KORAI BARLANGSZENTÉLYEK

A barlangszentélyek két alaptípusa a csaitja és a vihára. A csaitja a szerzetesek gyülekezési helye; kifejlett formájában félköríves apszisban végződő, oszlopsorral körülvett csarnok, apszisában sztúpával. A vihára szerzetesi lakhely, központi térből nyíló apró cellák sora. A Bhádzsá-i barlang szamárhátíves bejárata hűen másolja a korabeli indiai faépítészetet. Az ív alatt gondosan kifaragták a gerendavégeket, csakúgy, mint a tetőt „tartó”, kissé megdöntött oszlopokat. Kárlí impozáns méretű csaitja csarnokának verandáját szintén építészeti motívumok: bejáratok, erkélyek faragott másai és a szamárhátív kedvelt motívuma, valamint elefántok sora díszíti. A barlangba vezető három bejáratot mithuna (férfi-nő)-párok őrzik. A mithuna az indiai vallásokban a kettősségben megnyilvánuló egység jelképe, amely az egyesülés szimbólumaként az egyénnek az egyetemeshez való viszonyát is kifejezi; ábrázolása Indiában vallási építményeken gyakori. A barlangbelső oszlopsorának púrnaghata („bőség edénye”) típusú korsókból kiemelkedő tagjait lótuszharang-oszlopfők felett elefántokon lovagló párok ábrázolása díszíti. A dongaboltozatos mennyezeten a faépületek gerendázatát utánzó fabordák sorakoznak.

A barlangszentélyeket az indiai építészet legkorábbi fennmaradt emlékeiként tartják számon. Valószínű, hogy meghonosodásukban nyugat-ázsiai (akhaimenida) és helyi indiai (dekkáni és dél-indiai megalitok) hatások egyaránt szerepet játszottak. Létrehozásuk egyfajta inverz építészet, melynek során alkotóik sziklából kivájva a korabeli szabadon álló – eleinte faszerkezetes -- épületek építészeti sajátosságait imitálják. Az első barlangszentélyek kialakítása a Maurja-korban történt (Bihár, i.e. 3. század), de a barlangszentélyek létesítésének hagyománya az i.sz. 7. század végéig fennmaradt. A hagyomány népszerűsége egyrészt éghajlati tényezőkkel magyarázható: az esős évszakban a lakott területektől távol eső barlangok menedékhelyül szolgáltak a szerzetesek számára, másrészt az indiai hagyomány nagy fontosságot tulajdonított a szikla elemi, nem teremtett (szvajambhú, „önmagától létező”) jellegének, és a hegy mélyében levő barlang anyaméh-szimbolikájának. A barlangépítészet korai szakasza (i.e. 3. század--i.sz. 2. század) a buddhizmus terjedéséhez köthető. A Dekkán nyugati részén (Bhádzsá, Kárlí, Bédsá, Kánhérí, Nászik, Pitalkhórá, stb.) és a kelet-indiai Orisszában (Udajagiri, Khandagiri) létesültek ekkor barlangok.