A fennmaradt, meglehetősen csekély számú Indus-völgyi szobrászati anyag kisméretű kő- és bronzszobrokból áll. Ezek egy része a nyugat-ázsiai hagyományokhoz való kötődésre, más része az Indus-völgyi civilizáció függetlenségére, az Indus-völgyi szobrászat és a későbbi indiai művészet kontinuitására utal. Az Indus-völgyi civilizáció kereskedelmi kapcsolatban állt Mezopotámiával, de a két kultúra közös vonásai nemcsak egykorú hatásból, hanem a korábbi közös örökség párhuzamos továbbviteléből is adódhattak. Nyugat-ázsiai párhuzamokat mutat az indiai típustól eltérő arcberendezkedésű és hajviseletű szakállas férfi szobra, melyet pántszerű fejdísze alapján „papkirály”-nak is neveznek. A magasan ülő, egyenes orr, a széles ajkak és a keskeny, résszerű szemek idegen, talán mezopotámiai típusra utalnak. A szakállviselet és az átvető lóhere mintája is nyugat-ázsiai asszociációkat ébreszt, ugyanakkor a fél vállat takaró viselési mód mind a mezopotámiai művészetből, mind a későbbi indiai buddhista szerzetesi viseletből jól ismert. Papi mivoltára a fejpántja enged következtetni, hiszen a későbbi indiai művészetben még az egyszerű fejdíszeknek is minden esetben rangjelző szerepük van. A „papkirály” megjelölés az Indus-völgyi civilizáció feltételezett teokratikus berendezkedésére utal.

A későbbi indiai művészet és kultúra egyes sajátosságait vetíti előre a vörös kőből készült harappái férfitorzó plasztikusan megformált, naturalisztikus, többkarúságra utaló szobra. A testfelületek szinte hús-vér megformálása a pránával (életáram) telítettség későbbi indiai koncepcióját vetíti előre. A teljes ruhátlanság meglepő, hiszen az ritka kivételként van csak jelen a későbbi indiai művészetben is (a digambara, =„égruhájú”, azaz ruhátlan dzsaina ábrázolásokon), és célja nem az emberi test szépségének dicsőítése, hanem sokkal inkább a világról való lemondás, a test fizikai szükségletei feletti győzelem, tehát az aszkézis kifejezése. Lehetséges, hogy már itt az Indus-völgyben is hasonló magyarázata lehetett ennek a jelenségnek. Nevezetes és sokat vitatott a negroid vonásokat mutató kis női figura, a kisszámú Indus-völgyi bronzok egyike, mely stílusában mind a nyugat-ázsiai, mind az indiai hagyományhoz szorosabban köthető vonulattól különbözik. Életteli, fesztelen póza alapján egyes elképzelések a későbbi dél-indiai templomi táncosnőkkel (dévadászí, = az „istenek szolgálóleánya”) hozzák kapcsolatba. Az Indus-völgyi bronzok viaszvesztéses eljárással készültek.

Renner Zsuzsanna