Csak kevés tudható Tibet legkorábbi lakóiról. Az újabb kutatások szerint a paleolit és a neolit korszakban már kiterjedt nomád népesség élt Tibetben, és számos megalitikus emléket is felfedeztek. A kínai évkönyvek szerint az i.e. 1500 körül Kína nyugati határán élő, qiangnak nevezett törzsek tibeti eredetűek voltak. Ugyancsak kevés tudható a Cangpo folyó felső völgyében, a mai Nyugat-Tibet területén kialakult Sangsung (t.: Zhang zhung) birodalomról is, melynek vallása a bön (t.: bon) volt, s egészen az i.sz. 7. századig, a közép-tibeti Jarlung dinasztia térnyeréséig fennállt.

A tibeti birodalom kialakulása sokrétű, politikai, gazdasági és kulturális kölcsönhatás következménye volt Tibet, valamint India, Nepál, Közép-Ázsia és Kína között. Az i.sz. 7. század kezdetétől Közép-Tibetben jött létre az a politikai erő, mely a háborús hódítások és házassági szövetségek révén kiterjesztette és megszilárdította hatalmát. A tibeti uralkodók hadseregei meghódították az északi kereskedelmi útvonalak egy részét, folyamatosan fenyegették a kínai határvidéket, kapcsolatba kerültek a közép-ázsiai kultúrákkal, s megsarcolták Nepált és India északi részeit is. A tibeti művészet kezdete erre, a buddhizmus „korai elterjedés”-nek is nevezett időszakra vezethető vissza, amikor a közép-tibeti Jarlung völgyből származó dinasztia nagy uralkodója, Szongcen Gampo (t.: Srong btsan sGam po, ur. kb. 629–649) a széthúzó tibeti régiókat birodalommá egyesítette. A meghódoltatott szomszédos népekből való feleségei közé a nepáli királyi családból (634) és a kínai Tang császári házból való hercegnőt (641) is kapott, akik a buddhizmust támogatták, s így jelentős kulturális hatások érték Tibetet. Ekkor emelték a Dzsokhang és a Ramocse templomot az uralkodói székhellyé vált Lhaszában. Triszong Decen (t.: Khri srong lde btsan, ur. kb. 755 – 797) uralkodása alatt terjedtek ki a birodalom határai. A tibeti csapatok elfoglalták a nyugat-kínai Gansu tartományt (760–766), a Tang dinasztia fővárosát, Chang’ant (763), terjeszkedni kezdtek a Tarim medencében (781–866), sőt betörtek az észak-kelet indiai Bihár és Bengál területére (783) is. S hogy az őshonossá vált valláson, a bönön felülkerekedjen, az uralkodó indiai buddhista tanítókat hívott udvarába. Támogatásukkal felépült Tibetben az első buddhista kolostor, Szamje (kb. 775), s a buddhizmus nemsokára államvallássá vált Tibetben (779). A korabeli tibeti festészet elsősorban a Selyemút északnyugat-kínai határvárosából, Dunhuangból származó leleteken tanulmányozható, ugyanis 787 és 848 között a tibetiek megszállták a várost. Az itt felfedezett zászlóképek és kéziratok nemcsak a 9. századi tibeti művészet, hanem a korai tibeti történelem és vallás felbecsülhetetlen értékű dokumentumai. Ralpacsen (t.: Ral pa can, ur. 817–836) uralkodása alatt uralkodói ediktumok támogatták a vallást, s megindult a buddhista szövegek intenzív fordítása és korrekciója. Ám meggyilkolása után a késői tibeti történetírás szerint bön restauráció következett be, számos templomot leromboltak. A birodalom fokozatosan szétesett, az uralkodó család elveszítette hatalmát, egyik ága pedig Nyugat-Tibetbe tette át székhelyét.

A birodalom összeomlását követő széttagoltságból emelkedett ki a nyugat-tibeti Guge királyság. Szerzetes-uralkodója, Jese Ö (t.: Ye shes ‘Od, 947–1024) döntő szerepet játszott a buddhizmus megújításában, s fiatal tibetieket küldött Kasmírba, hogy tanult szerzetesekké váljanak. Egyikük, Rincsen Szangpo (t.: Rin chen bzang po, 958–1055) a „Nagy Fordító” számos, a Jógatantrák csoportjába tartozó szöveget fordított tibetire, melyek az ekkor alapított templomok (Tholing, Tabo, Nako) ábrázolásainak ikonográfiai programjául szolgáltak. Később Jese Ö meghívta a tantrikus tanításairól nevezetes északkelet-indiai Vikramasílá kolostori egyetemről a híres, művészként is számon tartott mestert, Atísa Dipankarát (982–1054), aki végül 1042-ben érkezett Tholingba. Később, a Kasmírhoz közeli Ladakban megalapították a nyugat-tibeti művészet kincsestárát, Alcsi kolostorát.

Atísa 1045-ben utazott tovább Közép-Tibetbe, ahol legfőbb előmozdítója lett a buddhizmus újjáéledésének. Folyamatos kapcsolat alakult ki Északkelet-Indiával, ahol a Pála (kb. 750 – kb. 1199) és a Széna dinasztiák (kb. 1097 – 1223) uralmáig virágzottak a buddhista kolostori egyetemek, a Nepálon keresztül haladó kereskedelmi útvonalak révén állandó összeköttetésben voltak Tibettel, s fontos ösztönzőivé váltak a közép-tibeti művészetnek. Újjáépítették a régi templomokat, és új, csodálatos falképekkel és szobrokkal díszített kolostorokat (Salu, 1027, Jemar, kb. 1037, Drathang, 1081) alapítottak. A 11. század második felétől a „régi”-nek nevezett Nyingma renddel mellett, a buddhista tanításokat különféle módon összegző „új” rendek (Kadam, Kagyü, Szakja) alakultak.

A 13. század elején a tibetiek a mongolok adófizetőivé váltak. Bár a Szakja kolostor főapátja, a nevezetes Szakja Pandita (1182–1251) elismerte fennhatóságukat, ám maga lett képviselőjük Tibetben. Amikor Kubiláj (1241–1249), a későbbi nagykán lett a mongol sereg vezére, Szakja Pandita unokaöccse, Phakpa (t.: ’Phags pa, 1235–1280) különleges helyzetet vívott ki Tibetnek: vallási vezetőként elfogadtatta Kubilájjal az ún. „pártfogó és szellemi tanítója” (t.: yon mchod) viszonyt. A Kubiláj által nemsokára megalapított kínai Yuan dinasztiában (1280–1368) a tibeti buddhizmus komoly befolyással rendelkezett, s a Szakják egyeduralmat valósíthattak meg Tibetben. A rend elsősorban Nepálból származó nevár művészeket foglalkoztatott, így ebben az időszakban nemcsak Tibetben, hanem Kínában is számos olyan buddhista épület és műtárgy készült, amely a nepáli hatást bizonyítja. A Yuan dinasztia gyengülésével Tibetben ellenállás alakult ki a Szakják ellen, s a Kagyü rend Pamodru ágához tartozó Csangcsub Gyalcen (1302–1364) átvette a hatalmat, s felvette a régens (t.: sde srid) címet is. Tibet függősége Kínától gyakorlatilag megszűnt, és a Yuan dinasztiát követő Ming dinasztia (1368–1644) uralkodói magas rangokat adományoztak a Phamodru uralkodóknak. Ekkor Kínában számos, a nepáli stílust követő kisplasztika is készült, melyeket általában az uralkodói korszakok írásjegyeivel is elláttak.

A 15. században igazi vallási fellendülés következett be Tibetben, amikor a nagy hitújító, Congkhapa (t.: Tsong kha pa, 1357—1419) megalapította a Geluk rendet, mely átvette a Kadam rend Atísa által képviselt rendszabályait. Gyors egymásutánban felépültek az új rend kolostorai Ü tartományban: 1409-ben a Ganden (t.: dGa’ ldan), 1416-ban a Drepung (t.: ’Bras spungs), 1419-ben pedig a Szera (t.: Se ra). Ugyancsak ekkor épült a dél-tibeti Gyancéban a legjelentősebb tibeti műemlék; 1474-ben felszentelt, több emeletes sztúpájának, a Kumbumnak falképei és szobrai erős nepáli hatást mutatnak. Ebben az időszakban önálló tibeti stílusok is kialakultak, melyek egyrészt személyekhez kötődtek, másrészt magukba olvasztották a kínai művészet egyes, főként tájképi elemeit. A tibeti források szerint ekkor alapította MenlaDöndup a róla elnevezett festészeti iskolát, a Menrit, s kortársa, Khjence Vangcsuk a Khjenrit. Csak később, a 16. század második felében alakult ki a Namkha Tasi által létrehozott, jellegzetes festészeti stílus, amelyet Karma Gadrinak neveztek el.

A két tibeti tartomány, Ü és Cang közötti vetélkedésnek köszönhetően Tibet újra részeire esett szét. A Rinpung család függetlenítette magát, ellenőrzése alá vonta Cangot (1435–1565), majd székhelyét Sigacéba tette át (1566–1642), és a Phamodrupákkal szemben álló Karmapákat támogatta. Később a Geluk rend harmadik vezetője, Szönam Gyaco (1543–1588) a tümet mongol Altan kán személyében talált szövetségest, felújította vele a „pártfogó és szellemi tanítója” viszonyt, és megkapta tőle a dalai („óceán”) láma címet, mellyel visszamenőleg elődeit is felruházta. A rend azonban később szembetalálta magát a cangi uralkodóval, és a 4. dalai lámának menekülnie kellett. Ekkor a mongolok benyomultak Ü tartományba, s legyőzték a cangi csapatokat. A hatalmi vetélkedést végül Ngavang Lobszang Gyaco (1617–1682), az 5. dalai láma fellépése oldotta meg, aki nemcsak egyházi ügyekben volt jártas, hanem kiváló tudós és politikus is volt. A teokratikus uralmat megvalósító Lobszang Gyaco 1645-ben azon a helyen fogott hozzá a Potala palota építéséhez, ahol a régen Szongcen Gampo palotája állott. Bár trónra lépése után a Ming dinasztia összeomlott, a dalai láma jó kapcsolatokat ápolt a Kínában uralomra került mandzsu Qing dinasztiával (1644–1911). Halála után, az időközben bekövetkezett hatalmi harcok következtében Tibet névlegesen Kína protektorátusa lett, melyet császári helytartók, az ambánok felügyeltek.

A 17–18. században kezdve a tibeti buddhizmus erősen áthatotta, mind Külső- és Belső-Mongólia, mind pedig Kína művészetét, különösen a Qianlong császár (1736–1795) uralkodása alatt. A 7. dalai láma életrajza szerint a császár kérésére nepáli művészek utaztak Tibetől Kínába. Az ekkor készített sino-tibeti szobrokon megfigyelhető a nepáli stílus újjászületése. Ugyancsak a 18. században váltak rendkívül kedveltté a fekete, arany vagy vörös alapra virtuóz ecsetkezeléssel megfestett thangkák.

A 13. dalai láma uralkodása alatt az Indiát hatalmukban tartó angolok a belső-ázsiai orosz terjeszkedéstől való félelmükben 1904-ben megtámadták Tibetet, egészen Lhaszáig betörtek, és kereskedelmi egyezményt csikartak ki a tibetiektől. Ekkor került számos tibeti műkincs először a nyugati világba. Az angolok rezidenseket telepítettek az országba, a tibetiek pedig kiűzték a kínaiakat. 1910-ben ugyan a kínai csapatok bevonultak Lhaszába, de 1911-ben összeomlott a mandzsu dinasztia, s megalakult a Kínai Köztársaság. 1913-ban az Indiába menekült dalai láma visszatért, és deklarálta Tibet függetlenségét. Miután 1949-ben Mao Zedong kihirdette a Kínai Népköztársaságot, a kínai Népi Felszabadító Hadsereg 1950-ben lerohanta Kelet-Tibetet, s 1951-ben megállapodást írtak alá Tibet „békés felszabadításáról”. A tarthatatlan viszonyok miatt 1959-ben felkelés tört ki, a dalai láma Indiába menekült, s tibeti emigráció központjában, Dharamsalában megalakult a tibeti emigráns kormány. 1965-ben hirdették ki a Tibeti Autonóm Terület megalakulását, majd a Nagy Proletár Kulturális Forradalom (1966–1976) alatt a kínai vörösgárdisták Tibetbe is betörtek. Az ország kulturális örökségének nagy része eltűnt, vagy a rombolások áldozata lett. Számos tibeti művész az emigrációban folytatta munkáját, a kínaiak pedig új művészeti formáként a szocialista realizmust próbálták bevezetni Tibetben. Számos tibeti művész kezdett pekingi művészeti iskolákban tanulni, s a kínai művészek is eljutottak Tibetbe.

A nyolcvanas évek végén Deng Xiaoping politikájának következtében a tibeti művészekre nehezedő nyomás is enyhült. A fiatal művészek egyesületbe tömörültek, s témáikat elsősorban a természet világából és a tibeti világi életformából vették. A csoport a nyolcvanas évek végének tiltakozási akcióinak következtében feloszlott. Jelenleg – a hagyományos, illetve a turistaipart kiszolgáló művészek mellett – a lhaszai művészeti világban nincs egységes látásmód, iskola vagy stílus.