Bevezetés

Indiai művészet alatt hagyományos értelemben az indiai szubkontinens (mai földrajzi megjelöléssel Dél-Ázsia) művészetét értjük. E területhez mai politikai értelemben India, Pakisztán, Bangládés, Afganisztán egy része, Nepál és Srí Lanká tartozik. Az alapvető kulturális sajátosságok által egységbe foglalt hatalmas terület három, földrajzilag és kulturális értelemben is elkülönülő régióra tagolódik: 1. Észak-India az Indus és a Gangesz medencéjével a Narmadá-folyóig; 2. a Dekkán a Narmadá- és a Krisná-folyó között; 3. Dél-India a Krisná-folyótól délre. Az indiai művészet időbeli kiterjedése mintegy 10 ezer év, mely kb.i.e. 8000-től – a középső paleolitikumban keletkezett közép-indiai barlagrajzoktól -- napjainkig tart.

Az indiai művészet történetének koherens, kronologikus rendet követő felvázolása a mai napig nehézségekbe ütközik, részben az indiai történelmi kronológia rekonstruálásának problémái, részben az indiai művészet egyes belső sajátosságai -- főként az alkotók névtelensége és a feliratozott vagy egyéb módon pontosan datálható alkotások ritka volta -- miatt. Az indiai művészet legfőbb sajátosságai a szimbolizmus és a műalkotásokban kifejezésre jutó tartalmak egyetemes jellege. Alkotásaiban metafizikai koncepciók, absztrakt elképzelések öltenek testet, legfőbb stimuláló ereje a vallás, elsődleges célja a transzcendens valóság megközelítése. Az indiai hagyományban a szépség az isteni megnyilatkozása, tehát az indiai művészetben az esztétikum elválaszthatatlan a spirituális tartalomtól. A művészeti alkotás az istenségnek szóló felajánlás, mely rituális értékkel bír; létrehozásának lényegi mozzanata az ábrázolások elkészítésére vonatkozó, szövegekben lefektetett és a mesterek családjában apáról fiúra átörökített hagyomány változatlan fenntartása. Az építészeti és képzőművészeti alkotások elkészítésének technikai vezérfonalát, valamint a munka folyamán és az elkészült mű felszentelésekor alkalmazandó rítusokat és egyéb vallási előírásokat a sásztra-irodalom vonatkozó alkotásai (silpa- és vásztusásztrák, azaz a mesterségek és az építészet kézikönyvei), a puránák (az ind mitológiai és történeti hagyomány gyűjteményei) ikonográfiai jellegű leírásai és az ágamák (tantrikus szövegek) tartalmazzák. Az indiai művészetfelfogásban az alkotó személye lényegtelen, ezért az alkotások többsége esetében ismeretlen marad.

Az indiai művészet szimbolikus jellege nemcsak a műalkotások által hordozott tartalmakat, de e művészet egész eszköztárát és kifejezési rendszerét is alapvetően meghatározza. Az indiai művészet nem törekszik az anyagi világ valósághű ábrázolására: az alakok idealizáltak, a kompozíción belüli arányok ún. hierarchikus arányok, azaz az alakok egymáshoz viszonyított méretét a spirituális síkon értelmezett alá- és fölérendeltségi viszonyok határozzák meg, a színhasználatot alapvetően a színek szimbolikus értéke befolyásolja, hagyományosan hiányzik a perspektíva, ritka a portré.

Az indiai művészet jelképrendszere ősi gyökerekre – a nagy indiai vallások (buddhizmus, dzsainizmus, hinduizmus) kialakulása előtti időre – megy vissza, és a természettel való szoros kapcsolatra utal. A jelképeknek ebből a vallások előtti szubsztrátum-rétegéből merít India szakrális művészete, így az egyes vallások jelképisége között számos átfedés van.

Az indiai művészet sajátos, mind az európaitól, mind a közel-keleti vagy kínai rendszerektől különböző esztétikai rendszere szintén a szimbolikus szemléletből következik. Alapja a rasza („íz”, „zamat”), azaz a mű karakterét meghatározó érzés vagy érzelem; a fogalmat az indiai képzőművészet elmélete az előadóművészetektől vette át. A raszák száma 8-10 között mozog: szeretet (sringára), öröm, nevetés (hászja), szánalom (karuna), harag (raudra), hősiesség (víra), félelem (bhajánaka), undor (bíbhatsza), nyugalom vagy megelégedettség (sánta), csodálkozás (adbhuta), atyai szeretet (vátszalja); az utóbbi kettő elmaradhat. A művész célja az, hogy művével érzelmet (rasza) váltson ki a befogadóból (raszika), ennél fogva a mű élvezete befogadói oldalról kellő művészeti jártasságot feltételez a közvetíteni kívánt érzelmi állapotok megkülönböztetéséhez és értékeléséhez. Ennek az esztétikai elméletnek a kialakulása jellegzetesen az ókori India kifinomult műveltségű, magasan fejlett városi civilizációjához köthető.

Az indiai művészet térben és időben távol eső, változatos megnyilvánulásait az ábrázolásokban kifejezésre jutó általános érvényű tartalmak, az ábrázolásokra vonatkozó előírások és a közös jelképrendszer avatja egységes művészetté. Az eltérések térben és időben elsősorban stiláris jellegűek. A történeti időben az indiai művészet túlnyomó része dinasztiákhoz kötött udvari művészet, ezért iskoláinak – s az ezekhez kapcsolódó stílusoknak -- helyi vagy regionális érvénye az uralkodó dinasztiák politikai befolyásától függött. Léteznek több dinasztián átívelő iskolák is, pl. Gandhára vagy Mathurá művészete. Az indiai művészet fő korszakai a következők: Indus-völgyi művészet (kb. i.e. 2300-1750); a védikus kor művészete (kb. i.e. 1500-450); a Maurja-kor művészete (kb. i.e. 323-185); a Kusán-kor művészete (i.sz. 1-3. század); Gupta művészete (320-6. század közepe); a hindu dinasztiák korának (Észak-Indiában kb. 600-tól 1200-ig, Dél-Indiában 1761-ig) művészete, ezen belül kiemelkedik a Pála-Széna dinasztia művészete (kb. 800-1200); a Pallava-dinasztia művészete (7-8. század), a Csóla-kor művészete (9. század közepe-13. század), Vidzsajanagar művészete (1336-1565) és az utóbbi hagyományait továbbvívő Nájak-korszak művészete (1565-1761); Brit-India művészete (1757-1947); modern indiai művészet (20. század elejétől). Markáns regionális stílust teremtett Kásmír és a himalájai régió, Kerala, a karnátakai Hójszalák (11-14. század) művészete, a Korai Nyugati Csálukják (Dekkán, 6-8. század) és Orissza művészete.

Az ábrázolások tematikus különbözősége miatt beszélhetünk az egyes indiai vallások (hinduizmus, buddhizmus, dzsainizmus, szikhizmus) művészetéről, ám fontos megjegyezni, hogy ezek között lényeges stiláris különbségek vallási alapon nem állnak fenn. Az egyes korszakokra vagy iskolákra jellemző stílus minden, az adott helyen és időben létezett vallás művein megjelenik.

Észak-Indiában a 11. századtól jelen van, majd egyre nagyobb tért hódít az iszlám művészet, mely jellegzetes építészetén túl új művészeti ágakat is meghonosít, s melynek a brit hódítás vet véget. Az iszlám előtti indiai építészet sajátossága, hogy tartós anyagból – kőből, téglából – csak vallási építmények épültek, így világi épületek maradványai ebből a korszakból csak ritka kivételként maradtak fenn. A buddhista építészet jellegzetes építménye a sztúpa, a hindu építészeté a hindu templom. Jellegzetesen indiai jelenség a barlangszentélyek és a monolit templomok létesítése, melyeket hosszú ideig az épített templomok megjelenése sem szorított ki.

A képzőművészet fő műfajai a kő- és a bronzszobrászat. A kőszobrászatban jellemző a dombormű, ritkábbak a körüljárható alkotások. A templomépítészet és a szobrászat egymástól elválaszthatatlan, a szobrokkal dúsan díszített templomok maguk is szinte szobrászati alkotások benyomását keltik. Az ábrázolások ikonográfiájában az ábrázoló- és az előadóművészet (tánc) szoros kapcsolata érhető tetten. Az indiai szobrászat sokat vitatott rétegét alkotják az erotikus ábrázolások, melyeknek újabban mágikus védő funkciót tulajdonítanak. Az indiai művészetre általában is egyfajta erőteljes szenzualitás, az érzéki szépség megragadása jellemző, ami egyedülálló módon kapcsolódik össze a művek spirituális tartalmával. A bronzszobrászat az indiai művészet kiemelkedő műfaja, mely különösen Dél-Indiában ért el kimagasló kvalitást. A nagyméretű alkotások a templomok, a kisebbek a házioltárok felszerelésének elengedhetetlen részei. A bronzöntés technikája a legkorábbi időktől a viaszvesztéses eljárás. A bronzszobrászatnak az udvari hagyomány mellett népi és törzsi vonulata is létezik.

Az indiai építészet és szobrászat jellegzetes ornamensei a lótusz, a virágfüzérek, a makara (krokodilszerű, elefántormányú, delfin- vagy haltestű, antiloplábú lény mitikus lény), a kírttimukha („dicsőség arca”, démonmaszk-motívum), az állat- és növénymotívumokból álló frízek. A templomokat, épületeket, a kőből, stukkóból, terrakottából készült szobrokat eredetileg gipszréteggel vonták be és színesre festették. Az indiai vallásgyakorlatban – s ezáltal a művészetben -- mindvégig fontos szerepet játszott a terrakotta szobrok készítése is.

A mázas kerámia marginális jellege ellenére Indiában rendkívül fontosak a színek, amit többek között az indiai textíliák egyedülálló színgazdagsága is tanúsít. A színek szimbolikus értékére az ikonográfiai szövegek színekre vonatkozó előírásai világítanak rá. Az irodalmi források az indiai történelem minden szakaszában említik a falfestészet meglétét, ám összefüggő korpusz a korai időszakból csak a dekkáni Adzsantában maradt fenn. A vándor énekmondók hagyományához kapcsolódik a történetek illusztrálására szolgáló, textilre festett képek (pata) készítése. Az indiai festészeti hagyomány fontos része a vallási és világi jellegű szövegek kéziratainak illusztrációja, melynek két központja Kelet-Indiában a Pála-dinasztia alatt, illetve a nyugat-indiai Gudzsarátban és Rádzsaszthánban alakult ki (11-12. század). Helyi és iszlám (perzsa) hagyományból egyaránt táplálkozik a miniatúrafestészet, mely a Mughal-korszakban kivételes kvalitású műveket hozott létre.

Az ábrázoló művészetek témájának kimeríthetetlen forrása az indiai mitológia, valamint a nagy indiai eposzok, a Mahábhárata és a Rámájana. Az iparművészetek, illetve kézműiparok közül világviszonylatban is egyedülállóan gazdag a textilipar, továbbá kimagasló a fafaragás, az elefántcsont-faragás és -berakás, valamint a fémművesség. A hagyományos indiai lakáskultúra rendkívül egyszerű, padló-orientált volta miatt a bútorkészítés csak későn, az európai ízlés és igények megjelenéséhez kapcsolódóan bontakozott ki jelentősebb mértékben.

A hagyományos indiai művészet virágkora a hindu dinasztiák korának lezárultával véget ért, mert bár folytonossága a mai napig nem szűnt meg, a patrónusait és fő megrendelőit jelentő uralkodói udvarok letűntével csupán szűk keretek között létezhet. Jóllehet a nyugati művészet hatása az ókortól kezdve különböző formákban elérte Indiát, az indiai brit fennhatóság kora volt az az időszak, amikor a szubkontinens a városok arculatát átformáló brit birodalmi építészet, a művészeti alkotások európai megrendelőinek ízlése, majd a britek által alapított művészeti iskolákban folyó művészeti oktatás révén közvetlen kapcsolatba került az európai művészettel. A modern, autentikusan indiai művészet megteremtésének igénye éppen e művészeti iskolákban oktatott akadémikus realizmus elutasításában öltött először formát. A nemzeti mozgalom éledésével egyidejűleg kialakuló 20. századi nacionalista művészeti mozgalom (bengáli iskola) fő kötődési pontja az indiai klasszikus művészet volt. A modern indiai művészet történetét a továbbiakban is mindvégig hagyomány és modernség összeegyeztetésének elméleti dilemmájára és a gyakorlati megvalósítás kérdésére adott különféle válaszok jellemezték és jellemzik.

Kronológiai vázlat az indiai művészethez

(csak a szövegben is szereplő korszakok, dinasztiák, személyek és művészeti alkotások említésével)

• Indus-völgyi civilizáció virágkora: kb. i.e. 2300-1750 (városok, szobrászat, pecsételők)

• Árják betelepülése: kb. i.e. 800-tól

• Magadha felemelkedése, fővárosa Rádzsagriha, majd Pátaliputra: i.e. 6. század

• Vardhamána Mahávíra, a Dzsina: kb. i.e. 599/570-527/498 vagy 468

• Gautama Siddhártha, a Buddha: kb. i.e. 563-483

• Nagy Sándor indiai hadjárata: i.e. 327-325

• Maurja-dinasztia (a félsziget legdélibb része kivételével az egész szubkontinens): kb. i.e. 323-185 (pátaliputrai palota, oszlopok, első barlangszentélyek, szobrászat)

• Asóka Maurja: kb. i.e. 268-231 (szikla- és oszlopfeliratok, sztúpaépítés kezdete Szánycsíban)

• Sunga-dinasztia (Magadha, Gangá-Jamuná köze, Észak-Közép-India): 185-72 (bhárhuti sztúpa)

• indo-görög királyságok (északnyugat): i.e. 180-130

• saka és párthus királyságok (északnyugat): i.e. 1. század-i.sz. 1. század közepe (Gandhára művészete, bímaráni ereklyetartó)

• Szátaváhana-dinasztia (Dekkán, Közép-India): kb. i.e. 2. század-i.sz. 2. század (Szánycsí sztúpa, Amarávatí)

• Kusán-dinasztia (Északnyugat- és Közép-India): i.sz. 1-3. század (Gandhára és Mathurá művészete)

• Kaniska trónra lépése: kb. 78 („Kaniska” ereklyetartó)

• Gupta-dinasztia (Észak- és Észak-Közép-India): 320-495 (ún. „birodalmi” Gupták)

• Gupta-korszak művészettörténeti értelemben: 320-600 (Szárnáth szobrászata, első épített templomok, pl. a Dasávatára-templom Déógarhban)

• Vákátaka-dinasztia (Észak-Dekkán): 3-6. század (adzsantái barlangok)

• Kalacsuri-dinasztia (Észak-Mahárástra): kb. 520-600 (elephantai sziklacsarnokok)

• Korai Nyugati Csálukja-dinasztia (Dekkán): kb. 6. század közepe–8. század közepe (Aihóle templomai)

• Pallava-dinasztia (Ándhra, Tamil Nádu): 7-9. század (mámallapurami „Parti”-templom, rathák, barlangszentélyek, szikladombormű, kánycsípurami Rádzsaszimhésvara-templom)

• Rástrakúta-dinasztia (Dekkán): 8-10. század (ellórai Kailászanátha-templom)

• Pála-Széna dinasztia (Kelet-India): 8. század közepe--13. század eleje (kő- és bronzszobrászat, buddhista kéziratok)

• Csandélla-dinasztia (Közép-India): 10-12. század (Khadzsúráhó templomai)

• Keleti Ganga-dinasztia (Orissza): 12. század eleje-1434 (orisszai templomok)

• Nyugati Ganga-dinasztia (Dél-Karnátaka): 7-11. század (Gómmatésvara-szobor Sravana Bélgólában)

• Szólankí-dinasztia (Gudzsarát): kb. 950-1304 (modhérai Nap-templom, Ábu-hegy templomai)

• Csóla-dinasztia (Tamil Nádu): 9. század közepe --13. század (bronzszobrászat)

• Hójszala-dinasztia (Karnátaka déli része): 12-13. század (Halébíd, Szómnáthpur templomai)

• Nájak-korszak (Dél-India): 16-18. század (dél-indiai templomvárosok)

• Delhi Szultánátus: 1206-1526 (Delhi öt városa, Quvvat-ul-iszlám mecset, Qutb Mínár)

• Mughal-birodalom (Észak-India, Dekkán): 1526-1858 (miniatúrafestészet, síremlékek és paloták)

• Akbar: 1556-1605 (udvari műhelyek létrehozása, Hamza-náma, Bábúr-náma, Akbar-náma illusztrációi, Humájún síremléke, ágrái Vörös Erőd, Fatéhpur Szikrí)

• Sáh Dzsahán: 1627-1658 (Tádzs Mahal, Sáhdzsahánábád, ágrái Vörös Erőd palotái)

• Rádzsput fejedelemségek (Rádzsaszthán, Közép-India, Himalája lábánál fekvő területek): 14-19. század (erőd-paloták, miniatúrafestészet)

Renner Zsuzsanna

Budapest, 2006. július 17.