölcsönvenni ezt a testi alakot és vele láthatóan viselkedni? Nos, a halott ember éppen úgy nem tudja kölcsönvenni az élő ember testi alakját, hogy azzal látható legyen, mint ahogy az élő ember sem tudja kölcsönvenni a halott ember lelkét (hun 魂), hogy annak segítségével eltűnjön szem elől. A hat háziállat képes úgy átalakulni, hogy testi alakjuk hasonló legyen az emberéhez, de csak akkor, ha testi alakjuk még él, s az éltető „lehelet” (jingqi) még benne van. Mert ha meghaltak, ha tehát testi alakjuk elrothadt és felbomlott, akkor hiába rendelkeznek a tigris vagy az orrszarvú bátorságával is, nem képesek többé átalakulni. A Lu-beli 魯 Gong Niu’ai 公牛哀 betegségében alakult át tigrissé,¹⁹⁴ ugyancsak azért, mert még nem volt halott. A világban előfordul olyasmi, hogy valaki élő testi alakja segítségével átváltozik valami más élő dologgá (lei 類), de még sohasem fordult elő olyasmi, hogy valaki halott teste segítségével alakult volna át élő alakká (xiang 象).

Az ég és a föld kiterjeszkedése, az Emberi Uralkodók (renhuang 人皇)¹⁹⁵ kora óta azokat, akik akár hosszú élet után haltak meg, akár java életkorukban vagy fiatalon pusztultak el, csak százezerszer-tízezrével számlálhatnánk össze; s ha megállapítanánk a ma élő emberek számát, az nem lehetne olyan nagy, mint a halottaké. Nos, ha az ember azért halna meg, hogy kísértetté (gui) legyen, akkor az utakat járva minden lépésnél egy-egy kísértetre kellene bukkannunk; s ama kísértetek számának is, amelyeket a halálukhoz közeledő emberek szoktak megpillantani, százszor vagy ezerszer tízezernek kellene lennie, meg kellene tölteniük a csarnokokat és nem lehetne az a helyzet, hogy csak néha látnak belőlük egyet-kettőt. Annak az embernek, aki fegyvertől <háborúban> hal meg, a világ beszéde szerint lidérccé lesz a vére; az a vér, amely életében éltető „lehelete” (jingqi) volt. Ám ha az embernek éjszakai útjaikon lidércet látnak, az nem hasonlít soha az ember testi alakjához, hanem olyasféle bizonytalan és körvonaltalan tömörülés csupán, mint amilyen a tűz fényének „alakja”. A lidérc (állítólag) a halott ember vére, ám külső alakja mégsem hasonlít az élő ember véréhez; ha pedig a (lidérc) külső alakja nem hasonlít élő ember véréhez, akkor az az ember, akit elhagyott az éltető „lehelet” (jingqi), ugyan miért hasonlítana az ember testéhez? Hogy azok a kísértetek, amelyeket egyesek látnak, mind halott emberek testi alakjához hasonlítanának, azt nagyon is kétségbe kell vonnunk. A még meg nem halt emberek néha kísértetként szerepelve „visszatérhetnek”, mégpedig élő ember testi alakjában. A betegek, ha kísértetet láttak, azt mondják, hogy ez meg ez eljött hozzájuk; ám „ez meg ez” akkor nem lehet halott, mert a „lehelet” (qi) csak így tudja magára ölteni „ez meg ez” testi alakját. Ha a halott emberek kísértetté lennének, akkor a betegek miért látnák mindig élő emberek testét?

Az égnek és a földnek alaptermészete <alapvető természeti törvény>, hogy képesek vagyunk újból tüzet gyújtani, de nem tudjuk elérni, hogy az egyszer kialudt tűz újra fellángoljon. Az lehetséges, hogy újra ember szülessék, de lehetetlen, hogy egy halott újraszülessék. Ha el tudnánk érni, hogy a holt hamu ismét lángoló tűz legyen, akkor magam sem vonnám kétségbe, hogy a meghalt ember ismét testi alakká lehet. Minthogy azonban a tüzet, amely egyszer kialudt, nem tudjuk ismét lángolóvá tenni, ennek alapján nyilvánvaló, hogy a halott ember sem képes kísértetté lenni. Ami (állítólag) kísértetté tett, az az emberek véleménye szerint a halott éltető szelleme (jingshen). De ha elfogadjuk, hogy a kísértet a halott ember éltető szelleme (jingshen), akkor az emberek, akik ilyet látnak, csupán a meztelen testi alakot láthatnák, s nem történhetne meg, hogy felöltözött, ruhákat viselő (alakokat) lássanak. Hogy miért? Mert a ruháknak nincs éltető szellemük (jingshen), s amikor az ember meghal, testével együtt elrothadnak; hogyan képzelhető el tehát, hogy (a kísértet) azokba belebújjon? Az éltető szellemnek (jingshen) voltaképpen a vér „lehelete” <a fizikum> az „ura” <alapja>, a vér „lehelete” pedig mindig a testhez ragaszkodik. Mármost az (az állítás), hogy a test elrothad ugyan, az éltető szellem (jingshen) azonban megmarad, és képes kísértetté válni, még csak elmegy valahogy; de hát a ruhák, amelyek selyemből és más szövetekből készültek, amelyekhez „életükben” nem ragaszkodott a vér „lehelete”, minthogy belőlük magukból (zi 自) mindig is hiányzott a vér „lehelete”, nos, ezek – éppen úgy elpusztulván és elrothadván, akár az emberi test – hogyan lennének képesek maguktól (zi) megtartani a ruha külső alakját? Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy ha valaki egy kísértet ruháját hasonlónak látja (az emberi ruhákhoz), akkor a testét is (emberi testhez) hasonlónak kell látnia. Ha pedig hasonlónak látja ezeket, abból megértheti, hogy (a kísértet) egyáltalában nem egy halott ember éltető szelleme (jingshen).

Mármost, ha a halott ember nem képes kísértetté lenni, akkor tudata sem lehet semmiről. Hogy mivel bizonyítom ezt? Hát azzal, hogy akkor sincs tudata semmiről, amikor még nem született meg. Az ember, amíg meg nem születik, az ős-leheletben (yuanqi 元氣) lakozik, s halála után visszatér az ős-leheletbe (yuanqi); az ős-lehelet (yuanqi) pedig zavaros derengés csupán, s az ember „lehelete” (qi) abban benne foglaltatik. Az ember, amíg meg nem születik, nem tud semmiről, halála pedig visszatéríti a nem-tudás eredeti állapotába; hogyan is lehetne tudata (a halála után)? Ami által az ember okos és bölcs, az az öt állandó erénynek benne lakozó „lehelete” (qi); s ami által az öt állandó erény „lehelete” az emberben lakozik, az a testében található öt belsőrész. Amíg az öt belsőrész sértetlen, addig az ember okos; de ha öt belsőrész (valamelyike) megbetegszik, akkor az ember (értelme) zavarosan derengő lesz, e zavaros derengés pedig ostobaságot vagy hülyeséget jelent. Amikor az ember meghal, (testében) az öt belsőrész is elrothad, ha pedig ezek elrothadnak, akkor az öt állandó erénynek nincs mire támaszkodnia, hiszen mindaz, ami az értelemnek szállást adott, elpusztult, s mindaz, ami az értelmet létrehozta, eltávozott. A testi alaknak a „leheletre” (qi) van szüksége ahhoz, hogy teljessé legyen (v. ép maradjon), a „leheletnek” (qi) pedig a testi alakra van szüksége ahhoz, hogy tudjon. Ha az égalattiban nem létezik egyedül lángra gyúló tűz, akkor hogyan lenne lehetséges a világban, hogy létezzék esszencia (jing), amelynek nincs teste, csak tudata?

Az ember halála hasonlít az alváshoz; az alvás a révület következő foka; a révület pedig a halál párja, hiszen ha az ember révületéből nem tér magához, akkor meghalt. Így az ember, aki révületéből ismét öntudatra tért, a halálból jött vissza, hiszen az alvás is ehhez hasonlít. Tehát az alvásnak, a révületnek és a halálnak egy a lényege (shi 實). Az ember, ha alszik, nem tudhatja, hogy amikor ébren volt, mit cselekedett; s ehhez hasonlóan, ha meghalt, nem tudhatja, hogy amikor még élt, mit csinált. Az emberek beszélhetnek vagy csinálhatnak bármit egy alvó ember mellett, az alvó ember arról mit sem tudhat; s ugyanígy, halott ember koporsója mellett történhetnek jó vagy rossz dolgok, a halott ember azokról már mit sem tudhat. Pedig az alvóban még ott lakozik az éltető „lehelet” (jingqi), teljesen ép még a teste, és mégsem tud semmiről; hát még a halott ember, akinek szelleme (jingshen) eloszlott és megsemmisült, mert teste elrothadt és felbomlott?

Az ember, akit megvertek vagy megsebesítettek, elmegy az elöljáróhoz (li 吏) és az esetet elmondva panaszt tesz, mert hiszen az illetőnek megvan a maga tudata. De ha valakit meggyilkolnak, (többnyire) nem tudjuk, hogy ki ölte meg, s néha még azt sem tudja a családja, hogy a holttest merre van. Ám ha feltételezzük, hogy a halott embernek van tudata, akkor nagyon kell gyűlölnie azt, aki őt meggyilkolta, minek következtében beszélnie kellene az elöljáró színe előtt, de kellene jelentenie a gonosztevő nevét, sőt hazatérhetne a családjához is, hogy közölje, merre találják meg a holttestét. Mármost az a tény, hogy (a halott) minderre nem képes, bizonyítja tudattalanságát. – Az olyasmi, hogy világunkban a halottak révületbe tudnak ejteni élő embereket s az ő szavukkal beszélnek, meg hogy a sámánok (wu 巫) a fekete húrok ütögetésével leszállásra bírják a halott ember lelkét (hun), akik a sámán szája segítségével szólnak hozzánk, nos, mindez hazug hencegés csupán; vagy ha nem hazugság, akkor olyan jelenségek (xiang 象), melyeket a dolgok (wu) éltető szelleme (jingshen) hoz létre. Egyesek azt mondják: „(Az éltető szellem) nem tud beszélni.” De ha beszélni nem tud, akkor tudattal sem rendelkezhet, hiszen a tudat a „leheletet” (qi) használja fel, s a beszéd úgyszintén a „leheletet” (qi) használja fel. Amíg az ember meg nem betegszik, értelmi képességei és éltető szelleme (jingshen) rendben van, de ha megbetegszik, (értelme) zavarossá lesz, éltető szelleme (jingshen) elbizonytalanodik. Nos, a halál nem más, mint a betegség legvégső foka; ha pedig a betegség, mely a halálnak legfeljebb kicsiny kezdete, maga is kiválja az értelmi zavart, akkor mennyivel inkább (megteszi ezt) a legvégső foka <a halál>! Amikor az éltető szellem (jingshen) elbizonytalanodik, máris nem tud semmiről, hát még akkor, ha szertefoszlik!

Az ember halála olyan, mint a tűz kihunyása. Ha a tűz kihunyt, fénye nem világít; s ha az ember meghalt, tudata semmit sem fog fel. Ezt a két dolgot ugyanúgy kell szemlélnünk, mert egy a lényegük (shi). S akik mégis úgy vélik, hogy a halottnak van tudata, azok tévednek. Mert az ember, aki beteg és közeledik a halálhoz, ugyan miben különbözik attól a tűztől, amely közeledik a kihunyáshoz? Ha a tűz kihunyt sugarai eloszlanak és csak a gyertya marad; s ha az ember meghal, esszenciája (jing) megsemmisül és csupán a teste marad ott. Akik azt mondják, hogy az embernek akkor is van tudata, ha meghalt, ezzel azt állítják, hogy a tűznek még akkor is megvannak a fénysugarai, ha kihunyt. A dermesztő téli hónapokban, amikor a hideg „lehelet” uralkodik, a víz megfagy és jéggé lesz; de mihelyt megérkezik a tavasz, s a „lehelet” felmelegszik, a jég elolvad és vízzé lesz. Az ember úgy születik meg az ég és a föld között, mint ahogy a jég; a yin és a yang „lehelet” (qi) összesűrűsödik és emberré lesz, aki éveinek végéhez érve, idejét kitöltve meghal és „visszatér”, (ismét) „leheletté” (qi) válva. Ha pedig a tavaszi vizek nem képesek továbbra is jégnek maradni, akkor a halottak lelke (hun) hogyan tudna újra testté lenni?

Ha egy féltékeny férj s egy féltékeny feleség együtt, egy szobában lakik, akkor ott felfordulás uralkodik, veszendőbe megy a helyes magatartás, s örökös gyűlölködés, veszekedés és perpatvar dúl. Mármost, ha a férj meghal és a feleség ismét férjhez megy, vagy a feleség hal meg és a férj hoz más asszonyt a házhoz, és (a halott) tudata lévén erről meg is bizonyosodhatna, akkor természetesen még nagyobb gyűlöletre kellene lobbannia. Ámde az a tény, hogy ha a férj vagy a feleség meghal, teljes csendben marad, semmiféle hangot nem ad, aki meg újra férjhez megy vagy új asszonyt vesz magának, teljes nyugalommal teheti, mert semmi baja nem történik, nos, ez (a halott) tudattalanságának bizonyítéka.

Kongzi 孔子 eltemette anyját Fangban 防. Nem sokkal ezután olyan hatalmas esőzés következett, hogy a Fang-beli sír beomlott tőle. Amikor Kongzi erről tudomást szerzett, keservesen sírt, és így szólt: „A régi időkben nem javítgatták a sírokat.”¹⁹⁶ Így aztán nem is javíttatta meg (anyja sírját). Nos, ha feltételezzük, hogy a halottnak van tudata, akkor ugyancsak haragudnia kell arra az emberre, aki nem javíttatja meg (sírját); Kongzinek pedig, ezt tudván, ki kellett volna javíttatnia a sírt, hogy ezzel örömöt okozzon az elhunyt lelkének (hunshen 魂神). Ő azonban mégsem javíttatta meg (a sírt), mert szent ember lévén világos elméjével jól tudta, hogy (a halottnak) nincsen tudata.

Ha valahol a mezőn elszáradt csontok hevernek, s onnan időnként kiáltozást vagy más hangot hallani, vagy az éjszakában sírást hallani, és ezekből azt hinni, hogy halott ember hangjai: tévedés. Hogy ezt mi bizonyítja? Nos, az élő ember azáltal beszél vagy kiált, hogy „leheletet” tartván szájában és torkában mozgatja a nyelvét, kinyitja és becsukja a száját, aminek következtében hangokat tud képezni. Olyan ez, mint egy furulya fújása; márpedig ha a furulya törött, akkor a „lehelet” megszökik, nem marad benne, a kéznek nincs min játszania, és zenei hang nem keletkezik. Nos, a furulya csöve <sípja> olyan szerepet játszik, mint az ember szája és torka; a kéz pedig épp úgy játszik a lyukakon, ahogy az ember mozgatja a nyelvét. Amikor az ember meghal, szája és torka is rothadásnak indul, nyelve pedig nem mozdul többé; hogyan tudnának hát szavakat képezni? Ha pedig elszáradt csontok néha mégis „nyögnek” és „kiáltanak”, ez onnan van, hogy az emberi csontoknak maguktól (zi) megvan az a képességük, hogy „nyögjenek” és „kiáltsanak”. Egyesek úgy vélik, hogy az ősz (adja e hangokat), hogy tehát ezek <az ősz hangjai> az éjszakai kísértetek (gui) sírásától semmiben sem különböznek. Az ősz „lehelete” (qi), amikor „nyögés” és „kiáltozás” tüneményeit (bian 變) produkálja, magától és más okból teszi (zi you suo wei 自有所為), minthogy azonban ilyesmi halottak csontjai mellett történik, az emberek úgy vélik, hogy a csontoknak még most is van tudatuk, s nyögnek és kiáltoznak a mezőn. Ám a füves mezőkön és a mocsarakban fehérlő csontvázak száma ezrekre és tízezrekre rúg, „nyögéseik” és „kiáltozásaik” hangjait tehát minden egyes lépésünknél hallanunk kellene. Akinek még megvan a képessége, azzal elérhetjük, hogy ha eddig nem beszélt, most beszéljen; de olyasmi még nem fordult elő, hogy valakit, aki beszélt ugyan, de meghalt, rá tudtak volna venni, hogy ismét beszéljen, mert hiába beszélt azelőtt, halála után már semmi sem bírhatja rá, hogy ismét beszéljen. Hasonlóan a növényhez (wu), amelynek kisarjadásakor zöld a „lehelete” (qi), mert valami ezt adta neki; ám ha a növény (wu) elpusztul, a zöld is elhagyja, mert valami ezt elveszi tőle. Ha neki adatik, a növény (wu 物) zöld; ha elveszik tőle, a zöld eltávozik, s eltávozása után már nem lehet neki ismét megadni a zöldet, a növény (wu) sem képes ismét zölddé tenni magát. A hangok és a színek egyformán viselkednek; mind egyaránt az ég adományai, a zöldellő szín éppen úgy, mint a kiáltozó hang. Ha pedig a holt növény (wu) színe nem lehet többé zöld, akkor azt állítani, hogy a halott ember képes még magától beszélni, nyilvánvaló tévedés.

Ami által az ember beszélni tud, az nem más, mint hogy lehelet-erővel (qili 氣力) rendelkezik. Ha lehelet-ereje <életereje> teljében van, akkor ezt annak köszönheti, hogy képes enni és inni; s ha étele és itala megfogyatkozik, akkor életereje (qili) hanyatlásnak indul; ha (életereje) már hanyatlik, akkor hangja is akadozik; és ha nyomorúságban (v. kimerültségében) már nem képes enni, akkor szája sem képes többé beszélni. Mármost a halott, aki a nyomorúság (v. kimerültség) legvégső fokára jutott, hogyan lenne képes továbbra is beszélni? Van, aki azt mondja: „A halott ember belélegzi az áldozati ételek illatát, azoknak ’leheletével’ táplálkozik, s ezért képes beszélni.” Csakhogy a halott ember esszenciája (jing) azonos az élő ember esszenciájával (jing); ha pedig egy élő ember nem eszik és nem iszik, hanem szájával csupán belélegzi az áldozati ételek „leheletét”, akkor nem kell hozzá több, csak három nap, és éhen hal. Némelyek úgy vélik: „A halott ember esszenciája (jing) szellemibb (shen), mint az élő ember esszenciája (jing), s ezért képes a ’lehelet’ belélegzése által is hangot adni <beszélni>.” Nos, az élő ember esszenciája (jing) a testben lakozik, a halál után pedig a testen kívül van; a halott az élőtől mi másban különbözne? S miben lenne más (az „esszencia”) a testen belül és a testen kívül? Vegyünk például vizet és töltsünk meg vele egy nagy medencét. Ha a medence eltörik, a víz a földre folyik; mármost a földön folyó víz lehet-e más, mint a medencében volt víz? Ha pedig a földre folyt víz nem más, mint a medencében volt, akkor a testen kívül levő esszencia (jing) miért különbözne a testen levő esszenciától (jing)?

Ha mármost az ember, amikor meghal, nem lesz kísértetté (gui), nincs tudata és nem tud beszélni, akkor arra sem képes, hogy ártson az embereknek. Hogy ezt mivel bizonyítom? Nos, az ember, amikor haragszik, „leheletét” használja fel, amikor pedig kárt tesz másokban, erejét használja. A felhasznált erőnek inakra és csontokra van szüksége ahhoz, hogy valóban erős legyen; és ha valóban erős, akkor képes kárt tenni másokban. A dühöngő ember hiába ordítozik valakinek a közvetlen közelében, szája „leheletét” hiába lövelli az illető arcába, és hiába oly bátor, mint (Meng) Ben (孟)賁 vagy (Xia) Yu (夏)育, csupán a „lehelete” nem tesz kárt másokban. De ha kinyújtja kezét és üt, vagy ha fölemeli lábát és rúg, akkor ahová ütött vagy ahová rúgott, ott minden törik és szakad. Mármost a halott, amelynek csontjai rothadnak, izomereje semmivé lett, kezét-lábát emelni nem tudja, még ha éltető „lehelete” (jingqi) meg is maradt, mégsem tehet mást, mint aki csak ordít (a „leheletével”), de semmije sincs, amit segítségül használjon; ugyan mivel lenne képes kárt tenni az emberekben? Általában aminek segítségével az ember és más lények (wu) képesek ártani másoknak, az nem egyéb, mint hogy kezükkel és karjukkal kardot ragadnak, meg hogy karmaik és fogaik erősek és élesek. Ám ha az ember meghal, keze és karja is elrothad, nem képes többé kardot ragadni velük; körmei és fogai kihullanak, nem képes többé harapni vagy karmolni velük; hát akkor hogyan tudna kárt tenni másokban? A gyermeknek, amikor éppen csak hogy megszületett, keze és lába már tökéletes, de keze még nem képes fogni lába még nem képes rúgni, mert a „lehelet” (qi) ekkor még éppen csak hogy összesűrűsödött, de még nem lehet szilárd és erős. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy maga az éltető „lehelet” (jingqi) nem lehet sem szilárd, sem erős. A „lehelet” (qi) testi alakot ölt, de míg a test törékeny és gyenge, addig nem képes kárt tenni az emberben; hát még a halott (test), melyből a „lehelet” (qi) eltávozott, melyet az éltető szellem (jingshen) elhagyott! Ha még a törékeny és gyenge (test) sem képes kárt tenni az emberekben, akkor a kihűlt csontokról állítanánk, hogy azok képesek kárt tenni valakiben? Hát talán nem távozott el a „lehelet” (qi) a halott emberből? Hogyan tudna kárt tenni valakiben?

A tyúktojásban, amelyben még nem fejlődött ki csirke, csak formátlan tömeg van a tojáshéj mögött; ha feltörjük és megvizsgáljuk, olyannak találjuk „alakját”, mint a vizét. De ha egy derék kotlós megül rajta, akkor (csirke-)test alakul ki (a tojásban), és miután kialakult, csőrével csipkedni, lábával rugdalni tudja (a tojáshéjat). Nos, az ember halála olyan mint a formátlan gomolygás állapota; a formátlanul gomolygó „lehelet” (qi) hogyan is tudna kárt tenni az emberekben? Hogy az ember bátorsága és vadsága segítségével kárt tud tenni másokban azt annak köszönheti, hogy eszik és iszik; ha étellel jóllakik és eleget iszik, akkor erős és bátor, ha pedig erős és bátor, akkor képes kárt tenni másokban. De ha az ember megbetegszik s nem tud enni-inni, akkor teste megsoványodik és legyengül; és ha soványodása és gyengülése eléri a kimerültség végső fokát, akkor bekövetkezik a halál. Amikor valaki beteg és kimerült, akkor ellensége ott állhat mellette, ő nem képes szidalmakat szórni rá, s az emberek elrabolhatják a vagyontárgyait (wu), ő nem képes sem meggátolni ezt, sem visszavenni azokat; mindennek egyetlen oka az, hogy túlságosan gyenge és kimerült. Mármost a halott, aki az elgyengülésnek és kimerülésnek legvégső fokára jutott, hogyan lenne képes kárt tenni az emberekben? Ha valaki tyúkot vagy kutyát tart, s egy ember azt ellopja tőle, akkor (a kárvallott) mindenképpen nagy dühbe gurul, még ha egyébként félénk és tehetetlen (wushi 無勢) ember is; dühében aztán eljuthat egy olyan végső fokra, hogy a rablóval (felveszi a harcot és) kölcsönösen megölik egymást <az egyik megöli a másikat>. Vereség és felfordulás időszakaiban az emberek kölcsönösen felfalják egymást; ha pedig feltételezzük, hogy (a felfaltak) szellemeinek (shen) van tudata, akkor ezeknek ugyancsak lenne miért ártani az embereknek. Az élet drágább, mint a tyúk vagy a kutya; s valakinek saját halála sokkal komolyabb dolog, mint hogy ellopnak tőle valamit. Így az (a tény), hogy (az emberek) dühbe gurulnak egy tyúk vagy egy kutya miatt, de (a „szellemek”) nem haragszanak meg azért sem, hogy felfalják őket <a testüket>, csak azt bizonyítja, hogy (a „kísértetek”) nem képesek kárt tenni az emberekben. A tücsök, mielőtt kivedlene lárvájából: lárva; ha már kivedlett, elhagyta a lárva-testet és tücsök-testet öltött. Mármost feltehető-e, hogy a halott ember éltető szelleme (jingshen) olyasféleképpen hagyja el a testi alakot, mint ahogy a tücsök elhagyja a lárvát. Igen. Csakhogy ha már tücsökké lett (a tücsök), nem képes ártalmára lenni a lárváknak. És ha a tücsök nem képes ártani a lárváknak, akkor a halott ember szelleme (jingshen) miért lenne képes kárt tenni az élő emberekben?

Az álmok igazi jelentése (yi 義) nagyon kétséges. Egyesek azt mondják, hogy aki álmodik, annak testében ott maradt az éltető szellem (jingshen), s az csinálja a szerencsés vagy baljós képeket (xiang 象). Mások úgy vélik, az éltető szellem (jingshen) elment, s más emberré vagy dologgá (renwu 人物) változott. Ha azt tételezzük fel, hogy (álom közben a „szellem”) a testben marad, akkor a halottban is ugyanígy ott kellene maradnia a szellemnek (jingshen). Ha pedig igaznak fogadjuk el, hogy (álom közben a „szellem”) elmegy, akkor az ember azt is álmodhatja, hogy megöl vagy megsebesít valakit; és ha álmában megölt vagy megsebesített valakit, vagy éppen őt ölte vagy sebesítette meg valaki más, világos nappal mégis hiába nézi az illető testét, hiába vizsgálhatja a saját testét is, azokon fegyver pengéjétől való sebesülésnek semmiféle nyomát nem leli. Mármost, az álomban működött szellem (jingshen): szellem (jingshen), amely azonos a halott „szellemével” (jingshen). Ha tehát az álmot látó szelleme (jingshen) nem volt képes kárt tenni abban a bizonyos emberben, akkor a halott szelleme (jingshen) hogyan lenne képes valami ártót cselekedni? Amikor a tűz lobog, az üstben forr a víz, s amikor a forrás véget ér, a „lehelet” <a pára> sem száll már: mindennek a tűz az „ura” <mindez a tűztől függ>. Amikor a szellem (jingshen) haragszik, akkor képes ártani az embereknek; de ha nem haragszik, nem képes ártani senkinek. Ha a tűz vadul lobog a tűzhelyben, az üstben forr a víz és a „lehelet” <pára> száll fölfelé; ha az esszencia (jing) haragszik a keblünkben, akkor erőnk duzzad, testünk átforrósodik. Ámde amikor az ember halálához közeledik, a teste hűlni kezd, mind dermedtebbé lesz, s végül ez eléri azt a fokot, amikor bekövetkezik a halál. Így a halál pillanatában a szellem (jingshen) már nem haragszik; a test pusztulása után már csak olyan, mint a forró víz, amit kiöntöttek az üstből; hogy is lenne képes ártani valakinek?

A dolgok (wu 物) lehetnek (rossz) hatással az emberre, s az emberrel megtörténik, hogy (valamely „dolog” hatására) az őrültség betegségébe esik. Ha tudjuk, mi az a dolog (wu), amely ilyenné tette, akkor azt irányítani tudjuk, s a betegség meggyógyul. Egy dolognak (wu), amely még nem halt meg, szelleme (jingshen) a testére támaszkodik, s ezért képes átváltozni (bianhua) és az emberrel kapcsolatot teremteni; ha azonban már meghalt, akkor teste bomlásnak indul, s szelleme (jingshen) is szétszóródik, mert nincs mire támaszkodnia; s nem képes többé átváltozni (bianhua 變化). Nos, az ember szelleme (jingshen) ugyanolyan, mint a dolgok (wu) szelleme (jingshen); márpedig dolgok (wu) szelleme (jingshen) addig okozhat betegséget, amíg azok élnek, mert ha meghaltak, szellemük (jingshen) eloszlik és megsemmisül. Az ember a dolgokkal (wu) azonos; ha tehát meghal, szelleme (jingshen) is megsemmisül; hogyan lenne hát képes valami ártalmat vagy szerencsétlenséget produkálni? Ha feltételeznénk, hogy az ember értékesebb (a „dolgoknál”) és szellemében (jingshen) rendkívüliség (yi 異) van, akkor abból a tényből, hogy a dolgok (wu) képesek átváltozásra (bianhua), az ember azonban nem képes, éppen az ellenkezőjét kellene megállapítanunk: hogy az ember szelleme (jingshen) nem éri utol a dolgokét (wu), a dolgok (wu) szelleme (jingshen) sokkal csodálatosabb, mint az emberé.

A víz elmerítheti, a tűz megégetheti (az embert). Általában mindaz, ami képes az emberben kárt tenni, az öt elem valamelyik „dolga” (wu): a fém megsebesíti, a fa megüti, a föld megnyomja, a víz elmeríti, a tűz megégeti az embert. Feltehetjük-e, hogy az ember halála után szelleme (jingshen) valamelyik dologgá (wu) lesz az öt elem közül? Akkor kárt tehetne az emberekben. Vagy nem lesz ilyesmivé? Akkor nem tud kárt tenni senkiben. Ha dologgá (wu) nem lesz, akkor „leheletté” (qi) válik. Nos, ama „leheletek” (qi) közül, amelyek kárt tesznek az emberben, a nap „lehelete” (qi) a legmérgezőbb. Feltehetjük-e, hogy mikor az ember meghal, „lehelete” (qi) méreggé válik? Akkor kárt tehetne az emberekben. Vagy nem válik azzá? Akkor meg nem képes kárt tenni senkiben. Megállapíthatjuk tehát, hogy a halottak nem lesznek kísértetté (gui), nincsen tudatunk, s nem képesek ártani az embereknek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy ha valaki kísértetet (gui) lát, az egyáltalában nem lehet egy halott ember esszenciája (jing), s ha valami kárt tesz az emberekben, azt egyáltalában nem egy halott ember esszenciája (jing) csinálta.

(Tőkei Ferenc)

193 A népies etimológia helytállónak látszik.

194 Huainanzi-beli 淮南子 mese. Megjegyzendő, hogy a mesei átváltozásokban, alakváltozásokban alighanem minden kínai filozófus hitt; Wang Chong 王充 is.

195 Emberi Uralkodók: lásd 144. jegyzetünket.

196 Rövidített idézet a Liji-beli 禮記 Tangong 檀弓 fejezetből. A Konfuciusz-mondásnak – Wang Chong nézetével szöges ellentétben álló – ortodox magyarázata az, hogy a régiek oly jól építették meg a sírokat, hogy azokat nem kellett javítgatni.