IZRAEL MŰVÉSZETE - ZSIDÓ MŰVÉSZET   Dr. Dezső Tamás   Buda Zsófia

 

                              Bevezetés

A zsidóság viszonya a képi ábrázoláshoz összetett kérdés. Ha a szöveges forrásokat tekintjük, közülük is mindenekelőtt a második parancsolatot, akkor úgy tűnik, hogy a zsidók elutasítóak voltak a képi ábrázolásokkal szemben. A fennmaradt tárgyi emlékek azonban ellentmondanak ennek az elképzelésnek.

A szövegekben a képi ábrázolással kapcsolatban három fő kérdés merül föl. 1. Mit tilt a Biblia: mindenféle képmás készítését, vagy csak a bálványok készítését? 2. Mit tilos ábrázolni: mindent vagy csak bizonyos élőlényeket, tárgyakat? 3. A készítés tilalma csak háromdimenziós tárgyakra vonatkozik, vagy mindenfélére? Ezek a kérdések rögtön a második parancsolat (Ex.20,4-5) értelmezésekor fölvetődnek. A parancsolat két részből áll: „ne csinálj magadnak faragott képeket” és „ne imádd és ne tiszteld azokat”. Ez a vers értelmezhető úgy, hogy mindenféle képmást tilos készíteni, függetlenül annak funkciójától (ne csinálj…, és ne imádd), de értelmezhető úgy is, hogy csak bálványimádás céljára tilos képmást készíteni (ne csinálj…, hogy ne imádd). Az sem egyértelmű, hogy a tilalom minden dologra vonatkozik-e vagy csak az élőlényekre. Végül pedig nem világos, hogy csak faragott képet, azaz szobrot tilos-e készíteni, vagy mindenféle ábrázolást. A szöveg tehát több értelmezési lehetőséget is magában rejt, és ezzel megteremtődik az ábrázoló művészet létrejöttének lehetősége.

A bibliai képtilalomnak való látszólagos ellentmondása mellett, a zsidó művészettel kapcsolatos másik alapvető kérdés, hogy hogyan határozható meg ez a művészet. A diaszpóra (az Izrael földjén kívül élő zsidóság) zsidósága nem hozott létre egységes művészetet. A különböző területeken élő közösségek a környező kultúrával való kölcsönhatásuk eredményeként kialakították jellegzetes, egymástól sokszor nagyon eltérő tárgyi világukat. A mind földrajzilag, mind stilisztikai szempontból heterogén alkotások közös jellemzője, hogy zsidók számára készültek, illetve, hogy zsidó tematikájúak: bizonyos zsidósághoz köthető szimbólumokat (pl. menóra, sófár), a vallással kapcsolatos szokásokat, szertartásokat (pl. macesz készítés) vagy midrási motívumokat ábrázolnak. (A midrás egy zsidó bibliai egzegetikai műfaj, mely gyakran kibővíti, továbbszövi a bibliai történeteket.) A mester kiléte írott forrás hiányában legtöbbször nem állapítható meg. A műtárgy vagy épület stílusjegyei alapján pedig még a származása sem állapítható meg, hiszen ezek megegyeznek a környező nem zsidó emlékek stílusjegyeivel. Mindebből következik, hogy pusztán az alkotó zsidó származása miatt egy mű nem sorolandó a zsidó művészet körébe. A 19. században végbement társadalmi változások, a zsidóság egy részének emancipációja lehetővé tette, hogy valaki kiléphessen a zsidó közösség adta keretek közül, és ezen a közösségen kívül, attól függetlenül élhessen. Számos zsidó származású művész alkotásaiban szemernyi zsidó vonatkozás sem lelhető fel, mi több, ők maguk sem tekintették ezeket a műveket zsidó műalkotásoknak.

A zsidó művészet tanulmányozása a 19. század végén a Németországban kezdődött, de igazi lendületet az 1930-as években, a Dura Europosi freskók felfedezésével kapott.. Az ott feltárt zsinagóga falait borító figurális jelenetek ellentmondtak a rabbinikus judaizmusról addig kialakított, írásos emlékek sugallta képnek, mely szerint a zsidóság a második parancsolat értelmében alapvetően képellenes. A zsidó művészet mostanáig legalaposabban kutatott területei a zsinagógák művészete és a könyvfestészet, azon belül is az európai emlékek. Az európai zsidóságon belül a középkor folyamán két kultúrkör alakult ki: a német és észak-francia területeken élő un. askenázi, és az Ibériai-félszigeten és Dél-Franciaországban élő szefárdi zsidóság. A 14-15. századtól az askenázi zsidók, akik a germán nyelvcsaládhoz tartozó jiddis nyelv különböző dialektusait beszélték, egy része Kelet-Európába vándorolt.

A zsidó művészet fontos, sokat kutatott szelete a zsinagógaépítészet. A zsinagóga az istentisztelet helye, tanház és a helyi közösség találkozóhelye. Az épület milyenségére nézve nincsenek részletes rabbinikus előírások, de az ki van kötve, hogy nem hasonlíthat a jeruzsálemi Szentélyre, hisz nem arra hivatott, hogy annak hiányát betöltse. Az istentisztelet természetéből adódóan az imateremben szükség van egy tóraolvasó állványra (bima) és egy a tóratekercs tárolására szolgáló szekrényre vagy fülkére (aron). Az imádkozónak Jeruzsálem felé kell fordulnia, ezért lehetőleg a terem Jeruzsálem felé eső oldalán helyezkedik el az aron. A bima hagyományosan középen áll, hogy mindenki jól hallja az ott felolvasott szöveget. Egyes középkori zsinagógákban a nők egy a férfiak imaterme melletti vagy akár alatti helységből szűk nyílásokon át figyelhették a szertartást. A 16- századtól egyre gyakoribb, hogy a nők számára az imaterem egy vagy több oldalára karzatot emelnek. A zsinagógák kezdettől fogva a környező nem zsidó épületek stílusát, szerkezeti megoldásait követték. Belső terük elrendezése viszont szinte változatlan maradt. A 19. században a szertartásban bekövetkezett változások következtében a reform közösségek templomainak térelrendezése módosult, hasonult a keresztény templomokéhoz: az tér leghangsúlyosabb eleme az aron lett, elé került a bima, és minden pad felé fordult.

A héber könyvfestészet legkorábbi emlékei a 9-10. századra datálhatóak, bár bizonyos szöveges források és ikonográfiai összefüggések alapján egyes kutatók felvetették, hogy már a hellenisztikus korban is készülhettek illuminált héber kéziratok. A héber könyvfestészet stílusára döntő hatással volt a környező kultúra, ez alapján különböztetünk meg keleti, spanyol, itáliai, francia és német könyvfestő iskolát. Önálló zsidó stílust nem lehet meghatározni. A legtöbb esetben az sem eldönthető, hogy a festő zsidó volt-e vagy sem. A kézirat kolofónja, ha van egyáltalán, nem említi meg a miniátort, és a miniatúrák stílusa sem ad útmutatást erre nézve. A héber könyvfestészet kutatásánál nem a stílus a meghatározó, hanem az ikonográfiai jellegzetességek. Ezért a központi kérdés a megrendelő illetve a befogadó személye, nem pedig a mester személye kell legyen. Az önálló héber könyvfestészet létjogosultságát az ikonográfiai, ikonológiai sajátosságok teremtik meg. A figurális ábrázolások többsége bibliai jelenet – gyakran midrási motívumokkal gazdagítva – vagy liturgiai ábrázolás. A zsidó irodalmi műfajok illetve a héber írás sajátosságaiból is adódnak a héber könyvdíszítés egészére jellemző vonások. Ilyen jellegzetes díszítési típus a mikrográfia, ahol egy szöveg geometrikus vagy figurális alakzatot formáz. Leggyakrabban a Biblia szövegéhez kapcsolódó szövegkritikai (maszoretikus) megjegyzések jelennek meg ilyen formában. Keleti és spanyol kéziratokban általában egész oldalt betöltő geometrikus vagy növényi motívumokat alakítottak ki a szövegből. Askenázi területeken gyakoribb volt a figurális motívum, ezek legtöbbször a szöveg margóján vagy a kezdőszó körül helyezkedtek el. A kézirat díszítésének másik elterjedt típusa volt a kezdőszó körüli díszítés, az ún. „iniciálé-szó”. Ez a típus a latin könyvfestészet iniciáléja nyomán alakult ki, mivel azonban a héber betűknél nincs megkülönböztetve nagy- és kisbetű, így a nagy kezdőbetű díszítése helyett a kompozíció az első szó egészét magában foglalja. Emellett gyakran készültek egész oldalas ábrázolások, és lapszéli díszítések is.

Buda Zsófia