HUIYUAN 慧遠

Huiyuan tevékenysége (334-417)

Daoan leghíresebb tanítványa Huiyuan 慧遠 volt, aki folytatta mestere munkáját, a buddhizmust eredeti jelentésében próbálta megérteni, leválasztva róla a hagyományos kínai gondolkodás elemeit. Szegény hivatalnoki családból származott. Fiatal korában konfuciánus nevelést kapott, de Laozi és Zhuangzi filozófiája annyira elbűvölte, hogy a konfucianizmust csak üres fecsegésnek tartotta. Taoista érdeklődése mintegy kikövezte számára a buddhizmushoz. vezető utat. Xiangyangban már Daoan mellett találjuk, a források azonban csak egyszer említik meg. Zhu Fatai 竺法汰 betegsége miatt ő szállt vitába a tudat nemlétét (xinwu 心無) hirdető Daohenggel 道恆, és győzelmet aratott felette.

Huiyuannak mindig szándékában állt elvonulni a világ elől, ezt azonban nem tu­dta megvalósítani Xiangyangban, amely forgalmas nagyváros volt. Mikor Xiangyangból Daoan tanít­ványai menekülni kényszerültek, Huiyuan a Lushan 廬山 (Jiangxi északi része) felé vette útját. Annyira lenyű­gözte a hegyen elé táruló festői táj, hogy itt telepedett le. 384-ben kolostort alapí­tott a hegyen, amelynek a Keleti Erdő Temploma (Donglin si 東林寺) nevet adta. A Lushan ezt követően a déli buddhizmus központjává vált, s Huiyuan szerepe a buddhizmus terjesztésében ha­sonló lett mesteréhez. Az a szokás, hogy hegyeken alapítanak kolostorokat a taoista hagyományban gyökerezik. A Baopuzi 包朴子 című taoista mű például huszonhét olyan hegyet sorol fel, amelyek ideális környezetet nyújtanak az elmélyedéshez. Élete utolsó felében egyszer sem hagyta el a hegyet. Azt mondta, a Tigris patakon nem megy túl még az uralkodó kedvéért sem. Így akarta megvalósítani a világ zajától elvonuló sramana eszményét. Szerinte ugyanis "a sramana idegen, aki az emberi világon kívül él."

Bár a világot maga mögött hagyta, a világ elől mégsem tudott teljesen elrejtőzni. Az előkelő családok fiai keresték fel, néhányan azért, hogy szerzetesek legyenek, néhányan azért, hogy világiként tanuljanak tőle. A Lushan egyszerre nyújtott menedéket a szerzeteseknek és a világtól el­vonulni kívánó világi értelmiség számára. Egymással szembenálló politikai vezetőkkel állt baráti kapcsolatban anélkül, hogy bármelyik fél is neheztelt volna rá. Így mind az északi, mind a déli udvarral élénk kapcsolatot tartott fenn. Yao Xing 姚興, az északon uralkodó császár olyan nagy becsben tartotta, hogy személyesen kérte, írjon előszót A Nagy Pradnyápáramitá kommentárhoz (Dazhi du lun 大智度論), a 25 ezer versszakos pradnyápáramitá szútra kommentárjához. A Jin trónt bitorló Huan Xuan 桓玄 és a trónt restauráló Sima 司馬 család egyaránt tisztelettel bánt vele. Huiyuan úgy gondolta, hogy a zavaros politikai helyzetben a semlegesség a túlélés egyetlen lehetősége.

402 szeptember 11-én Huiyuan összehívta a szerzeteseket és a világi híveket, és egy Amitábha buddha kép előtt fogadalmat tettek, hogy Szukhávatíban, a világegyetem nyugati felében elhelyezkedő égi birodalomban fognak újjászületni. Megalapították a Fehér Lótusz társaságot (Bailian she 白蓮社), amelyet később a Tiszta Föld iskola (Jingtu zong 淨土宗) elődjének ismer majd el. Huiyuant pedig az első pátriárkának tekintik, noha nem volt mestere egyetlen későbbi Tiszta Föld mesternek sem. Az egyéni karma miatt várhatóan nem egyszerre érik el a nyugati földet, ezért most fogadalmat tesznek, hogy ha valaki közülük Amitábha paradicsomában születik meg, akkor az segít a többieknek. Ez a fogadalom nem keve­rendő össze a bódhiszattva-fogadalommal, mivel a segítségnyújtás csak egy szűk csoportra irányul, nem pedig valamennyi lényre. Azt a módszert, hogy a maguk elé helyezett képről meditálnak "buddhára gondolásnak" nevezik (buddhánuszmriti, nianfo 念佛). A Banzhou sanmei jing 般舟三昧經 azt írja erről a meditációról, hogy egy héten keresztül éjjel-nappal Amitábhára kell gondolni, s akkor Amitábha megjelenik és elmagyarázza a tant. Huiyuan Kumáradzsívához írt egyik levelében kételyét fejezte ki annak kapcsán, hogy valóban Amitábha jelenik-e meg, vagy mindez csupán az elme szüleménye. Az Amitábha kultusz alapja a Szukhávatívjúha szútra (Amituo jing 阿彌陀經). A mű szerint az Amitábha-hívő a Nyugati Földön fog újjászületni.

Huan Xuan a Jin trón bitorlója 399 és 402 között kísérletet tett az egyház önállósá­gának korlátozására. Ezekkel az érvekkel támasztotta alá elhatározását. Huan Xuan támadása azonban a buddhizmust pártfogoló hivatalnokok és egyházi ve­zetők - köztük Huiyuan - ellenállásába ütközött. Huiyuan ekkor írta híres művét: A sramana nem hódol a királynak (Shamen bu jing wang zhe lun 沙門不敬王者論). Ez a mű öt részre oszlik. Az első kettőben a világi emberek (zaijia 在家) és a szerzetesek (chujia 出家) eltérő ambíciójáról, életmódjáról és társadalmi rangjáról ír. A harmadik részben a Huan által hangoztatott min­denható uralkodó elvét cáfolja meg, miszerint az uralkodó az Ég és az emberek között közve­tít, s ezért mindenkinek engedelmeskednie kell neki. A buddhista úton a lélek (shen 神) meg­szabadul a vágyak béklyójától, és a teljes megtisztulás után a nirvánába jut. Ezt sem az uralkodó, sem pedig az Ég és a Föld nem tudja előidézni: az Ég adhat életet, de nem képes a lényeket a haláltól megmenteni. A negyedik részben a buddhizmus ellen érvelő vitapartner kétségbe vonja a karma és az újjászületés tanát: semmi nincs azon kívül, amit az értelem felfoghat, nincs más igazság azon kívül, amelyet a múlt kínai bölcsei feltártak. Huiyuan azt válaszolja, hogy ezek a bölcsek azonosak Buddhával, Buddha segítő mani­fesztációi. Az ötödik részben úgy határozza meg a lelket mint egy rendkívüli finom, anya­gtalan, örökké tartó elv az emberben.

Huiyuan 417-ben halt meg, s a Lushanon temették el, ahol élete utolsó évtizedeit töltötte. Halálával egy korszak zárul le a kínai buddhizmus történetében. A halála utáni idő­szakban a buddhizmus mélyen gyökeret ver a kínai társadalom minden rétegében, az írástudóktól egészen az írástudatlan tömegekig. Ebben a korszakban a buddhizmusnak sikerült levetkőznie a kezdeti taoista hatást, így pontosabb fogalmat alkothattak róla.

(Hamar Imre)

A test kimerül, de a lélek nem hal el

(A Śramana nem hódol a királynak, V. rész)

Kérdés: – Fejtegetésed jelentése az, hogy az átalakulások kimerülése a Tökéletes Legvégső, s hogy ezért aki a Legvégsőhöz megy, az feltétlenül szembekerül az átalakulásokkal, mikor az Eszményit keresi; s megtalálván az Eszményit, az nem alapszik az átalakulásokhoz való alkalmazkodáson. Így aztán minden korból idézel fejedelmeket és királyokat, s megegyezteted őket Buddha tanításaival. Meg is valósítod a Legvégsőt a tökéletességig, hogy alkalmas eszközként (upāya) ott lakozzék az uralkodók közt. Amin ez a fennkölt érvelés nyugszik, annak magának a Nagy Áthatolónak kell lennie [vö. Zhuangzi 莊子 VI]. Ha keressük a valóság megfelelőjét, (azt találjuk, hogy) az Elv nem olyan. Miért? A természetes adottság, az életerő (qi 氣) végéhez ér az egy élettel. Amikor az élet kimerül, (az életerő) szétszóródik és azonosul a nemléttel. A lélek, noha nagyon finom dolog, mégsem más, mint a yin 陰és yang 陽 révén való átváltozás. Egyszer átalakult és élővé lett, újra átalakul és halott lesz. Ha összegyűlt, a kezdetet alkotja; ha meg újra szétszóródik, az a véget jelenti.

Ebből következtetve tudjuk biztosan, hogy lélek és test együtt alakulnak át, és hogy eredetileg nincs különböző leszármazásuk. A lelki és a testi egyazon életerő, amelyek kezdettől végig együtt laknak. Ha az (együtt-)lakozás teljes, akkor az életerő összegyűlt és varázsereje (ling 靈) van. Ha a lakozás felbomlik, az életerő pedig szétszóródik, a megismerés fénye kihuny. Amikor (az életerő) szétszóródik, visszatéríti azt, amit az Égi Eredettől kapott [vö. Huainanzi 淮南子 7]. S amikor (a megismerés fénye) kihuny, visszatér újra a dolgok nem-létébe [vö. Laozi XIV]. A visszatérés és a véget érés mind magától való [= természetes: ziran 自然] rendeltetés. Ugyan ki csinálja ezeket?

Ha feltételezed, hogy (test és lélek) eredetileg különbözők, akkor különböző életerők társulnak a rendelés szerint, és társulván együtt alakulnak át. A lélek is úgy lakozik a testben, akár a tűz a fában. Amíg (a test) él, léteznie kell, de ha (a test) szétszóródik, (a léleknek) el kell halnia. Ha a test elválik tőle, a lélek szétszóródik, mert nincs mire támaszkodjék. Ha a fának vége, a tűz is kialszik, mert nincs ami hordozza. Az elv tehát ilyen.

Ha az azonosság és különbözőség közti megkülönböztetés homályos és nehezen megvilágítható, akkor a létezőről és nem-létezőről való beszédnek meg kell felelnie az összegyűlés és szétszóródás (fogalmainak). Az összegyűlés és szétszóródás az életerő változásainak általános neve, a tízezer átalakulásból a születésé és elhalásé is. Ezért mondja Zhuangzi 莊子 [vö. Zhuangzi XXII]: „Egy ember születése az életerő összegyűjtése. Amikor összegyűlt, életet teremt, de amikor szétszóródik, az a halál. Ha pedig a halál s az élet egymásnak társai, akkor miféle szomorúság érhetne még el engem?

A régieknek, akik oly jól tudtak az Útról beszélni, kellett hogy legyen valamijük, amellyel megértsék azt. Ha pedig így van, akkor azt a nézetünket, hogy a „végső elv” [= a halhatatlanság utáni vágyakozás; vö. Baopuzi 抱樸子6] is végéhez érkezik az egy élettel, és hogy az élet, ha kimerült, nem alakul át többé, be tudtuk bizonyítani.

Válasz: – Mi hát a lélek? Minthogy a szelleminek a végpontja, „varázserejűnek” nevezik. A szelleminek a végpontja nem olyan, mint a hármas és kettős vonalakból álló kép. Ezért a Szent Ember úgy határozza meg, mint a dolgok „lelkesítését” [vö. Yijing 易經, Shuogua 說卦]. Még ha a legmagasabb tudás birtokában vagytok is, úgy beszéltek róla, hogy nem vagytok képesek meghatározni a szerkezetét és alakját, sem pedig végére járni homályos jelentésének. Közönséges tudásotokkal kételkedést támasztotok, s többnyire csak a saját zavaros (gondolataitokkal) értetek egyet. A tévedések, amelyeket elkövettek, bizony már nagyon súlyosak. Mert aki beszélni akar róla, az végül is arról beszél, amiről nem lehet beszélni. Mármost annak a közepében, amiről nem lehet beszélni, újra meg újra és kölcsönösen csak hasonlókat (mondhatunk).

A lélek tökéletesen felel, nincs ura, finoman kimerít mindent, és nincs neve. Megindítja a dolgokat, így (általuk) mozog; kölcsön vesz sorsokat, így (azok révén) működik. Megindítja a dolgokat, de maga nem dolog, s ezért a dolgok átalakulásakor nem hal el. Kölcsön vesz sorsokat, de maga nem sors, s ezért a sorsok kimerülésekor ő nem jut (létezésének) a végére. Vannak érzelmei, de csak a dolgok által lehet megindítani; van tudata, de csak a sorsok révén lehet megtalálni őt. A sorsok közt van szellemi és van testi, ezért (az emberek) természete mind különböző. A tudás is lehet világos vagy tompa, ezért (az emberek) értelmessége sem azonos.

Ebből következtetve mondhatom: tudjuk tehát, hogy az átalakulások az érzelmek által indulnak meg, a lélek pedig az átalakulások által továbbadódik. Az érzelmek nem mások, mint a változások anyja [vö. Laozi 老子I], a lélek pedig az érzelmek gyökere. Az érzelmeké az összetalálkozó dolgok útja, a léleké pedig a titokzatos vándorlás működése. Csak aki felébred és világosan lát, az térhet vissza az Eredethez. Aki téved az Alapelvben, az csak a dolgokat követi.

Akik a régi időkben magyarázták az Utat, ugyancsak semmiben nem értettek egyet (veled). Engedd meg, hogy idézzem és megmagyarázzam őket. Zhuangzi a titokzatosról a Dazong 大宗 (fejezetben) nyilatkozott meg [Zhuangzi VI] mondván: „A Nagy Göröngy [= a Föld] elfáraszt engem, amíg élek, s pihentet majd, ha meghalok”. S azt is gondolta (ugyanott), hogy az élet az ember vendégfogadója, a halál meg visszatérés az Igazhoz [= Abszolúthoz]. Ezt jelenti a mondás: „tudni, hogy az élet nagy szerencsétlenség, az élet nem-létét pedig úgy fogni fel, mint visszatérést az Eredethez”. Wenzi 文<lb n="0450c20"/>
子 a Sárga Császár szavait idézi mondván: „A test pusztulásnak van alávetve, de a lélek nem alakul át. S mert nem-átalakulása az átalakulásokon halad, változásai kimeríthetetlenek” [vö. Huainanzi 淮南子 7]. Zhuangzi ezt is mondja (ugyanott): „Ha valaki csak az ember testi formáját ragadja meg, még örömét is leli benne. Ám az emberi test tízezer átalakulása során sem ér el soha egy végső állapotot”. Ez azt jelenti, hogy tudjuk: a születések nem merülnek ki egyetlen átalakulással, és hogy aki követi a dolgokat, az nem tér vissza (az Eredethez) [vö. Zhuangzi XXXIII].

A két mester mondásainak tartalmát még nem értem ugyan teljesen, de azért közel jutottam az Eszményihez, s hallottam róla valamit.

Te, aki vitatkozol, nem tanulmányoztad a „most élni, most meghalni” tételét [vö. Zhuangzi II], s tévedsz abban, (mit jelent) az „összegyűlés és szétszóródás az egy átalakulásban”. Nem gondolsz arra, hogy a lélek útjának ott van a dolgokat lelkesítő varázsereje, azt állítod, hogy a szellemi és a testi együtt merülnek ki. De hát nem lenne ez nagyon szomorú?

A tűzről és fáról szóló hasonlat eredetileg a Szent írásaiból való [= a Zhuangzi III-ból]. (Az emberek) elveszítették a hagyomány fonalát, s ezért senki nem törekszik a rejtett (jelentés) feltámasztására [= a helyes értelmezésre]. A finom mondások így aztán elmerülnek a közönséges tanításokban, aminek következménye, hogy az ilyen vitatkozók felhasználhatják arra, hogy kételyeket ébresszenek. Ha pedig most nem lenne mester, aki megértené az Eszményit, akkor nem tudnád, hogy létezett a régiek tudásának világossága, és a titokzatos átadás műveletéről sem hallana soha senki.

Hogy miért? Mert az érzelmek és sorsok egymást indítják meg, és átalakulásaiknak nincsen határa. Az okok és feltételek titkosan összekapcsolódnak és rejtetten egymás kezére játszanak. Akinek magának nem átható a szemlélete, az nem ismerheti meg változásaikat. Engedd meg, hogy egy tárgyi (példával) bizonyítsam be neked ezt. A tűz átadása (ugyanazon) tüzelőanyagban, ez olyan, mint a lélek átadása a testben; ám a tűz átadása más tüzelőanyagnak olyan, mint a lélek átadása más testnek. Az előző tüzelő nem a későbbi tüzelő, s ebből tudhatjuk, hogy a (feladatukat) tökéletesen ellátó ujjak művészete mily titokzatos [vö. Zhuangzi III]. Az előző test nem a későbbi test, s ebből megérthetjük, hogy az érzelmek és sorsok (egymást-) megindítása milyen mély. A tévelygők látják, hogy a test elpusztul az egy élettel, s ennek alapján azt gondolják, a lélek s az érzelmek együtt pusztulnak el, mint ahogyan látják a tűznek kimerülését egyetlen fadarabon, s azt mondják, az utolsó pillanatban mindkettő kimerült. Ez (a nézet) „az életerő táplálása” című fejtegetésen [Zhuangzi III] nyugszik, nem pedig az analógia alapos megvizsgálásán.

Ha ugyanis, a te érvelésedet követvén, feltételezzük, hogy lélek és test együtt alakul át, akkor kezdettől fogva égi [= természeti] eredetűek. Az ostobaság és a bölcsesség hordozója az élet, s azonosak mindabban, amit természetes adottságként elfogadnak. Megkérdezem, hogy amit elfogadnak, azt vajon a testtől fogadják-e el, vagy a lélektől fogadják-e el? Mert ha a testtől fogadják el, akkor minden, ami egy létező testben van, annak átalakulásakor lélekké lesz. Ha meg a lélektől fogadják el, akkor lélek adatik át a léleknek, s akkor Danzhu 丹朱 [= Yao 堯 méltatlan fia] és Yao 堯 Császár egyformán szentek, valamint Chonghua 重華 [= Shun 舜] és Gusou 瞽叟 [= Shun méltatlan apja] egyenlőképp isteniek. Lehetséges volna, hogy így legyen? Lehetséges volna, hogy így legyen?

Minthogy pedig ez nem lehetséges, biztosan tudjuk, a titokzatos feltételek összekapcsolódása nyilvánul meg a megmaradó múltban, és hogy világos vagy tompa felfogás jut-e osztályrészül valakinek, az már a test kezdetekor eldöntődött. Az isteni fazekaskorong [vö. Zhuangzi II] jól forog ugyan, de csak nem képes megváltoztatni az alaptermészet magától-olyanságát (ziran 自然). Hát még leszállva az ennél alacsonyabb dolgokhoz! Ha megvizsgálod az Alapelv segítségével, akkor a finom mondásoknak megvan a bizonyítékuk. Ha egyezteted a tényekkel, képes leszel rá, hogy ne ess tévedésbe a Nagy Áthatoló tekintetében.

(Tőkei Ferenc)