JAPÁN MŰVÉSZET         Bincsik Mónika Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

   

I. Bevezetés

A japán szavak, tulajdonnevek a Hepburn-féle, angolos átírásban szerepelnek. A személynevek a magyar nevek sorrendjével megegyező japános sorrendben (vezetéknév, „keresztnév“) szerepelnek.

I. 1 Japán földrajza

Japán éghajlata mérsékelt óceáni. A szigetország 76 százalékát hegyek alkotják. Az ország legmagasabb hegycsúcsa a Fudzsi (3776 m) alvó vulkán, de számos működő vulkán is található a törésvonal mentén húzódó szigetcsoportozaton. Az ország nagy részét erdőség borítja, az északi részektől a legdélebbi vidékekig változatos flóra és fauna húzódik. Japán legnagyobb szigete Honshū, a legtöbb műemléket itt találjuk. Tőle dél-nyugatra terül el Kyūshū, a harmadik legnagyobb sziget. Shikoku szigetének északi partja néz Honsū felé, csaknem Kyūshū felett. A második legnagyobb sziget, Hokkaidō a főszigettől északra húzódik. Japán történelemét és művészetének alakulását is meghatározta szigetország mivolta. A 19. század közepéig a külföldiek csak korlátozott mértékben állhattak külkapcsolatban Japánnal, és 1945-ig idegen hatalom nem szállta meg az országot. Japán történelmi és kulturális hagyományainak folytonosságát a császári család 3. századtól eredeztetett megszakítatlan uralkodása jelképezi.

I.2 Történelmi korszakok

 

Jōmon	ie.c.10 000-300
Yayoi	ie.c.300-isz.300
Yamato vagy Kofun	isz.c.300-710
Asuka	c.552-645
Hakuhō	c. 645-710
Nara	710-794
Heian	794-1185
Fujiwara	894-1185
Kamakura	1185-1333
Muromachi	1333-1568
Nanbokuchō	1336-1392
Sengoku	1467-1568
Azuchi-Momoyama	1568-1600
Edo (Tokugawa)	1600-1868
Meiji	1868-1912
Taishō	1912-1926
Shōwa	1926-1989
Heisei	1989-

                  I. 3 Japán művelődés- és kultúrtörténet dióhéjban

Japánban két neolitikus kultúra különböztethető meg, a Jōmon- és a Yayoi-korok. A Jōmon kultúra nyomait, épületeit, településeit Japán számos területén feltárták. A korszak elnevezését a Jōmon kerámiák egy részének felületén látható zsinórnyom mintáról kapta. A korszak vége felé már létrejöttek rizstermesztéssel foglalkozó települések. A Jōmon kerámiák geometrikus és állati formákat mutató díszítményei nem árulnak el sokat a hitvilágról. A dogū agyagfigurák már a Jōmon-kor elején megjelentek, azonban nagyszámban a korszak közepétől maradtak fenn. Minden bizonnyal mágikus szerepük lehetett, egyes darabok állatokat mintáznak, a későiek pedig emberalakokat. A Yayoi-korban a földművelés eszközei rohamos fejlődésnek indultak, falvak alakultak ki. A régészeti feltárások során rituális kardokat és lándzsákat, tükröket, fafaragványokat, kerámia szobrokat, továbbá rituális dōtaku harangokat találtak. A shintō vallás eredetének gyökerei, melyek a helyi, törzsi és természeti istenségek tiszteletét jelentik, eddig a periódusig nyúlnak vissza. Az isz. 5. századra a Yamato család szerzett hatalmat, impozáns sírhalmaik, a kofunok hírdetik uralmukat. A sírhalmok maguk szent hegyeket és szigeteket jelképeztek, s talán olyan helyeknek tekintették őket, ahová visszatérhetnek a holtak szellemei. Egyes sírhalmok boltozatait színes geometrikus, illetve antropomorf mintázat díszíti. A Kofun-korban, egészen a buddhizmus Japánba érkezésééig a kerámia tárgyakon kívül a haniwa figurák alkotják a művészeti emlékek nagy részét. A japán vallás Kofun-időszakából kevés ismerettel rendelkezünk, hiszen a japánok csak a 6. századtól vették át a kínai írásrendszert.

Az Asuka-Hakuhō-korban Asuka volt a politikai és kulturális központ. Ekkor kezdték meg az államszervezet kínai mintára történő átalakítását, Shōtoku herceg (574-622) hivatalos küldöttségeket menesztett Kínába, s az elkövetkezendő két évszázadban a japánok sokat merítettek a kínai kultúrából, államigazgatásból. Az első japán történelmi krónikák kínaiul íródtak, hiszen az írásjegyek is Kínából kerültek Japánba, s csak később alakult ki a japán nyelv sajátos írása. Ebben az időszakban vették át a japánok a kontinensről a buddhizmust, mellyel együtt új építészeti stílus és művészeti műfajok is átkerültek a szigetországba. A buddhizmus Japánba kerülése előtt a shintō vallás volt őshonos. Az Asuka-Hakuhō- és a Nara-korszakok építészete meghatározó fejlődést jelentett mind a szakrális, mind a világi épülettípusok kialakulása terén. A shinden lakóépületek, sőt egyes shintō szentélyformák is sokat örököltek a kínai építészet elemeiből. Japán első fővárosa a kínai mintára, négyzethálós alaprajzon felépített Nara lett, a korszak egyik meghatározó művészeti és vallási eseménye pedig a Tōdaiji buddhista kolostor felépülése 752-ben. A buddhista szobrászat a 6. század végétől bontakozik ki, első neves képviselője Tori Busshi, egyik mesterműve a Hōryūji kolostorban Shōtoku herceg, a buddhizmus japáni meghonosítója emlékére készült. Shōmu császár (701-756) uralkodása alatt ért a japán buddhista szobrászat delelőjére, rendelete (741) szerint az épülő buddhista kolostorokat szobrokkal is el kellett látni, a munkákat pedig a Tōdai-ji kolostorból felügyelték.

794-ben a fővárost Heianba, Kyoto környékére költöztették. A japánok az utolsó hivatalos követségeket a 9. század elején küldték Kínába, a politikai viszony elhidegülésével egyidőben indult meg a kultúra különböző területeinek „japánossá“ formálódása. Az előkelő Fujiwara család jelentős szerepet játszott a politikai hatalomban csakúgy, mint a művészeti élet alakításában, az Ujiban emelt Byōdōin Főnix csarnoka (1053) tanúskodik kifinomult ízlésükről. A Heian-kor egyik kiemelkedő képzőművészeti emléke a Genji regényét, Murasaki Shikibu udvarhölgy művét (11. század eleje) illusztráló vízszintes tekercskép (emakimono).

A 9. századtól a buddhista szobrászat fokozatosan eltávolodott a Nara-stílustól, egytömbből faragott faszobrok (ichiboku zukuri) átszellemült, japános stílusú megfogalmazása váltja fel a korábbi szobrok idealizált naturalizmusát. A folyamatban jelentős szerepet kapott a fokozatosan teret nyerő Tantrikus buddhizmus (mikkyō) is. A 10. században Amida buddha kultuszának jelentősége került előtérbe.

A 12. század történetét a két fegyveres klán, a Tairák és a Minamotok harca határozta meg, melyből 1185 után az utóbbi család került ki győztesen. 1192-ben a császár a sógun, azaz a „legfőbb hadvezér“ címet adományozta Minamoto no Yoritomonak (1147-99). A sógun Kamakurában alakította ki kormányzati központját. A buddhizmus Hōnen, Shinran és Nichiren nevéhez köthető, közérthető irányai széles körben terjedtek. A 11. század végén Raijō (1044-1119), a Kei szobrászati iskola alapítója Narában dolgozik, s az ő majd pedig tanítványainak stílusa alapvetően megváltoztatja a buddhista plasztikát egész Japánban. A realisztikus stílusjegyek mellett a kortárs kínai szobrászat elemeit alkalmazták, a nemrégiben megújított kínai diplomáciai kapcsolatok révén érkező ismeretek felhasználásával. A 12. század végétől Japánba érkező Zen buddhizmus is jelentős hatást gyakorolt a művészetekre. A Kamakura-kortól kezdődően számos építészeti stílus és épülettípus alakult ki. A világi építészetben a shinden stílus a legelőkelőbbek sajátja lett, míg a többi épületnél elsősorban a shoin lett a jellemző. A kontinensről átvett elemeket „japánossá“ formálták. A buddhista szobrászatban a narai Kei szobrászati iskola naturalisztikus stílusa terjedt el, majd a 13. század második felétől a buddhista plasztika hanyatlásnak indult, részben a Zen, részben pedig a Tiszta Föld buddhizmus befolyására.       

Ashikaga Takauji (1305-58) az Ashikaga sógunátus központját Kyotoban hozta létre, a politikai és katonai hatalmat a család tagjai és vazallusaik birtokolták. Az Ashikaga sógunok jelentős műpártolók voltak, ismét divatba hozták az importált kínai műtárgyakat, s a tusfestészetben, építészetben és más művészeti ágakban is felerősödött a kínaias stílus. A harmadik sógun,Yoshimitsu körül kialakult kulturkör központja a Kinkakuji volt, fontos szerepet kapott a Nō színház, s a teaszertatás. Ashikaga Yoshimasa az ōnin felkelés (1467-77) idején a Ginkakujiba vonult vissza, ahol a magaköré gyűjtött művészek, teamesterek, iparművészek jellegzetes, arisztokratikus, fegyelmezett, a Zen hatását tükröző kultúrát alakítottak ki, mely számos hagyomány és stílus, iskola kiindulópontjává vált.

Az 1467-1568 közti időszakot a tehetős nagybirtokosok közti rivalizálás, háborúskodás jellemzi (Sengoku-kor), majd három hadvezér Oda Nobunaga, Toyotomi Hideyoshi és Tokugawa Ieyasu egyesítik az országot a Momoyama-korban (1568-1600). Ebben a korszakban érkeztek először európaiak Japánba, a portugálok, angolok, hollandok kereskedelmi telepeket alakítottak ki. A háborús időszakban megnőtt a kastélyerődítmények jelentősége. Az Edo-kor előtt miden tartománynak volt várkastélya, s több erődítménye is, majd ezeket a Tokugawa sógunátus rendszerének kialakításakor lerombolták (17. század első fele), a megmaradtakat pedig a Meiji reformok (1867) után rontották le, mint a feudális rend feleslegessé vált emlékeit. A várkastélyépítészet az 1576-ben épült Azuchi, és az 1639-ben emelt edoi őrtorony elkészülése közt élte virágkorát. A kastélyoknak fontos szerep jutott a politikai reprezentációban is, így a belső terek díszítésének jelentősége hangsúlyosabbá vált. Kanō Eitoku stílusa, mely a nagyméretű paraván- és tolóajtófestményeken elegyítette a kínaias elemeket a japános vonásokkal, hosszú időn át meghatározóvá, iskola-teremtővé vált.

1600-ban Tokugawa Ieyasu (1543-1616) magához ragadta a hatalmat Japán egész területén. A Tokugawa sógunok katonai és politikai hatalma 1868-ig töretlenül fennmaradt. Az államot szigorú hierarchiába szervezett hivatalnokok és katonák működtették, a társadalom négy nagy rendre tagolódott: katonák, parasztok, kézművesek és kereskedők. Az ország területét 262 feudális nagybirtokra osztották, az egyes birtokokat a nagyurak (daimyō) irányították. 1639-től a kereszténységet betiltották, a külföldieket kiüldözték az országból, s az elkövetkező több mint kétszáz éves időszakot az elzárkózás politikája jellemezte. Az Edo-korban alakult ki a piacgazdaság, megerősödött a mezőgazdasági termelés, utak szelték át az országot, fellendültek a képző- és iparművészetek: a kultúra felvirágzott a hosszú békeidőszakban. A festészet hagyományos iskoláiban, a Kanō és a Tosa mesterek közt a tradícionális stílus öröklődött, míg az újabb igényeket a Rinpa-iskola, vagy a városi rétegek esetében az ukiyo-e stílus elégítette ki. A kínai festészeti tradíció az „írástudók művészetében“ (bunjinga) élt tovább. A nyugati művészet iránti érdeklődés is megmutatkozott, egyes művészek a nyugati perspektívát tanulmányozták. Az Edo-kori városi lakosság körében nagy mennyiségben terjedtek a színes fametszetek: az örömnegyedek képei, szépasszonyok portréi, a kabuki színházak világa, színészportrék, majd pedig a tájképek. A szobrászatot jellemzően az apróbb plasztikák, mint például a netsukék képviselték, jelen volt továbbá a plasztika az épületdíszítő elemeken is. Külön mesterség volt a színházi maszkok készítése. A buddhista szobrászatot a kisebb méretű hordozható háziszentélyek képviselik.

A 19. század első felétől a társadalmi feszültségek és a külpolitikai nyomás számos változást indított el, új kormányzati forma vált szükségessé. A nyugati nagyhatalmak fegyveres erő bevetését is kilátásba helyezve sürgették Japán kikötőinek megnyitását, a kereskedelmi lehetőségek kiaknázásának reményében. A Meiji-korban (1868-1912) Japán döntő változásokon ment keresztül, a nyugati modellek alapján nemzetállamá formálódott, gazdasági, katonai és politikai reformok sora követte egymást. A sógunátus rendszerét megszüntették, a császárt visszahelyezték politikai hatalmába és átvették a nyugati műveltség elemeit. A modernizáció első látványos sikere az Orosz-Japán háborúban elért győzelem volt (1905). A Meiji-korban kezdődött a nyugati stílusú építészet bevezetése Japánban, a modernizáció jegyében főként kormányhivatalok, középületek, gyárak készültek nyugati építészek bevonásával. A városok infrastruktúrája is megújításra került. A szobrászatban az egyik meghatározó újdonság a kőszobrok megjelenése volt. A festészetben is kísérleteztek a nyugati technikák, tematikák meghonosításával. Ezzel párhuzamosan a 19. század második felében nagymennyiségű műtárgyat exportáltak Európába, az európai japonizmus divatjával összefüggésben.

A II. világháborúban vereséget szenvedett az ország, számos reform és döntő átalakulás ment végbe az 1950-es évekre. Japán gazdaságilag megerősödött, a kultúra számos területén megújult, megtartva azonban hagyományos művészetét. Legújabban művészetét, kultúráját a külföldi hatások nagymértékű befolyása jellemzi, így komoly erőfeszítéseket tesznek az ősi művészeti technikák, motívumok megőrzésére.