Faxian utazása

Yao Xing uralkodása idején, 399-ben indult útnak Faxian Indiába, hogy buddhista szöve­geket gyűjtésön, s ezek által pontosabb, hitelesebb ismereteket lehessen nyerni a buddhista tanokról, egyházi szervezetről. Sikeres utazása a későbbiekben számos szerzetest hasonló vállalko­zásra serkentett. A szerzetesek különböző céllal vették útjukat India felé: néhányan szent szövegek után kutattak, mások híres indiai mestereket kívántak felkeresni. Megint mások a buddhizmus szent helyeit akarták felkeresni: a Lumbini Ligetet, ahol Buddha született; Bodhgaját, a megvilágosodás helyét; Benárest, ahol Buddha először megforgatta a tan kerekét; Kusinarát, ahol Buddha a nirvánába tért. Sokan azért vágtak neki ennek a veszé­lyes útnak, hogy indiai tanítókat hívjanak Kínába. Sokan útnak indul­tak, de csak kevesen érték el végcéljukat, s még kevesebben tértek vissza hazájukba.

Faxian előtt már jó néhányan megkísérelték megtenni ezt az utat, azonban vagy csak Közép-Ázsiáig jutottak, vagy ha el is érkeztek Indiába, soha nem tértek vissza. Történelmi jelentősége abban áll, hogy ő volt az első olyan kínai szerzetes, aki eljutott Indi­ába, ott tanult hosszabb ideig, majd szent szövegekkel visszatért Kínába. Faxian és a későbbi zarándokok úti fel­jegyzései fontos forrásai az indiai történelem és földrajz tanulmányozásának, mivel az indiaiak nem tekintették fontosnak a történelmi események lejegyzését.

Faxian indulása idején még nem volt teljes a vinaja, a regulák fordítása, pedig egyre nagyobb szükség volt rá a virágzó buddhista közösségek kialakulásával. Mint az előzőekben már láttuk, Daoan és Huiyuan is nagy hangsúlyt fektetett a regulákra. Faxian útjá­nak fő célja az volt, hogy a vinaja egy eredeti példányát fellelje, s kínaira fordítsa. Ha két évvel később indult volna útnak, akkor hallhatott volna arról, hogy Kumáradzsíva Chang’an-ba érkezett, s megbízták a vinaja Szarvásztivádin változatának a fordításával.

Kezdetben a Közép-Ázsiába vezető északi utat követte, később azonban átkelt a sivatagon, amelyet úgy festett le, mint ami tele van gonosz szellemek­kel és üvöltő szelekkel, s az utat csak a halottak csontjai jelölik ki. Khotanból a déli útvona­lon ment, a havas hágókon átkelve Észak-nyugat Indiába érkezett. Itt többek között a kö­vetkező helyekre látogatott el: Udjána, Gandhára, Peshawar és Taxila. Ezt követően a buddhizmus szent helyei felé haladt tovább Kelet-Indiába.

 Pátaliputrában megtalálta azt, amiért Indiába jött. Miközben szorgalmasan tanult szanszkritul lemásolta a Mahászanghika iskola vinaja gyűjteményét. Továbbá sikerült szert tennie a Szarvásztiváda vinajára valamint a Maháparinivána szútrára. Beteljesítve küldetését, úgy döntött, hogy hazaindul, ezért Tamraliptibe ment, hogy tengeren tegye meg a hazafelé vezető utat. Ceylonban megszakította az útját két évre, hozzájutott a Mahicsaszaka vinajához és a Szarvásztiváda kánon néhány részéhez. Újból hajóra szállt, azonban a "tenger istene" nem kedvezett neki: viharba kerültek, s a hajó egy szigethez -valószínűleg Jávához - sodró­dott. Átszállt egy Kanton felé tartó kereskedő hajóra, de ismét nem volt szerencséje, mert a hajót egy vihar elsodorta part közeléből, s hosszú hánykódás után északon a Shandong fél­szigeten kötöttek ki 414 körül.

Faxian összesen több, mint kétszáz napot töltött tengeren. Miután visszatért Kínába, életének hátralévő részét a hazahozott művek fordításának szen­telte. Útinaplója, a Feljegyzések a buddhista országokról részletesen beszámol tapasztalatairól és a hosszú utazás veszélyeiről. Ezek sem rettentették el azonban későbbi generációkat, hogy maguk is vállalkozzanak erre a kockázatos feladatra.

(Hamar Imre)

FAXIAN 法顯

Feljegyzések a buddhista országokról

[1. Miért indult útjára?]

Faxian, amikor régebben Chang’anban 長安 élt, szomorúan látta, hogy a Kolostori Szabályok csak fogyatékosan vannak meg (Kínában), s ezért Hongshi 弘始 második évében [= 399-ben], amely jihai 己亥 év volt, Huijinggel 慧景, Daozhenggel 道整, Huiyinggel 慧應, Huiweijel 慧嵬 és másokkal összeszövetkezve, elindult Indiába, hogy feljutassa ezeket a Kolostori Szabályokat.

[2. Ru Dan 褥檀 király országa és Zhangye 張掖 városa]

Elindultak Chang’anból, átkeltek a Long(-hegységen) 隴, s elérkezvén Qian Gui 乾<lb n="0857a09"/>
歸 (király) országába, ott töltötték nyári visszavonultságukat. Véget érvén a nyári visszavonultság, tovább haladtak előre és megérkeztek Ru [v. Nou] Dan 褥檀 (király) országába, majd átkelvén a Yanglou-hegyen 養樓, elérték Zhangye 張掖 helyőrségi várost. Zhangyeben akkor nagy felfordulás volt, az utak is járhatatlanok voltak, de Zhangye királya magánál tartotta őket és pártfogójukként cselekedett. Így találkoztak ott Zhiyannel 智嚴, Huijiannel 慧簡, Sengshaoval 僧紹, Baoyunnel 寶<lb n="0857a12"/>
雲, Sengjinggel 僧景 és másokkal; s megörülvén annak, hogy azonos a becsvágyuk, együtt töltötték a nyári visszavonultság idejét.

[3. Dunhuang 燉煌]

A nyári visszavonultság végeztével tovább haladtak s elérték Dunhuangot 燉煌, amely sánccal volt körülvéve kelet-nyugati irányban nyolcvan li 里, észak-déli irányban pedig negyven li hosszan. Itt együtt megálltak egy hónapra és még néhány napra, majd Faxian és a többiek, összesen öten, egy vezetőt követve indultak tovább, Baoyuntől 寶雲 és a többiektől pedig elváltak. Dunhuang kormányzója, Li Hao 李浩, ellátta őket mindazzal, amivel átkelhetnek a sivatagon. A sivatagban sok volt a gonosz szellem és a forró szél, s mindenki meghalt, aki velük találkozott. Odafönn nem repült madár, alant nem futkároztak állatok, s ameddig csak ellátott a szemük, kutatván hogy hol juthatnak át, egyikük sem tudta megállapítani azt; csupán a halottak kiszáradt csontjai szolgáltak útjelzőként nekik.

[4. Shanshan 鄯鄯 országa]

Így mentek tizenhét napon át, megtehettek vagy ezerötszáz mérföldet, s akkor elérkeztek Shanshan 鄯鄯 országába. Annak földje rögös és terméketlen, s az egyszerű emberek ruházata ugyanolyan durva, mint Han 漢 [= Kína] területén, csupán abban tér el tőle, hogy nemezből készül. Az ország királya magáénak vallja a Tant, s lehet, hogy négyezernél is több szerzetese van, mind a Kis Kocsi iskolájából. Az egész ország egyszerű emberei [= világi lakossága] és papsága mind az indiai tanítást gyakorolja, de vannak akik szigorúbban, s vannak akik lazábban követik. Amerre csak jártak a Nyugatra vivő úton, minden országban vagy affélében ugyanezt tapasztalták; az egyes országok csak abban különböztek egymástól, hogy más és más nyelvet beszéltek; de azért akik családjukat elhagyták [= a szerzetesek], mind tanulmányozták az indiai könyveket s India nyelvét.

[5. Agni országa]

Ott maradtak egy hónapot és néhány napot, majd tovább mentek északnyugat felé tizenöt napon át, mígnem elérték Agni [= a tokhár Karashahr] országát. Agni országában ugyancsak volt több mint négyezer szerzetes, mind a Kis Kocsi iskolájából, akik a törvényekhez szigorúan tartották magukat. A Qin 秦 földjéről [= Kínából] jött szerzetesek nem is vehettek részt a szertartásaikon. Faxian dolgait azonban elrendezte Fu Gongsun 當公孫 szállásadó szerzetes, ott is maradt nála több mint két hónapig, amikor aztán Baoyun 寶雲 és a többiek csatlakoztak hozzá.

Mindnyájan úgy vélték, Agni ország lakosai nem túlságosan udvariasak, a vendégekkel [= az idegenekkel] nem nagyon törődnek; Zhiyan 智嚴, Huijian 慧簡 és Huiwei 慧嵬 vissza is tért Gaochangba 高昌, hogy beszerezze az utazáshoz szükséges dolgokat, míg Faxian és a többiek, akiket Fu Gongsun ellátott a szükségesekkel, egyenesen délnyugat felé folytatták útjukat. Az út mentén ott sehol sincs letelepült lakosság, a sivatagban való haladás nagyon nehéz. Amit ők ott elszenvedtek, ahhoz semmi más emberi tapasztalat nem hasonlítható. Ám útjukban egy hónap és öt nap után mégiscsak elérkeztek Khotanba.

[6. Khotan országa és a Képmások Menete]

Az az ország gazdag és boldog, népének bőségesen megvan mindene. Mindenki a Tannak hódol, és a (buddhista) tanításokban örömüket is lelik. Szerzetesük több tízezer ember, többségük a Nagy Kocsi iskolájából, s valamennyinek megvan a bőséges tápláléka. Az ország népe szétszórtan lakik, s minden egyes ház kapuja elé egy kis sztúpát építenek, a legkisebbet is két öl [= hat méter] magasra. Mindenfelé vannak szerzetesi lakóhelyek, ahol ellátják a vendég szerzeteseket még a szükségesnél többel is. Az ország királya elszállásolta Faxiant és társait egy szerzeteskolostorba, amely kolostornak Gomati<lb n="0857b09"/>
 a neve, s a Nagy Kocsihoz tartozik. A kolostor háromezer szerzetese, ha megütik a harangot, együtt étkezik. Amikor belépnek az ebédlőcsarnokba, méltósággal és illedelmesen viselkednek, s meghatározott sorrendben ülnek le; minden teljes csendben zajlik, még a csészék sem csörrennek. A szolgálókat pedig, ha újra ételt kérnek tőlük, sohasem szólongatják ezért, hanem csak a kezük ujjával jelzik ezt nekik.

Huijing 慧景, Daozheng 道整 és Huida 慧達 előre ment Khalcsa ország felé, Faxian és a többiek azonban meg szerették volna nézni a Képmások Menetét, s ezért ottmaradtak még három hónapra. Az országban tizennégy hatalmas szerzeteskolostor van, nem számítva a kisebbeket. A negyedik hónap első napjától kezdve a városban tisztogatják az utakat, feldíszítik még a girbe-gurba utcákat is; a városkapu fölé pedig egy nagy baldachint feszítenek ki, pompásan feldíszítve, ahol a király és felesége az udvarhölgyeivel tartózkodik majd. A Gomati szerzetesei a Nagy Kocsi iskolájához tartoznak, amelyet a király a legjobban tisztel, s ezért elsőnek hozhatják a képmásaikat. A várostól három vagy négy mérföldnyire készítenek egy négykerekű képmás-kocsit, harminc lábnál is magasabbat, formájára olyan ez, mint egy mozgó palota, feldíszítve a hét drágakővel, valamint selyem szalagokkal (v. zászlókkal) és ernyőkkel. A Képmás ott áll a kocsi közepén, két bódhiszattva vár reá, és valamennyi „égi szolgáló” [= déva] követi, mind aranyból, ezüstből vagy faragott jádéból, felfüggesztve a levegőben. Amikor a Képmás már száz lépésnyire van a kaputól, akkor a király leveszi a koronáját és új ruhát ölt magára, majd elindul mezítláb, kezében virágot és füstölőt tartva, kísérőitől követve kimegy a városból a Képmás fogadására, kifejezi tiszteletadását a lábainál, elébe szórja a virágokat és meggyújtja neki a füstölőt. Amikor pedig a képmások belépnek a városba, a városkapu tornyából a királyné és szolgálói a legkülönfélébb virágokat szórják le rájuk. Így díszítenek fel minden kocsit, de minden kocsit másféleképpen. Minden egyes szerzeteskolostor egy napon át viheti a képmásait. A képmások bemutatása a negyedik hónap első napján kezdődik, s a tizennegyedik napon ér véget. Miután a Képmások Menete befejeződött, a király és felesége visszatér a palotájába.

Ettől a várostól északra hét vagy nyolc mérföldre van egy szerzeteskolostor, amelynek a neve Új Királyi Kolostor. Építése nyolcvan évig tartott, három király uralkodása után fejeződött be. Lehet vagy kétszázötven láb magas, faragott és berakott díszekkel ékesítve, arannyal és ezüsttel beborítva, s mindenféle drágakő felhalmozva rajta. A sztúpa mögött építettek egy Buddhának szentelt csarnokot, amelyet gyönyörűen földíszítettek, gerendáit és oszlopait, ajtószárnyait és ablakkereteit mind arannyal vonták be. Sorjáznak ott a szerzetesi lakások, ugyancsak oly szépen és ragyogóan feldíszítve, hogy azt szavakkal nem is lehet leírni. A Hegylánctól [= a Zonglingtól 葱</gaiji>嶺] keletre fekvő hat ország minden királya, akiknek temérdek különösen drága értéktárgya volt, abból sokat ajándékul adott (a kolostornak), noha kevés embere használhatja csak azokat.

[7. Csakuka és Agzi országok]

A negyedik havi Képmások Menete után Sengshao 僧紹 egymaga, követvén egy idegen szerzetest, elment Kasmíra felé, Faxian és a többiek pedig folytatták útjukat Csakuka országa felé, s huszonöt napig utazván, el is érték azt az országot. Az ország királya okos és tudós (buddhista), van is több mint ezer szerzetese, akiknek többsége a Nagy Kocsi iskolájához tartozik. Itt maradtak tizenöt napig, majd délnek haladván négy nap alatt a Zongling-hegyekbe 葱</gaiji>嶺 érkeztek, mígnem Agzi országába érvén, ott töltötték nyári visszavonultságukat.

[8. Khalcsa és az Ötéves Nagy Gyülekezet]

A nyári visszavonultság végeztével huszonöt napig mentek tovább, s elérve Khalcsa országot, Huijinggel 慧景 és társaival ott összetalálkoztak.

Amaz ország királya éppen akkor tartotta a Pancsavarsát. Pancavarsa kínai nyelven Ötéves Nagy Gyülekezetet jelent. A Gyülekezetre mind a négy égtáj felől meghívták a szerzeteseket, jöjjenek el és gyűljenek össze. Akkorra már minden szerzetes ülőhelyét feldíszítették selyemszalagokkal és ernyővel, arany és ezüst lótuszvirágokkal hímzett selyemmel látták el a háttámlákat, s szépen megtisztították az ülő alkalmatosságokat. A király és számos minisztere a Tannak megfelelően teszi meg felajánlásait (a szerzeteseknek) egy hónapra, kettőre vagy háromra, többnyire a tavasz elején. A király azután, befejeződvén a Gyülekezet, azt ajánlotta minden miniszterének, tegyenek még felajánlásokat egy napra, kettőre, háromra vagy ötre. Amikor a felajánlásokat mind megtették, a király az általa használt lovakból a saját nyergével elővezettetett egyet és megparancsolta országa legelőkelőbb miniszterének, hogy üljön fel reá, továbbá mind viseljenek fehér nemezt, mindenféle ékszereket, csupa olyan dolgokat, amelyeket a szerzetesek nélkülöznek, s amelyekről minden miniszter fogadja meg, hogy alamizsnaként adja. Az alamizsnaként adott dolgokat később visszaadta, pénzért megváltva azokat a szerzetesektől.

(Khalcsa) földje hegyes és hideg, nem terem meg ott más gabona, csak a búza érik be. Amikor a szerzetesek megkapják évi ellátmányukat, hamar fagyosra fordul az idő, ezért a király nem ajánlja ezt a szerzeteseknek, hanem azt akarja, hogy csak a búza beérése után fogadják el az évi ellátmányt. Abban az országban van egy Buddha által használt köpőcsésze, amelyet kőből csináltak, s a színe hasonlít Buddha alamizsna-csészéjéhez. Megvan ott még Buddhának egy foga is, s az ország lakói egy sztúpát építettek a Buddha-fog számára. Él ott több mint ezer szerzetes, mind a Kis Kocsi iskolájához tartozik. Azoktól a hegyektől keletre az egyszerű emberek épp olyan durva ruhákat hordanak, mint Kínában, csak abban különböznek, hogy nemezt és selyemszövetet is viselnek. A szerzetesek szabályai és szertartásai oly nagyszámúak, hogy meg sem lehet jegyezni őket. Az az ország a Zongling-hegyláncban 葱</gaiji>嶺 van, márpedig a Zongling-hegylánc elejétől kezdve a füvek, a fák és gyümölcsök mind eltérnek (a Kínában termőktől), csak három dolog olyan, mint Kína földjén, mégpedig a bambusz, a gránátalma és a cukornád.

[9. A Zongling-hegylánc 葱</gaiji>嶺 és Darada országa]

Onnan nyugatnak haladva Észak-India felé, úton voltak egy hónapon át, és sikerült átkelniük a Zonglingon 葱</gaiji>嶺. A Zonglingon télen és nyáron egyaránt hó van, továbbá él ott egy mérges sárkány, amely, ha elveszíti az eszét, mérges szelet, esőt és havat fúj, s rettenetes homokvihart támaszt. Aki összeakad vele, bajban van, s tízezerből egy sem menekül meg tőle. Az ottani föld lakóit egyébként így nevezik: a Havas Hegyi Emberek.

A hegyláncon átkelve elérkeztek Észak-Indiába, és amikor átlépték a határt, találtak ott egy kis országot, amelynek neve Darada volt. Ott is sok a szerzetes, mind a Kis Kocsi iskolájából.

Abban az országban volt valaha egy arhat, aki szellemi erejével felküldött a Tusita Égbe egy ügyes szobrászt, hogy vegye szemügyre Maitréja Bódhiszattva méreteit és megjelenését, s majd alászállván faragja ki fából (Maitréja) képmását. Az háromszor szállt fel, hogy jól szemügyre vegye, s így aztán el is készítette a képmást, melynek magassága nyolcvan láb, a talapzata is nyolc láb széles, s böjti napokon mindig nagy fénnyel ragyog. Minden ország királya verseng egymással az ajándékozásban, s (a képmás) ezért mind a mai napig ott látható.

[10. A veszedelmes átkelés]

A hegységhez igazodva haladtak délnyugatnak tizenöt napon át, s útjukat sok akadály tette nehézzé, és sok szakadék tette veszélyessé. A hegynek némely sziklája nyolcezer láb magasba emelkedett. Aki onnan lenézett, elszédült belé, s amikor tovább akartak haladni, a lábuknak való helyet sem találtak. Alattuk folyt a folyó, amelynek neve Indus. Hajdanában az emberek megfaragták ott a köveket, hogy átjárót nyissanak egy lépcsővel, amelynek volt vagy hétszáz lépcsőfoka. Áthaladva a lépcsőn, egy felfüggesztett kötélhídon átkeltek a folyón. A folyó két partja egymástól legalább nyolcvan lépés távolságban van. Kilenc fordítani valót [= idegen nyelvet] jegeztek fel útjukban; még a Han-dinasztia 漢 korabeli Zhang Qian 張驀 és Gan Ying 甘英 sem jutottak el idáig.

Sok szerzetes kérdezgette Faxiant, vajon lehet-e tudni, hogy Buddha tanai mikor kerültek át keletre. Faxian így felelt nekik: „Megkérdeztem az ottani embereket, s mind azt mondták, hogy nagyon régi hagyomány szerint attól fogva, hogy Maitréja Bódhiszattva képmását felállították, indiai szerzetesek keltek át ezen a folyón, kezükben szent könyvekkel és kolostori szabályzatokkal. A képmás felállítása Buddha nirvánája után háromszáz évvel történt, tehát nagyjából a Zhou-dinasztia 周 Ping 平 királyának idejében [i. e. 770–720]. Ebből kiindulva mondhatjuk, hogy a Nagy Vallás elterjedése attól a képmástól fogva kezdődött. Ha Maitréja Bódhiszattvának nem lett volna követője Sákjamuni (Buddha), akkor ki lett volna képes elérni, hogy a Három Drágakő [= Buddha, a Dharma (mint Tan) és a Szangha (a szerzetesrend)] elterjedjen és a határmenti emberek is megismerjék a Tant? Biztosan tudjuk, hogy ennek a titokzatos fordulatnak a kezdete nem emberi mű volt, hanem a Han-dinasztia 漢 Ming 明 (császárának) [58–75] álma kellett hogy forrása legyen a dolognak”.

A folyón átkelvén pedig megérkeztek Udjána országába.

[11. Udjána országa]

Udjána országa Észak-Indiában van, de mindenki Közép-India nyelvét beszéli, Közép-Indiát pedig Középső Országnak nevezik. Az egyszerű emberek ruházata, valamint étele s itala ugyanolyan, mint a Középső Országban. Buddha tanítása teljes virágzásban van ott. A szerzetesek lakóhelyét úgy hívják, hogy sangharama [= szerzeteskolostor], s van ott ötszáz szerzeteskolostor, mind a Kis Kocsi iskolájából. Ha vendég [= idegen] szerzetes érkezik, ellátják mindennel három napon át, a három nap múltán pedig megkérik, maga keressen magának lakóhelyet.

Régi hagyományuk azt mondja, hogy amikor Buddha Észak-Indiába érkezett, éppen ebbe az országba jött. Buddha itt hagyta a lába nyomát, és a lábnyom hol hosszabb, hol meg rövidebb, attól függően, milyen az ember gondolkodása, és így van ez a mai napig. Az a szikla is, amelyen megszárította ruháját, valamint az a hely, ahol megtérített egy gonosz sárkányt, ugyancsak mindmáig láthatók. Az a szikla negyven láb magas és húsz láb széles; az egyik oldala sima.

Huijing 慧景<lb n="0858a27"/>
, Daozheng 慧達 és Huida 道整 hármasban tovább mentek előre a Buddha árnyékát őrző Nágarahára országba, Faxian és a többiek pedig ott maradtak az országban a nyári visszavonultságra.

[12. Szuvasztu országa]

A nyári visszavonultság után délnek haladtak lefelé, s elérkezetek Szuvasztu országába. Abban az országban Buddha tanítása ugyancsak virágzik. Hajdanában az Égi Úr [= Sakra Úr: Indra] itt tette próbára a Bódhiszattvát [= Buddhát] azzal, hogy átalakult héjává és galambbá, (Buddha pedig) saját húsából vágott ki egy darabot (a héja számára), hogy megváltsa a galambot. Amikor Buddha elérte a tökéletességet [= a buddhaságot], tanítványaival erre járt és elmondta nekik: „Korábbi életemben épp ezen a helyen vágtam ki a saját húsomból, hogy megváltsak egy galambot”. Az ország népe pedig tudomást szerzett erről, s azon a helyen egy sztúpát emelt, arannyal és ezüsttel földíszítve.

[13. Gándhára országa]

Onnan keletnek s lefelé haladva öt napon át, elérkeztek Gándhára országába, amelyben Asóka király fia, Dharmavardhana uralkodott valaha. Amikor Buddha még bódhiszattva volt, ebben az országban tette meg azt, hogy saját szemeit adta oda egy embernek. Azon a helyen ugyancsak emeltek egy nagy sztúpát, földíszítve arannyal és ezüsttel. Amaz ország lakói többségükben a Kis Kocsi iskoláját követik.

[14. Taksasilá országa]

Onnan kelet felé haladtak hét napon át, s ott volt egy ország, amelynek Taksasilá a neve. Taksasilá kínai nyelven azt jelenti: „lefejezés”. Amikor Buddha még bódhiszattva volt, azon a helyen a fejét adta alamizsnaképpen egy embernek. Ezért adták ezt a nevet (az országnak).

Tovább menvén keletre még két napig, elérkeztek arra a helyre, ahol (Buddha) a testét adta oda egy éhező tigrisnek. Mindkét helyen ugyancsak nagy sztúpát építettek, feldíszítve őket temérdek értékes tárggyal. Sok ország királya, miniszterei és népe verseng egymással az adományozásban, virágok szórásában és lámpák gyújtásában, követvén egymást szakadatlanul. A fentebbiekkel együtt számítván ezt a két sztúpát, annak a vidéknek a lakói el is nevezték őket Négy Nagy Sztúpának.

[15. Purusapura országa és Buddha Alamizsnáscsészéje]

Gándhárába visszatérve és onnan dél felé haladva négy napon át, elérkeztek Purusapura országába. Amikor hajdan Buddha ebbe az országba vándorolt összes tanítványával együtt, így szólt Ánandához: „Az én Nirvánám után lesz majd egy király, a neve Kaniska, aki itt egy sztúpát emeltet”.

Amikor aztán Kaniska király a világra jött, kivonult egyszer kirándulásra, s az Égi Úr [= Indra] akkor, azt akarván hogy megvilágosodjék elméje, átváltoztatta magát tehénpásztor gyermekké, aki az út mentén épp egy sztúpát építget.

A király megkérdezte (a fiút) mondván: „Hát te mit csinálsz?”

Az pedig felelte: „Sztúpát emelek Buddhának”.

A király azt mondta: „Nagyon jó”.

Így történt, hogy a király a gyermek sztúpájára ráépíttetett egy olyan sztúpát, amely négyszáz lábnál is magasabb, és temérdek drágasággal van földíszítve. Mindabból a sztúpából és szentélyből, amelyet útjukban láttak, szépség és méltóság tekintetében egy sem volt ezzel összehasonlítható. A hagyomány szerint egész Dzsambudvipa [= India] sztúpái közül a legkiválóbb ez a (Kaniska) király által építtetett sztúpa. Amikor készen állt, a kis sztúpa, amely a nagynak a déli oldalán emelkedik, maga három lábnyi volt.

Buddha alamizsnáscsészéje ebben az országban van. Régebben a yuezhik 月氏 [= a szakák] királya nagy hadat támasztott, amellyel megtámadta ezt az országot, mert meg akarta szerezni Buddha alamizsnáscsészéjét. Miután meghódította az országot, a yuezhi király, aki komoly hívője volt a buddhista Tannak, el akarta vinni magával az alamizsnáscsészét; ezért nagy felajánlásokat tett, s amikor a Három Drágakőnek tett felajánlásaival végzett, akkor feldíszített egy nagy elefántot, és az alamizsnáscsészét annak hátára helyeztette. Az elefánt azonban lerogyott a földre, és sehogy sem volt képes előre lépni. Akkor egy négykerekű kocsit csináltatott, hogy azon vitesse a csészét, nyolc elefántot fogatott elébe, ámde azok megint csak nem voltak képesek előre mozdulni. A király megértette, hogy az alamizsnáscsésze megszerzésének alkalma még nem érkezett el. Mélységes szégyent és megbánást érzett, emeltetett hát azon a helyen egy sztúpát, valamint szerzeteskolostort, kinevezett oda egy szatrapát, és mindenféle felajánlást tett.

Lehet ott hétszáznál is több szerzetes. Naponta, ha közeledik a dél, az összegyűlt szerzetesek kiviszik az alamizsnás csészét, és a fehér ruhások [= a világiak] ellátják őket felajánlásaikkal, azután pedig megebédelnek. Amikor este lesz és füstölőt gyújtanak, ismét megcsinálják ezt. (A csésze) űrtartalma lehet vagy két mérőnyi, különböző színek vannak rajta, de legtöbb a fekete. Négy rétege világosan elkülönül, s még egy réteg vonja be vagy két hüvelyk vastagságban, úgyhogy rendkívül szép a csillogása. Ha szegény ember egy kevés virágot tesz beléje, azzal megtölti, de a nagyon gazdag ember hiába akar sok virágot felajánlani, még száz, ezer vagy tízezer vékányival sem képes megtölteni soha.

Baoyun 寶雲 és Sengjing 僧景, miután felajánlották ajándékaikat Buddha alamizsnáscsészéjének, elindultak hazafelé. Huijing 慧景, Huida 慧達 és Daozheng 道整 előre mentek Nágarahára országába, hogy felajánlják ajándékaikat Buddha árnyékának, Buddha fogának és koponyacsontjának, de Huijing megbetegedett, Daozheng pedig ottmaradt, hogy vigyázzon reá. Huida egymagában visszatért Purusapura országába, hogy ismét találkozzanak, s Huida Baoyunnel és Sengjinggel együtt visszatért Kínába. Huijingnek végül is a Buddha Csészéje Kolostorban kellett elhaláloznia, így azután Faxian egyedül folytatta útját Buddha koponyacsontjának helye [= temploma] felé. […]

(Tőkei Ferenc)