Keresés

 

AZ EMAKIMONO (VÍZSZINTES TEKERCSKÉP), A GENJI REGÉNYÉNEK ÁBRÁZOLÁSA 

 

9.a Genji monogatari, 36. fejezet (Kashiwagi), részlet (Emaki, Akihisha Hasé, 1959)

9.b Genji monogatari, 44. fejezet (Takekawa), részlet (Emaki, 1959)

9.c Genji monogatari, 50. fejezet (Azumaya), részlet (Emaki, 1959)

 

A vízszintes, elbeszélő tartalmú tekercskép, japánul emakimono formátuma Kínából származik, azonban a képtekercsforma sajátos művészetét Japánban mesterfokra fejlesztették. A japán írás haladási iránya fentről lefelé és jobbról balra fut, így az emakimono vízszintes formátuma, melyet jobbról balra lehet letekercselni, ideális lehetőséget kínált a képek és szövegek egymás mellé rendeléséhez. Az egymást váltó szöveges és képes részek kombinációja különösen alkalmasnak bizonyult elbeszélések, regények (japánul monogatari) bemutatására. 

 

 

 

Az emakimonok készítésénél papír- vagy ritkábban selyem-lapokat rögzítenek egymáshoz, vagy montíroznak fel sorban egy merevebb támasztóanyagra, s a hosszú csík baloldali végét egy tekercselő rúdhoz rögzítik. Ez lesz a képtekercs vége, tárolásnál ezen nyugszik a feltekert mű. A jobboldali végére egy kezdőoldal kerül, majd ezután következik a tekercs első fejezete. Ennek a résznek a háta általában dekoratív brokáttal borított, mely óvja a feltekert képet. Amikor megtekintik a képtekercset kioldják az azt átkötő selyemzsinórt, jobbkézben tartják a tekercs elejét, míg balkézzel tekerik tovább, úgy, hogy egyszerre csak egy rövidebb, mintegy 30-40 centiméter hosszú rész látható. A vízszintes tekercsképek általában 20-50 cm szélesek, hosszúságuk egyes esetekben a 20 métert is elérheti. A tekercskép általában szöveges résszel kezdődik, melyet kép követ. Szerelmi történetek, népmesék, csatajelenetek, regények bontakoznak ki a tekercsképeken, a történetek főbb szereplőit gyakran ismételve, hogy a néző nyomon követhesse a cselekményt vagy az idő múlását. A mozgás irányát a tekercskép letekercselésének iránya határozza meg. A japán művészek különösen sikeresek voltak a mély érzelmek kifejezésében, és a gyors, drámai jelenetek ábrázolásában. A késő Heian-kor (1086-1185) és a Kamakura-kor (1185-1333) tekercsképei a vallási és világi tematikájú festészet japános stílusának kialakulásáról tanúskodnak.

 

 

 

A késő Heian-kor egyik legnevezetesebb festészeti emléke a Genji regényét (Genji monogatari, Murasaki Shikibu műve a 11. század elejéről) feldolgozó emakimono. A monumentális tekercskép feltehetően 1140 előtt készülhetett. A mű csak töredékesen maradt fenn, eredetileg talán több mint tíz tekercsből állhatott a sorozat. Feltehetően öt csoport dolgozott a mű kivitelezésén, mindegyik csoportnak tagja volt egy művelt, neves kalligráfus arisztokrata, egy vezető művész, aki a tusrajzért volt felelős és a színező mesterek, akik elkészítették a motívumok színezését. A Genji regénye 54 fejezetben meséli el Genji herceg udvari életét, kiemelve a szerelmi szálakat. A finoman kivitelezett, érzékeny festmények közt megjelenő szöveges részek a főszereplő gondolatait, s a történetet beszélik el.

 

 

 

Bincsik Mónika