A thangka (t.: thang ka, tkp. sima, sík felület) a tibeti tekercsképek különböző változatainak elnevezése. Leggyakoribb fajtája a vászonra festett ábrázolás, de vannak dúcok segítségével nyomtatott, hímzett, vagy színes selyemdarabokból, rátétes technikával készült óriási thangkák is, melyek a nagy vallási ünnepségeknél használatosak. A thangkákat színeik szerint is lehet csoportosítani. A leggyakoribbak azok a „teljes” képek, melyek megfestéséhez a rendelkezésre álló színek skáláját használták fel, ám vannak olyan ábrázolások is, melyeknek alapjául csak egyetlen uralkodó színt festettek. Ezek közül a leggyakoribbak a virtuóz ecsetkezeléssel készült fekete thangkák (t.: nag thang), melyeken a fekete alapra arany körvonalakkal haragvó istenségeket festettek; a vörös (t.: dmar thang) és arany (t.: gser thang) alapra készült thangkák jóval ritkábbak.

1. Bhaisadzsjaguru, gyógyító buddha. Tibet, 19. sz. Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Lt.sz.: 69.198

A festmény elkészítése hat alapvető lépésben határozható meg: a festőfelület előkészítése, a kompozíció felvázolása, a kezdeti festékréteg felrakása, a tónusozás, a körvonalazás és az utolsó simítások. A felület előkészítéséhez tartozik a festményt hordozó szövet kiválasztása, a feszítőkeretre való ráhúzás, majd a szövet alapozása. A tengelyvonalak meghúzása után többnyire a főalak és kíséretének az ikonometriai arányrendszernek megfelelő, hierarchikus elrendezése adja a kompozíciót. Ez legnagyobbrészt előre meghatározott mintát követ, ahol a művész csupán egyes rész-elemek (pld. tájkép, dekoráció) kidolgozásában kap némi szabadságot. A tibetiek hagyományosan kétfajta festéktípust használtak: az ásványi eredetű pigmenteket, melyeket enyvvel kevertek, és a szerves festékeket. Először a távolabbi síkokat (ég, tájkép) kellett megfesteni, majd fokozatosan

2. Szitatárá, női bódhiszattva. Kelet-Tibet, 18–19. sz. Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Lt.sz.: 56.206

haladtak a közelebbi síkot jelentő istenségek felé. A világosabb alapszínből tónusozással haladtak a sötétebb színek felé. Csak a festés befejező fázisában vitték fel az arannyal megfestett körvonalakat és egyéb finom részleteket, majd az arc megfestése következett. A festő a „szem megnyitásával” mintegy életre keltette az ábrázolt istenséget, mely része volt a felszentelési szertartásnak (t.: rab gnas) is.

A thangka központi részét általában kettős selyembordűr („szivárvány”) veszi körül. A képhez még egy arányainak megfeleltetett selyemkeretet varrnak hozzá, amelyet a thangka „öltözetének” is neveznek, s minden részének szimbolikus értelme van. A tekercsképet felül és alul két farúd merevíti ki, az utóbbira tekerik fel használat után.

Kelényi Béla